Zola ajánló

Az Állat az emberben elolvasásával lezártam az ismerkedést Zola életművével. Legalábbis az életművének azzal a részével, amely fent van a listán. Most pedig szeretném összesíteni a tapasztalataimat a regényeivel kapcsolatban.

Zolának összesen öt könyve van fent a listán, a Thérése Raquin, A Patkányfogó, a Nana, a Germinal és az Állat az emberben. Ebből az utolsó négyet egymás után olvastam, a Thérése Raquint viszont jóval korábban, tehát arról már elég kopott emlékeim vannak. (2022-ben olvastam.)

A Thérése Raquint kivéve a többi négy egy sorozat, a Roguon-Macquart család sorozat része, a főszereplők mind rokonok, viszont teljesen más témákkal foglalkoznak a könyvek.

Az egyértelmű, hogy a bűn és a züllés Zola központi témái közé tartozik, hiszen ezekről szól a Thérése Raquin, A Patkányfogó és a Nana is. Az Állat az emberben is ide sorolható, ám sokkal erőteljesebb, mint a másik három regény. A Germinal egy kicsit kakukktojás, mert ott a központi motívum a munkásosztály és a tőkések/tulajok közti ellentétek. (Persze ott sem marad azért el a bűn és a züllés.)

Kikerestem először a molyos értékeléseimet. A Thérése Raquin és a Germinal öt csillagot kapott, az Állat az emberben négy és felet, A Patkányfogó hármat, a Nana pedig kettőt.

Be kell vallanom, a Thérése Raquin-ről semmilyen emlékem nincsen, de bízom az akkori értékelésemben. Bár azt is hozzá kell tennem ehhez, hogy az értékelést valószínűleg nagyban befolyásolta a közvetlenül előtte olvasott Bűn és bűnhődés, ami nagyon nem tetszett. Elképzelhető tehát, hogy a Thérése Raquin-nek adott öt csillag inkább annak a kontrasztnak szólt, amennyivel azt jobbnak éreztem a Bűn és bűnhődésnél. Sajnos azonban azt kell mondjam, hogy egyáltalán semmire nem emlékszem a Thérése Raquinből.

A többi négy könyvnél viszont abszolút tartom magam a sorrendhez. A Patkányfogót helyezném valahogy középtájra. A cselekménnyel alapvetően nem lett volna baj, de Zola sok olyan eseményre részletesen kitért, amelyek nem igazán lendítették előre az eseményeket. Emiatt pedig nagyon darabossá, töredezetté és ezáltal egy kissé élvezhetetlenné vált az egész történet.

A Patkányfogó-tengelytől abszolút pozitív irányba lengnek ki az Állat az emberben, valamint a Germinal című regények. Itt már nem nagyon voltak felesleges jelentek, és mindkét téma érdekes témákat járt körbe. Ám egyiket sem ajánlanám akárkinek. Míg az Állat az emberben a krimi- és/vagy thrillerrajongókat ejtheti némileg ámulatba, a Germinal azok számára lehet érdekes olvasmány, akik szeretnék a munka kegyetlen világát megismerni, mert ez a könyv többé-kevésbé a főnök-beosztott ellentéteket taglalja egy izgalmas cselekménybe ágyazva.

Nekem a Nana volt a legrosszabb olvasmány az ötből. Témáját tekintve több mint érdekes lehetett volna, hiszen a női-férfi kapcsolatokat taglalta. Ám ez a regény nem csak továbbvitte A Patkányfogó negatívumait, hanem erősen kiterjesztette. És ettől nekem olyan érzésem lett, mintha az egész regényben nem történne semmi, csak hosszú, érdektelen események leírásait olvashatjuk.

Ha egy könyvet kellene kiemelnem, ami által valaki megismerheti Zola stílusát, bizony bajban lennék, mert ebből az öt könyvből három csoportot tudnék felállítani, amik teljesen különböznek egymástól. A jelek szerint Zola egy különleges író volt. Látszik, hogy dolgoznia kellett a stílusán, de a fejlődés nagyon látványos. És nem csak a stílusa változott, hanem a témái is. Míg az első három könyv inkább a személyes sorsokra koncentrál, az utolsó kettőnek bár persze van főszereplője, mégsem a főszereplőn van a hangsúly.

Nekem egyértelműen a Germinal tetszett a legjobban, de ebben az is nagy szerepet játszik, hogy az egy olyan témával foglalkozik, ami nekem is szívügyem. Tehát nem volt nehéz dolga, hogy lenyűgözzön. Mivel több könyvnek is nagyon más a témája, szerintem Zolánál inkább erre kell helyezni a hangsúlyt, amikor az ember könyvet választ tőle.

Gyakran kikéred mások tanácsát?

A modern thriller születése | Émile Zola: Állat az emberben

Elolvastam Zola utolsó listás regényét, az Állat az emberben című könyvet, ami szintén a Rougon-Macquart család sorozat része, méghozzá a 17. (Zola korábbi regényeiről itt, itt, itt és itt olvashatsz.)

A szokásostól eltérően erről a könyvről is csak egy bejegyzés fog születni, éspedig két okból. Egyrészt azért, mert volt egy hosszabb szünet az olvasásban, amikor elég intenzíven teljesen mással foglalkoztam, és ez minden bizonnyal befolyásolta az emlékeimet a pontos cselekményt illetően (azért a főbb események megvannak 😊). Másrészt pedig azért, mert amikor elkezdtem írni a tartalmi összefoglalót, a harmadik bekezdésnél rájöttem, hogy ennek a könyvnek a tartalmáról nem tudnék egy egész bejegyzést írni anélkül, hogy ne árulnék el túl sokat a cselekményből. Így itt most megpróbálok egy viszonylag nagyobb spoilerektől mentes irományt összehozni. Azért továbbra is azt ajánlom, hogy aki még nem olvasta a regényt, az itt álljon meg.

Az Állat az emberben főszereplője Jacques Lantier, A Patkányfogóban megismert Gervaise fia. (A testvére volt a Germinal főszereplője.) Jacques vasutas, egész pontosan gépészként dolgozik. Van egy állandó kollégája, XX és mindig ugyanazon a mozdonyon dolgoznak, a Lisonon. Ám már bőven benne vagyunk az események sűrűjében, amikor vele megismerkedünk. A történet ugyanis egy szintén vasutas házaspár, Roubaud és Séverine kálváriájával kezdődik. Ebbe a kálváriába kapcsolódik be egy véletlen folytán Jacques. Mivel az élet egy helyre sodorja őket, Jacques próbálja minél jobban megismerni a házaspárt. Eleinte puszta kíváncsiságból, utána viszont már szándékosan közeledik, főleg Séverine-hez, mert nagyon megtetszik neki az asszony. Ahogy romlik Séverine és a férje kapcsolata, úgy kerül a nő egyre közelebb Jacques-hoz, akivel végül már nyíltan vállalják a kapcsolatukat.

Séverine-t mindenki gyönyörű nőnek írja le, ám ez a gyönyörűség nála valahogy a balsorssal és a pusztulással párosul. (Egy érdekes motívum, ami többek közt Agatha Christie könyveiben is előfordul.) Már a gyerekkora is elég tragikusan alakul. Kisgyerekként elveszíti a szüleit, ha jól emlékszem. Szerencséjére, vagy inkább balszerencséjére gazdag pártfogóra akad, aki azonban csak kihasználja. Tőle menekül Roubaud-hoz, akinél minden jel szerint egy kellemesen nyugalmas élet várna rá, de egy szerencsétlen véletlen véget vet a nyugalmuknak. Újból meglehetős balsorsnak néz elébe, de a szépsége ezúttal is kimenti őt, most épp a hatóságok karmai közül. Végül az események valahogy elkerülhetetlenül Jacques karjába sodorják, aki mellett megtapasztalja az igazi, lángoló, őrjítő szerelmet. Pechjére azonban mire ráébred, hogy Jacques nem az az ember, akinek mutatja magát, addigra már túl késő.

