Főszereplő-zavarban | Honoré de Balzac: Elveszett illúziók

Az elmúlt egy hónapban Balzac Elveszett illúziók című könyvének 2472 oldalával (e-book a MEK-ből letöltve) szenvedtem. Igen, szenvedtem, és korántsem a négyjegyű oldalszám miatt. Ez a könyv először is vontatott volt, tele volt rengeteg felesleges dologgal, rengeteg olyan információval, amit nem értettem, mert nem vagyok járatos a XIX. századi francia jogban, kereskedelemben, és úgy általában semmiben, ami a XIX. századi Franciaországgal kapcsolatos. Azon kívül pedig rettenetesen idegesített majdnem az összes szereplő. De annyira, hogy gyakran azért kellett megszakítanom az olvasást, mert annyira felidegesítettem magam, hogy dühömben nem láttam a betűket.

Mindezek után mégiscsak megpróbálok néhány értelmes szót is összehozni a műről, ha már képes voltam átszenvedni mind a 2472 oldalát. A történet három részre van osztva. Az első részben megismerkedünk a két főszereplőnkkel, Lucien Chardonnal és David Séchard-ral. Ők mindketten álmodozó, művészi lelkületű emberek, éppen ezért kötnek szoros barátságot. Mivel Davidot többé-kevésbé helyhez köti a nyomda, amit a saját apja(!) adott el neki, így kettejük közül Lucien indul útnak Párizsba egy „jótevő” segítségével, hogy szerencsét próbáljon.

A második részben Lucien párizsi kalandjait követhetjük nyomon, ahol a naiv ifjú minden, az életre és a világra vonatkozó illúzióit elveszti. És akkor ezt most lefordítom úgy, hogy azok is megértsék, akik esetleg nem kívánják elolvasni ezt a vaskos művet, mégis szeretnének némi fogalommal rendelkezni a cselekményről. Lucient megbolondítja a pénz varázslatos világa, úgy tekint a tehetségére, mint az aranytojást tojó tyúkra, de nem számol azzal, hogy mások is élnek a városban az övéhez hasonló ambíciókkal, viszont jobb kapcsolatokkal és tökösebb hozzáállással. Lucien nagy reményekkel és nagy álmokkal érkezik a francia fővárosba, de még hisz az emberi jóságban és tisztaságban. Majd amikor ő maga elveszíti ezeket, akkor viszont átesik a ló másik oldalára, és terveinél nem veszi számításba azt, hogy nem csak ő tud gonosz és alávaló lenni.

A harmadik rész elején kicsit ugrálunk az időben. Lucien megszégyenülten és nincstelenül kénytelen visszatérni édesanyja szoknyájához, ahogy az egy tökös férfitól kitelik (az természetesen még véletlenül sem jut eszébe, hogy tisztességes munkából legalább saját magát eltartsa). Visszaérkezése után tudjuk meg, hogy mi történt Daviddal abban az időszakban, amíg ő távol volt. David elvette Lucien hugát, Éve-t, feltehetően rögtön a nászéjszakán összehoztak egy gyereket, de a továbbiakban a jó David egy kutatásnak szentelte az életét. Az, hogy a család többi tagja, Éve, a gyerekük, Éve anyja és két hű szolgálójuk éhen nem halt, csupán Éve életrevalóságának és a két szolga önfeláldozásának köszönhető, amit természetesen az égegyadta világon senki nem hálált meg nekik.

Lucien egyébként még Párizsban váltókat hamisított meg David aláírásával, amiket David természetesen nem tudott kifizetni, hiszen ő is csak ingyenélősködött. Ezért Lucien kvázi arra tér vissza, hogy az egész drága családját, akik azért güriztek, hogy ő elmehessen Párizsba, és költő lehessen, nyomorba döntötte. De azért még tud rajtuk taszítani egyet-kettőt lefelé a gödörben.

Rettenetes módon bosszantott Lucien és David semmirekellősége, valamint az, hogy nem egy ember a kezük alá próbált dolgozni, de egy köszönömöt nem kaptak ettől a két idiótától. És ez, a két főszereplő jelleme gyakorlatilag nálam alá is ásta az egész könyvet. Az a kicsi jó is, amit hellyel-közzel felfedeztem benne, jelentőségét vesztette.

