Cry for me, Argentina! | José Hernández: Martín Fierro

 

Ha valaki esetleg azt gondolná, hogy nem, annak elmondom, hogy külföldön tanulni piszok nehéz. Pláne egy magyar oktatáshoz szokott introvertáltnak. Ezért is a kimaradás. Na de ne akadjunk fenn ilyen apróságokon!

Mivel egy mindössze 102 oldalas műről van szó, most nem bontom szét a tartalmat és az értékelést, hanem minden egyben következik José Hernándeztől a Martín Fierro.

Mielőtt még megismerkednénk a történettel, kezdjük néhány rövid, ám fontos információval.

Az első, hogy a nagy könyv szerint ennek a történetnek van folytatása is, ami jóval hosszabb, én azonban ezt egyelőre nem találtam meg. Tehát ez a bejegyzés kizárólag a magyarul is megjelent, 102 oldalas, Martín Fierro címet viselő művel fog foglalkozni.

A magyar kiadás illusztrációi, akár a borítón (mind a papír-, mind a kemény borítón), akár magában a könyvben lévőeket nézzük, botrányos. Erről nem is szeretnék több szót ejteni.

És tessék, itt van egy újabb könyv, aminek egy név a címe. Ami nálam mindig kiveri a biztosítékot. De legalább egy alacsony oldalszámmal párosult, úgyhogy abban reménykedhettem, olyasmi élményben lesz részem, mint az Anyegin kapcsán.

Na most azt kell, mondjam, hogy a történet a lehető legmesszebb áll az Anyegintől. Azért vannak hasonlóságok. Például, hogy itt is egy verses elbeszélésről van szó. Valamint itt is egy bizonyos embertípussal ismerkedünk meg. De itt szó sincs semmiféle szerelemről. Ez a történet ennek a bizonyos fajta embertípusnak (vagy inkább foglalkozásnak? életformának?), a gaucsóknak az eltűnéséről/eltüntetéséről szól.

A gaucsót szerintem nagyjából úgy kellene elképzelnünk, mint a mi régi pásztorainkat, akik mindig időlegesen leszerződtek egy gazdához az állatok őrzésére, de azon túl „szabadok” voltak. Persze ez a szabadság nálunk nem igazán volt meg. De a gaucsók a mi pásztorainknál valamivel magasabb szinten álltak a társadalomban, mert ennek a mi jó gaucsónknak, Martín Fierrónak is volt például saját háza és családja. Mintha csak azért vállalt volna néha munkát, hogy ne unatkozzon otthon.

Sajnos azonban a szabad földek területe egyre kisebb és kisebb lett, ahogy megjelentek azok az agyontanult emberek, akik mindenféle jogi csavarok segítségével kisajátították más (vagy inkább a köz) tulajdonát maguknak. És szükségessé vált a szabadon kófricáló gaucsók megrendszabályozása. Ezért összeterelték őket a határvidékeken, és besorozták őket katonáknak, hogy védjék az országot az őslakosokkal szemben. Ez a kép már önmagában megérne egy misét, de vannak még ebben a rövidke könyvben más finomságok is.

Ez történik tehát a főhősünkkel is, két évre besorozzák, és ő csak várja és várja, hogy leteljen a két év, és végre hazatérhessen az otthonába, a családjához. Ám az idő lassan telik, mert vagy nincs nagyon mit csinálniuk, vagy harcolnak az indiánokkal, és az aztán egy elég kimerítő és félelmetes munka. A zsoldot meg csak nem akarják kifizetni nekik, ezért egy szép napon Fierro úgy dönt, hogy leszereli magát. Megszökik, hazatér, és akkor szembesül vele, hogy számára már nincs olyan, hogy haza. A házát lerombolták, a családja elmenekült, és senki sem tudta megmondani, hogy hol vannak. Így aztán Fierro eleinte céltalanul bóklászni kezd a világban. Tulajdonképpen hasonlóan él, mint korábban, csak most már törvényen kívülinek számít.

Igyekszik elkerülni a hatóságokat, bár, ha arról van szó, hogy be kell törnie egy-két koponyát, akkor azért nem habozik. És itt van a könyv másik ínyencsége, ugyanis Fierro egyszer négerekkel kerül összetűzésbe. És, hogy is mondjam? Pontosan úgy viselkedik velük, ahogyan a XIX. században ez normális volt, de a XXI. században ezért Fierrót valószínűleg felkoncolnák. Vagyis nehezen várható, hogy ez a könyv a közeljövőben új fordítást kapna és kiemelt helyre kerülne a könyvesboltokban. (Lásd pl. a cirkuszt Karl May vagy akár Agatha Christie könyvei körül.) Pedig ez ám a színtiszta történelem. Na mindegy, a köznyugalom megőrzése érdekében nem boncolgatom tovább ezt a témát.

