Stendhal és a NaNoWriMo | Stendhal: A pármai kolostor

Utolsó kiadás: 2010, Pannon Lapok Társasága

A NaNoWriMo (avagy National Novel Writing Month) egy Amerikából indult megmérettetés, melynek célja, hogy minden év novemberében a tisztelt egybegyűltek megírjanak egy ötvenezer szóból álló művet.

Hogy mi köze a NaNoWriMo-nak A pármai kolostorhoz? Csupán csak annyi, hogy míg olvastam, az volt az érzésem, hogy Stendhal is valami hasonló versenyre nevezve írhatta ezt a könyvet. Nem tudta ugyanis végérvényesen eldönteni, hogy tulajdonképpen miről is szóljon ez a mű, úgyhogy van benne mindenből egy kicsi.

Mielőtt még felvázolnám, hogy mik is ezek a kicsik, beszéljünk először is a címéről, mert az is elég érdekes. Mert a tulajdonképpeni kolostor, amire a cím utal, gyakorlatilag az ég egy adta világon semmilyen szerepet nem játszik a történetben. Ugyan vannak benne utalások kolostorokra, ahol az egyik szereplő bizonyos időszakokat tölt, de ezek az időszakok a cselekmény szempontjából teljesen jelentéktelenek. Ha tehát bárkinek is előfeltevései lennének a cím alapján a történetről, az most gyorsan vesse el ezeket, ellenkező esetben csalódni fog.

A történetnek szerintem két főhőse van, Fabrizio del Dongo az egyik, a másik pedig az ő nagynénje, aki a könyvben két különböző néven szerepel, attól függően, hogy épp ki a férje. (Mi most talán maradjunk a legtovább viselt Sanseverina hercegnénél, vagy a keresztnevénél, a Ginánál.) Habár az előszóban arra kapunk ígéretet, hogy Sanseverina hercegné történetét ismerjük meg, rögtön utána Fabrizio életútjával ismerkedünk behatóbban, és gyakorlatilag az ő történetéből sokkal többet látunk, mint Gináéból. Habár talán az nem lesz senki számára meglepő, hogy az életük bizonyos pontokon szorosan összefonódik.

De ha a két főszereplő még nem lenne elég, egy harmadikat is kapunk idézőjelben, ez pedig nem más, mint az aktuális politika, aminek igen nagy szerepe lesz az események (és természetesen a két másik főszereplő életének) alakulásában.

Míg Stendhal másik könyvében, a Vörös és feketében határozottan emlékszem, hogy egyáltalán nem zavart a politika, sőt, még érdekelt is, itt nem nagyon tudott lekötni, mert számomra túl sok volt belőle. És mert annyi más volt, amit sokkal érdekesebbnek találtam volna. De ebben a könyvben Stendhal csak felvillantott lehetőségeket, végül pedig úgy tűnt, már szorította a határidő, ezért gyorsan lezárta a történetet egy grandiózus tragédiával, amely azonban sajnos teljesen hatástalannak bizonyult, mivel az előtte lévő háromszáz oldalon keresztül az események még teljesen más irányba mutattak.

A történet az elején azzal fogott meg, hogy Stendhal nagyon érdekesen írt az olaszokról. Olyanoknak mutatta be őket, akik gyökeresen más nép, mint a franciák, például célozgatott arra, hogy sokkal szenvedélyesebben és érzelemdúsabban élik a hétköznapjaikat. Ez a különbségtétel engem roppantul meglepett, mert Stendhal épp azt a népet kiáltja ki hidegnek és száraznak, akiktől például a Házibuli 1 és 2 ered. (De mondjuk az akkoriban még nem létezett, szóval lehet, hogy azóta már puhultak a franciák. J)

Stendhalt ugyebár a realista irodalom úttörőjének tartják, de ez a könyve azért meglehetősen érzelemdúsra sikeredett. Ezért én lehetségesnek tartom, hogy Stendhal realizmusa sokkal inkább ebből a franciaságából ered. Amint viszont az olaszokkal került kapcsolatba, máris érzelmesebbre vette a figurát. (Nem ez a megfelelő szó ide, mert az érzelmesről nekem főleg pozitív érzelmek jutnak eszembe, de itt aztán van ám más is.)

