Végre ez a bejegyzés is megszületett. Vagyis inkább végre elolvastam ezt a könyvet is. Három hétig szenvedtem ezzel a 150 oldallal. Ebből persze ne vonjunk le elhamarkodott következtetéseket. Nézzük meg inkább, mi is történt valójában.
Megtaláltam a Nyugati utazást a neten, ami sorrendben most következett volna, de mivel más dolgaim miatt rengeteg időt töltök a számítógép előtt, gondoltam, várok vele egy nyugisabb időszakra, és addig olvasok valami papíralapút. Eme gondolatomat követően becsengetett a postás, és meghozta a várva várt csomagomat, tele antikvár könyvekkel. Nagyon vártam már, hogy ez a könyv, mármint a Cléves hercegnő megérkezzen, és mikor megláttam, hogy milyen vékony, el is döntöttem, hogy ő lesz a következő áldozat. Egyik este pedig bele is vágtam. Majd öt oldal után beletettem a könyvjelzőt, és lefeküdtem aludni. Ezután napokig csak kerülgettem, és csak nagy nehezen tudtam rávenni magam az olvasására. Végül tegnap befejeztem. De ebből se vonjunk le elhamarkodott következtetéseket. Nézzük csak tovább.
Az első benyomásom az volt, hogy ilyen förmedvényt én is tudnék írni. Nem lenne más dolgom, mint fogni a társasházat, ahol lakom, és egyesével bemutatni mind a 24 családot, és leírni, ki milyen kapcsolatban áll a többiekkel. A könyv nagy része ugyanis erről szól. Egészen közeli bepillantást nyerünk a francia udvarba. Szó szerint olyan, mint egy brazil szappanopera, csak nem annyira szórakoztató. Sőt, ha nem vagy jártas a francia történelemben, ahogy én sem vagyok az, akkor semennyire sem szórakoztató. Úgyhogy azt kell mondjam, a mű teljes értelmezéséhez nagyon is szükséges némi előképzettség. Vagy inkább sok. Nagyon is ismerni kell, hogy melyik méltóság mit jelent, milyen családok vették körül az uralkodót, stb, stb.
Na és akkor most jön az, hogy DE…
Hölgyeim és uraim, most jön a blog életének legnagyobb DE-je. Azért vártam ugyanis ezt a könyvet, mert a tartalma alapján ezt egy szerelmes regénynek gondoltam. És én vártam a csodát, és csak vártam, és vártam, és aztán jött, és elment, és csak utólag eszméltem fel, akkor viszont annál inkább, hogy hopp, ez volt a csoda. Sajnos azt kell mondjam, a magam részéről a 150 oldalból talán ha 50-et tudtam értékelni. Ott viszont olyan karaktereket hozott a könyv, amiért őszintén ki kell jelentsem, akárhányszor át tudnám rágni magam a sok sallangon (ami nyilván nem az, hiszen történelmi szempontból legalábbis nagyon is értékelhető!), csak hogy még egyszer újra lássam őket. Mindhárom karakter helyébe száz százalékosan bele tudtam képzelni magam, és mindhármójuk esetében arra a megállapításra jutottam, hogy a helyükben én sem cselekedtem volna másképp. Ez az egész annyira, de annyira valóságos volt, és éppen ez tette olyan széppé.
Adva volt egy csinos és erényes hölgy, aki hozzáment egy szintén csinos és erényes férfihez. A férfi végtelenül szerette a hölgyet, a hölgy szintúgy, ellenben ez utóbbi nem volt szerelmes. Csak később. Egy másik férfiba. És íme a szerelmi háromszög, ami oly sok esetben mozgatja a szálakat. Sok minden valójában nem történt köztük. Bepillanthattunk viszont mindhármójuk tépelődésébe, és ez az a momentum szerintem, ami ezt a könyvet a legnagyobbak, a klasszikusok közé emeli. Látjuk, hogyan emészti magát a férj, hogy vajon a felesége lehet-e olyan erényes, mint amilyennek mondja magát. Látjuk, hogy a harmadik fél mennyire fájlalja, hogy nem találkozott előbb szíve hölgyével. És végül látjuk, hogy mit szenved a hölgy, mert a józan esze nem hagy teret a szívének.
Nem is akarom tovább ragozni, érdemes elolvasni. Mindazonáltal megjegyezném, hogy nagyon örülök, hogy nem korábban találkoztam ezzel a könyvvel, mert A) korábban lehet, hogy feladtam volna, és ezáltal megfosztottam volna magam ettől az élménytől; B) lehet, hogy bosszantónak éreztem volna a szereplők egynémely döntését, és bosszankodásom miatt elsiklottam volna a könyv értékei felett.