Séverine kálváriáját Zola egy nagyszabású thrillerbe rejti. Itt aztán már végképp nyoma sincs a korai regények túlzó leírásainak. Persze azért még egy modern kori thriller pörgésétől is messze állunk, de elég eseménydúsnak mondható a regény. Történnek benne gyilkosságok, gyilkossági kísérletek, tele van gyilkos vágyakkal, szenvedéssel, kegyetlen dolgokkal.

Ezen a linken a következőképpen foglalják össze, mi is jellemző a thrillerre: „A műfaj legfőbb sajátossága, hogy erős izgalmat, szorongást, feszültséget, félelmet, és más hasonló érzelmeket vált ki olvasóiban vagy nézőiben azzal a céllal, hogy szórakoztasson, izgalomba hozzon és végig fenntartsa a feszültséget a műfogyasztás közben.” Nos, nem akarok senkit áltatni, azért nem rágja tövig a körmét az ember ennek a regénynek az olvasása közben. Legalábbis azok biztos nem, akik hozzám hasonlóan például Karin Slaughter vagy Karen Rose regényein edződtek. (Jó néhány évig faltam az említett írónők könyveit, aztán kicsit megcsömörlöttem, mert egy idő után már minden fordulatot „megfejtettem”. Így viszont a műfaj újabb íróit nem ismerem.) De az kétségtelen, hogy meglepően üdítően izgalmas volt olvasni, mert igenis van benne bőven feszültség. Mert sosem tudhatod, ki mikor mit fog tenni, vagy hogy a szereplők tényleg megteszik-e azt, amiről ábrándoznak.

Mindemellett pedig egy újabb szakmába, a vasutas életbe nyerhetünk bepillantást, ami a gyilkosságtól jócskán eltérő módon, de önmagában is izgalmas és érdekes. Apró, mellékes ármánykodások és intrikák is fűszerezik az egyébként sem unalmas fő történetszálat. Bepillantást nyerünk a korabeli nyomozás folyamatába, és hogy hogyan szőtte át már akkor is a politika a rendőrség működését. És még egy lélektani drámának is szemtanúi lehetünk. Erről a részről mondjuk szívesebben olvastam volna behatóbban is, de ez valószínűleg a vak vezet világtalant esete lett volna. Nem hiszem, hogy akivel nem történnek olyan dolgok, mint Jacques-kal, az valaha is megértené azokat az érzéseket, amelyek benne munkálnak.

Mindenképp szeretném megemlíteni, mert ez Zola más regényeinél is feltűnt nekem, mennyire nem tudja igazán jól érzékeltetni az író az idő múlását. Nem feltétlenül mondanám, hogy ez hiba. De valamiért megragadt bennem ez az érzés, hogy időben nem tudom betájolni magam Zola regényeiben. (Azt értem ezalatt, hogy sokszor nem tudom eldönteni, mennyi idő telt el két esemény közt. Itt például konkrétan azt gondoltam, hogy jóval több idő alatt alakult ki Séverine és Jacques kapcsolata, de az egész regény cselekménye alig ölel fel két évet.)

Összességében nagyon tetszett ez a regény is, valahogy mégsem talált be annyira, mint a Germinal. Pedig nem tudok igazán rosszat mondani rá. Talán az lehetett a baj, hogy nem igazán találtam szereplőt, akivel azonosulni tudtam volna. Szurkolni szurkoltam Jacques-nak, Flore-nak és egy darabig még Séverine-nek is. De egyikük sem az a típus, akiket a szívébe zárna az ember.

Mi mással is üthetnék el az emberek az idejüket két gyilkolás közt, mint egy kis kártyázással? Itt pikétet és ékartét játszanak.

Tudtátok, hogy a népi hiedelem szerint, ha kést ajándékoztok valakinek, legalább egy szimbolikus összeget kell kérnetek érte, nehogy elvágjátok a kapcsolatotokat? Én sem tudtam, de aztán lett egy szakács férjem… Na meg ebben a könyvben is elolvashattam: „Bicskát vett neki, az elveszett helyett, amelyet már két hete siratott… Séverine elragadtatva nézte az örömét, s tréfából egy sou-t fizettetett vele, nehogy elvágja a barátságuk fonalát.”

„Hiszen annyi mindent megtesz az ember, nem mintha akarná, hanem mert még mindig az a legokosabb.”

„…rájött, hogy az ember gyakran elkövet bevallhatatlan tetteket a boldogsága érdekében, anélkül hogy valóban boldogabb lenne tőle.”

„Igazságszolgáltatás! Merő képzelgés! Igazságosnak lenni, micsoda ábránd, amikor az igazságot sűrű bozót zárja körül!”

Szerinted miért lehet szórakoztató gyilkosság(ok)ról olvasni?

Munkásvilág | Émile Zola: Germinal

 

(Lábjegyzet: szakdolgozat leadva, visszatértem. :))

Zola negyedik könyve, amelyet olvastam, a Germinal volt, ami a már emlegetett Rougon Macquart család sorozat 13. része. (A sorozathoz tartozott A Patkányfogó és a Nana is.)

Hol máshol kezdődhetne a beszélgetés erről a könyvről, mint a címnél. A Germinal szó francia eredetű, ezzel a névvel illették a francia forradalmi naptár hetedik hónapját. Ez volt a Sarjadás hava, mely „mai időszámítás szerint” március 21-től április 19-ig tartott. A szó eredetileg a latin germen szóból származik, melynek jelentése csíra, hajtás. Ez egy rendkívül különleges szó, nem minden nap találkozik vele az ember, éppen ezért figyelemfelkeltő. Utánanézve a jelentésnek valóban nagyon találó, hiszen ez volt az a hónap, amikor a legtöbb sztrájk történt.

A nagy könyv kifejezetten olyanoknak ajánlja ezt a könyvet, akiknek politikai érdeklődése van. Nos, nekem nincs. És bár kétségtelenül szerves részét képezi az eseményeknek a politika, ezt egyáltalán nem érthetetlen és túlbonyolított módon teszi.

A fülszöveg már egy fokkal jobb leírást ad a könyvről, valóban egy bányászkolónia tragédiáját ismerhetjük meg. De ennél még sokkal, de sokkal többet is. Habár Zola egy bányászközösséget tett a könyv központi szereplőjévé, én azt hiszem, bármilyen más munkásközösség vállalhatná ugyanezt a szerepet. Mindemellett pedig néhány egyéni sorsot is kiemelt helyen kezel.

A főszereplő, Étienne Lantier bár nem tartozik a legtanultabb, legkiműveltebb emberek közé, mégis vezércsillagként tűnik fel a sanyarú sorsú bányászközösség egén. Mivel rögtön a közösség egyik befolyásos családjával sikerül barátságot kötnie, hamar befogadják. És nem is csak befogadják, hanem odafigyelnek arra, amit mond. Nem csak egy jobb élet reményét sikerül felébresztenie a kolóniában, hanem ötleteket és eszközöket kínál ahhoz, hogy ez a jobb élet meg is valósulhasson. Sajnos azonban ezek az ötletek és eszközök nem vezetnek célhoz, s ez dupla tragédiába taszítja a közösséget. Nem csak a nélkülözés, az éhezés és az értelmetlen halálesetek sújtják őket, hanem végül még meg is kell hunyászkodniuk a gyűlölt hatalom előtt.