Mindezek után viszont egy őrült nagy baklövés következett. Megismerkedtünk Fabrizióval és a családjával, és igen korán láthatjuk Fabriziót, amint elindul, hogy Napóleon oldalán harcoljon a háborúban. Nem jár túl nagy sikerrel. Viszont legalább roppantul kínos volt ez a rész, mert az volt az érzésem, Stendhal egyáltalán nem veszi komolyan a háborút.

Ezután pedig megkezdődik Fabrizio és Gina életének finom összeszövődése, ami viszont már ismét egy ígéretes téma lehetett volna. És hát történtek is dolgok velük, de végig érezni lehetett, hogy ezt csak amolyan mellékzöngének szánta az író. Pedig ha ez lett volna a fő téma, szerintem zseniális lehetett volna a könyv.

Tulajdonképpen azt hiszem, de ez csak az én megérzésem, hogy ennek a könyvnek a politika akart volna a fő témája lenni, de mivel ezt Stendhal maga is túl száraznak érezte, ezért feldobta néhány érdekes dologgal. Viszont sajnos ezek az érdekes dolgok engem sokkal jobban érdekeltek volna. Mégsem tudom azt mondani, hogy ez egy rossz könyv volt. Rendkívül dinamikus volt a történet, egyrészt térben és időben is igen változatos volt, másrészt pedig az újabb és újabb információk folyton megkérdőjelezték azokat, amelyeket már korábban megismertünk, és ez adott némi pikantériát a dolognak. Összességében azonban azt sem tudom jó szívvel kijelenteni róla, hogy jó könyv volt. Teljesen összeszedetlennek tűnt, ugyanakkor mégis túlságosan dominált benne a politika ahhoz, hogy számomra igazán élvezetes legyen.

Újabb könyv, amelyben felbukkanunk: "1796-ban a milánói hadsereg huszonnégy vörös ruhás piperkőcből állt, akik négy remek magyar gránátosezreddel együtt őrizték a várost.”

Amikor Fabrizio önkéntes száműzetésbe vonul a háborúból való visszatérte után, kap néhány előírást, hogy hogyan viselkedjen, többek közt azt javasolják neki, hogy ne olvasson, főleg ne 1720 után nyomtatott műveket, kivéve Walter Scott regényeit.

Itt is felemlegetik a whist nevű kártyajátékot. A pármai fejedelem szerette ezt a játékot, és nagy megtiszteltetésnek minősült, ha valakit meghívott játszani. Természetesen Fabrizio is részesült ebben a megtiszteltetésben.

„A szerelmes ember minden szorongatottságában boldog tud lenni.”

„A hercegnét két tulajdonság jellemezte: makacsul akarta, amit egyszer akart; és sohasem fontolgatta, amit egyszer már elhatározott. Ha erről volt szó, első férjének, a kedves Pietranera tábornoknak szavait idézte: Csak magamat sérteném meg! Miért hinném, hogy ma okosabb vagyok, mint amikor így döntöttem?”

NOHUN #29 Walter Pater: Marius, az epikureus

 

Az e havi NOHUN részben Walter Pater könyvével ismerkedünk meg, melynek eredeti címe Marius the Epicurean: His Sensations and Ideas.

A regény Marcus Aurelius Rómájában játszódik, így nézve tehát történelmi regény. De a szakik inkább filozófiai regényként tartják számon, melyben a címszereplő ifjú szellemi-lelki fejlődését követhetjük nyomon. A történet pikantériája(?), hogy ez a fejlődés nem az élete eseményein keresztül játszódik le. Mariust az olvasmányélményei befolyásolják, és a könyvben ezekre az olvasásokra emlékszik vissza.

