Az
ehavi NOHUN részben James Hogg skót író Egy megtért bűnös emlékiratai és
vallomásai című könyvét fogom egy kicsit bemutatni (eredetileg The Private
Memoirs and Confessions of a Justified Sinner). És beszéljünk is elsőként a címről. Ugyebár a sorozatnak éppen az a
lényege, hogy ezekből a könyvekből nem készült magyar fordítás. A nagy könyv
fordítói mégis indokoltnak érezték, hogy ezeknek a könyveknek is adjanak magyar
címet, így született a bejegyzés címében is szereplő förmedvény. Hogy a
justified-ből hogyan lett megtért, arról fogalmam sincs. És nem csak azért,
mert magának a szónak köze sincs ehhez – eredeti jelentése igazolható,
indokolt, jogos. Hanem azért sem, mert egyáltalán nem passzol a történethez.
Na
de lépjünk tovább ezen az orbitális bakin, és nézzük meg, miről is szól a
könyv. Gyakorlatilag
ugyanazt a történetet ismerjük meg két különböző nézőpontból. Az
első nézőpontunk egy bizonyos szerkesztőé, aki felettébb érdekes körülmények
között bukkan rá egy önéletrajzi írásra. Olvas ugyanis egy levelet James
Hoggtól egy magazinban, a levélben Hogg egy öngyilkos sírjának kihantolásáról
ír. A szerkesztő a levél hatására elutazik, hogy részt vegyen a kihantoláson,
és a sírban, a meglepően jó állapotban lévő holttest mellett találja meg a
szóban forgó önéletrajzot.
A
dolog pikantériája, hogy Hogg, igen, a könyv írójáról van most szó, tényleg
megjelentette ezt a levelet a magazinban, mint egyfajta misztikus novellát, nem
sokkal azelőtt, hogy megjelentette volna magát a könyvet.
Az önéletrajzban
lévő eseményeket elsőként a szerkesztő tolmácsolásában olvashatjuk, majd
közzéteszi az eredeti írást is.
A
történet egy bizonyos Robert Wringhimről szól, akit kálvinistának neveltek a
szülei, és mint kálvinista, elismerte a predesztináció tételét, vagyis hogy
eleve el van rendelve, hogy egy adott ember jó vagy gonosz. Robert a
tizennyolcadik születésnapján megtudja, hogy ő Isten egyik kiválasztottja, és
azzal bizonyíthatja leginkább az elköteleződését Isten felé, hogy megszabadítja
a világot a bűnösöktől. Elsőként a testvérét George-ot veszi célba, akit amúgy
is utál, mert az apjuk annak idején csak őt ismerte el fiának, és ezzel
Robertet gyakorlatilag kitaszította a jólétből. De nem áll meg egy áldozatnál,
„szépen” teszi tovább a dolgát. Ráadásul egy segítőt is kap – ezt már a könyv
második felében, a tényleges önéletrajzban olvashatjuk. Ez a segítő egy
alakváltó lény, egy második Robert vagy talán maga a Sátán? Ki tudja. De az
biztos, hogy ő teszi hátborzongatóvá a történetet. Már csak azért is, mert
Robertnek időnként kiesnek órák, napok, hónapok az emlékezetéből, de más
emberektől visszahallja, miket követett el ezek alatt a kiesett idők alatt.
A könyvet
áthatja egy különös atmoszféra, ami szerintem abból adódik, hogy nem lehet
tudni, valójában mi az igazság.
Robert
a jelek szerint maga sem tudja eldönteni, hogy ki az ő különös kísérője, ami
utalhat akár arra is, hogy mentális problémával küszködött. A szerkesztő pedig
pusztán arra támaszkodhat, amit Robert írásaiban olvasott, vagyis nem volt ott,
nincsenek saját tapasztalatai, nem tudhatja, hogyan történtek valójában a
dolgok. Ő is csak Robert nézőpontját ismeri igazából. Vagyis
tulajdonképpen mintha az olvasóra lenne bízva, hogy megítélje Robert tetteit. Amelyek
nyilván nem jók, tekintve hogy végigmészárolja a könyvet. De ő maga
felmenthetőnek gondolja magát, elvégre éppen a vallás igazolja a tetteit. Ha
viszont az olvasó azt feltételezi, hogy netán Robertnek komoly egészségügyi
problémái voltak, akkor ugyebár megint csak felmenthető, hiszen teljesen
beszámíthatatlanul cselekedett. Ez pedig érdekessé és aktuálissá teszi a
történetet, nekem legalábbis felkeltette az
érdeklődésem.
Az
okosok szerint egyébként Hogg legfőbb célja e művel az olyan szélsőséges
vallási tanok, mint a már emlegetett predesztináció kifigurázása volt. Engem
pedig a vallási témák alapvetően igencsak vonzanak, úgyhogy végeredményben azt
mondhatom, ez a történet engem nagyon is érdekelne.
Fun
fact: állítólag James Hogg és az irodalmi Nobel-díjat nyert Alice Munro szegről-végről
rokonok, ugyanis mindketten egy bizonyos Laidlaw családból származnak (ez
egyébként Munro születési neve is). Munro írt is a skót felmenőiről a Kilátás a
Várszikláról című könyvében. Persze, hogy tényleg rokonok voltak-e, arról talán
Munrot magát kellene megkérdezni.
Források:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése