Halloweeni Teremtmények Book Tag

 

Régen töltöttem már ki tag-et, úgyhogy stílusosan jöjjön most a Halloweeni Teremtmények Book Tag. (Az eredetit itt találjátok. Én néhány pontot kihagytam, mert nem tudtam az angol szójátékot igazán jól lefordítani.)

Boszorkány – egy varázslatos karakter vagy könyv

Rögtön az első ponthoz egy csomót tudnék írni. J Aztán persze lehet, hogy majd a többihez meg nem. J J

Ha szó szerint értelmezzük a kifejezést, az első karakter, aki eszembe jut, az Gandalf.

Átvitt értelemben pedig jöhetne ide A gyűrűk ura, A hobbit, a múlt héten emlegetett Cranford, a Hiúság vására és abból kimondottan William Dobbin, és még sorolhatnám. Szerencsére eddig is rengeteg varázslatos könyvvel ismertetett meg ez a projekt, és ez bizonyára a jövőben is így lesz.

 

Vérfarkas – egy könyv, amely tökéletes éjszakai olvasmány

Itt talán Poe történeteit kellene ajánlgatnom, de nekem azok annyira nem tetszettek, úgyhogy talán inkább a következő pont címében szereplő Frankensteint mondanám. Már ha valaki egy kis borzongásra vágyik éjszaka.

 

Frankenstein – egy könyv, amely sokkolt

A Nyugaton a helyzet változatlan megmutatta nekem, hogy a háború még annál is sokkal, de sokkal ocsmányabb, mint amilyennek az ember alapból gondolja.

 

A gonosz – egy sötét, gonosz karakter

Ó, ezeknek külön bejegyzést is szenteltem már. J Minden gonosz gonosz, de eddig a leggonoszabb gonosz számomra Julien Sorel volt a Vörös és feketéből. Mert ő nem csupán egy gonosz karakter, hanem egy gonosz főszereplő.

 

A Kaszás – egy karakter, akinek nem kellett volna meghalnia

Ezen sokáig gondolkodtam, mert persze találkoztam már egy csomó szomorú halálesettel, de sokszor a halál valahogy illett a könyv alaphangulatához.

Aki aztán végül eszembe jutott, az Hetty Sorrel a Bede Ádámból. Félreértés ne essék, nincs mentség a tettére. De számára talán nagyobb büntetés lett volna életben maradni.

 

Vízköpő – egy karakter, akit mindenáron megvédenél

Erre Eugénie Grandet jelent meg a lelki szemeim előtt, de aztán rájöttem, hogy ő tulajdonképpen nem szorulna védelemre, elég jól feltalálta magát. J

 

Vámpír – egy könyv, ami leszívta az életkedved

Szó szerint ez történt velem az Üvöltő szelek olvasásakor. Éreztem, ahogy távozik a testemből az életerő. Még sosem tapasztaltam ilyet. Nagyon lehangolt, és nem is tudtam végigolvasni.

 

Szellem – egy könyv, ami még mindig kísért

Ez vicces, de ide kapásból a Tristram Shandy úr élete és gondolatai jutott eszembe. Ez pedig azért vicces, mert egyébként ez nem volt életem olvasmánya, viszont volt benne egy szó, a vesszőparipa, amit azóta is gyakran emlegetek itt a blogon. J Szóval abszolút jó értelemben, de tulajdonképpen kísért engem Tristram Shandy. J

 

Démon – egy könyv, ami megijesztett

A Veszedelmes viszonyok. Mert nem volt benne semmi démoni, semmi természetfeletti, nem folyt benne vér, de az a durva behálózás és manipulálás, ami abban a könyvben folyt, valóban megijesztett, és elborzasztott.

 

Múmia – egy könyv, amit örök időkre megőriznél

Nehéz lenne egyetlen egy könyvet kiválasztani. Már csak azért is, mert ugye ízlések és pofonok, ami nekem tetszik, az nem biztos, hogy másnak is tetszene. De még akkor is nehéz választani, ha önző módon csak magamat veszem figyelembe, mert annyi jó könyvvel találkoztam már. Mégis az örök kedvenc számomra a távolról sem tökéletes, mégis szívet tépően gyönyörű Az ifjú Werther szenvedései.

Te ünnepled a Halloweent?

