Borzongás a forróságban | Joseph Sheridan Le Fanu: Fogadó a Repülő Sárkányhoz

 

Joseph Sheridan Le Fanu könyvére évekig vártam, míg végre sikerült beszereznem egy igencsak díszes kiadást, amely a Fogadó a Repülő Sárkányhoz címet viseli. Egy novellagyűjteményről van szó, amelynek eredeti angol címe In a Glass Darkly. Bár kutatásaim alapján a két mű nem teljesen ugyanazokat a novellákat tartalmazza. Az eredeti angolban a következők voltak benne: Zöld tea, Fogadó a Repülő Sárkányhoz, A kísérő szellem, Harbottle bíró úr és a Carmilla. És a magyarhoz még a következő kettőt csapták hozzá: Sir Robert Ardagh és Ultor de Lacy.

Mivel viszonylag rövid novellákról van szó, ezért most sem lesz külön tartalmi összefoglaló, nehogy túl sokat áruljak el egyikről-másikról.

Ez a könyv tehát hét novellát tartalmaz, két hosszabb lélegzetvételűt és öt rövidebbet. Bár a sorozat címe, amelynek keretein belül ez a kötet megjelent, A krimi gyöngyszemei fantázianév alatt futott, én távolról sem nevezném egyik novellát sem kriminek, bár az tény, hogy mindegyikben történnek titokzatos halálesetek. De itt a két hosszabb novella kivételével inkább klasszikus kísértethistóriákról van szó.

Van egy általános elbeszélőnk, aki maga is csak úgy hallotta a történeteket, és lejegyezte, vagy épp mások jegyzeteit közvetíti. Az első néhány novellában ez az elbeszélő biztosan ugyanaz, mert folyton ugyanarra a személyre, egy orvosra utal vissza, őt nevezi meg a történetek forrásának. Ezekben a történetekben még egyértelműen érezhető az elhatárolódás a természetfelettitől. Bár a történetek némileg borzongatóak, a doktor háttérben történő jelenlétével az kerül bizonygatásra, hogy a megmagyarázhatatlan jelenések, szellemek, kísértetek csak az őket látók tévképzetei. Ám az utolsó két novellában ez a bizonygatás már elmarad.

Ebből a kísértethistória-gyűjteményből lógnak ki a kötet címét is adó Fogadó a Repülő Sárkányhoz, illetve a Carmilla című novellák. Habár tulajdonképpen ezek esetében is beszélhetünk kísértethistóriákról, megoldásaikban mások, mint a többi novella. A többi novella, doktorral vagy doktor nélkül, de felfűzhető egyazon sémára: egy megmagyarázhatatlan(nak tűnő) jelenés katasztrófába sodorja a főszereplőt. Ezzel szemben a Fogadó a Repülő Sárkányhoz című novellában egyértelműen kiderül, hogy valójában emberek mozgatják a kísérteties szálakat, a Carmillában pedig egy vámpírral áll szemben az olvasó.

Nem voltak különösebb elvárásaim a könyvvel kapcsolatban, azonban sajnos azt kell mondjam, hogy alulmúlta még ezeket a csekély elvárásokat is. Azt ugyan nem jelenteném ki, hogy rossz volt, de nagyon messze volt a kedvenctől, és nem hagyott bennem mély nyomot. Ehhez azonban az is hozzájárult, hogy újfent beleestem abba a csapdába, hogy elolvastam a könyvhöz tartozó elemzést, ami ezúttal ráadásul a könyv elején található. Amiből gyakorlatilag minden rejtély ki is derült. Aki tehát szórakozni szeretne, az hagyja az elemzést a végére.

De ettől függetlenül sem mondhatom, hogy olyan fantasztikus lenne ez a könyv. Egy light-os halloween-i szórakozásnak persze jó lehet, de a természetfeletti jelenéseket felvonultató történetek mind egy kaptafára íródtak, a Fogadó a Repülő Sárkányhoz pedig saját maga adja meg a rejtélye kulcsát rögtön a történet elején, így gyakorlatilag nem nagyon van miért izgulni benne. (Hacsak nem kezdjük el arra a teljesen jogos kérdésre keresni a választ, hogy a főszereplő hogy lehet annyira vak, hogy nem látja, miféle csapdába kíséri be saját magát önként és dalolva.)

A Carmilla az a novella, amelyik üde színfoltként töri meg itt az egyhangúságot. Egy jó kis klasszikus vámpír történet ez, sok kis apró érdekességgel, különös tekintettel a vámpír nemére, az áldozat nemére, illetve arra, hogy a vámpír milyen alakot képes felölteni.

Mindent összevetve érdekes volt megismerkedni Le Fanu-val, üde színfolt volt itt a Zola-életmű után, egy bizonyos fokig szórakoztatott is, de összességében felejthető élménynek értékelem ezt az olvasást.

Utalás történik Az ezeregy éjszaka meséire és a Don Quijotéra.

Le Fanu-nak megjelent egy novellája a Kalandos históriák című gyűjteményes kötetben is, amelyből korábban A balszerencsés utazó és Az otrantói várkastély című novellákat olvastam.

Magyar vonatkozása is van a könyvnek, méghozzá épp a Carmillának. A főszereplő, Laura mondja a következőket: „Anyám ereiben nagy múltú magyar nemesek vére is csörgedezett, s a rengeteg kép közül, amelyek elfoglalni készültek szokott helyüket, sok általa származott ránk.”

„A szerelemnek erős és hathatós ösztökéje a világi rang; hisz minden bizonnyal a lélek rangjával párosul! Mert vajon a földesúr néhány elejtett szava nem ejti-é rabul a csinos fejőleány szívét, mely rezzenetlen ellenáll a derék parasztlegény férfias hódolatának? Hja, ez már a sora e hiú világnak.”