Ne várjunk őrületes cselekményt ettől a könyvtől. A lényeget már össze is foglaltam: Martín Fierro saját életét énekli meg, ahogy jómódú, boldog gaucsóból nincstelen törvényen kívülivé változtatták. Az ő sorsán keresztül pedig Hernández ennek az egész foglalkozásnak vagy életmódnak állít emléket és emeli a gaucsót argentinikummá (a hungarikum után szabadon).

Amit még feltétlenül meg kell említenem a könyvvel kapcsolatban, hogy a fordítás valami zseniális. A szöveg ugyan 18+-os, és arra nagyon kíváncsi volnék, hogy az eredeti is olyan-e. De a csúnya szavak nem voltak zavaróak, illettek a témához. Verset szerintem mindig sokkal nehezebb fordítani folyó szövegnél, de ezt itt várakozáson felül oldotta meg a fordító, le a kalappal előtte.

Meleg szívvel tudom ajánlani mindenkinek ezt a könyvet, aki szereti a verses elbeszéléseket, és/vagy érdeklődik az argentin (vagy csak egyszerűen az európaitól eltérő) kultúra iránt.

Mit jelent számodra az otthon?

Isten szolgái 2. | José Maria Eca de Queirós: Amaro atya bűne

Már megnéztük az Amaro atya bűne című regénynek a tartalmát, múlt héten pedig elkezdtük elemezgetni. Most folytassuk a könyv egyik legfontosabb aspektusával, a szerelemmel, elvégre ez teszi ki a cselekmény 98%-át.

Az Amaro és Amélia közti kapcsolat meglehetősen lassan épül fel. Ennek három oka volt. Egyrészt mindketten tudatában voltak annak, hogy ennek a kapcsolatnak igazából nincs jövője. Másrészt mindketten féltek a botránytól. Harmadrészt pedig azzal is tisztában voltak, hogy ez a kapcsolat nem egészséges.

Az elején Amaro tényleg komolyan küzdött a kísértés ellen. Olyan erős volt benne a vágy, hogy leküzdje a bűnös érzelmeit, hogy még arra is képes volt, hogy elköltözzön Joaneira asszony házából. Ám a sors olyan véletleneket dobott eléjük, amelyeket egyszerűen lehetetlen volt kihagynia két olyan embernek, akik annyira epekedtek egymás után, mint Amaro és Amélia.

A hosszú felvezetés után azonban nagyon gyorsan kialakul a „kapcsolat”, ami, valljuk be, igazából csak a szexről szól. És pontosan úgy is alakul, mint egy kapcsolat, aminek a szex az alapja. Az elején minden csodálatos, de aztán hamar mélyrepülésbe kezd a dolog, és elkezdi mind a két fél nyűgnek érezni a találkozókat. És mivel az 1800-as években vagyunk, tudható, hogy mi lesz a sok, védekezés nélküli szex eredménye.

Amélia terhességének és szülésének eltitkolása és lebonyolítása egy külön komédia. A tragédia ezesetben az volt, hogy Amélia mennyire nem volt tisztában a saját helyzetével. De, mint ahogy már említettem az előző bejegyzésben, azért nem csak őt kell ezért szerintem hibáztatni, hanem az anyját is. Akinek talán egy kicsit kevesebbet kellett volna Dias kanonokot boldogítania, és helyette egyszer-egyszer mondhatott volna egy pár keresetlen szót a férfi-női kapcsolatokról a lányának.

Amélia kálváriája sajnos és szerencsére tragédiával végződik. Itt egy újabb halál, amit igazából furcsa módon újból a happy endekhez sorolhatunk. Teljesen egyértelmű ugyanis, hogy semmi jót nem tartogatott volna az élet Améliának. Még akkor sem, ha végül Joao Eduardo mégis hajlandó lett volna elvenni feleségül, mert erre ugye a végén voltak célzások.

Amaro viszont boldogan élt tovább, ezt teljesen egyértelműen látjuk az utolsó fejezetben. Ám ez a történet az ő bűnéről szól, és itt szeretnék visszakanyarodni a könyv címéhez. Mert ha jobban a történet mélyére nézünk, akkor láthatjuk, hogy ez a bűn nem csak az Améliával való kapcsolatára utal. Én két további aspektust véltem felfedezni. De elképzelhető, hogy van még több is. Ha valaki felfedez még többet, ne tartsa magában, szívesen olvasnék más véleményeket is ezzel kapcsolatban.