Zseniális módon azonban nem csak a bányászok szemszögéből követhetjük az eseményeket, hanem bepillantást nyerhetünk egy-egy magasabb rangú személy világába, gondolkodásába és nézőpontjaiba is, ami kiválóan árnyalja az eseményeket. Azt hiszem, e nélkül én is felcsaptam volna anarchistának. Annak ellenére is, hogy az egyszerű munkások bizonyos hibái teljes nyilvánvalósággal jelentek meg előttem. (Például, hogy mennyire nem volt kérdéses a gyerekvállalás.)

Áttérve az egyes személyekre, érdekes volt figyelemmel követni Étienne és Catherine kapcsolatát, amely egyáltalán nem volt az a kimondott szerelem első látásra. Aztán valahogy csak kialakult, de mire kivirágozhatott volna, elsodródtak egymástól. Aztán mikor egy újabb esélyt kaptak volna, hogy boldogan élhessenek, mert nekem az volt az érzésem, hogy ők ketten jó párost alkottak volna, a sors ismét, a lehető legsúlyosabban közbeszólt. Fájt a tragédiájuk, de nagyon illett a cselekménybe.

Kedvenc szereplőt nem igazán tudnék választani, de a könyv összességében elég közel került a kedvenc címhez. Nagyon érdekes volt, nagyon tetszett, nagyon összehangban volt. Eddig abszolút ez a legjobb, amit Zolától olvastam. Itt aztán nyoma sincs azoknak az érdektelen leírásoknak, amelyeket már A Patkányfogónál is felróttam, és amelyek a Nanát aztán számomra teljesen félrevitték. Nem azt mondom, hogy őrülten pörögnek a események, de itt aztán mindennek van jelentősége. Aminek meg nincs, még az is érdekes vagy kellemes színfolt.

Akit valóban érdekel a politika, az olyasmikkel ismerkedhet meg ebben a remekműben, mint a Nemzetközi Munkásszövetség, a bakunyinizmus vagy az anarchizmus.

Hogyan tartod fenn az életedben a pénzügyi egyensúlyt?

Denis Diderot: Rameau unokaöccse

Diderot-nak ez a műve a Mindenmindegy Jakabbal egy kötetben volt, így logikusnak tűnt, hogy ezt is elolvasom, bár a listában csak később következett volna. A történet mindössze 82 oldal, ez a tény is azonnali olvasásra csábított. (Habár Jakab eléggé elvette a kedvem Diderot-tól.)

A történet egészében egy beszélgetést ír le, kivéve az első néhány bekezdést, amiben megtudjuk, hogyan találkozik Diderot és a nagy Rameau unokaöccse, és hogy milyennek látja a filozófus a másikat. A nagy Rameau egyébként a kor kiemelkedő zeneszerzője, aki, ismerjük be, mára elvesztette ismertségét. Vagy legalábbis nekem a komolyzenéről ő lenne az egyik utolsó, aki eszembe jut. Ezért álljon most itt az egyik műve emlékeztetőnek: (Nekem határozottan tetszik egyébként.)

A beszélgetés maga pedig főként arról szól, hogy hogyan tengeti mindennapjait Rameau unokaöccse, aki egy ballépésével éppen saját magát billentette fenékbe, és kiesett „a körből”, illetve, hogy milyen volt neki „a körben” létezés. A kör alatt tehetős emberek egy csoportját kell érteni, akik gyakorlatilag azért pénzelték a pasast, hogy szórakoztassa őket, egyfajta udvari bolondként tartották.

Egyáltalán nem éreztem azt, hogy direkt módon, de azért átcsap a beszélgetés filozofálgatásba is arról, hogy hogyan kell(ene) élnie az embereknek az életét. Diderot az erkölcsösség mellett teszi le a voksát, bár ő alig beszél. Rameau unokaöccse azonban a képmutatást pártolja. Egész pontosan azt mondja, hogy a boldogulás kulcsa, hogy a megfelelő rossz tulajdonságainkat kell használni a megfelelő szituációkban. Továbbá úgy kell rossznak lenni, hogy azt mások ne vegyék észre. És itt végére is értünk a sztorinak. Tele van a beszélgetés egy csomó utalással korabeli emberekre, ami elég idegesítő, mert folyton a jegyzetekhez kellett lapozni. Arról pedig egy szó sem esik, még a tanulmányban sem, hogy miért épp Rameau unokaöccsével folytatódik le ez a beszélgetést, pedig talán ez az információmorzsa izgalmasabbá tehette volna az amúgy tök hétköznapi csevejt.

 

¯  Utalás történik a Gargantua és Pantagruelre.

¯  Egy helyütt említésre kerül Voltaire egy tragédiája, a Mérope című, amiről nekem rögtön a Harry Potter jutott eszembe, meg az, hogy Rowling tudása félelmetesen széleskörű. A tragédia egyébként az anyai szeretetről szól…

 

„…én igenis ismerem az önmegvetést vagy lelki gyötrelmet, melynek forrása az a tudat, hogy a gondviselés által nekünk juttatott képességek parlagon hevernek.”

„Gazdagszik az ember minden múló perccel. Egy nappal kevesebb van hátra, vagy egy tallérral több a pénzünk, az egy és ugyanaz.”

„Látogassuk a nagyfejűeket, szimatoljuk ki, hogy mi tetszik nekik, hajladozzunk szeszélyeik szerint, szolgáljuk ki bűneiket, tapsoljunk igazságtalanságaiknak: ime, ez az előrejutás titka!”

Denis Diderot: Mindenmindegy Jakab meg a gazdája

 

Diderot-tól ugye nem ez volt az első könyvem, és nagy bánatomra azt kell, mondjam, nem is az utolsó. Az apáca még egész emészthetőnek bizonyult, de a mostani Mindenmindegy Jakabbal már erősen meggyűlt a bajom.

Maga a könyv mindössze kb. 250 oldal. (Illetve ez így ebben a formában nem igaz. A történet annyi, a fizikai könyv kicsit több, mert a kötet tartalmazza még Diderot harmadik listás könyvét is, a Rameau unokaöccsét, mely – mint sejthetitek – a következő áldozat lesz. Vagyis gyanítom, hogy én leszek az ő áldozata. De ne szaladjunk ennyire előre.) A hosszával tehát nem lenne baj. Elvétve vannak benne jegyzetek, az sem túlságosan zavaró. És itt a kötet elejére került a fordító tudományos összefoglalója. Ezzel is kezdtem az olvasást, de így sem lettem okosabb.

A történet… a történet… Hogy is mondjam? Diderot becsületére legyen mondva, ő többször is kihangsúlyozza, hogy ez korántsem egy hagyományos értelemben vett regény akar lenni. De hogy akkor mégis mi a fene, arra nem jöttem rá, sajnálom. Túlságosan alulképzettnek bizonyultam ahhoz, hogy felfogjam eme mű értelmét, sőt, egyáltalán ahhoz is, hogy bármi szórakoztatót találjak benne. Hogy mégis mondjak valamit a sztoriról: Mindenmindegy Jakab meg a gazdája – ahogy az a címből jelen esetben kiderült – utaznak. Fogalmunk sincs, miért, vagy hova, és az a gyanúm, hogy még nekik se volt. A lényeg, hogy mennek. És sztorizgatnak. Időnként megállnak, betérnek egy-egy fogadóba, és ott meghallgatják mások sztorijait. És vége.