„Mikor a napnak ólom a lába, mikor a magányos lelket nyugtalan izgalom lángja emészti; mikor a nagymutató a kicsinytől tanulja a lépést, amaz meg mintha tetszhalálba dermedt volna; mikor az ember ásítozva dobol az ablaküvegen, míg formás orrát ugyanott laposra nyomja; mikor keservében már a pokolba koptatott melódiákat fújja-cifrázza, vagyis, amikor már sehogyan sem tudja, mit kezdjen magával – be’ nagy baj ilyenkor, hogy napjában egyszer ülhet csak neki a háromfogásos ünnepi ebédnek!”

„A szerelem, ha nem is vallás, mint az orákulum az imént állította, mindenesetre: babona. Hogy felgyújtja a képzeletet! Hogy eltompítja az agyat! Milyen hiszékennyé teszi a hívőt!”

„Hitem szerint az egész természeti világ nem más, mint végső kifejezése a szellemi világnak, amelyből származik, s amely egyedül élteti. Úgy hiszem, hogy az ember lényegében szellem, s hogy a szellem viszont valami szervezett lényeg, de szövetében olyan különböző attól, amit általában anyagnak nevezünk, mint a fény és a villamosság; hogy az ember testét a lehető legszószerintibb értelemben csupán ruhának kell tekintenünk, következésképpen a halál nem töri ketté az élők lényét, csupán elválasztja őket testüktől – ez a folyamat annak a pillanatában kezdődik el, amit halálnak nevezünk…”

„A fiatalok meggondolatlanul adják át magukat a tetszés, sőt a szeretet érzésének is.”

„A lányok hernyóként élnek ezen a világon, hogy pillangóvá érjenek, ha eljön a nyár; de előbb lárvák s álcába gubóznak…, s e szerint változnak hajlamaik, igényeik s felépítésük.”

„De az álom átkel a kőfalon is, fényt gyújt a sötétben vagy éppenséggel kioltja a fényt, s szereplői a lakatosmesterek gyalázatára járkálnak ki-be, kedvük szerint.”

„Elmesélem most az egyiket, noha jól tudom, mily hálátlan feladat hideg nyomdabetűkre fordítani le az élőszót, melyet oly színpompásan árnyalt az emberi hang és arckifejezés, az ódon szalon kandallójának, a körben ülők izgatott arcának látványa, a téli vihar zúgása, a csupasz faágak nyöszörgése, az ablaktábla és a függöny mögött időnként megreccsenő öreg ablakkeret, ha elsüvített előtte a szél.”

Volt már valamilyen földön túli élményed?

A modern thriller születése | Émile Zola: Állat az emberben

Elolvastam Zola utolsó listás regényét, az Állat az emberben című könyvet, ami szintén a Rougon-Macquart család sorozat része, méghozzá a 17. (Zola korábbi regényeiről itt, itt, itt és itt olvashatsz.)

A szokásostól eltérően erről a könyvről is csak egy bejegyzés fog születni, éspedig két okból. Egyrészt azért, mert volt egy hosszabb szünet az olvasásban, amikor elég intenzíven teljesen mással foglalkoztam, és ez minden bizonnyal befolyásolta az emlékeimet a pontos cselekményt illetően (azért a főbb események megvannak 😊). Másrészt pedig azért, mert amikor elkezdtem írni a tartalmi összefoglalót, a harmadik bekezdésnél rájöttem, hogy ennek a könyvnek a tartalmáról nem tudnék egy egész bejegyzést írni anélkül, hogy ne árulnék el túl sokat a cselekményből. Így itt most megpróbálok egy viszonylag nagyobb spoilerektől mentes irományt összehozni. Azért továbbra is azt ajánlom, hogy aki még nem olvasta a regényt, az itt álljon meg.

Az Állat az emberben főszereplője Jacques Lantier, A Patkányfogóban megismert Gervaise fia. (A testvére volt a Germinal főszereplője.) Jacques vasutas, egész pontosan gépészként dolgozik. Van egy állandó kollégája, XX és mindig ugyanazon a mozdonyon dolgoznak, a Lisonon. Ám már bőven benne vagyunk az események sűrűjében, amikor vele megismerkedünk. A történet ugyanis egy szintén vasutas házaspár, Roubaud és Séverine kálváriájával kezdődik. Ebbe a kálváriába kapcsolódik be egy véletlen folytán Jacques. Mivel az élet egy helyre sodorja őket, Jacques próbálja minél jobban megismerni a házaspárt. Eleinte puszta kíváncsiságból, utána viszont már szándékosan közeledik, főleg Séverine-hez, mert nagyon megtetszik neki az asszony. Ahogy romlik Séverine és a férje kapcsolata, úgy kerül a nő egyre közelebb Jacques-hoz, akivel végül már nyíltan vállalják a kapcsolatukat.

Séverine-t mindenki gyönyörű nőnek írja le, ám ez a gyönyörűség nála valahogy a balsorssal és a pusztulással párosul. (Egy érdekes motívum, ami többek közt Agatha Christie könyveiben is előfordul.) Már a gyerekkora is elég tragikusan alakul. Kisgyerekként elveszíti a szüleit, ha jól emlékszem. Szerencséjére, vagy inkább balszerencséjére gazdag pártfogóra akad, aki azonban csak kihasználja. Tőle menekül Roubaud-hoz, akinél minden jel szerint egy kellemesen nyugalmas élet várna rá, de egy szerencsétlen véletlen véget vet a nyugalmuknak. Újból meglehetős balsorsnak néz elébe, de a szépsége ezúttal is kimenti őt, most épp a hatóságok karmai közül. Végül az események valahogy elkerülhetetlenül Jacques karjába sodorják, aki mellett megtapasztalja az igazi, lángoló, őrjítő szerelmet. Pechjére azonban mire ráébred, hogy Jacques nem az az ember, akinek mutatja magát, addigra már túl késő.

Séverine kálváriáját Zola egy nagyszabású thrillerbe rejti. Itt aztán már végképp nyoma sincs a korai regények túlzó leírásainak. Persze azért még egy modern kori thriller pörgésétől is messze állunk, de elég eseménydúsnak mondható a regény. Történnek benne gyilkosságok, gyilkossági kísérletek, tele van gyilkos vágyakkal, szenvedéssel, kegyetlen dolgokkal.