Tehát a bűnök. Az első persze a legnyilvánvalóbb, amit már említettem, a bűnös viszonya a nővel. És itt azért nem nevezném meg Améliát, mert legalább még egy nőről értesülünk, akivel kapcsolata volt. A második a felelősség nem vállalása. Bár itt azért annyiban rezeg a léc, hogy végülis Amaro mindenféle „mentő” ötleteket kitalált, hogyan oldják meg ezt a terhesség dolgot. Csak éppen úgy akarta ezt a helyzetet megoldani, hogy ő is jól jöjjön ki belőle. Illetve inkább úgy, hogy ő mindenképp jól jöjjön ki belőle. Ebbe pedig nyilvánvalóan nem fért bele az, hogy vállalja a gyermekét. A harmadik pedig az a másik súlyos probléma, ami ugyan csak a háttérben, a cselekmény 2%-ában jelenik meg, de azért a szemfülesek kiszúrhatják. Ez pedig nem más, mint annak a vakbuzgó, már-már bálványimádó, babonás hitnek az erősítése, amely akkoriban a jelek szerint eléggé elterjedt volt Portugáliában. Maga Amaro is többször emlegeti, hogy milyen kár, hogy a papok már nem élhetnek az inkvizíció eszközeivel, hogy a „helyes” útra tereljék az embereket, a bűnösöket pedig érdemeik szerint megbüntessék. Ugyanakkor mégis úgy uralkodtak ebben a könyvben a papok az emberek felett, ahogyan csak nem szégyellték. És nem, egy szemernyi szégyen sem volt bennük.

Az persze megint egy más kérdés, és több oldalnyi bejegyzésben lehetne értekezni róla, hogy mivel Amaro nem igazán volt elhivatott pap, mennyire várhattuk volna el tőle, hogy tegyen valamit ez ellen a súlyos probléma ellen. Azt azonban minden hiányossága ellenére elvárhattuk volna tőle szerintem, hogy legalább ne erősítse az emberi hülyeséget.

A könyv ebbeli aspektusát, és hogy mennyire súlyos probléma volt ez akkoriban, remekül megvilágítja az utolsó oldalakon egy lisszaboni gróf megszólalása, aki így beszélt Amaróhoz és Diashoz:

„Nem hízelgésképpen mondom, de amíg hazánkban olyan becsületre méltó papok élnek, mint tisztelendőségtek, mindaddig Portugália megőrzi előkelő helyét Európában.”

Azt kell mondjam, távolról sem ez volt a legszórakoztatóbb könyv, amit a listáról olvastam. Elég hamar ki lehet találni, hogy miről fog szólni ez a könyv, és ezügyben nem is érik komolyabb meglepetések az embert. Ebben az esetben sokkal izgalmasabbnak találtam azt, amit csak úgy mellékesen közvetít a regény – azt a hatalmas nagy képmutatást és nevetséges, vakbuzgó hitet, amiben élnek az emberek, és hogy ezt a papok mennyire készségesen ki is használják. Talán jobb lett volna, ha de Queirós inkább erre koncentrál, és a szerelmi szálat, csak mint mellékes, kiegészítő eseményt fűzi bele a történetbe.

Volt egy fantasztikus idézet a nőkről rögtön a könyv elején:

„Miféle lény lehet az, akit a teológia egyszer a kegyelem királynőjeként oltárra emel, máskor pedig ijesztő jelzőkkel megátkoz? Mekkora hatalma lehet, ha a vele való találkozástól a szentek egész légióit eksztatikus szenvedély ragadja el, s a menny mélységei tárulnak fel ilyenkor előttük – máskor meg borzalmas zokogással, s a gyűlölet kiáltásaival szöknek el előle, az egyetemes ellenség elől; s hogy ne lássák többé, a kolostorok mély magányába rejteznek; hogy meghaljanak, mert egyszer szerették!”

Megtudjuk, hogy Lisszabonban van Camoesről elnevezett tér, és még egy szobra is van az írónak. Ő írta A lusiadákat.

Könnyen meg tudsz bocsátani másoknak?

Isten szolgái 1. | José Maria Eca de Queirós: Amaro atya bűne

Nem is tudom, hol kezdjem el ennek a könyvnek az értékelését, annyi gondolat kering a fejemben. De talán kezdjük mindjárt az elején. 😊

Kétségtelenül a portugál irodalom egyik remekművéről van szó. Bár ezt a címet talán nem is volt olyan nehéz kiérdemelnie, legalábbis itthon, tekintve, hogy nem sok portugál mű került lefordításra a XIX. századból.