Volt egy időszak, amikor próbáltam mentegetni, hogy talán kicsit hasonlít az Ezeregy éjszaka meséire. De aztán rájöttem, hogy nem, egyáltalán nem hasonlít. Ez, ahogy egyébként a kötet eleji tanulmányban is írják, a való életet hivatott bemutatni. Ahogy két ember csinál valamit, közben dumcsiznak, időnként összehaverkodnak másokkal, velük is dumcsiznak, folyton félbeszakítják őket, aztán vagy visszatérnek a sztorihoz, vagy nem. Ez tényleg totál így van. Főként La Pommeray asszonyság történeténél érezhető ez, ahol a mesélőt, a fogadósnét kb. minden harmadik mondatnál félbeszakítják. És egyben itt a legbosszantóbb is, mert ez kifejezetten élvezhető történet.

Aztán a tanulmány szerint egyébként ezek a történetek mindenféle filozófiai fejtegetéseket is tartalmaznak, de én csak egyetlen egyre bukkantam rá, ami viszont jól az olvasó orra alá is van dörgölve, mégpedig az, hogy az ember gyakorlatilag bármit tehet, mert úgyis minden úgy lesz, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. (Ja, meg azt, hogy ha unatkozunk, akkor rá kell nézni az óránkra, majd burnótot szippantani.)

A történetről még: a kisebb sztorik egyébként, amiket többnyire nem a főszereplők mesélnek el, önmagunkban egész szórakoztatók lettek volna, de a sok megszakítás felbosszantott. Továbbá az is rohadtul idegesített, hogy az író folyamatosan kibeszélt hozzám, az olvasóhoz, de annak sem volt semmi értelme, csak bosszantott, mert magát a regényt figurázta ki vele. (Mármint úgy általánosságban a regényt, mivel ugyebár tudjuk, hogy ez távolról sem az.)

A főszereplőink, Jakab és az ura nem hagytak mély nyomot bennem. Végig az volt az érzésem, hogy Diderot egyfajta fricskának is szánta ezt, mert a szolgát értelemben az ura fölé emelte. De nem voltak miértek és hogyanok, és az egész csak lógott a levegőben, és se füle, se farka nem volt, meg semmije se. Határozottan nem tetszett egyikük sem, a többi szereplő meg tényleg csak egy-egy szösszenet erejéig tűnt fel.

 

¯  Utalás történik két listás könyvre is, a Gargantua és Pantagruelre, valamint a Tristram Shandy úr élete és gondolataira. Sőt, rögtön a könyv első jegyzete elárulja nekünk, hogy ez utóbbi mű igen nagy hatással volt a Mindenmindegy Jakabra. (Ugyebár abban is szerepelt egy térdsérüléssel küszködő ember…)

¯  Újból felbukkant a triktrak nevezetű játék. (Korábban a Tamás bátya kunyhójában került elő.) És még mindig nem tudom, mi lehet az. Aki tudja, ne habozzon jelentkezni mondjuk kommentben.

Összességében azt mondanám, hogy nekem ez nem jött át. Nem értettem a miérteket és a hogyanokat, és önmagában sem találtam szórakoztatónak ezt a nemregényt. Minden elismerésem Diderot-é, elvégre mégis alkotott nekünk egy Enciklopédiát, meg biztos nagy koponya volt, de itt a történet véget is ér. Aki nem akar órákat elpocsékolni az életéből, az inkább ne olvassa.

 

„A nyomorúságban nemzik a legtöbb gyereket.” /Szomorú, de igaz./

„Először is: oly változatos a természet, főként az emberi ösztönökben és jellemekben, hogy egy költő képzelete a tapasztalat és a megfigyelés segítségével soha nem alkothat oly furcsaságot, amire a természet ne mutatna példát.”

„Minden erény s minden bűn divatba jön, s divatját múlja.”

„Jegyezzék meg az urak, hogy szeretni csak a nők tudnak: a férfiak nem értenek hozzá…”

„…nagyon helyeselném az olyan törvényt, mely kurtizán szerelmére ítéli azt a férfit, aki elcsábít, majd elhagy egy tisztességes asszonyt: alantas lelkű férfit alantas lelkű nőnek.”

„Reggeltől estig szidjuk az életet, és mégsem szánjuk rá magunkat, hogy megváljunk tőle. Talán azért, mert mindent fontolóra véve, mégsem olyan rossz e földi élet, vagy talán azért, mert az eljövendő rosszabbtól félünk.”

Victor Hugo: A párizsi Notre-Dame

/A bejegyzés eredeti keletkezési időpontja: 2017.07.16./

Ezt a könyvet vártam is meg nem is. Vártam, mert a mesét anno nagyon szerettem, és kíváncsi voltam a hasonlóságokra és az eltérésekre. És nem vártam, mert elég vaskos volt, és mert egyszer már találkoztam Hugoval, és… Nem is tudom. Imádtam A nyomorultakat, de abban is kikészített pl. a waterloo-i csata helyszínének fűszálankénti ábrázolása. Szóval kicsit tartottam tőle.

A sztori főbb pontjait a Disney változatból lehet ismerni., úgyhogy ezzel nem is húznám túlságosan az időt. (Aki nem látta a mesét, annak nem tudom, milyen gyerekkora lehetett…) Adva van a szép, de számkivetett főhősnő, aki beleszeret egy rangban felette állóba. Viszont belé is belészeret egy rangban felette álló, aki megteheti azt, hogy ha az övé nem lesz a lány, akkor senkié sem. Koholt vádak alapján a lányt halálra ítélik. A halálbüntetéstől pedig a jó öreg Quasi barátunk menti meg, aki szintén fülig bele van habarodva a lányba, de tudja, hogy a szerelmi sokszögből neki van a legkisebb esélye.

Igen, ezek a főbb szálak, amik a könyvben – ahogy az már lenni szokott – jócskán kiegészülnek. Illetve néhány fontos pontban azért módosulnak is. Sajnos itt le kell lőnöm néhány poént. Hugo ugyebár menthetetlenül romantikus, erre utalnak a túlburjánzó leírásai, amiket a történet határozottan nem követel meg, valamint a „csodás” elemek – jelen esetben a tizenöt éve vezeklő anya és elveszett leányának egymásra találása. Ugyanakkor néha megdöbbentően realisztikus karaktereket tud létrehozni. Pontosan ugyanez történt A nyomorultakban is, és most is. Míg Esmeralda a tisztán fehér karakter, Quasimodo pedig a „romantikus”, a nem létező karakter, a mesével ellentétben itt a tiszta fekete karakter egyértelműen Phoebus. A katona egyáltalán nem szereti viszont Esmeraldát, csak ki akarja használni, csak egy éjszakára kell neki. És ez alól a tény alól még az sem „menti fel” (persze semmi, de a különböző rangú emberek be nem teljesült szerelme felett valahogy még mindig könnyen szemet tudunk hunyni), hogy a cigánylány felett áll rangban, mert valljuk be, a viselkedéséből és a beszédéből abszolút arra lehet következtetni, hogy ő is ugyanolyan csóró származék, mint a lány. És mivel még tisztességtelen, aljas, gonosz, undorító féreg is, így jóval a lány alá sorolja be saját magát, legalábbis emberségben.