Ezen a linken a következőképpen foglalják össze, mi is jellemző a thrillerre: „A műfaj legfőbb sajátossága, hogy erős izgalmat, szorongást, feszültséget, félelmet, és más hasonló érzelmeket vált ki olvasóiban vagy nézőiben azzal a céllal, hogy szórakoztasson, izgalomba hozzon és végig fenntartsa a feszültséget a műfogyasztás közben.” Nos, nem akarok senkit áltatni, azért nem rágja tövig a körmét az ember ennek a regénynek az olvasása közben. Legalábbis azok biztos nem, akik hozzám hasonlóan például Karin Slaughter vagy Karen Rose regényein edződtek. (Jó néhány évig faltam az említett írónők könyveit, aztán kicsit megcsömörlöttem, mert egy idő után már minden fordulatot „megfejtettem”. Így viszont a műfaj újabb íróit nem ismerem.) De az kétségtelen, hogy meglepően üdítően izgalmas volt olvasni, mert igenis van benne bőven feszültség. Mert sosem tudhatod, ki mikor mit fog tenni, vagy hogy a szereplők tényleg megteszik-e azt, amiről ábrándoznak.

Mindemellett pedig egy újabb szakmába, a vasutas életbe nyerhetünk bepillantást, ami a gyilkosságtól jócskán eltérő módon, de önmagában is izgalmas és érdekes. Apró, mellékes ármánykodások és intrikák is fűszerezik az egyébként sem unalmas fő történetszálat. Bepillantást nyerünk a korabeli nyomozás folyamatába, és hogy hogyan szőtte át már akkor is a politika a rendőrség működését. És még egy lélektani drámának is szemtanúi lehetünk. Erről a részről mondjuk szívesebben olvastam volna behatóbban is, de ez valószínűleg a vak vezet világtalant esete lett volna. Nem hiszem, hogy akivel nem történnek olyan dolgok, mint Jacques-kal, az valaha is megértené azokat az érzéseket, amelyek benne munkálnak.

Mindenképp szeretném megemlíteni, mert ez Zola más regényeinél is feltűnt nekem, mennyire nem tudja igazán jól érzékeltetni az író az idő múlását. Nem feltétlenül mondanám, hogy ez hiba. De valamiért megragadt bennem ez az érzés, hogy időben nem tudom betájolni magam Zola regényeiben. (Azt értem ezalatt, hogy sokszor nem tudom eldönteni, mennyi idő telt el két esemény közt. Itt például konkrétan azt gondoltam, hogy jóval több idő alatt alakult ki Séverine és Jacques kapcsolata, de az egész regény cselekménye alig ölel fel két évet.)

Összességében nagyon tetszett ez a regény is, valahogy mégsem talált be annyira, mint a Germinal. Pedig nem tudok igazán rosszat mondani rá. Talán az lehetett a baj, hogy nem igazán találtam szereplőt, akivel azonosulni tudtam volna. Szurkolni szurkoltam Jacques-nak, Flore-nak és egy darabig még Séverine-nek is. De egyikük sem az a típus, akiket a szívébe zárna az ember.

Mi mással is üthetnék el az emberek az idejüket két gyilkolás közt, mint egy kis kártyázással? Itt pikétet és ékartét játszanak.

Tudtátok, hogy a népi hiedelem szerint, ha kést ajándékoztok valakinek, legalább egy szimbolikus összeget kell kérnetek érte, nehogy elvágjátok a kapcsolatotokat? Én sem tudtam, de aztán lett egy szakács férjem… Na meg ebben a könyvben is elolvashattam: „Bicskát vett neki, az elveszett helyett, amelyet már két hete siratott… Séverine elragadtatva nézte az örömét, s tréfából egy sou-t fizettetett vele, nehogy elvágja a barátságuk fonalát.”

„Hiszen annyi mindent megtesz az ember, nem mintha akarná, hanem mert még mindig az a legokosabb.”

„…rájött, hogy az ember gyakran elkövet bevallhatatlan tetteket a boldogsága érdekében, anélkül hogy valóban boldogabb lenne tőle.”

„Igazságszolgáltatás! Merő képzelgés! Igazságosnak lenni, micsoda ábránd, amikor az igazságot sűrű bozót zárja körül!”

Szerinted miért lehet szórakoztató gyilkosság(ok)ról olvasni?

Émile Zola: Germinal

Zola utolsó előtti listás regénye, a Germinal lesz ma terítéken, melyben A Patkányfogóban megismert Gervaise egyik fiának, Étienne Lantier-nek a sorsát követhetjük egy viszonylag rövid szakaszon nyomon.

A történet elején Étienne az éjszaka közepén egy számára ismeretlen vidéken kóborol. Elbocsájtották a munkájából, és most új munka után nézne, de a környék, ahová téved, elég szegényes. Szinte az egész vidéket néhány szénbánya tartja el, de a válság óta ott is egyre rosszabb a helyzet.

Étienne a reggeli műszakváltásnál kérdezősködik a munkásoktól az egyik szénbányánál, hogy lenne-e számára valami munka, bármi, de mindenki csak a fejét rázza. Ám hamarosan kiderül, hogy az egyik brigádból éppen kiesett valaki, ezért a brigád vezetője, Mahue felveteti magukhoz Étienne-t.

Bár Étienne-t elsőre megijeszti a bánya világa, mégis marad, és csakhamar az egyik legígéretesebb munkaerővé válik. Az egész Mahue családdal barátságot köt, egy idő után hozzájuk is költözik, mint bérlő. És Mahue-n, a családfőn keresztül komoly befolyást szerez a bányászok közt.

Étienne a bányászok élére állva hamarosan sztrájkot robbant ki, miután a bányatársulat tovább csökkenti a bányászok egyébként is meglehetősen alacsony bérét. A sztrájk hosszú időn keresztül békésen halad, a bányászok bezárkóznak az otthonaikba, és csendben tűrik a nyomorúságot egy szebb jövő érdekében. Azonban amikor összegyűlnek, hogy megakadályozzák néhány nem sztrájkoló munkás leszállását az egyik bányában, elszabadulnak az indulatok. A megfékezhetetlen tömeg törni-zúzni és gyilkolni kezd. Étienne-t halálra rémíti a kontrollálhatatlan csürhe. Felelősnek érzi magát az eseményekért.