Az egyetlen dolog, amit feltétlenül pozitívként kell kiemeljek a könyv kapcsán, amire a bejegyzés címe is utal, hogy ennek a történetnek sokkal inkább Éve Séchard kellett volna, hogy a főszereplője legyen. Egy újabb erős nő, csak Eugénie Grandet-val ellentétben neki meg kellett bújnia két nagyravágyó semmirekellő mögött. Ez a nő erején felül küzdött. Ez a nő megtett mindent, amit egy nő abban a korban tehetett. Erre a nőre lehetne mondani, hogy tanulatlan, mert meglehet, hogy nem tudott volna összeeszkábálni egy verset, vagy nem tudta volna kikísérletezni a papír olcsóbb előállításának módját. De azt egyáltalán nem lehet rá mondani, hogy buta volt. Mert nagyon is értette az életet, átlátott a szitán, anyaoroszlánként próbálta védeni az egyetlen értékét, a családját. Ő volt ennek a könyvnek az igazi főszereplője, és ő sem vesztett el kevesebb illúziót, mint a bátyja Párizsban. Rá kellett jönnie, hogy nem lesz boldog és nyugodt élete pusztán attól, ha talál maga mellé egy tisztességes(nek tűnő) férjet. Rá kellett jönnie, hogy a bátyja nem egy szent, és hogy kár volt az ő boldogságáért güriznie, mert egy jó szót sem kapott vissza. Ennek a nőnek nagyon kemény élete volt két semmirekellő (bocsánat az ismétlésért, de ez a legmegfelelőbb szó rájuk) mellett, de nem adta fel, méltósággal küzdött, és a maga módján megnyugvásra lelt.

Ami a két nyomorultat illeti, a Davidra mért csapással abszolút meg voltam elégedve, csak azt sajnáltam, hogy olyan nyugodt szívvel fogadta, hogy elvették az álmait. Lucien viszont egy lelketlen képződmény, akit még büntetni sem lehet, mert a szeretet és a gyűlölet is lepereg róla. Örülök, hogy nem halt meg, de őszintén szólva nem gondolnám, hogy sokáig bántotta a családja boldogtalansága, az általa okozott tragédiák.

Említik a Gargantua és Pantagruelt, a Clarissát, a Don Quijotét, a Gulliver utazásait, a Wilhelm Meister tanulóéveit és az Új Héloise-t.

Itt is felbukkan a triktrak nevű játék.

„…az idő egyedüli tőkéje az olyan embernek, akinek vagyona csak az eszében van…”

„Ön is meg fogja tudni, mint én, hogy a szép álmok helyén emberek, szenvedélyek és kényszerűségek mozognak.”

„A pénz, a pénz – ez a megfejtése minden rejtvénynek.”

„Meglehet, hogy az ember nem viheti semmire, ha szívének legérzékenyebb része el nem kérgesedik.”

„Semmit sem ismernek kevésbé a világon, mint amit mindenkinek tudnia kellene – a Törvényt.”

„Némely teremtés olyan, mint a nulla, szüksége van egy előtte álló számjegyre, akkor aztán semmisége tízszeres értéket nyer.”

„Ha apró hitványságokat enged meg magának, ezt cselekedje négy fal között: akkor aztán nem vádolják majd, hogy foltot ejt a világnak nevezett nagy színház díszletein.”

„Egyik ember Ábeltől származik, a másik Kaintól – monda végül a kanonok -, én félvér vagyok; Kain az ellenségeimnek, Ábel a barátaimnak, és jaj annak, aki Kaint fölébreszti!”

NOHUN #8 Martinus Scriblerus emlékiratai

A NOHUN sorozat eheti részében a Martinus Scriblerus emlékiratainak (Memoirs of the Extraordinary Life, Works, and Discoveries of Martin Scriblerus) rejtelmeit próbáljuk felderíteni.

Nem találtam hozzá túl sok forrást, de az a kevés is meggyőzött arról, hogy ennek a könyvnek az elolvasásához nem ragaszkodnék. Annak ellenére sem, hogy a szerzők közt ott van az a Jonathan Swift, aki a Gulliver utazásait írta, valamint az az Alexander Pope, aki A Da Vinci-kódban kerül említésre.

Ahogy azt már láthatjátok is, itt egy több szerzős műről van szó, alkotói a Scriblerus Club tagjai. Név szerint: Alexander Pope, Jonathan Swift, John Gay, Thomas Parnell és John Arbuthnot. Az egyes fejezetek a kor legújabb, divatos szokásait figurázza ki. Azonban a teljes mű nem készült el, a megírt fejezetek Alexander Pope neve alatt jelentek meg.

A főszereplő Martin Scriblerus beszédes nevet visel. John Dryden egyik könyvének főhősét szintén Martinnak hívták, akinek neve a nevetséges hiba szinonimája lett. Míg a Scriblerus a korabeli szleng szóból, a scriblerből született, ami tehetségtelen írót jelent. Scriblerust a szülei a kor különféle, olykor egymásnak ellentmondó, divatos szokásai szerint nevelik, így a főszereplőből egy furcsa különc válik, aki valahogy sehová sem passzol. A történet folyamán az ő életét követhetjük nyomon.