Phoebus alantassága azonban nagyon is kapóra jött, és minden pillanatban áldottam Hugo nevét, mert azzal, hogy a katonára osztotta a főgonosz szerepét, teljesen más megvilágításba került egy negyedik főszereplő, Claude Frollo. A különc főesperest a mesében annyira ijesztőnek ábrázolták, hogy mai napig feláll a hátamon a szőr, ha csak rá gondolok. A könyvben viszont összetett és érdekes karakter, és – csing-csing – elnyerte a legjobb szereplő díját. Mert nem csak simán egy gusztustalan alak volt, hanem valaki, aki nagyon is tisztában volt azzal, hogy meghasonlott, hogy rossz útra tért, és próbált küzdeni saját maga ellen, de gyenge volt, és elbukott.

Amit Hugonál mindig is kedveltem, ahogy megosztja az olvasóval, milyen apropóból született az éppen aktuális könyve. Megvan ez A nyomorultaknál is, és itt is. Szerintem minden írással és olvasással foglalkozó embernek érdekes lehet azt felfedezni, milyen apróságokból milyen monumentális dolgok tudnak keveredni. Én személy szerint pedig arra is kíváncsi lennék, Hugo vajon tényleg látott-e bármilyen szót a Notre-Dame tornyának falán, ahogy azt leírja. (Simán el bírom képzelni, hogy igen.)

Amit viszont ki nem állhatok Hugonál, azok a már említett leírásai. Mert időnként túlzásba viszi. És nem kicsit, hanem nagyon! És itt már rögtön az elején utalást kapunk arra, hogy lesz leírás bőven, hiszen a könyv eleji jegyzetben éppen arról van szó, hogy azért volt fontos az újrakiadás, mert az első kiadásokból hiányzott három nagyon fontos fejezet. És ez a három fejezet éppen a Notre-Dame részletes bemutatásával, illetve Párizs leírásával foglalkozik. A Notre-Dame-ról, és magáról az építészetről szóló résszel nem is lett volna semmi bajom. Sőt, az építészet és a könyvnyomtatás kapcsolataira vonatkozó fejtegetéssel abszolút egyetértek. Nagyon világosan látta ezt meg Hugo, és úgy megfogalmazta, ahogy én sosem tudtam, de miközben olvastam, azt éreztem, hogy ez eddig bennem ott lappangott megfogalmazatlanul. Zseniálisnak találtam, hogy az építészetre, mint kifejező művészetre tekintett, amely a könyvnyomtatás – mint sokkal emészthetőbb közvetítő közeg - terjedésével gyakorlatilag elvesztette presztízsét.

Na de Párizs részletes bemutatásánál közel jártam ahhoz, hogy könyörögni kezdjek a hóhérnak, hogy inkább engem akasszon fel Esmeralda helyett. Túl sok. Én azt hiszem, még egy franciának is túl sok. Mert nem ismerjük úgy Párizst, mint a tenyerünket. Egyszerűen nem tudjuk elképzelni a helyeket, hogy pontosan hogy volt, és mi hogyan kapcsolódott, és melyik utca merre kanyargott, és… Én legalábbis körülbelül a harmadik mondat után elvesztettem a fonalat. Ez nem hiányzott. De szerencsére itt még a zanzásított verziót kaptuk A nyomorultakhoz képest, úgyhogy nem is panaszkodom tovább.

Na jó, még egy fél mondat erejéig. Amivel még nem voltam kibékülve, az az, hogy bár a történet 1482-ben játszódik, mégis egy csomó utalás történik későbbi dolgokra, helyekre, személyekre, eseményekre.

Apróságaim:

·         Utalás történik egy másik listás könyvre, a Gargantua és Pantagruelre.

·         Utalás történik két helyen is Magyarországra. Elsőként Esmeralda származására utalva, már hogy tudniillik Magyarországról került Franciaországba a vándorcigányokkal. Másodjára pedig a mi igazságos Mátyásunk kerül szóba, aki meghívott a bécsi egyetemre egy francia matematikust.

„ – Tudja, mi a barátság? – kérdezte.

-          Tudom – mondta a cigánylány. – Ha úgy vannak ketten, mint fivér és nővér; két lélek összesimul, de nem vegyül; két ujj a kézen.”

„… az idő talán többet adott a templomnak, mint amennyit elvett tőle, bevonván a homlokzatot, a századoknak azzal a komor színével, amely a műemlékek öregkorát szépségük korává avatja.”

„Nyomtatás formájában az eszme maradandóbb, mint valaha; illékony, megfoghatatlan, elpusztíthatatlan. Elvegyül a levegőben. Épületkorában hegységgé magasodott s erővel hatalmába kerített egy évszázadot vagy egy területet. Most madárrajjá válik, szétrebben a szélrózsa minden irányában, és egyszerre mindenütt ellepi a levegőt és a teret.”

„Ami nagy, lerombolható, de kiirtható-e a mindenütt jelenlévő?”

„A gyászruha megkophat és kifakulhat: a szív megmarad feketének.”

„A szertelen fájdalom, akárcsak a szertelen öröm, mivel heves, nem hosszú életű. Az emberi szív nem bírja sokáig a végleteket.”

„Mert olyan a szerelem, mint a fa: magától nő, mélyen lebocsátja gyökerét egész lényünkbe, és gyakran a szív omladékán is tovább zöldell. Az a megfoghatatlan ebben a szenvedélyben, hogy minél elvakultabb, annál szívósabb. Akkor a legszilárdabb, ha nincs benne értelem.”

„Nagy, fekete, súlyos, elrongyolt, hasadozott felhők csüngtek alá, selyem ágykárpitok gyanánt, az éjszaka csillaghímes boltozatáról. Az égbolt pókhálóinak mondta volna őket az ember.”

„Olyan az emberszív…, hogy csak egy bizonyos mennyiségű keserűség fér meg benne. Ha a szivacs teleszívta magát, elzúghat fölötte az egész óceán, egy csöpp nem sok, annyit se vesz magába többet.”

„Köztudomású, hogy a nagy vagyonok nem az irodalomból származnak, és hogy akik a legtöbb jó könyvet olvassák, nem mindig tudnak télen fűtőzni.”

„Mert ha egyébként nem hiszünk is semmiben, vannak az életünkben percek, amikor a legközelebb eső templom istenét imádjuk.”

Jean-Jacques Rousseau: A magányos sétáló álmodozásai

/A bejegyzés eredeti keletkezési időpontja: 2016.08.21./

Sikerült beszereznem egy saját példányt Rousseau utolsó listás művéből. Ez egy picike könyv, mondhatni zsebkönyv, A5-ösnél is kisebb méretű. Mikor megláttam a csomagban, annyira megtetszett a mérete, hogy rögtön el is kezdtem olvasni. És ami benne volt, az megint csak arcul csapott, ahogy Rousseaunál ez már csak lenni szokott.

Ezt a könyvet most a sors adta a kezembe, mert annyira vágytam már egy rokon lélek után. És erre tessék. A rokon lelkem ugyan évszázadokkal korábban élt, és meglátásait közel ötven évvel idősebben foglalta össze ebben a könyvecskében. De mondhatnám, csak azért, hogy én most elolvashassam, és felüdüljön a lelkem.