A törés-zúzás hatására az egyik bánya katonákat rendel az őrzésre. A sztrájkolók megostromolják a bányát. Egy darabig csak szóbeli huzavona megy a munkások és a katonák közt, ám végül lövöldözésbe torkollik az incidens, amely során többen meghalnak.

Étienne és sokan mások is látják már, hogy bármeddig is sztrájkolnak, nem fognak célt érni, ezért készek visszamenni dolgozni. A társulat is kész engedményeket tenni a munkásoknak, és végül csak újraindul a munka. Sok bányász, köztük Étienne és Mahue legidősebb lánya, Catherine is visszatérnek a bányába. Az első munkanapon azonban súlyos baleset történik, a bányát elönti a víz. A legtöbb munkásnak még sikerül kimenekülnie, de egy tucat ember lent ragad, Étienne és Catherine is. Próbálnak menekülni a víz elől, kiutat keresni, de nem találnak. A mentőcsapatnak egy vastag fal áttörésével végül sikerül bejutnia a bányába, de már csak Étienne-t találják életben, kórházba szállítják. Miután felépül, még egyszer visszatér a bányához, hogy elbúcsúzzon Mahue-nétól és néhány ismerősétől. Többen is őt tartják felelősnek a történtekért, mert ő buzdította sztrájkolásra őket. Catherine, akihez pedig valami különös kötődés fűzte, meghalt. Étienne ezek hatására úgy dönt, hogy továbbáll a bányavidékről.

„Amíg kenyérre jut az embernek, csak megvan valahogy.”

„És ezek a munkában elcsigázott lányok, ezek még ráadásul úgy megbolondulnak esténként, hogy aztán egyre-másra hozzák világra a gyerekeket megint csak munkára, szenvedésre! Soha nem lesz vége, ha ezek mindig méhükben hordják az éhezők újabb seregét.”

„…s ha az embernek pénze van, akkor ereje is van, akárhogy is fordul, hát nem igaz?”

„Mégiscsak az a legjobb segélypénztár, ha az ember tisztességesen viselkedik.”

„Ha egy gép leáll, az a gép meghal.”

„…a nagytőke legyőzhetetlen erejét látván megint csak csüggedés fogta el, hiszen ez olyan ellenfél, hogy még a vereség is hizlalja, egyszerűen felfalja a mellette küzdő gyengének a tetemét, ha az elesik a csatában.”

„Ha nő van egy férfi szívében, akkor a férfinak vége, meghalhat.”

A jelenlegi munkád csak pénzkereseti lehetőség vagy igazi szenvedély?

Émile Zola: A Patkányfogó

Ezennel visszatérünk a szokásos formátumhoz, és először megnézzük aktuális könyvünk, A Patkányfogó rövid történetét, egy hét múlva pedig (remélhetőleg) jön az értékelésem.

A Patkányfogó főszereplője Gervaise, aki mosónőként dolgozik Párizsban. A könyv elején rögtön részesei lehetünk egy kisebbfajta tragédiának, Gervaise-t ugyanis elhagyja az élettársa, míg ő épp munkában van. Ekkor megfogadja, hogy innentől csak a munkájával és a gyerekeivel fog foglalkozni.

El is kezd szépen felépíteni egy új életet maguknak. Van azonban valaki, aki folyton a szerelmével üldözi. Ő nem más, mint Coupeau úr, egy bádogosember, akivel sokszor épp a Patkányfogó nevű kocsmában futnak össze. Coupeau addig-addig szorongatja, míg Gervaise végre beadja a derekát, és összeházasodnak. Beköltöznek egy kis lakásba Gervaise munkahelyének közelében, és napról-napra, hétről-hétre egyre jobban élnek, ami persze Coupeau rokonainak meglehetősen szúrja a szemét. Vagyis csak az egyik nővérének, Lorilleux-nénak.

Gervaise kisvártatva terhes lesz, és nemsokára világra hozza harmadik gyermekét, egy kislányt, Annát, akit Nanának fognak becézni.

Beköltözik a szomszédjukba egy idős asszony, Goujet asszony a fiával, és nagyon összebarátkoznak. Később Goujet úr és Gervaise barátsága plátói szerelembe csap át. Legalábbis azon túl, hogy Goujet úr egy nagyobb összeget kölcsönöz Gervaise-nak, illetve, hogy megbeszélik, hogy nem lenne tisztességes megszökniük, más nem történik köztük. A pénzre azért van szüksége Gervaise-nek, mert kinézett egy takaros kis lakást abban az épületben, ahol egyébként Lorilleux-ék is laknak, amiben ki tudna alakítani egy saját kis üzlethelyiséget. Az üzlet nyélbe is üttetik, a család átköltözik, a mosoda megnyílik, és az üzlet azon nyomban virágozni kezd, mivel Gervaise nagyon jó munkaerő. Pontos, gondos, precíz. Ugyanez elmondható egyébként a férjéről, Coupeau úrról is (akinek, azt hiszem, nem is tudjuk meg a keresztnevét). Egészen addig, míg egy szerencsétlen napon balesetet nem szenved. A kislánya megzavarja munka közben, és lezuhan a tetőről. Ez az a pont, ahol a Coupeau család szép lassan elindul lefelé a lejtőn.

Gervaise mindent megtesz azért, hogy a férje mihamarabb felépüljön. Gyakorlatilag szinte a halálból hozza őt vissza a gondos ápolásával. És mi ezért a hála? Coupeau nem érzi többé szükségét, hogy munkába álljon. Egy-egy napokra még elszegődik, aztán már csak hazudja, hogy dolgozni megy, de helyette kocsmákban mulatja az idejét. Végül már azt sem tartja szükségesnek, hogy hazudjon. Gervaise pedig mit tehetne? Hiszen ő csak egy nő. A fura a dologban mégis az, hogy a baleset előtt Coupeau egyáltalán nem volt iszákos. Rendes, dolgos ember volt, aki messziről elkerülte a kocsmákat.