Megfőzöm a könyvet #2 | Cranford / A kisváros

 

Eltelt egy hónap, és már itt is van a legújabb sorozat második része. Bár a cím szerint megfőzöm a könyvet, újra sütni fogunk, méghozzá egy alapdarabot. J

Terítéken nem más lesz, mint Elisabeth Gaskell Cranfordja, amelyben a hölgyek előszeretettel sütögetnek és visznek ajándékba süteményt. Például egy nagy tál Savoy-kekszet, amiről némi nyomozás után kiderült, hogy nem más, mint a babapiskóta. Na már most a babapiskótával én körülbelül úgy voltam, mint városi gyerek a csirkével, hogy az úgy csak jön a boltból, és kész. De tévedtem, kérem szépen, mert a babapiskótát házilag is el lehet készíteni. (Az más kérdés, hogy komoly felszerelés kell hozzá, de erről majd később… J)

Hozzávalók:

2 db tojássárgája

3 db tojásfehérje

120 g cukor

10 g vaníliás cukor

150 g liszt

1 tk keményítő

1 csipet só

1 csapott tk sütőpor

A fő feladatra, mármint a babapiskóta tényleges elkészítésére ismét a férjemet kértem meg. Segítőkész feleségként előre szóltam neki, hogy a recept szerint kell bele keményítő, amit mi nem tartunk otthon. Ő hősiesen el is ment a boltba, beszerezte azt az óriási méretű keményítőt, amit a képen is láthattok (középen a nagy doboz), ugyanis nem volt kisebb kiszerelés. Na most, ahogy azt már fentebb is olvashattátok, a recept szerint egy teáskanál keményítő kell, tehát hogy a maradékot mibe fogjuk elhasználni, arról még fogalmam sincs. Remélem, a keményítő sokáig eláll. J J J

A megadott cukormennyiséget meg kell felezni, az egyik feléhez mennek a tojássárgáják, a másikhoz a tojásfehérjék. (Ez egy elég pocsék recept egyébként, mivel összesen három tojás kell hozzá, de csak két sárgája. A férjem azonban roppant leleményes volt, mert a harmadik sárgáját eltette a másnapi rántott hús panírozásához.) A tojásokat a cukorral habosra kell verni. (Ami azért jó, mert erről jó kis képeket lehet csinálni. :))

A többi hozzávalót, vagyis a lisztet, a sót, a sütőport, a vaníliás cukrot és a keményítőt össze kell keverni, majd ezt a keveréket meg a felvert tojássárgáját is bele kell óvatosan keverni a tojásfehérje-habba.

Ezután jött az érdekes rész, legalábbis a mi számunkra, a recept szerint ugyanis habzsákba kellett volna tölteni a keveréket, ami nekünk nincs. Nos, a férjem nyolc generációra visszamenőleg elküldte a felmenőimet a búbánatba… J J Aztán persze feltalálta magát, és beletette egy sima nylonzacsiba. De mivel az nem olyan merev, mint a habzsák, ezért formázni nem igazán sikerült vele. Ezért lettek a mi babapiskótáink egy kicsit… maradjunk annyiban, hogy lerí róluk, hogy ezek nem boltiak. J J

A tésztát sütőpapírral bélelt tepsibe kell nyomni, aztán mehet az egész a sütőbe, és 175 fokon 20-25 percig kell sütni.

A habzsákos incidenstől eltekintve az eredmény kifogástalan lett, mármint legalábbis ízre és állagra. És a legjobb, hogy hetekig meg is tartja az ízét és az állagát, úgyhogy sokáig lehet élvezni a házi babapiskótát. Aztán lehet belőle tiramisut készíteni, vagy mellé valami öntetet. De magában fogyasztva is kiváló. Ha sikerül szépen megformázni, egy tálra elrendezve tökéletes dísze lehet a nappalinak. És a kandalló mellett, összeülve a barátokkal, egy tea kíséretében el is lehet majszolgatni egyet-egyet.

Milyen kapcsolatban vagy a szomszédaiddal?

Volna, volna, volna 2. | George Eliot: A vízimalom

 

Három héttel ezelőtt (igen, minek van blogja annak, akinek nincs internete…) elég hosszan írtam A vízimalomról, de nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy még annyi minden lenne, ami nem fért bele abba a bejegyzésbe, hogy ismét úgy döntöttem, duplázok.