Nem tudom jobban kifejezni, sem máshogy, egyszerűen jól esett ez a könyv. Jól esett a testemnek, jól esett a lelkemnek. Nem kellett volna belőle se több, se kevesebb. Ez így a lehető legtökéletesebb volt.

Tényszerűen vizsgálva, a könyv valóban azt tartalmazza, amit a címe is mond. Egy magányos sétáló álmodozásait. Rousseau vitte magával a kis jegyzetfüzetét a zsebében, mikor elindult a túráira, és feljegyezte a gondolatait. Bár az utószó nem erre enged következtetni, én mégsem éreztem azt, hogy ez a könyv meg lett volna komponálva. Tényleg teljesen random témákat dobnak fel az egyes „séták”, fejezetek. Már persze olyanokat, amik iránt Rousseau egyébként is érdeklődött. Szóval ebből a szempontból nem ért nagy meglepetés. Inkább tényleg csak arra csodálkoztam rá, hogy mennyire egyetértünk bizonyos dolgokban. Apróságokban és nagy dolgokban is. És ez több kérdést is felvetett bennem a kollektív tudattalanra, a reinkarnációra, valamint az emberek és a világ összefüggéseire és változásaira vonatkozóan.

Az egyetlen dolog, amit szeretnék kiemelni, hogy véleményem szerint Rousseau „paranoiája”, az összeesküvés-elméletei nagyon is valóságosak voltak. Én készséggel elhiszek neki mindent, amit mond, mert annyira magaménak érzem a gondolatait, hogy egész egyszerűen nem tehetek mást.

Konklúzióként megint csak meg kell állapítanom, ez az 1001-es listás projekt csak egyre jobban meggyőz arról, hogy teljesen mindegy, melyik korban élünk, valahogy mégis ugyanolyanok vagyunk. És nincs jobb vagy rosszabb kor.

„A balsors kétségtelenül nagy tanítómester, de drágán fizetteti meg leckéit, és a belőlük származó haszon gyakran nem éri meg az árát.”

„A gyöngének mindig az a sorsa, hogy önnön lényével táplálja a hatalmast.”

„Akit emberfeletti magaslatokra emel a hatalom, annak az emberi gyöngeségek fölött kell állnia, különben rendkívüli ereje csak mélyebbre süllyeszti a többieknél, nemhogy egyenlő maradna velük.”

„… a kis kényelmetlenségeket fájdalom nélkül el tudjuk viselni, ha a szív jobb bánásmódban részesül, mint a test.”

Stendhal: Vörös és fekete

Következő könyvünk a Vörös és fekete. Amikor először olvastam az 50-es kihívásról, és megláttam azt a kategóriát, hogy egy könyv, aminek szín szerepel a címében, rögtön ez jutott eszembe. Úgyhogy nem is volt kérdés, idén sorra kerül. Egyébként is kíváncsi voltam rá, mert anno gimiben a magyar faktosoknak kötelező olvasmány volt, és többeknek tetszett.

Előzetesen csak annyit ismertem a sztoriból, hogy egy szegény pasi elcsábítja egy gazdag pasi feleségét. Na, ennél sokkal többről van szó! Főhősünk Julien Sorel egy ács fia, egy franciaországi városkában él. Nagyratörő álmai vannak, pap szeretne lenni, mert tudja, hogy csak így érvényesülhet abban a világban, abban a korban. A helyi lelkész tanítgatja őt. Julien annyira szorgalmasnak (és céltudatosnak) bizonyul, hogy megtanulja kívülről a teljes Bibliát latinul. A fiú ügyessége fülébe jut a városka vezetőinek is, és a polgármester, de Rénal úr felkéri, hogy legyen a gyermekei nevelője. Julien örül, hogy megszabadulhat az apja és a testvérei elnyomása alól, és végre pénzt kereshet a saját tudományával, így elfogadja az állást. Azonban nem csak pénzre tesz szert, hanem egy szeretőre is, méghozzá de Rénalné személyében. Szerelmükről azonban hamarosan pletykák kezdenek szárnyra kapni, ezért Juliennek el kell mennie. Régi pártfogója, a városka papja ajánlólevelet ír az egyik szemináriumba, ahová Julient fel is veszik, így tovább folytatja útját a papi pályán. Hamarosan azonban újabb lehetőség bukkan fel előtte. A szeminárium egykori vezetője beajánlja őt titkának egyik magas rangú párizsi ismerősének, bizonyos de la Mole márkinak. Julien kapva kap az alkalmon, hogy végre Párizsba költözhet, a munkába is hamar beletanul. Azonban itt is eléri a szerelem szele, méghozzá de la Mole márki lányával keveredik szerelmi kalandba. Kapcsolatuk elég viharos, de végül elhatározzák, hogy kitartanak egymás mellett, már csak azért is, mert Mathilde terhes lesz. A márki persze nem nagyon örül ennek a kapcsolatnak, de lánya kérésére rangot és vagyont adományoz a szegény fiúnak. Titokban azonban leveleket küld szét, hogy lenyomozza Julient, s de Rénalné meg is írja neki, hogy a fiú bizonyára csak azért csapja a szelet Mathilde-nak, hogy feljebb juthasson a ranglétrán. Mikor ezt Julien megtudja, felkeresi de Rénalnét, és rálő, felindultságában meg akarja ölni. Azonnal börtönbe csukják. De Rénalné nem hal meg, megbánja, hogy megírta azt a levelet szerelmese ellen, és igyekszik mindig meglátogatni Julient a börtönben, míg Mathilde azon fáradozik, hogy nevének segítségével megmenthesse gyermeke apját a kivégzéstől. Julien azonban bűnösnek vallja magát, és abszolút fel van készülve a halálra. Kegyelmet is csak azért kér, hogy még néhány napot együtt tölthessen igaz szerelmével, de Rénalnéval. Sorsa felett azonban egyik korábbi riválisa dönt, így a halálbüntetés elkerülhetetlen, Julient lefejezik, de Rénalné pedig belehal a bánatba.

Huhh, most így visszaolvasva, jó hosszú lett csak a sztori. De hát közel 600 oldalról van szó… J

A sok kalandregény után azért is esett a választásom erre a könyvre, mert jól esett volna már egy kicsit realisztikusabb történetet olvasni. A Vörös és fekete pedig egyébként is egy új műfaj egyik első műve; realista regény az okosok szerint. A realitása már abban is megmutatkozik, hogy valós eseményeken alapul, Stendhal ugyanis egy újságcikkből vette az alapötletet. A cikk egy elítélt férfiról szólt, aki egy templomban rálőtt a szeretőjére.

Talán furcsán fog hangzani, de ennek a könyvnek nem is a történet a lényege, hanem a főszereplő. Julien Sorel egy szegény ács fia. Az apja és a testvérei nem szeretik őt, felesleges koloncnak tartják a vézna, könyveket szerető fiút. Julien arról ábrándozik, hogy egyszer elhagyja a családi házat, de nem akárhogy. Gazdag lesz, jómódban fog élni. Napóleon korát eszményíti, amikor a háborúnak köszönhetően bárkiből lehetett egy csapásra „valaki”. Felismeri azonban, hogy a helyzet megváltozott 1830-ra, és hogy egy szegény fiú számára fölfelé csak egyetlen út járható, méghozzá a papi pálya. Mikor lehetőséget kap a családi háztól való elszakadásra, nyomban él vele. Bekerül a gazdag de Rénal családba, ahol gyakorlatilag cselédként bánnak vele. Valójában az is, egy fizetett szolga, de ez sérti az önbecsülését. Egyrészt nem érti, de Rénalék miért lennének különbek nála. Másrészt viszont tudatában van annak, hogy a pénz nagy úr. Meg persze a rang is.