Hogy végül melyik volt az a pont, amikor viszont már Gervaise is elengedte a gyeplőt, és hagyta, hogy menjenek a dolgok a maguk útján, azt nehéz lenne megragadni. Nyilván kellett volna a két fizetés egy nyugalmas élethez. De eleinte még elég jól ment a bolt. Aztán valahogy csak elkezdett hanyatlani.

Az viszont teljesen világos, hogy mikor kezdett ez az egész lejtmenet átváltani mélyrepülésbe. Egy ponton ugyanis újra képbe került Gervaise első élettársa, Lantier. Hamar kiderült róla, hogy ő egy ingyenélő semmirekellő. Gervaise-t kezdettől fogva aggasztotta a felbukkanása. Először úgy tűnt, amikor végül szembe találta magát Coupeau úrral, hogy verekedés lesz belőle, még hozzá életre-halálra. De végül egy pohár itóka felett mégis inkább összebarátkoznak. Olyannyira, hogy egy ponton Coupeau meghívja Lantiert magukhoz lakni. Lantier persze ugyanolyan munkakerülő, mint amilyenné Coupeau vált, úgyhogy onnantól kezdve együtt lopják a napot, de persze ha este nem kerül semmi az asztalra, akkor kiverik a balhét.

Lantier aztán Gervaise-nél is bepróbálkozik. Az asszony eleinte, amíg úgy-ahogy kézben tartja a dolgokat, ellenkezik. De az egyik este hazatérve a holtrészeg férjét a saját hányásában fekve találja, jóízűen szundikál. Ekkor elpattan valami benne, és Lantier ágyában keres vígaszt. A viszonyukról hamar szárnyra kapnak az első pletykák. Sajnos még Goujet úr is tudomást szerez róla. Az egyetlen, aki, úgy tűnik, nincs képben, az éppen a felszarvazott férj.

Gervaise ekkorra már teljesen elvesztette az irányítást az élete felett. Minden üzletben óriási tartozásokat halmoz fel, hátralékban van a lakbérrel is, és Goujet-éknak is még csak alig törlesztett. A család minden ingóságát szépen lassan elhordják a zálogházba, aztán a zálogcédulákat is eladogatják. Az üzlet szinte kihalt, a lakás ocsmány és bűzlik. Aztán persze mindehhez menetrendszerűen megjön majd az ivás is, és onnan már csak lefelé vezet az út.

Egy pillanat erejéig bekukkanthatunk Nana életébe is, aki mondhatni szökdösni kényszerül az elkeserítő és tarthatatlan családi életből. Néha még haza-hazajár, de aztán végleg eltűnik, és egy idő után már egyik szülőnek sem lesz fontos még az sem, hogy tudjanak róla, hol van és mit csinál.

A végkifejletet nem részletezem, de rendkívül szívet tépő jelenet(ek)nek lehetünk szemtanúi. De ennek nagy része borítékolható volt az előzmények tekintetében. Azért Zola facsar még egy extrát is a szívünkön, úgyhogy százas zsepit érdemes bekészíteni a végjátékra.

„Igazmondó mű ez, az első olyan regény a népről, amely nem hazudik, és amelynek valóságszaga van.”

„A férfiak gyakran egyetlen éjszakáért nősülnek: az elsőért; csakhogy az elsőt követi a többi, és jönnek a nappalok vég nélkül, és jön az egész élet, ők pedig addigra már réges-régen beleuntak…”

„Ha mégoly nehéz is a megélhetés, valahogy csak elkínlódik az ember, ha rendet tart és takarékoskodik.”

Vannak káros szenvedélyeid?

Szülői felelősség | Guy de Maupassant: Egy asszony élete

Guy de Maupassant Egy asszony élete című könyve kerül most terítékre. Ismételten csak egy bejegyzés fog születni, lévén egy egészen rövidke, alig kétszáz oldalas regényről van szó.

Főszereplőnk Jeanne, egy fiatal lány, aki épp csak visszakerült a szülői házba, miután kevéske életének egy részét zárdában töltötte. Tehetős szülei neki ígérték az egyik tengerparti birtokukat, ahová rögtön a könyv elején el is utazunk a családdal, és a cselekmény nagy része aztán itt játszódik.

Mivel Jeanne az utóbbi éveket zárt közegben töltötte, minden újdonságként hat a világról eddig csak álmodozó lelkére. Mindenre rácsodálkozik, minden megszédíti, minden felé lelkesedéssel fordul. És mint minden lány, ő is várja a mesebeli szőke herceget. És meg is érkezik az életébe a Férfi, megtörténik az eljegyzés, aztán a házasság, majd a mézes hetek. De aztán hazaérve a férj ledobja a báránybőrt, és kimutatja a foga fehérjét. Jeanne szolgálója után az egyik szomszédjuk feleségét csábítja el. Hogy eközben hogy marad ideje még Jeanne-t is teherbe ejteni, az a történet egyik nagy rejtélye.

Bár Jeanne egyáltalán nem várja, hogy megszülessen a gyermeke, hisz akkor már tudja, hogy a gyerek csak kistestvére lesz a férje bal kézről született másik gyermekének, a kisfiúcska mégis „jó hatással” lesz rá. Mellette elfelejti, milyen szenvedéseket kell kiállnia a férje mellett. Ám túlzott ragaszkodása a gyermekhez, Paulhoz rossz irányba tereli a fiút, akiből hazudozó, csélcsap csaló válik.

A férje meghal, a fia elhagyja, elszegényedik – így közeledik Jeanne élete a végéhez. Ám a teljes összeomlás előtt visszatér hozzá régi szolgálója, hogy szárnyai alá vegye a már csak vegetáló asszonyt.

Röviden ennyi ennek a könyvnek a sztorija. Így első ránézésre nem tűnik annyira borzasztónak, engem mégis rendkívüli módon felzaklatott ez a regény. Két okból is.