Marius nem kisebb dolgon megy át a regényben, mint hogy pogányból olyannyira hithű kereszténnyé válik, hogy a történet végén mintegy mártírként fel is áldozza magát egy keresztény barátja megmentésének érdekében. De míg idáig elér, addig is felfedezi az olyan filozófiai irányzatokat, mint a címben szereplő epikureizmus, sztoicizmus és cirenaicizmus.

A könyv feltehetően érdekes lehet azok számára, akik eleve érdeklődnek a filozófia iránt. Nekem annak idején az egyetemen kellett hallgatnom fél év filozófiát, annyi elég is volt belőle. Úgyhogy én a magam részéről annyira nem hiányolom ezt a könyvet. Bár szó ami szó, érdekes lenne egy olyan történetet olvasni, amiben a főhős az olvasmányélményeit meséli el. És a könyv vallási vonatkozása is érdekelne… Nem is tudom. Félek, hogy ez egy csapda volna, tetszenek a könyv témái, de a megvalósítás talán elvenné a kedvem attól, hogy végigolvassam. (A nagy könyv is megjegyzi egyébként, hogy az utókor nem értékelte ezt a művet, ezért még angolul se nagyon van friss kiadása. Vagyis nem volt, amikor a nagy könyvet kidobták, de azóta van egy 2007-es.)

Források itt, itt és itt.

Lőjem vagy ne lőjem? | Abszolút szubjektív vélemény a spoilerezésről

Ez a téma nagyjából azóta foglalkoztat engem, mióta írom ezt a blogot. Számomra sosem volt kérdés, hogy a bejegyzéseimben eláruljak-e az adott könyvből fontos eseményeket, adott esetben akár a végkifejletet is. Viszont minél több könyves blogot olvasok és könyves videót nézek, annál többször találkozok azzal, hogy fontos szempont, hogy ne áruljunk el kulcsfontosságú információkat a könyvről. Ami teljesen rendben van egyébként, ha a célunk a könyvek népszerűsítése. Én is úgy gondolom, hogy ha azt akarjuk, hogy mások is elolvassák a könyvet, akkor nem szabad minden fordulatot és érdekességet felfednünk, hiszen máskülönben már nem lesz értelme elolvasni az adott művet.

Ugyanakkor nekem például arra is lenne igényem, hogy a könyveket az olvasás után megbeszéljünk, mint egy könyvklubban. Egy jó könyv ugyanis szerintem nem csak addig érdekes és izgalmas, amíg el nem olvassuk, hanem utána is. Szerencsére azért nem mondhatom, hogy nincs erre példa.

Nagyon sok könyves tartalommal találkozok a különböző felületeken, több blogot és Youtube csatornát is követek, de bevallom őszintén, hogy ha egy konkrét könyvről van szó az adott bejegyzésben/videóban, akkor azt két esetben fogyasztom:

- vagy ha olyan könyvről van szó, amit már olvastam (amit jelenleg elég nehéz eltalálni, mivel a sikerkönyvekhez én általában később jutok hozzá, és még később kerülnek nálam sorra),

- vagy ha olyan könyvről van szó, aminél biztos vagyok benne, hogy nem fogom elolvasni, de mégis érdekel nagyjából, hogy miről szól, mert már ezer helyen láttam.

Vagyis nagyon ritka az, amikor egy-egy könyves reklám megfog.

Persze tisztában vagyok vele, hogy ez egyéni ízlés kérdése. Én magam jobb szeretem az átfogó, mindenre kiterjedő, részletesebb értékelőket, de nyilván azokról a könyvekről, amelyeket már olvastam. Én ilyesmiket igyekszem írni, és úgy gondolom, meg is tettem a megfelelő óvintézkedést, hiszen állandó jelleggel szerepel a blogon, hogy a bejegyzéseim spoilert tartalmazhatnak (és többnyire tartalmaznak is). Ugyanakkor fájlalom egy kissé, hogy sokan inkább reklámfelületként tekintenek a blogjukra/vlogjukra, mintsem egyfajta beszélgető felületre.