Meghánytam-vetettem magamban a dolgot, és arra jutottam, hogy itt egy családregénnyel állunk szemben. Ami jó, mert egy családregénybe elég sok téma belefér, ahogy az itt is történt. Az előző bejegyzésben írtam a vidéki életről, Maggie és Tom kapcsolatáról, arról, hogy általában véve hogyan vélekedett a többi szereplő Maggie-ről, illetve a családi viszályokról. Ezek voltak a főbb irányvonalak. Ma pedig szeretnék megemlíteni néhány mellék-, de koránt sem mellékes szálat.

Bár egyértelműen Maggie a főszereplőnk, mások életébe is belekukkanthatunk, akik bizony így vagy úgy, kisebb-nagyobb mértékben befolyásolják Maggie életének alakulását is. Nem csak Tom és Mr. Tulliver érzéseit ismerhetjük meg bizonyos témákkal kapcsolatban, hanem a tágabb családét is. Mr. Tullivernek ugyan csak egy testvére van, Mrs. Tullivernek viszont van jó néhány nővére, akik mind a közelben laknak, és bizony elég gyakran összegyűlnek családi kupaktanácsra.

Mrs. Tulliver és a nővérei lánykori nevükön a Dodsonok egy elég érdekes família. Na nem példa nélküliek még manapság sem, csak nagyon érdekes ezt a fajta működést kívülről látni. Egyrészt nagyon összetartóak, ami mindenképpen becsülendő. Ha bármelyik Dodsonnal bármi baj történik, rögtön megjelenik az egész kompánia, és igyekeznek megtenni minden tőlük telhetőt. Másrészt viszont megvannak a maguk szigorú elveik és szabályaik, és ha ebbe valaki nem illeszkedik bele, az, ha teljes elutasításra nem is, de sanda tekintetekre és rosszalló fejcsóválgatásra mindenképpen számíthat.

Rögtön a történet elején részt veszünk egy ilyen családi ünnepségen, azt hiszem, éppen húsvétkor Tulliveréknél gyűlik össze a Dodson család színe-java. És elég hamar kiderül, hogy A Dodson-nővérek teljes egyetértésben vannak arról, hogy a húgocskájuk bizony mellényúlt, amikor Tullivert választotta férjének. Folyton megjegyzést tesznek Mr. Tulliverre és a gyerekekre is, amiből kifolyólag én abszolút meg tudtam érteni Mr. Tulliver makacs döntését, hogy márpedig ő visszafizeti a tartozását az egyik szóban forgó nővérkének (méghozzá a legrosszabbnak, ha engem kérdeztek). Engem is végtelenül idegesítene, ha másról sem szólnának a családi összejövetelek, kizárólag arról, hogy elmondják nekem, mit miért csinálok rosszul.

Bár a rend kedvéért itt feltétlenül meg kell jegyeznem, hogy éppen a szóban forgó nővérke, Mrs. Glegg lesz az, aki egy érdekes pálforduláson megy át a történet végére, és Maggie egyik első számú szószólója és védelmezője lesz.

A következő téma, amelyet Eliot főleg a könyv első részében elég sűrűn felhoz, és amely bizony engem rendkívül érzékenyen érintett, az nem más, mint a gyerekkor sötétsége. És itt alapvetően nincsen szó komoly bántalmazásról vagy elnyomásról. De egy jónak mondható gyerekkornak is megvannak szerintem a sötét részei, mint minden életkornak. Vannak itt kötelező rokonlátogatások, amelyekről már előre lehet tudni, hogy nem sok jóval kecsegtetnek, az érzelmeink helytelenítése és el nem fogadása, és a problémáink elbagatellizálása, ami engem kifejezetten nagyon felhúz.

Aztán itt van még a sorsszerűség kérdésköre, ami elég fontos szerepet játszik ennek a történetnek az alakulásában. Több eseményt is lehetne itt említeni, de a legszembetűnőbb az a bizonyos csónakázás, ahol Maggie és Stephen a sorsnak, a körülményeknek, a csillagok állásának vagy ki tudja, minek köszönhetően kettesben maradnak. És persze tudom, hogy ez csak fikció, de szerintem mindenki életében történtek már ilyen dolgok, amit nem akartunk vagy nem reméltünk, és mégis megtörtént, mert egyszerűen úgy kellett lennie. Vagy írhatjuk ezeket az eseményeket a véletlen számlájára? Túlgondoljuk, amikor úgy érezzük, hogy valaminek meg kellett történnie, nem lehetett másképp?