Ha már az elejénél tartunk, folytathatnánk rögvest a címmel, de a cím kielemzéséhez szükség van az egész történet ismeretére, ezért erre később fogok visszatérni.

Térjünk át először is a szereplőkre. A főszereplőnk nyilvánvalóan Amaro, és rajta kívül még megemlítettem négy másik karaktert is már a tartalmi összegzőben. De rajtuk kívül még rengeteg mindenkivel megismerkedünk, és kinek több, kinek kevesebb szerepe lesz a történetben, de csak elenyésző részüknél éreztem azt, hogy akár ki is lehetett volna őt hagyni.

Sokáig gondolkodtam, hogy felvegyem-e Amarót a kedvenc gonosz papjaim listájára, de végül úgy döntöttem, hogy nem teszem, és ebben a legnagyobb szerepet a múltja játszotta. Megtudjuk ugyanis rögtön a történet elején, hogy ő igazából sosem akart pap lenni. Egy szegény család gyermeke volt, és bár az a „szerencse” érte, hogy gazdagok közt nevelkedhetett, a grófnő, akinek a családjában élt, érthető módon papi pályára szánta, ezzel biztosítva a gyerek jövőjét. És bár a történet egy részében voltak kétségei Amarónak arra nézve, hogy amit tesz, az nem helyes, elég hamar úgy döntött, hogy ezeket a kétségeket ő teljesen figyelmen kívül hagyja, elvégre nem saját szándékából lett pap.

Améliával kapcsolatban a legfontosabb, amit ki szeretnék emelni, az szintén a neveltetése. És ez a történet is tökéletes megmutatja, mivel jár az, ha a szexuális életet tabuként kezeljük. (Egy másik érdekes történet erről az Adam Bede.) Persze azért lehet őt hibáztatni, hogy éppen egy pappal kezdett viszonyba, hiszen azzal tisztában volt, hogy Amaro sosem lehet a férje. Más vonatkozásban viszont Amélia a színtiszta áldozat, hiszen honnan is tudhatta volna, hogy amit tesz, annak milyen súlyos következményei lehetnek rá nézve. Persze hallott pletykákat másokról, akik hasonló szituációba kerültek, mint ő, de nem hiszem, hogy ő az ok-okozatokat magában összerakta volna.

És attól az anyától kellene várnunk a megfelelő nevelést, aki maga is egy pap szeretője?

Rajtuk kívül a szereplők nagy része a vakbuzgó hitet volt hivatott bemutatni. Ebből a sorból számomra csupán két mellékszereplő, Gouveia doktor és Ferrao apát lógott ki. Gouveia volt az abszolút ellenpólusa az összes többi, vallásos szereplőnek. Ő képviselte a tudományt, és ezáltal bizonyos fokig magát a tudást is. Mert például amíg a saját anyja nem vette észre, hogy Amélia fülig belezúgott Amaróba, addig Gouveia nem csak a szerelem tényét állapította meg, hanem azt is, hogy kire irányul. És még figyelmeztette is Joaneira asszonyt, hogy jobb lenne már férjhez adni a lányt, Joaneira asszony számára ez talán csak egy homályos célzás volt a lánya életkorára. Egyszóval a doktornak tűpontos meglátásai voltak az élet minden területén. Alapvetően szerintem nem volt neki baja a vallással, csak, hogy úgy mondjam, átlátott a szitán. Meglátta, hogy az a fajta vallásosság, amit Leiriában gyakorolnak, inkább már tévútra, mintsem a helyes útra tereli az embereket.

Ferrao apát volt valószínűleg hivatott képviselni a hithű papságot ebben a történetben. De számomra inkább olyan értelemben történt meg ez, hogy ő volt az, aki talán kezdettől fogva tudta, milyen munkát akar végezni az életében, szerette is a munkáját, és el is végezte, ahogy kell. És ő éppenséggel pap akart lenni. És nem úgy értem ezt, hogy számára a pap-ság, mint olyan, csak egy munka volt. Sokkal inkább úgy, hogy a pap-ság volt az élete. Viszont nem esett át a ló túloldalára, mint Leiria lakosságának 99%-a. Nem volt vakbuzgó és már-már babonás. Két lábbal állt a földön, és ugyanúgy meglátta az élet nagy igazságait, mint Gouveia doktor.

Ennyit mára, az értékelés a jövő héten folytatódik.

Fontos része az életednek a vallás?

José Maria Eca de Queirós: Amaro atya bűne

Mindig nagyon izgatott vagyok, amikor egy nem túl felkapott országról olvashatok. Mert hát lássuk be, eléggé angol központúak vagyunk. Szóval izgatott voltam emiatt a könyv miatt. Lássuk először a tartalmát.