Bárkinek lehet nehéz élete. Az élet önmagában egy nehéz műfaj. Jeanne-t a jelek szerint az átlagnál is jobban sújtotta a sors, de hát ez sem példa nélküli eset. Ám kezdettől fogva – komolyan, az első oldalaktól fogva – úgy éreztem, hogy rengeteg szerencsétlenség Jeanne életében megelőzhető lett volna, ha a szülei nem idióták.

Emlékeim szerint az első oldalon megtudjuk, hogy Jeanne épp akkortájt „szabadult” a zárdából. Nem is olyan sokkal ezután, szerintem az első tíz oldalon belül nekem már az az érzésem támadt, hogy a szülei szánt szándékkal tartották Jeanne-t burokban, hogy semmit, de semmit ne tudjon szerencsétlen lány a való világról. Hogy miért volt ez a cél, azt akkor még nem igazán értettem, és azóta ugyan találtam rá persze magyarázatot, de az a magyarázat számomra egyáltalán nem kielégítő.

Hogy mégis mennyire meg akarták szivatni a drága egyetlen kislányukat ezek a jóravaló szülők, az az esküvő utáni jelentben derül ki. Fül- és szemtanúi lehetünk ekkor ugyanis egy beszélgetésnek anya és apa közt, melyben az apa célzásokat tesz az anyának, hogy most már itt lenne az ideje megejteni a „méhecske és virág” beszélgetést a lánnyal. És mit tesz erre az anya? Látványosan kifakad, hogy ő erre képtelen. Már bocsánat, de WTF?

Aztán később kiderül, hogy ez a drágalátos anyuka más fontos információkat is visszatartott, amikkel jelentősen megkönnyíthette volna a lánya életét. Nyilván nem tudta volna minden csalódástól megóvni. Szó sincs erről. De ha az ember lánya tisztában van vele, hogy mennek a való világban a dolgok, akkor talán máshogy értékeli a saját életében bekövetkező sorscsapásokat.

Ebben a „családi idillben” persze az apát sem kell félteni, de erről már nem szeretnék részletesebben írni, mert nem akarok azért minden „poént” lelőni.

A másik dolog, ami kiakasztott, az maga az író hozzáállása volt a témához. És itt ismét két irányba megy a dolog. Egyrészt az elején meglepett, milyen líraiak Maupassant leírásai. Minden jelenség elvarázsolt, nem csak a naplementék, de a ködös reggeleket és a viharokat is úgy tudta megfogni, hogy kedvem lett volna a tájain bolyongani. De már akkor azt éreztem, hogy ezek a leírások nem fognak passzolni a tragédiákhoz. És mivel ez a rövidke regény gyakorlatilag tragédiák gyűjteménye, a kontraszt a leírások és az események közt óriási volt.

Ennél a problémánál viszont sokkal súlyosabbnak találtam azt, ahogy Maupassant az általa felvázoltakat kezelte. Az utolsó oldalakon ugyanis az volt az érzésem, hogy Maupassantnak valójában gőze sincs a női lélekről. Sikerült ugyanis egy olyan konklúziót levonnia, amelynek irányába véleményem szerint semmi sem mutatott a regényben. Az, hogy elfogadjuk a sorscsapásokat, szerintem nem egyenlő azzal, hogy az élet azért nem olyan sza… rossz. Pláne úgy, hogy lett volna számtalan lehetőség a tragédiák elkerülésére vagy legalábbis a hatásuk csökkentésére.

Maupassant végső tanulsága számomra felért egy arculcsapással. Mintha azt akarta volna üzenni minden nőnek, aki valaha is elpityeregte magát életében, hogy ugyan már, ne majrézz, ne csináld a fesztivált. Kíváncsi lennék, vajon mit gondolt, mi célból léteznek a nők a Földön? Én nem tartom magam egy nagy egyenjogúsági aktivistának, de Maupassantnak sikerült elérnie, hogy kinyíljon a zsebemben a bicska.

Az Egy asszony élete nem volt sem egy jó, sem egy szívderítő történet. Mégsem tudom azt mondani, hogy egy rossz könyv lett volna. Erőteljes érzelmeket hívott életre bennem, nagyon mélyen megérintett, és sikerült valami olyasmit elérnie, amit eddig még csak kevés dolognak sikerült. Már olvasás közben is, utána meg aztán főleg mérhetetlenül örültem, hogy a XXI. századi Európában élhetek.

Hallhatunk itt egy új kártyajátékról, a bésique-ről.

„A fiatal lány mintha önmagával találkozott volna ezekben a régi történetekben: elcsodálkozott, mennyire hasonlók a gondolataik, s mennyire azonosak a vágyaik. Mert minden szív azt képzeli: ő remegett meg először attól a sok élménytől, ami megdobbantotta már az első emberek szívét, és meg fogja dobogtatni az utolsó férfiét és az utolsó asszonyét is.”

„Vannak pillanatok, amikor úgy látjuk, hogy minden megváltozik körülöttünk; még a mozdulatok is új jelentőséget kapnak, talán a nap egyes órái is megváltoztatták helyüket."

"Szomorkás elérzékenyültség élt már csak benne, mintha a fájdalmat könnyed fátyolként vetették volna napjaira."

"...mert bármilyen ádáz és kemény a sors, lehet-e nem remélni, ha odakint szépen süt a nap?”

Úgy érzed, burokban nőttél fel?

A svéd rejtély | August Strindberg: A hemsőiek

Mindig nagy várakozásokkal állok neki olyan könyveknek, amelyek általam ismeretlen helyeken játszódnak. Nem volt ez másképp A hemsőiekkel sem. Nem jártam még sosem Svédországban, és bevallom őszintén, nekem az északi országokról általában az első dolog, ami beugrik, az a hideg, az meg számomra nem túl vonzó. 100% nyári gyerek vagyok.

A hemsőiekkel szerencsém volt, két okból is. Egyrészt ez egy rövidke könyv – ezért is lesz ebből most csak egy bejegyzés. Másrészt pedig tényleg meg lehetett tudni belőle érdekességeket Svédországról. Elsőként például azt az alapvető igazságot, hogy vannak szárazföldi és tengeri emberek, és ők nem csupán különbözőek, hanem szó szerint egy világ választja el őket.