Persze lehet, hogy csak azért érzem így, mert nekem speciális az érdeklődésem, és nem találok senkit, aki velem együtt áradozna a Wertherről. J (Vagy akár a hibáira is rámutathatna, csak beszélhetnék már róla valakivel. Tisztára Werther-komplexusom van JJ) Valamint bizonyára az is közrejátszik a dologban, hogy az én szerény kis felületemen nem mutatkozik túl nagy aktivitás, és nem tudom, hogy ez azért van-e, mert régi könyvekről írok, vagy a stílusom miatt vagy mert nem reklámozom agyon magam, vagy éppen a spoilerek miatt. (Bár ez utóbbit kötve hiszem.)

Mindenesetre az én hitvallásom az (ha esetleg a fentiekből ez nem lett volna teljesen egyértelmű J), hogy nem csak ajánlási célzattal érdemes egy könyvről is beszélni, hanem akkor is, amikor már túl vagyunk az olvasáson. Persze lehet felhívni az emberek figyelmét egy-egy jó könyvre, ezzel az ég világon semmi probléma nincs. De egy olvasás utáni kibeszélés szerintem sok esetben éppen annyira építő jellegű lehet a felekre nézve, mint akár maga az olvasás, és ezt nem szabadna figyelmen kívül hagyni.

Felebarátod házastársát... | Johann Wolfgang von Goethe: Vonzások és választások

Utolsó kiadás: 2004, Magvető Kiadó

Nagy izgalommal vágtam bele Goethe harmadik és egyben utolsó listás könyvébe, mert a Goethe kedvelésem állása eddig 1-1 volt. Az ifjú Werther szenvedései ugyebár az egyik nagy kedvencem tőle, a Wilhelm Meister tanulóévei viszont nem hagyott bennem túl jó emlékeket. Így kíváncsi voltam, hogy vajon a Vonzások és választások merre billenti ki a mérleget. Nos, előre lelövöm a poént, az állás 1,5-1,5-re változott.

A cím esetünkben nagyon találó, a könyv az emberi kapcsolatokról, vonzalmainkról és választásainkról szól. A főszereplőink egy házaspár, Charlotte és Eduard, akikkel épp egy dilemma kellős közepén ismerkedhetünk meg. Eduard szeretné meghívni az egyik barátját magukhoz lakni, Charlotte pedig ki akarja venni a nevelőintézetből elárvult rokonát. De míg Eduard támogatja Charlotte ötletét is, sőt, a saját tervének támogatását látja benne, addig Charlotte nagyon is ellenzi mindkettőt. Az ő álláspontja az, hogy sokkal könnyebb ellenállni a kísértésnek, ha eleve kiiktatjuk a kísértésnek még csak a lehetőségét is. Végül azonban mégis úgy döntenek, hogy magukhoz veszik a kapitányt és Ottiliát.

Talán nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a két „idegen” beköltözésével a kapcsolati szálak totálisan összegubancolódnak. Viszont az egyik újonnan alakult kapcsolat sokkalta erősebb lesz, mint a másik. Ezzel önmagában még nem lenne semmi baj, annak ellenére, hogy ugyebár egy házasság felbomlását követhetjük végig.

Ahhoz, hogy megértsük, mi is itt tulajdonképpen a baj, tudnunk kell még két tényt. Illetve az egyiket már említettem, Ottilia helyzetéről van szó, hogy tudniillik az ő sorsa Charlottétól függ, hiszen ő az a gazdag rokon, akinek köszönhetően Ottilia kényelmesen élhet. A másik pedig az, hogy Charlotte és Eduard igencsak megküzdöttek a kapcsolatukért. Ők már fiatalon is szerették egymást, de sajnos a családjaiknak más terveik voltak velük. A válás akkoriban még nem volt egy népszerű dolog, így csak a véletlenen múlt, hogy mindketten elvesztették a párjaikat, és így összeházasodhattak.