Előrebocsátom, a könyv tele van különféle megnevezésekkel a papokra vonatkozóan, úgy mint kanonok, apát, páter, atya, plébános, vikárius stb. Ezeknek, bevallom őszintén, nem néztem utána, tehát a következőkben én mindenkit egyszerűen csak papnak vagy atyának fogok titulálni, és a nevükkel fogom megkülönböztetni őket.

Tehát, amikor Leiriában megüresedik egy papi állás, azt csakhamar Amaro atya fogja betölteni. Ez az indító jelenetünk, ám rögtön ezután megismerkedünk egy picit az előzményekkel. Megismerjük Amaro atya múltját, amit azért fontos tudni, hogy megértsük, egy fikarcnyi papi elhivatottság sincs benne.

Dias atya rögtön beajánlja egy „jóravaló” családhoz, akikhez Amaro egy kissé vonakodva, de beköltözik. Joaneira asszony a lányával, Améliával lakik egy házban, és bár valaha jómódú család voltak – a férjéről, úgy emlékszem, nem tudunk meg semmit –, most szobát kell kiadniuk, és egyéb bevételi forrásokhoz kell folyamodniuk, hogy meglegyen a mindennapi betevőjük. Mindkét hölgy nagy megbecsülésnek örvend a város papjai körében.

Amélia múltjáról is megtudunk ezt-azt, de ebből a legfontosabb az lesz, hogy egy Joao Eduardo nevű hivatali írnoknak többé-kevésbé már elígérkezett. Tehát a történet elején még nincs meg a hivatalos eljegyzés, de később az is megtörténik, és a fiatalok több-kevesebb örömmel készülnek az esküvőre.

Ám mindeközben két jelentős dolog történik. Az egyik, hogy Amaro és Amélia kölcsönösen beleszeretnek egymásba. Eleinte persze titkolják és küzdenek is ellene bőszen. De a sors olyan véletlen szituációkba sodorja őket, amik csak növelik a vágyukat egymás iránt, és végül szabadjára engedik a „gonoszt”.

A másik pedig, hogy Joao Eduardonak előbb-utóbb feltűnik ez a „kapcsolat”, pedig akkor még egyébként éppen semmi különös nem történt Amaro és Amélia közt. És a fiatalember féltékenységében ír egy csúnya, lejárató cikket a papságról, és konkrétan a leiriai papokról, ráadásul ezt a cikket, ugyan névtelenül, de meg is jelenteti.

Az egyik pap persze rögtön nyomozásba kezd, hogy ki áll a cikk mögött, és nagy nehezen ki is deríti. Ez persze kapóra jön Amarónak, mert így lebeszélheti a lányt a házasságról (mert hogy ő is elég féltékeny típus). Amélia persze boldogan tesz eleget ennek a kötelezettségnek, elvégre mégsem mehet hozzá egy hitetlenhez. És egyúttal bele is veti magát a mi jó Amarónk ágyába.

Nos, mind ismerjük a korabeli felvilágosító órákat és védekezési módszereket, tehát gyakorlatilag tudható, hogy mi lesz a dolog végkimenetele. Amíg lehet, roppant agyafúrt módon kiélvezik a helyzetüket, aztán amikor balul üt ki a dolog, a férfi persze megpróbál nagylelkűnek mutatkozni, de annál jobban félti a kis életét.

Nem szeretném konkrétan elárulni, hogy hogy végződik a könyv, csak annyit, hogy totális katasztrófával az egyik oldalról, és hát… végeredményben kevésbé katasztrofálisan a másik oldalról. Ez tipikusan az a történet, ahol, ha lehet is szó boldogságról, csak az egyik fél fog boldogan élni, míg meg nem hal. A részletek pedig következnek jövő héten egy, a szokottnál is spoileresebb bejegyzésben. 😊

„Ki gondolhatja komolyan, hogy egy erőteljes ifjú vérét le lehet csillapítani csupán azáltal, hogy egy öreg püspök kimondja felette az igét: „Szűz maradsz!” S hogy a megszeppent szemináriumi növendék számára a reszketve kimondott egyetlen latin szó – accedo – elégséges lesz, hogy örökre visszafojtsa benne a test csodálatos lázongásait?! Ugyan, ki találta ki ezt?”

„…az egészség szárnyakon szökik el az embertől, és gyalog tér vissza.”

„Mert ha valaki mellének tejével életben maraszt egy gyermeket, az bizony szomorú sorsot készít a csöppség számára: robotot és könnyet.”