„Belsővidékinek számított ugyanis, ami pontosan annyit jelentett, mint ha a városi ember azt mondja valakire, hogy faluról jött.”

A történet kicsit in medias res indul, megismerkedünk a főhősünkkel, Carlssonnal, aki épp Hemsőre tart. Odaérve megismerkedik az özvegy Flodnéval, aki Hemső „ura”. A beszélgetésükből megtudjuk, hogy Carlsson egyfajta intézőként érkezett Hemsőre, Flod asszony fia, Gusten ugyanis nem nagyon törődik a gazdasággal, főleg csak halászgat és vadászgat.

Mivel az eseményeket mindentudó nézőpontból követjük, így nem derül ki, hogy Carlsson valójában milyen céllal érkezik Hemsőre. És ez a bejegyzés címében emlegetett svéd rejtély: hogy vajon Carlsson már eleve azzal a céllal érkezett-e Hemsőre, ahová aztán visz is a cselekmény, vagy már csak menet közben jutott eszébe, hogy akár meg is szerezhetné magának ezt a termékeny vidéket.

Az tény, hogy sikerül behálóznia Flod asszonyt (akit egyébként a történet nagy részében a szüle névvel illetnek). Persze nincs nehéz dolga, mivel a hasonló korú férfiak hiányoznak a gazdaságból, az egyetlen, Gusten, a gazdasszony fia, aki ráadásul elég gyerekesen viselkedik. Carlsson ellenben nem csak felvirágoztatja a gazdaságot, hanem több különféle bevételi forrást is kiaknáz, illetve a meglévőeket is feljavítja.

Ha engem kérdeztek, eredetileg nem volt célja a házasság Flod asszonnyal, csak „útközben” fedezte fel ennek a lehetőségnek az előnyeit. És mivel bátorítást is kapott, miért ne használta volna ki? De mivel ez a házasság teljesen egyértelműen a kezdetektől fogva érdekházasság volt, legalábbis Carlsson részéről, amint biztonságban érezte magát, azaz a frigy megköttetett, némileg elszabadult a pokol. Utána már nem a gazdaság és a család érdekeit nézte, hanem csakis a sajátjait, és ebbe beletartozott az is, hogy hogyan szabaduljon most már meg Flod asszonytól és főleg a fiától.

A könyv végkifejlete elég tragikus, habár gyilkosság nem történik. (Legalábbis közvetlenül. Ez egy újabb rejtélye ennek a rövidke regénynek, de ennek fejtegetése már túl messzire vinne spoilerföldén. 😊) És a tragikus mellett még zavarba ejtő is. Az ember ugyanis folyton átértékelni kényszerül, hogy kit is tart szimpatikusnak, már ami Carlsson és a hemsőiek, főleg Gusten párharcát illeti, és ennek fényében nehéz értékelni a történet végét. Én legalábbis nem tudtam eldönteni, hogy amit végül a két szereplő „kapott”, azt vajon megérdemelték-e.

Még két dolgot szeretnék megemlíteni ezzel a könyvvel kapcsolatban. Az egyik, hogy a helyszínből adódóan rengeteg halászati és vadászati szakkifejezéssel megismerkedhetünk, valamint a tájleírások is tele voltak számomra ismeretlen növény- és állatnevekkel. Ezekből rengeteget lehet tanulni.

A másik dolog pedig a fordítás. Feltűnően száraznak találtam a szöveget, ami egyébként abszolút illett szerintem a környezethez és a szereplőkhöz, de kíváncsi lennék, hogy ez vajon szándékos volt-e.

Összességében ez a rövidke regény nem vonultat fel nagy eseményeket, mégis rejt magában néhány kincset, és egy döbbenetes morális dilemmával hagyja magára az olvasót.

„Közeledett a tél, amikor ritkább a levegő, és sötétebbek az álmok, a valóságos világ arculata megváltozik, van, aki nyájasabbnak látja, van, aki fenyegetőnek.”

Olvastál már olyan regényt, amelynek hatására megkérdőjelezted az értékrended?

Helló 2025! | George Eliot: Middlemarch

Nagyon vártam az újabb találkozást George Eliottal, mert ő minden egyes könyvével egyre nagyobb kedvencem lett. (Az előzményeket lásd: Bede Ádám, A vízimalom, Kései boldogság) Ezen a könyvén viszont elég sokáig rágódtam. Ennek persze az ég világon semmi köze a minőséghez. Sokkal inkább az életem alakulásához, meg ahhoz, hogy majdnem ezer oldal volt. Na de nézzük is meg most, miről is szól a Middlemarch.

Rendhagyó módon fogok most írni ennek a könyvnek a tartalmáról. Ugyanis több szálon fut a cselekmény, ezért inkább megpróbálom szálanként összeszedni az eseményeket, és egyben ezzel fel is vázolom, hogy kik voltak a főbb szereplők.

Abban teljesen biztos vagyok, hogy akikkel először megismerkedünk, egy testvérpár, Dorothea és Celia Brooke, akik a nagybátyjuknál élnek. Mindhármuknak külön szála van. Mr. Brooknak csak egy nyúlfarknyi szerep jutott, valahol a történet közepe táján politikai babérokra tör, de sajnos (vagy éppen szerencsére) nem jár sikerrel.

Dorothea és Celia története annyiban összefügg, hogy a könyv elején Dorotheának van egy kérője, Lord Chettam, akit Dorothea kikosaraz. Sir Chettam ezután az ifjabbik testvér, Celia vállán sírja ki a bánatát, és el is veszi a lányt, később születik majd egy fiuk, Arthur.