Szerelme de Rénalnéval is elég furcsán indul. Nem tudja átadni magát mély érzelmeknek, mert sérti a büszkeségét, hogy a nő felette áll. Ez a szerelem azonban még ki tud teljesedni, mert a párnak van ideje. Viszonylag sokáig titokban tudják tartani a kapcsolatukat, így Juliennek sikerül megbizonyosodnia arról, hogy a nő tényleg szívből, őszintén szereti őt. Na és persze az is nagyon tetszik neki, hogy de Rénalné állandó félelemben él attól, hogy talán Julien nem szereti viszont őt, így Julien némi hatalmat érez a magasabb rangú nő felett.

Mikor pletykálni kezdenek a viszonyukról, hogy meggyőzzék az embereket, és főleg de Rénal urat a pletykák hazug voltáról, Juliennek el kell mennie. Ismét a papi hivatás felé fordul. Bevallom őszintén, a szemináriumban töltött idő tetszett a legjobban a könyvben, mert csak ekkor tudtam igazán megérteni a főszereplőt. Julien kitűnik társai közül az okosságával, ezért megvetik őt. Sokáig nincsenek barátai, nincs pártfogója sem. Kínszenvedésnek érez minden egyes napot. Aztán rájön, hogy csak akkor tud ebben a környezetben érvényesülni, ha megjátssza, hogy ő is ugyanolyan üres fejű, pénzéhes papnövendék, mint a többiek. Ez persze nehezen megy neki, így amikor lehetőséget kap arra, hogy Párizsba költözhessen, gondolkodás nélkül él vele.

A de la Mole palotában azonban majdnem ugyanaz történik vele, mint korábban de Rénaléknál, csak még inkább kihangsúlyozódnak a társadalmi különbségek. Miközben a karrierje egyre fényesebben alakul, újra utoléri a szerelem. A szerelem, amit ő annak nevez, de szerintem inkább valami beteges dolog, ami hol rajongásba, hol utálatba csap át, mindkét részről. Mathilde-nak több időbe telik igazán beleszeretnie Julienbe, mert nagyobb a társadalmi különbség kettejük közt, mint korábban de Rénalné és Julien közt. A lányra fényes jövő vár, apja reményei szerint akár még a királyi udvarba is bekerülhet. Ezt a tervét húzza keresztül a lány szerelme, és főként az, hogy teherbe esik. Julien szerelmes(nek érzi magát), és végül úgy tűnik, eléri a célját, hiszen de la Mole márki magas katonai rangot adományoz neki, hogy méltó férje lehessen a lányának. De Rénalné levele azonban mindent tönkre tesz, és onnantól kezdve elindul a baljós végjáték.

Julien börtönbeli napjai alatt számot vet az életével, és felfedezi, igaz szerelme de Renalné. Sajnálkozik az elpazarolt idő felett, amelyet szerelmével boldogságban tölthetett volna, de ehelyett ő mindig feljebb és feljebb törekedett. Bűnösnek érzi magát, nem lázad a halálbüntetés ellen. De a halál valahogy kezdettől fogva bele is volt kódolva a sorsába. A történet minden realizmusa ellenére a főhős soha nem tudott reálisan gondolkodni, csak a végleteket ismerte. Utolsó napjaiban Mathilde-ot teljes mértékben elutasítja, s úgy hiszi, a lány idővel meg fogja bánni ezt a meggondolatlan, alsóbbrendű viszonyt, gyermeküket pedig cselédekre fogja bízni. Hogy ez a véleménye helytálló-e, erre nem tudtam rájönni, mert Mathilde mindvégig egy megfejthetetlen személyiség maradt számomra.

Julien Sorel számomra a legvisszataszítóbb főszereplő volt. Emlékeim szerint még soha nem találkoztam ennyire hideg és számító emberrel, aki mindent a feljebb jutásnak rendelt volna alá. Bizonytalanság és magabiztosság egyszerre jellemezte. Rendkívüli akaraterővel rendelkezett, céltudatos volt, de bizony alaposan eltévedt az élet útvesztőjében.

De Rénalné lehetett volna az egyik szerethető karakter a könyvben. A naív, burokban nevelkedett nő, aki megízleli a szerelem édes-bűnös érzését, de nem a férje által. Lángoló, őszinte szerelem az övé. Sajnos amit nem tudtam megérteni benne, az a túlbuzgó vallásossága. Saját házasságtörését okolta, amikor a fia beteg lett. Azt hitte, Isten így bünteti. Később pedig azért írta meg a rágalmazó levelet Julien ellen, mert a gyóntatója rábeszélte, hogy ez a helyes. Nyilvánvalóan ezt én azért nem tudom megérteni, mert az én kapcsolatom Istennel, a vallással és a katolikus egyházzal... nem éppen szokványos.

A harmadik fő karakter, Mathilde de la Mole szintén egy érdekes karakter, bár szeretni nem igazán lehet. Gőgös, felsőbbrendű, büszke. Épp ezért mikor beleszeret Julienbe, sokáig vitában áll magával, megengedheti-e magának, hogy szeresse a férfit. Végül, nagy nehézségek árán sikerül meggyőznie magát, s talán viszonylagos boldogságban élhettek volna, de az események tragikus alakulása valóban magában hordozza a kérdést, amit Julien is megfogalmaz: vajon nem fogja-e Mathilde évek múltával megbánni a szerelmét. Ez a lány, mint már említettem, megfejthetetlen volt számomra, úgyhogy magam sem tudom a választ erre a kérdésre.

Összességében a könyv nem igazán tetszett, van azonban két dolog, ami miatt mégis érdemes volt elolvasnom. Az egyik, hogy ez az első olyan könyv eddig, amiben nem idegesített a politika, sőt, kifejezetten élveztem, és azt hiszem, értettem is a Stendhal által leírt korrajzot. Hogy milyen volt a közhangulat, milyen volt az 1789-es forradalom és Napóleon császársága után visszatérni a királysághoz.

A másik dolog pedig Julien védőbeszéde volt, amelyben ahelyett, hogy az ártatlanságát bizonygatta volna, hogy elkerülje a kivégzést, beismerte bűnösségét, és inkább arról beszélt, mennyire igazságtalannak érzi azt, hogy olyanok döntenek a sorsáról, akik nem egyenrangúak vele. Nagyon-nagyon tetszett ez a beszéd, mert nagyon igaznak éreztem.

Végezetül, az idézetek előtt jöjjenek az apróságok (most csak kettő van belőlük):

·         Többször is említésre került Rousseau Új Héloise-a, mely rajta van a listán, és tervezem is, hogy még idén sort kerítek rá. (Feltehetően szeptemberben, vagy valamikor az ősz folyamán.)

·         Egy helyen ismét Beauvais-t emlegetik. (Hogy ez miért különleges most nekem, arról itt olvashattok.)

„Hát ilyenek a gazdagok! … Megalázzák az embert, s azután azt hiszik, hogy egy kis majomkodással mindent jóvátehetnek.”

„Magasra jutsz, de ártanod kell a szerencsétleneknek, hízelegned az alprefektusnak, a polgármesternek, a hatalmasoknak, és szolgálnod kell bűneiket; ezt nevezik a boldogulás tudományának…”

„A pályaválasztás problémájával viaskodott; az a szerencsétlen kényszerűség nyomasztotta, ami lezárja a gyerekkort, és megrontja a pénztelen fiatalság első éveit.”