„Ó, mindannyian Kharon ladikjának utasai vagyunk.”

Az egyértelmű történeteket szereted, vagy elvársz némi rejtélyt, csavart, váratlan fordulatot egy regényben?

Na még egyszer: üdv 2024-ben! | Listázzunk

Van néhány lista a blogon, amelyeket sajnos elfelejtek rendszeresen frissíteni. De év elején mindig eszembe jutnak, úgyhogy le is csapok most az alkalomra, és mindegyiket belinkelem ide, mert A) ez itt a reklám helye 😊 és B) mert mindegyiket aktualizáltam.

A legfontosabb az ajándéklista. Ezen a listán olyan könyveket találtok, amelyek megvannak nekem, de nem szándékozom újraolvasni őket, ezért elajándékoznám őket. Tényleg. Ezeket ajándékba szánom. Nem kerülnek semmibe. A hozzáférés persze picit problémás, lévén, hogy nincsenek jelen pillanatban nálam, de minden évben felbukkanok otthon, olyankor szívesen postázom is akár, vagy személyes átvételre is van lehetőség. Ha valami megtetszik, vedd fel velem a kapcsolatot, biztos találunk megoldást, hogy megkaphasd a vágyott könyvet.

A legfontosabb listáimat a Saját listák fül alatt találjátok. Ki hitte volna, ugye? 😊 Van itt szó:

• a kedvenc könyvekről, amelyekről bármikor bárkinek tudok áradozni,
• a kedvenc gonosz karakterekről,
• a kedvenc, de általában gonosz papjaimról (perverz, nem perverz, én bírom őket 😊)
• és az erős nők listája.

Ezen kívül, csak úgy mellékesen frissítettem a bemutatkozó oldalamat is, ha valaki arra lenne kíváncsi, ki bujkál a képernyő mögött.

Vezetsz bakancslistát?

A könyv, amiben senki sem szimpatikus | Thomas Hardy: Távol a világ zajától

Két okból is nagyon vártam a Távol a világ zajától olvasását. Egyrészt azért, mert a könyv éppen csak lecsúszott a NOHUN listáról, ugyanis csak 2020-ban jelent meg a Lazi Kiadó jóvoltából. Másrészt pedig azért, mert én már olvastam Hardy-tól. A kék szempár című könyvét ismerem korábbról, ami sajnos nincs rajta a listán, de emlékszem, hogy nagyon-nagyon tetszett, ezért természetesen kíváncsi voltam Hardy más könyveire is.

Sajnos azt kell, mondjam rögtön így az elején, hogy a Távol a világ zajától egyáltalán nem nyűgözött le. Hogy miért, az a bejegyzés címéből kitalálható. Kaptunk ugyanis négy főszereplőt is, de nem, hogy egyiket sem kedveltem, hanem ki kisebb, ki nagyobb mértékben, de mind a négyen határozottan unszimpatikusak voltak. Ám a slusszpoén a dologban az, hogy bármennyire nem kedveltem is a szereplőket, a történet viszont érdekelt.

Bathshebát Hardy egy erős, független nőnek próbálja beállítani, de nagyon hamar kiderül róla, hogy fogalma sincs a férfi-női kapcsolatok működéséről, ezért nagyon hamar belesétál olyan csapdákba, amelyek kikerülhetőek lennének. Illetve főleg egyre gondolok itt, az pedig az a szerencsétlenül elküldött „szerelmeslevél” Boldwoodnak. Bathsheba nem tudta felmérni, miféle gonoszt ébreszt fel ezzel. Habár, ha ezt kihagyja, azzal csak a szenvedéseinek egy részét tudta volna megspórolni. Az ugyanis, hogy belegabalyodott Troy hálójába, elkerülhetetlen volt. Ki ne tette volna?

Boldwood szerelme, mint már írtam, maga volt a gonosz. Nem is szerelem volt az, hanem valamiféle megszállott rajongás. Boldwood már aggastyánnak számított, és köztudomású volt róla, hogy a női szépség és báj őt teljesen hidegen hagyja. Ez szerintem csak azért volt, mert várt a megfelelő nőszemélyre, aki kellően fiatal lesz majd hozzá képest, és ezáltal irányítható az ő kedve szerint. Ha Bathsheba nem küldi el neki viccből azt a levelet, kettejük közt maximum gazdasági kapcsolat lehetett volna, más semmi. De a levél, ami azt sugallta Boldwoodnak, hogy Bathsheba vágyakozik a házasságra, méghozzá pontosan vele, elment, és elindított egy megfékezhetetlen folyamatot. Bár Bathsheba próbálta később elmagyarázni Boldwoodnak, hogy a levél csak tréfa volt, ezt a férfi meg sem hallotta, és természetesen megpróbálta úgy irányítani az eseményeket, hogy az neki megfelelő legyen. Ám akkor teljesen véletlenül felbukkant Troy.

