Gyerekszáj ellen nincs orvosság | Mark Twain: Huckleberry Finn

Nagyon meglepődtem, amikor molyon bejelöltem ezt a könyvet, mint aktuális olvasmányomat, ugyanis akkor szembesültem vele, hogy ez egy sorozat része. Nem értettem, hogy lehettek a nagy könyv szerkesztői akkora idióták, már bocsánat, hogy egy sorozat második részét ajánlják, de az elsőt nem, a Tom Sawyer kalandjai ugyanis nem szerepel a nagy könyvben. (Egyébként ha már itt tartunk, más Twain könyv sem.) Ennek ellenére, mivel kétségtelenül a projekt része, úgy gondoltam, teszek vele egy próbát, maximum azt írom meg, hogy a szerkesztők idióták. Nos, elöljáróban annyit, hogy nem erről fog szólni a bejegyzés. J

Elég hamar kiderült, hogy a könyv abszolút érthető a Tom Sawyer kalandjai nélkül is. Persze van az elején néhány visszautalás egy-egy szereplőre, de nem zavaró a dolog, és mikor beindulnak az események, akkor meg már semmi jelentősége nincs. Azok a bizonyos események pedig elég hamar beindulnak.

A történetet maga a címszereplő, Huckleberry Finn meséli el nekünk, az ő kalandjait követhetjük nyomon, ahogy megszökik a borzasztó apjától, és lefelé folyózik a Missisippin. Vele tart egy szökött rabszolga is, Jim. Ők ketten különféle veszélyes és izgalmas kalandokba keverednek dél felé tartó útjuk során.

Szögezzük le, az ember azért nem rágja tövig a körmét izgalmában ezeket a kalandokat követve. Ugyanakkor, ha belegondolunk, hogy mégis csak egy gyerek az, aki egyedül hajókázik napokon át, úgy mindjárt más a dolog. A gyerekeket manapság automatikusan az ártatlansággal és a gyámoltalansággal azonosítjuk, pedig azért ez a példa is azt mutatja, hogy attól, mert nincs nagy élettapasztalatuk, még van sütnivalójuk. Tapasztalatuk meg csak úgy lesz, ha szereznek, méghozzá a saját bőrüket kockáztatva. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy most aztán minden gyereket el kell küldeni egy pár hetes túlélőtáborba. De korántsem kell őket úgy körbeugrálni, mint manapság szokás, mert valószínűleg feltalálnák magukat.

Sőt, amire ebben a bejegyzésben igazán ki akarom hegyezni a dolgokat, az éppen az, hogy a tapasztalatlansággal szemben a gyerekeknek megvan az az előnyük, hogy friss szemmel látnak mindent, és érdekes lehet a nézőpontjuk. Mint ahogy Huckké is az volt. Mert ahogy csordogáltak le Jimmel a folyón, és intézték az ügyes-bajos dolgaikat, azért elmélkedésre is jutott idő. És olyan fontos témákról elmélkedett Huck, mint a bűn, a rabszolgaság vagy a vallásosság. Mindezen témák mellett számomra nagyon érdekes volt még a korabeli Amerikáról, a városokról, a gőzhajózásról és a folyómenti életről olvasni.

A történet többé-kevésbé kielégítően zárul. Azért fogalmaztam így, mert a happy end ebben az esetben határozottan nem garantálja azt, hogy Huck valóban boldogan fog élni, míg meg nem hal. Pedig megérdemelné, mert azt hiszem, ő valójában egy nagyon jó gyerek. Nem azt mondom, hogy ez volt az év olvasmánya számomra, de mindenképp felkeltette a kíváncsiságom. Főleg arra nézve, vajon hogyan alakulhatott Huck további sorsa.

A könyv a százas poszteren is szerepel. (Ha fogalmad sincs, miről van szó, kattints ide.)

Elképzelésem sem volt, milyen képet kaphatott, és először kissé csalódott voltam a kerítés láttán. De jobban belegondolva teljesen világos a dolog. Itt két különböző státuszú ember szökését kellett valahogy egy szimbólumba tömöríteni. A kerítés, mint a szabadság korlátozásának jelképe jelen esetben megállja a helyét.

Említésre került a Don Quijote és a Monte Cristo grófja.

 

„…most is gazdag vagyok; én az enyém vagyok, és nyócszáz dollárt érek.”

„…ha az ember nem kezd a helyes úton járni már kicsi korában, ha akkor nincs, aki megmutassa neki, magától nem megy semmire; ha egyszer mcsószik, nincs, ami visszahúzza, s aztán már nem is talál helyes útra.”