„A fontos dolgokban az urak mindig összetartanak!... Sohasem bocsátják meg a szegény cseléd őszinteségét!...”

„Milyen boldogan dől le a turista a hegytetőre, ahová keserves kapaszkodásokkal jutott fel. De boldog lenne-e, ha mindörökre ott kellene pihennie?”

„…feleljen csak mindenki magáért az önzésnek ebben a sivatagában, amelyet életnek neveznek!”

„Az ész szerelme elmésebb, mint az igazi szerelem, de csak pillanatokig tud lángolni, túlságosan ismeri és mindig bírálja önmagát…”

„A boldogtalanság megzavarja helyes ítéletünket.”

„Értse meg…, amikor hibát követ el, mindenki arra hivatkozik, hogy jót akart.”

„De ha csak hárman összekerülnek is, hogyan hihetnek ebben a magasztos fogalomban: Isten; amikor a papok olyan förtelmesen visszaéltek a nevével!...”

Laurence Sterne: Érzékeny utazás

Elcsattogtam múlt héten a könyvtárba, és kivettem Laurence Sterne két könyvét, az Érzékeny utazást és a Tristram Shandy úr élete és gondolatait. Csak úgy mellesleg megjegyezném, hogy először az L betűnél kezdtem el keresgélni. Szóval elég kalandosan indult a kapcsolatom Sternével. J

Az Érzékeny utazás nagyjából heted olyan vastag, mint a Tristram, úgyhogy azzal kezdtem. Ez bizonyos szempontból jó döntés volt, néhány más szempontból viszont rendkívül rossz. Például azért is, mert a kettő közül ez a későbbi, és van benne néhány utalás a Tristramra, amit ugyebár nem értettem.

De nézzük először, miről is szól az Érzékeny utazás. Na, itt kapásból problémákba ütközünk. Maradjunk annyiban, hogy ez egy útinapló (paródia?). Nem sikerült kiderítenem, hogy vajon Sterne ezt komolyan gondolta-e vagy sem. Mindössze 190 oldal, ami nem szól az égvilágon semmiről. Nincs kifejezetten eleje, vége meg aztán abszolút, és gyakorlatilag nem akar mondani semmit. Pont olyan, mint amilyet egyszer én írtam, amikor kint voltam Németországban. Részletesen leírtam néhány vicces eseményt, ami egy kívülállónak nem jelente semmit, de én meg akartam őrizni az emlékezetemben.

A főszereplő, akit Yoricknak hívnak (el kell olvasnom már végre a Hamletet!), Franciaországban kalandozik. Nem emlékszem rá, hogy miért utazott oda, de a lényeg, hogy ott van, barangol, szerelmi kalandokba keveredik különböző rendű és rangú nőszemélyekkel, és történik vele néhány fura eset, ahogy az már egy utazóval lenni szokott. Azon kívül időnként elmélkedik, például kategóriákba sorolja az utazókat – ennek a résznek az értelme szintén rejtély számomra. Valamint különféle „hasznos” tanácsokat is osztogat, például hogy milyen szisztéma alapján osszunk alamizsnát a fogadónk előtt kuncsorgóknak.

Bevallom őszintén, mikor elkezdtem olvasni, megrettentem, mert azt hittem, hogy nem fogom bírni ezt a céltalan, keszekusza zagyvaságot, ami ráadásul a legnyakatekertebb megfogalmazásban van tálalva. Aztán rögtön eme megállapításom után belekukkantottam a Tristramba, és láttam, hogy az is valami ilyesmi. Ekkor már igazán pánikba estem. De aztán volt egy nagyon húzós nap a melóban, és útban hazafelé azon gondolkodtam, hogy most pont arra vágyom, hogy olvassak, de közben mégse kelljen annyira összpontosítanom. Csak jöjjenek a teljesen random események egymás után, és a végén ne süljön ki belőlük igazából semmi. Szóval a végére egészen megkedveltem, mert pont annyi agymunkát igényelt, amennyit most bele tudtam fektetni. Ettől függetlenül a Tristramtól azért még nagyon félek, mert az több mint 600 oldal.

Összefoglalva tehát olyan ez a könyv, mintha véletlenszerűen kiválasztanál egy sorozatot, és azon belül megint csak véletlenszerűen egy darab részt, és csak azt az egy részt megnéznéd. Nem tudnád az előzményeket, nem tudnád meg, mik lettek a következmények, de mégis egy estén jól szórakoztál. Erre pont jó. Az már más kérdés, hogy ha megfeszülök, akkor se tudom, mit keres ez a könyv az 1001-es listán.

„A természetnek minden gonosz baj közepette van egy nyájas csillapítószere: hálásan fogadtam tőle én is és elaludtam.”

„Bizony, bizony, mondom neked, ember nem jó egyedül lenned, te a társas életre s a nyájas közeledésre teremtettél s hogy így van, annak ékesen szóló bizonyítéka, hogy jobbá, nemesbbé tétetünk általa.”

„Semmi sincs, mely annyira előmozdítaná a társadalom haladását, mint e különös fajta gyorsírás titkának ismerete; hogy pillanat alatt szavakra tudjuk fordítani a tekintetek, a kézmozdulatok egész sorát, azok minden hangsúlyával, minden árnyalatával egyetemben.”

„Ha az igazságtalanságot még sértéssel tetézik, történjék bárkivel is, pártjára állít minden érző embert…”

„…a jó és a rossz – úgymond – mindenütt kiegyensúlyozzák egymást; s csupán a dolgok ilyetén állásának tudása révén emelkedhetünk felül amaz előítéleteken, amelyeket a világ egyik fele táplál a másika iránt.”

„Mily édes érzés! Mily finom fonadékú szálak hurkolják egybe szívünk hajlandóságait!” (Azért ilyen szépeket is lehet benne olvasni, bár csak módjával. J)

„Én minden szép teremtésre úgy tekintek, mint valamely templomra, melybe örömestebb belépnék, hogy lássam az ott felaggatott eredeti festményeket s könnyed vázlatokat, mint Raffael Színeváltozását magát.”

„Hogyha utam túlontúl göröngyös, avagy túlontúl meredek erőmhöz képest, rátérek ama bársonysima ösvényre, melyet a képzelet telehint a gyönyör rózsabimbóival; s ha ott egyet-kettőt térülök-fordulok, megerősödve, felüdülve térek vissza.”

„S míg fürge kézzel nyakam körül hallgatagon hol itt, hol ott tett egy-egy öltést, éreztem, hogy hullófélben a borostyán, mellyel képzeletem homlokomat ékesítette volt.”

„Ha a természet úgy szőtte a leggyengédebb érzések vásznát, hogy e szövedéken a szerelemnek s a vágynak is végigfutnak szálai, ugyan széjjeltépjük-e mindjárt az egész vásznat, hogy kihúzzuk belőle e szálakat?”

„Nem annyira szolgálatot téve, mint inkább elfogadva azt, jutunk előre a világban.”

„Hanem a táncnak végeztével az öregember elmondotta a dolgot. Nálunk ez mindig is így volt szokásban, s mióta eszét tudja, regulává tette házánál, az esetebéd végeztével előszólítja házanépét: táncoljanak-vigadjanak; mert szentül hiszi – úgymond – hogy a vidám és elégedett lélek a legszebb hála s köszönet, amellyel egy tanulatlan paraszt az égnek adózhat.”