Azon már fel sem húztam a szemöldököm, hogy Eduard totálisan beleszeretett Ottiliába, és a korábban elképzelhetetlen válást is simán bevállalta volna, sőt, egyenesen szorgalmazta is. Sokkal inkább meglepett Ottilia, aki hálával tartozott volna Charlotténak, amiért nem jutott koldusbotra, ellenben a könyv végéig egyszer sem fordult meg a fejében, hogy azzal, hogy elszereti Charlotte férjét, fájdalmat okozhat épp a saját jótevőjének.

Nem, nem és nem! Ezt egyszerűen nem tudtam megérteni. Ráadásul a könyv második felében az volt az érzésem, hogy Goethe megpróbálja piedesztálra emelni Ottiliát, és ezt sem értettem. Ő volt ebben a könyvben az abszolút gonosz karakter, hiszen úgy tűnt, tisztában sem volt a gonoszságával, így nem is ébredt fel a lelkiismerete. Vagyis csak eléggé későn.

Ennek a könyvnek szerintem sokkal inkább Charlotte volt a hőse, aki egyrészt maga is beleszeretett valaki másba, viszont egyértelmű volt számára, hogy sem a házasságtörés, sem a válás neki nem járható út, így hamar rövidre zárta a kapitánnyal kezdődő románcot. Valamint igen hamar ráébredt, hogy Eduard szerelmes Ottiliába, mégis azon dolgozott, hogy megmentse a kapcsolatukat. Aztán később, a végkifejletben belátta, hogy Ottiliának és Eduardnak együtt kell lenniük, és hajlandó volt gyakorlatilag bármire, amit a férje javasolt. Még arra is ígéretet tett, hogy hozzámegy a kapitányhoz, miután Eduard gyakorlatilag rátukmálta őt a barátjára. És mindezt olyan nyugodtan vette tudomásul, ami szerintem csodálatra méltó.

Én készséggel elhiszem, hogy léteznek akkora szenvedélyek két ember közt, amit egyszerűen nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ugyanakkor ha már az ember házas – és ez engem most kifejezetten közelről érint ugyebár – akkor szerintem ennek nem úgy kéne működnie, hogy eldobok mindent, és vakon követem a vonzalmam. Elvégre okkal házasodtam össze épp a házastársammal. És ugyebár Charlotte és Eduard esetében sem kényszerházasságról van szó, hanem egy éveken át húzódó, kitartó lángolásról. Azt várná az ember, hogy ha már ilyen szerencsésen egymásra találhattak, akkor a kapcsolatuk szent és sérthetetlen (még ha önmagában a házasság talán nem is tenné azzá).

Azt pedig, amit Ottilia művelt a teljes könyvön át, tényleg, az utolsó oldallal bezárólag, az számomra totál felháborító. Mert az elején úgy lett beállítva, mint csendes, magának való és jól nevelt lány, de egy szemétláda volt azzal, hogy bátorította Eduardot, és ezzel szétrombolta a megmentője házasságát. És az utolsó pillanatig undorítóan viselkedett, mert például még a könyv vége felé is megígérte Charlotténak, hogy nem beszél többet Eduarddal, és visszamegy a nevelőintézetbe, de aztán csak visszafordult útközben, és mind együtt maradtak, mint egy nagy, „boldog” család.

A férfiakról nagyon nem tudok nyilatkozni. Eduard ment a farka után természetesen (már bocsánat a kifejezésért), a kapitányt pedig olyannyira nem ismerhettük meg behatóbban, hogy a nevét sem tudtuk meg.

Szóval ez a könyv nagyon tetszett volna, ha A) nem érzem azt, hogy Goethe már-már isteníti Ottiliát és B) Ottilia főgonoszként megkapta volna méltó büntetését. De sajnos az A pont nagyon is megtörtént, a B viszont a legkevésbé sem, így számomra ez egy félig-meddig jó könyv volt.