Troy volt a tipikus nőcsábász, akinek – ez kezdettől fogva egyértelmű volt – kár megházasodnia. A házasság egyáltalán nem a terepe. Csak ugye nehéz ellentmondani a társadalmi elvárásoknak. És akkor még figyelembe kell venni azt is, hogy a jövendőbeli jómódú legyen. Bathsheba tűnt a tökéletes választásnak. A házasság viharos gyorsasággal megköttetett, ám boldognak kezdettől fogva nem volt mondható.

Végezetül ott van még Oak. Azt hiszem, őt szánta Hardy a jó fiúnak, az abszolút pozitív szereplőnek, nekem viszont mégsem sikerült megkedvelnem őt. Rögtön a könyv elején elvágta magát nálam, amikor is az első fejezetben felállított magában egy – véleményem szerint – nem túl hízelgő képet Bathshebáról, ám a következő fejezetben mégis megkérte a kezét. Ezt a pálfordulást én nem tudtam mire vélni. Ha ez nem lett volna, akkor egyébként még meg is kedveltem volna valószínűleg Oakot. Nagyon szimpatikussá tette volna őt az éleslátása és a bölcsessége.

Itt volt tehát ez a négy főszereplő, akik közül senkit sem kedveltem, de mint említettem, a cselekmény mégis érdekelt. Ez valószínűleg azért lehetett, mert egy majd 400 oldalas könyvben már az első 130 oldal során kapunk két lánykérést is, amiket a főszereplő, a világban teljesen egyedül álló leányzó elutasít (vagy legalábbis megpróbálja). Kíváncsi voltam tehát, mi fog ebből kisülni. És ami kisült belőle, az a maga félelmetes módján egyébként rendkívül szórakoztató volt.

Három dolgot még mindenképp szeretnék megemlíteni a regény kapcsán.

Az egyik szorosan kapcsolódik még a szereplőkhöz. Boldwood személyében kaptunk ugyanis egy rendkívül félelmetes gonoszt. Olyan érzéseket ébresztett bennem, mint annak idején a Veszedelmes viszonyok főszereplői. Teljesen egyértelmű volt, hogy Bathsheba nem akar hozzá menni, sem érdekből, szerelemből meg aztán pláne nem. Mégis ráerőszakolta az akaratát, vagy legalábbis megpróbálta, és ez engem komoly rettegéssel töltött el. És bár úgy emlékszem, Bathsheba egyszer sem állt igazán a sarkára, és jelentette ki kategorikusan, hogy már pedig nem megy hozzá, az volt az érzésem, hiába tette volna ezt, Boldwood akkor is kikényszerítette volna belőle a házasságot.

A másik a cím. Bár nem lett egy az egyben lefordítva az angol cím, mégis sikerült egy frappáns megoldást kiötölni. (Érdekesség, hogy az 1001-es könyvben, mivel akkor még ugye nem volt meg ennek a könyvnek a fordítása, a címet szó szerint fordították, így ott Távol az őrjítő tömegtől szerepel.) Ugyanakkor engem ez a cím – mármint eleve az angol – nem kifejezetten nyűgöz le. Persze csendes, vidéki tájakon játszódik majdnem az egész regény, egy-két eseménytől eltekintve. Ugyanakkor a táj nem különösebben játszott főszerepet szerintem. Persze kapunk jó sok tájleírást, meg megismerkedhetünk a vidéki gazdálkodás bizonyos elemeivel, amiket én alapból egyébként nagyon szeretek. De ezek itt csak a hátteret biztosították a „szerelemi” szálaknak.

Végül pedig nem hagyhatom szó nélkül Hardy írásmódját, ami csodálatos. Nem tudom jobban megfogalmazni, egyszerűen szépen ír. A leírásai az ember lelkét simogatják, ókori és bibliai utalásai megcsillantják a műveltségét. Néhol talán egy icipicit túlzásba viszi, de még azt is nagyon fennkölten teszi.

Összefoglalva a dolgokat, szerintem abszolút érdemes Hardy-tól olvasni, de talán nem a Távol a világ zajától című művével kell indítani.

Utalás történik a Robinson Crusoe-ra.

Mi tesz számodra valakit szimpatikussá?