A negyedik dolog pedig, amit mindenképpen szeretnék megemlíteni, az az, hogy már többször is hangoztattam, mennyire kitűnik ezekből a könyvekből (is), hogy az emberiség problémái alapvetően nem változtak. Ebben a könyvben pedig egyértelműen le van írva, hogy a generációs problémák is léteztek mindig is. Amikor Tom munkát keresve az egyik nagybátyjához fordul segítségért, a nagybácsi elmondja neki, hogy rokonok lévén mindenképpen fog neki segíteni, de Tomnak be kell bizonyítania, hogy nem olyan léha és semmirekellő, mint az akkori fiatalság. És nem erről van szó mindig? Hogy az idősebb generáció lustának és semmirekellőnek tartja a fiatalokat, akik nem hajlandók erőfeszítéseket tenni, mégis mindent akarnak, és lehetőleg azonnal?

A végére pedig még egy kérdés. Ha már az előző bejegyzés a Volna, volna, volna címet kapta, és arról filozofálgattam benne, hogy néha mégis érdemes elgondolkodni azon, mi lett volna, ha adott esetben máshogy döntünk, engem nagyon érdekelne, hogy ha Tom nem ellenzi Maggie kapcsolatát Philippel legalább azután, hogy az apjuk meghalt, hogyan alakult volna a Stephennel való „tragédia”.

Ezek lettek volna még a kósza gondolataim A vízimalomról. Nekem összességében nagyon tetszett a könyv, bár az kétségtelen, hogy elég fura volt a felépítése, és emiatt én nem is ajánlanám mindenkinek, csak akinek van türelme a lassan csordogáló történetekhez…. Na jó, legyünk őszinték, a nagyon lassan csordogáló történetekhez. J

A könyv szerepel a százas poszteren is az alábbi képpel:

Érdekes kapcsolatokat találtam A hobbittal és a Trónok harcával. Amikor Eliot a malomhoz közeli városkát, St. Ogg’sot mutatja be, elsőként megemlít egy pogány, dán királyt, akit egy láthatatlan bosszúálló kardja döfött le harcosai közt. Majd pedig beszél magáról Szent Oggról, aki után a várost elnevezték, és akinek az apját Beorlnak hívták.

Erre a hétre több remek kérdést is megfogalmaztam már a szövegben is, ha van kedvetek, válaszoljátok meg mindet. J Amit viszont itt kiemelnék, az a következő:

Hiszel a sorsban?

„Irtó fejtörésbe kerül egy jó oskolát találni.”

„Elég bolond és gazember él a világon nem kell könyvben keresgélni őket.”

„Ilyenek a gyermekkor keservei, amikor a bánat – minden bánat – még egészen új és különös, amikor a reménynek még nincsenek szárnyai, hogy átröpítsen napokon és heteken, az a távolság pedig, amely egyik nyarat a másiktól elválasztja, egyszerűen mérhetetlen!”

„Hát van olyan trópusi pálmaliget, trópusi páfrány vagy buja szirmokkal pompázó idegen virág, amely annyira mélyen megremegtetné szívünk finom húrjait, mint szülőföldünk meghitt tájai?”

„Hogy az emberek milyen könnyelműen bánnak a saját belsejükkel! Még elgondolni is rettenetes!”

„Ha be akarsz bújni egy kerek lyukon, csinálj labdát magadból, másképp nem megy.”

„A világ nem tollból, tintából meg papirosból áll. Ha boldogulni akarsz a világban, fiatalember, tudnod kell, hogy ez a világ mából áll.”

„Akár a gondviselésre bízunk mindent, akár az eredményeket kutató filozófus álláspontjára helyezkedünk, mindig találunk lehetőséget arra, hogy nyugodt lelkiismerettel tehessük meg azt, amit pillanatnyilag a legkellemesebbnek tartunk.”

„…ha nem vállalnák kötelezettséget, mielőtt az igazi szerelem kopogtat, akkor a szerelem valóban annak a jele volna, hogy két ember egymáshoz tartozik.”