Rögtön egy idézettel kezdenék, amit azért írok ide, és nem a többi idézet közé, mert szerettem volna kiemelni. Mivel jómagam most házasodtam, kifejezetten érdekelnek a házassággal foglalkozó könyvek, és talán ezért lehetett, hogy nagyon fájt olvasni ezt a könyvet. Ez az idézet is a házasságról szól, és nagy igazságot látok benne: „Az emberi lét annyira egybeforrott a szenvedéssel és az örömmel, hogy egyáltalában nem lehet kiszámítani, mivel tartozik egymásnak egy házaspár. Végtelen adósság ez, melyet csak az örökkévalóságban lehet betudni. Hogy gyakran kényelmetlen, azt elhiszem, de épp ez a jó benne. Nem házasodtunk-e egybe a lelkiismeretünkkel is, melytől gyakran szintén szeretnénk megszabadulni, mert kényelmetlenebb, mint amilyen egy férfi vagy egy asszony valaha is lehet?”

Amikor Charlotte lánya meglátogatja az anyját, majd minden este nagy társaság gyűlik össze, és ezen emberek szórakoztatására kitalálják, hogy híres festményeket fognak élő szereplőkkel megjeleníteni. Ez ismerős lehet azoknak, akik szeretik a Szívek szállodája című sorozatot, ott ugyanis egy egész epizódot építettek erre a játékra, és szerintem zseniális (az epizód is, de maga a játék is).

„Így aztán, ti, nők, legyőzhetetlenek volnátok…, először okosak, hogy az ember ne mondhasson ellent, aztán kedvesek, hogy szívesen engedjünk, érzelmesek, hogy ne akarjunk nektek fájdalmat okozni, sejtelmesek, hogy megijedjünk.”

„…úgy veszem észre, hogy a házasságban néha veszekedni kell, ha egymástól meg akarunk tudni valamit.”

„…éppen eléggé megtanulta életében, milyen nagyra kell becsülni minden igazi érzést az olyan világban, melyben voltaképpen a közöny és az ellenszenv otthonos igazán.”

„A munkában ugyanaz a helyzet, mint a táncban: akik lépést tudnak tartani, szükségszerűen nélkülözhetetlenekké válnak egymásnak…”

„…de innen se maradjon el a mész, a kötőanyag: mert amint az emberek is, akik természettől hajlanak egymáshoz, még jobban összetartanak, ha törvény tapasztja őket össze, úgy a kövek, melyek egyébként is összeillenek, még jobban egyesülnek e kötőerő által…”

„Az idő nem hagyja elvenni jogát, hogy úr legyen az embereken s emlékműveken.”

„Az ember egy életen át hízeleg magának, de az élet nem hízeleg nekünk.” 188

„Miközben az élet ragad magával bennünket…, azt hisszük, magunk cselekszünk, magunk választjuk meg tevékenységünket, szórakozásainkat; de persze, ha közelebbről megnézzük, látjuk, hogy csak az idő terveit és halamait vagyunk kénytelenek végrehajtani.”

„A növény azokra a makacs emberekre hasonlít, akiktől sok mindent meg lehet kapni, ha a maguk módján kezelik őket.”

„Nyilván a szárazföldön is előfordul hajótörés; ebből a leggyorsabban magunkhoz térni és folytatni az életet, szép és dicséretre méltó dolog. Hiszen az életbe bele kell számítani a nyereséget és a veszteséget is. Ki ne kovácsolna olyan tervet, amelyben megzavarják? Milyen gyakran megyünk olyan úton, amelyről letérünk, milyen gyakran térítenek el a határozottan magunk elé tűzött céltól, hogy magasabb célt érjünk el! Az utas legnagyobb bosszúságára útközben eltörik egy kerék, s e kellemetlen véletlen a legkellemesebb ismeretségekhez és kapcsolatokhoz juttathatja, amelyek egész életét befolyásolják. A sors teljesíti kívánságainkat, de a maga módján, hogy kívánságainkon túl is adhasson valamit nekünk.”