Thomas Hardy: Távol a világ zajától

Legfrissebb (és egyben a legelső) megjelenés: 2020, Lazi

Szeretettel üdvözlök minden kedves olvasót 2024-ben! Az évet Thomas Hardy Távol a világ zajától című művével indítjuk. Maradva a tavaly bevezetett szisztémánál, először megnézzük a könyv tartalmát, a következő bejegyzésben pedig az én gondolataimat a könyvről.

A Távol a világ zajától főszereplője Bathsheba Everdene. Őt rögtön a könyv elején egy elég független nőnek ismerjük meg. Így nem okoz túl nagy meglepetést, hogy amikor a nagybátyjától egy kisebb birtokot örököl, maga akarja irányítani a gazdaságot. Úgy gondolja, nem szorul rá egy férjre. Ám a sors három ígéretes(nek tűnő) férfit is az útjába sorol, nevezetesen Gabriel Oakot, William Boldwoodot és Frank Troyt.

Oakot állattartó gazdaként ismerjük meg, ám igen hamar a történet elején, egy szerencsétlenség következtében elveszíti az állatait, és kénytelen „beosztotti” munka után nézni. Egy véletlen folytán Bathsheba birtokára vetődik, és a nő felfogadja, mint pásztort.

Boldwood maga is birtokos és Bathsheba szomszédja. Eléggé magának való férfi, ám egy szerencsétlen véletlen fellobbantja benne a szunnyadó szenvedélyt Bathsheba iránt. Megszállottan üldözni kezdi a szerelmével a nőt, és már majdnem el is nyeri a kezét, amikor feltűnik a színen Troy őrmester.

Igazság szerint Troy már hamarabb is feltűnik a történetben, de akkor még egy másik lány után fut. Egy véletlen esti találkozás Bathshebával azonban új utakra tereli. Troy nagy nőcsábász hírében áll, ami nem is csoda, mert két mondattal sikerül bármilyen nőt elkápráztatnia. És nincs ez másként Bathsheba esetében sem. A nő, feladva függetlenségét, egy hirtelen jött elhatározás után feleségül megy Troy-hoz, de a házasságuk nem alakul szerencsésen. Egyrészt elég hamar kiderül, hogy Troy lelkes udvarlása csak a pártában lévő nőknek szól. Másrészt pedig felbukkan a férfi múltjából egy másik lány, és az ő tragédiája végzetes eseményeket indít el.

Troy megszökik a feleségétől, és csakhamar a halálhírét kezdik terjeszteni. Ezen felbuzdulva Boldwood újra ostromolni kezdi Bathshebát, aki a régi tévedését jóváteendő kész arra, hogy újra elköteleződjön Boldwoodnak a kötelező gyászidő letelte után.

Épp a meglehetősen erőszakosan kicsikart eljegyzésüket ülnék meg, amikor Troy váratlanul felbukkan. Boldwood ettől teljesen bekattan, lelövi a férfit, aztán feladja magát a rendőrségen. Troy a helyszínen szörnyethal. Boldwood, mivel jó gazda hírében áll, és az emberei erősen kampányolnak érte, elkerüli a halálbüntetést, de határozatlan időre szóló börtönbüntetést kap.

Troy és Boldwood drámázása közben pedig Oak csendesen megbújik a háttérben, de azért nem tűnik el. Végig hű segítője és őszinte tanácsadója Bathshebának, s bár a lány egyszer már kikosarazta, mégis megkockáztat egy újabb lánykérést. Talán nem is maga miatt, hanem hogy szíve hölgyének életét boldogabb irányba terelje.

„Ha egy tárgyalás végkimenetele épp úgy lehet katasztrofális, mint kellemes változás, a remélttől való minden eltérés a kezdet kezdetén a kudarc érzetével riogat.”

„…szívesen lennék menyasszony egy esküvőn, ha férj nélkül is lehetne csinálni. De mivel egy nő egymagában nem illegetheti magát, így hát nem megyek férjhez… legalábbis egyelőre.”

Az olyan ember, mint Oak, aki ismerőseinél sokkal inkább hajlott az önvizsgálatra, sohasem száműzheti magából egészen a belső melankóliát, ha élettörténete szerencsétlen szakaszán elmélkedik. Szerelmi és pásztori viszontagságain merengve elaludt, mert a pásztorok, akárcsak a tengerészek, könnyűszerrel magukhoz tudják szólítani az álom istenét, nem kell rá várakozniuk.”

„Mondják, az emberi testnek nem azok a sugarak adják sajátos színét, amelyeket elnyel, hanem amelyeket visszaver; hasonlóképp inkább ellenszenveink és idegenkedéseink határoznak meg bennünket, s nem a jóakaratunk.”

Szerinted igaz a mondás, hogy a nők mindig a rossz férfit választják?