Források:

https://www.revolvy.com/page/Memoirs-of-Martinus-Scriblerus

https://www.britannica.com/topic/Memoirs-of-Martinus-Scriblerus

#hallgasdhétfőn 1. | Az ezeregy éjszaka meséi

Akik követik a blog Facebook oldalát (igen, tudom, őskori vagyok, csak Facebook fiókom van, se Insta, se Twitter), azok láthatták, hogy elkezdtem hétfőnként az olvasott könyvekhez kapcsolódó zenéket megosztani. És úgy döntöttem, hogy amikor egy-egy könyv végére érek, mármint a zenékkel, akkor írok egy összefoglaló posztot. (Ami bevallottan azért is hasznos lesz, mert például Az elveszett illúziókat már egy hónapja olvasom, és még mindig nem tartok a felénél sem. Szóval egyelőre nem tudok nektek új könyvről nyilatkozni.)

Az első könyv, amihez zenéket válogattam, természetesen Az ezeregy éjszaka meséi volt. Igyekszem itt is sorban haladni majd. Az alábbi művekbe hallgattunk bele a könyv kapcsán:

Peter Cornelius: A bagdadi borbély (opera)

Carl Maria von Weber: Abu Hasszán (opera)

Nyikolaj Andrejevics Rimszkij-Korszakov: Seherezáde (szimfonikus szvit) 

Frederic Norton - Oscar Asche: Chu Chin Chow (musical)

Renaissance: Scheherezade & Other Stories (progresszív rock album)

Aladdin (mese)

Én több szempontból is nagyon élveztem ezt a dolgot. Egyrészt szeretem a komolyzenét. Érteni ugyan nem értek hozzá, de hallgatni nagyon szeretem. És láthatjátok is, amire én magam is számítottam, hogy több komolyzenei darabot is találtam. Ami viszont abszolút meglepetés volt, hogy nem komolyzenét is találtam. És a ráadás meglepetés, hogy a Renaissance egész fent említett albumát meghallgattam, és nagyon tetszett. Sőt, az összes közül (a mese főcímzenét leszámítva) az emlékeztetett engem leginkább arra a régi, keleti világra, amely a képzeletemben él.

Az ítélet a Pecsorin kontra Harry Potter ügyben | Mihail Jurjevics Lermontov: Korunk hőse

Az első dolog, amit le kell szögezni Lermontov könyvéről, hogy rendkívül felkavaró volt számomra. (Remélem, ezzel felkeltettem mindenki kíváncsiságát, úgyhogy haladjunk is tovább… J)

A könyv címe a főszereplőnkre, Pecsorinra utal, és természetesen olvasás után az ember rájön, hogy bizony itt irónia bujkál a betűk közt. Lermontov ugyanis egy olyan embert mutat be, akit az ő korában kezdenek felfedezni (előtte vajon nem is létezett??) maguknak az írók. Egy embertípust, akit untat az egész világ és az élet, és valójában semmi említésre méltót nem visz véghez soha. Ő az úgynevezett felesleges ember (aki Puskinnál is megjelenik, de Anyegin és Pecsorin azért ég és föld).

A történet mesélője feltehetően maga az író, aki egy utazása alkalmával megismerkedik Maxim Maximoviccsal. A hosszú út alatt kedélyesen elbeszélgetnek, és Maxim Maximovics mesélni kezd egy izgalmasnak tűnő történetet az egyik ismerőséről, Pecsorinról. Később néhány pillanat erejéig a mesélő személyesen is találkozik a főhőssel, valamint birtokába kerülnek Pecsorin személyes jegyzetei, amelyeket Pecsorin halála után hozzácsap Maxim Maximovics történetéhez, és az egészet egyben kiadatja, hogy bemutassa kora „hősét”.

Kicsit olyan, mintha egy életrajzot kapnánk, de közben mégsem. Mert nekem az volt az érzésem, hogy Pecsorin életéből éppen azok a momentumok lettek kiemelve, amelyek alátámasztják azt, hogy ő egy felesleges ember. Meghódít különféle nőket, de csak ideig-óráig szórakoztatja őt a szerelem. A barátság, sőt, az emberi élet, még a saját élete sem érték a szemében. Viszont teljes mértékben tisztában van azzal, hogy nem normális dolog az, hogy őt semmi sem érdekli. De vagy nem tud, vagy nem akar tenni ellene. Ami viszont a legfélelmetesebb a dologban, és ezért volt számomra annyira felkavaró ez a könyv, hogy feltűnően sok hasonlóságot fedeztem fel Pecsorin és saját magam között. Mutatom, hogy mikre gondolok:

„Végigfutok egész múltamon, és önkéntelenül megkérdezem magamtól: miért éltem? mi végre születtem?... Pedig bizonyosan volt ilyen cél, s bizonyosan volt egy magasabb rendű hivatásom, mert végtelen nagy erőket érzek a lelkemben… De én nem eszméltem rá erre a hivatásra, hagytam, hogy hiú és hálátlan szenvedélyek láza elragadjon, kohójukból keményen s hidegen jöttem ki, mint a vas, örökre elvesztettem a nemes törekvés hevét – az élet legszebb virágát.”