Dorothea ebben a korban egy különös lány(nak számíthatott), ugyanis többre vágyik annál, mint hogy szerető feleség és anya legyen. Mondhatni kétségbeesetten keres valami magasabb célt az életének. Ebben a szellemben választja férjéül a nála jóval idősebb Mr. Casaubont, egy tudós lelkészt, és eltökéli magát, hogy mindenben segíteni fogja a férjét a munkájában, aki egy eposzi méretű vallástudományi művön dolgozik. Mr. Casaubon révén Dorothea megismerkedik egy jóképű ám csélcsap ifjúval, Will Ladislaw-val, aki Mr. Casaubon unokaöccse. Talán nem lövök le nagy spoilert azzal, ha elárulom, hogy szerelem szövődik a két fiatal közt. De még milyen szerelem! Nagyon lassan indul, már-már bosszantóan lassan, mert Dorothea először nem képes, aztán meg nem meri belátni a saját érzéseit Will iránt. Szerencsétlenségére a férje is megsejti a bimbózó románcot (pedig beszélgetéseken és pillantásokon kívül tényleg semmi nem történik), és a sors furcsa fintora, hogy halálával hozza rendkívül szerencsétlen helyzetbe a fiatalságot, kiköti ugyanis, hogy Dorothea csak akkor örökli meg a vagyonát, ha nem lép frigyre a család fekete bárányának számító Willel.

A Brooke család mellett van egy másik is, amelybe mélyebben belelátunk, ez pedig a Vincy família. Vincy-éknek két gyerekük van, a Willhez hasonlóan csélcsap Fred, és a dámának nevelt Rosamund. Fred komoly örökségre számít egy távoli ám szeszélyes rokontól, és már csak ez az örökség választja el attól, hogy megkérje szíve választottja, Mary Garth kezét. Mivel a szóban forgó öregúr tényleg szeszélyes, Fred elesik az örökségtől, kénytelen saját vérével és verítékével megkeresni a pénzét, de az olvasó legnagyobb meglepetésére nem tesz le Mary-ről és a közös jövőről. Rosamundnak rengeteg kérője akad, de ő épp a könyv elején a városba költöző új orvost, Tertius Lydgate-et nézi ki magának. És ha Rosamund valamit elhatároz, addig nem nyugszik, amíg az úgy nem lesz, ahogy ő akarja. Lydgate-nek nagyratörő tervei vannak az orvostudományt illetően, de úgy gondolja, közben azért elszórakozhat a város legszebb hajadonával. Pechjére azonban Rosamund tényleg totálisan behálózza. Meg is ülik az esküvőt, de nem sokkal azután csődbe mennek, és egyéb kellemetlenségek is érik őket. Végül a szégyen és a megaláztatás elől, illetve egy jobb élet reményében Londonba költöznek.

Rajtuk kívül még rengeteg fontos mellékszereplő is megjelenik a könyvben, például a lelkész Fairbrother, aki mind Mary és Fred szerelmét, mind Lydgate életét próbálja egyengetni több-kevesebb sikerrel. Vagy a jómódú Bulstrode család, akik segítik Lydgate-et az orvosi törekvéseiben, ám Mr. Bulstrode súlyos titkot rejteget, amire azonban minden igyekezete ellenére fény derül, és ez több szereplő életére is komoly, mondhatni végzetes hatással lesz.

Mindannyiuk életét pedig összeköti a lakóhelyük, Middlemarch városa. A tipikus kisváros, ahol mindenki ismer mindenkit, mindenkinek van véleménye a másikról, és ahol a titkok mindig kiderülnek.

Nagyon röviden ez lett volna George Eliot Middlemarch című regényének tartalma. Értékelés következik jövő héten.

„Előfordul, hogy az igazságtól ellenkező irányba indulunk, de mindenféle zegzugos kanyar ösvényeken a helyes célba jutunk mégis.”

„A házasság azonban a kötelességek magasabb síkján zajlik. Kényelmet magamnak sosem keresnék benne.”

„…énelőttem már Arisztotelész is rámutatott, nevezetesen, hogy eredmény eléréséhez minden munkában türelmes erőfeszítésre van szükség.”

„Akit nem szeretnek, annak hiába magyarázzák, hogy jobb ember lehetne, mert jobb csak akkor telik tőle, ha szeretik is viszonzásul.”

„Az elbátortalanodás, a pillanatnyi célvesztés olyankor nem szokatlan, amikor az elképzelt jövő helyébe egyszerre a valóságos jövő lép.”

„Olyan szellemben nevelődünk mindnyájan, mintha rosszat cselekednünk fennebb erkölcsi tilalmak miatt nem volna szabad, nem pedig azok miatt, akik a kárát látnák.”

„…akármilyen jó lélek is az asszony, csak viselni kell azt a keresztet, amit a férje a vállára rak.”

„…a jóság szerény valami, hamar elbátortalanodik, s ha szégyentelen vétkek sokat bökdösik már ifjúsága virágában, visszahúzódik az ember természetének legtávolabbi sarkába.”

„Ha mindenki csak a maga pecsenyéjét sütögeti, fölaprózódik a nemzeti igyekezet.”

„Az erkölcsi züllés ellen mennydörög, holott nincs züllöttebb politika, mint elhitetni az emberekkel, hogy parlamenti hókuszpókusz gyógyítja a társadalmat.”

„Nyugalmi állapotot tilalmak ritkán teremtenek.”

„A szerelmet gyógyítja az idő, de a felelőtlen tettek következményeit nem.”

„Nagyot idomít a házasság az emberen.”

„A hit akár dogmát állít a tévedésnek, a tudománynak azonban utolsó leheletéig küzdenie kell a tévedés ellen, s a lelkiismeret ébren tartásáért. Csakhogy, íme, a tudományos lelkiismeret a pénzszűke s az önző szempontok rossz társaságában elzüllik!”

„A férj alacsonyabb rendű emberfaj, örökös ráncbaszedése kívánatos.”

„… hiszen a világ java jórészt a történelemben föl nem jegyzett cselekedeteken áll – s hogy helyzetünk, a tiéd, olvasóm, meg az enyém, nem olyan vigasztalan, az jórészt olyanoknak köszönhető, akik hűségesen, elrejtőzve éltek, és jeltelen sírban nyugszanak.”

Hol élnél szívesebben és miért: egy nagyvárosban, ahol még a szomszédok is idegenek egymás számára vagy egy kisvárosban/faluban, ahol mindenki ismer mindenkit?