„Zsenge ifjú koromban álmodozó voltam; szerettem elbecézgetni felváltva sötét és rózsaszínű képeket, melyeket nyugtalan és mohó képzeletem rajzolt. De mi maradt meg mindebből? Csak a kimerültség, mint kísértetekkel vívott éjjeli harc után, és a kusza, zavaros emlékek, melyek tele vannak sajnálkozással. Ebben a meddő küzdelemben a lelkem tüzét is, az akaratom erejét is elhasználtam, amelyekre feltétlenül szüksége van a cselekvő életnek; mikor beléptem az életbe, gondolatban már átéltem, s unalmat, undort éreztem, mint az, aki elolvassa egy régóta ismert könyv rossz utánzatát.”

„Sokan vannak, akik életük elején azt gondolják, hogy úgy végzik, mint Nagy Sándor vagy Lord Byron, s egész életükben megmaradnak címzetes tanácsosoknak!...”

Mikor feleszméltem, hogy időnként én magam is úgy viselkedek, mint Pecsorin, akkor a Harry Potterből egy jelenet ugrott be, mégpedig az, amikor Dumbledore megkérdezi Harry-t, hogy miért került a Griffendélbe. És ezzel ugye rávilágít arra, hogy a cselekedeteink jellemeznek minket leginkább, nem a velünk született tulajdonságaink. És ezáltal én most újból rájöttem, hogy én nem akarom úgy érezni, hogy elfecséreltem az életem. Nem akarok olyan ember lenni, aki szórakozásból hódít meg másokat, aztán a földbe döngöli őket. Nem akarok olyan lenni, aki fittyet hány a barátaira. Nem akarok olyan lenni, aki totál érzelemmentesen végignézi hozzá közel állók halálát. Nem akarok olyan szenvedélyhajhász, de boldogtalan ember lenni, mint Pecsorin. És ha mindezeket nem akarom, akkor pusztán csak tennem kell ellenük. Köszönöm az emlékeztetőt, Lermontov úr!

Utalás történik néhány listás könyvre: a Wilhelm Meister tanulóéveire, a Robinson Crusoe-ra és az Anyeginre.

Ismételten felbukkan a boston nevű kártyajáték. Úgy látszik, elég széles körben népszerű volt.

Rengeteg tájleírás van a könyvben, főleg az elején, amikor még az írót követhetjük nyomon utazása során. Ezek a tájleírások gyönyörűek. Tényleg. Olyan szépek, amilyenekkel én még orosz íróknál nem találkoztam. Bár az is igaz, hogy nem olvastam még túl sok orosz könyvet. De ez itt számomra annyira szembetűnő volt, hogy muszáj volt megemlítenem.

„…gyermekes érzés, nem tagadom; de ha a társadalmi környezettől eltávolodunk, és közeledünk a természethez, önkéntelenül mind jobban gyermekek leszünk; minden lehull a lelkünkről, ami rárakódott, s megint olyan lesz, amilyen egykor volt, s amilyen bizonyosan újra lesz valamikor.”

„…a dolgok rendje így kívánja: ami rendkívüli módon kezdődött, úgy is kell, hogy véget érjen.”

„…lelkemet megrontotta a világ, képzeletem nyughatatlan, szívem kielégíthetetlen; minden kevés nekem; a búhoz éppen olyan könnyen hozzászokom, mint az élvezethez, s közben napról napra üresebb lesz az életem…”

„Szomorú látni, amikor egy ifjú legszebb reményeit és álmait elveszíti, mikor ellebben előle a rózsaszínű fátyol, amelyen át az emberi tetteket és érzéseket nézte, bár neki van rá reménye, hogy majd új tévedésekkel váltja fel a régieket…”

„…csaknem mindig megbocsátjuk azt, amit megértünk.”

„…két barát közül az egyik mindig rabja a másiknak, bár a legtöbb esetben egyik sem akarja magának bevallani…”

„A nőket nagyon nehéz meggyőzni valamiről, odáig kell vinni őket, hogy önmaguktól meggyőződjenek róla…”

„Azóta, hogy a költők írnak és a nők olvasnak (fogadják mély hálánkat ezért), annyiszor nevezték őket angyaloknak, hogy lelki naivságukban komolyan elhitték, amit a bók mondott, s elfelejtették, hogy ugyanazok a költők Nerót jó pénzért félistennek nevezték.”