Bántalmazó kapcsolat | Emily Bronté: Üvöltő szelek

Nem hittem volna, hogy lesz még egy olyan könyv a >nem mondjuk ki a nevét, de itt írtam róla< kívül, amit félbe fogok hagyni. Azt meg pláne nem gondoltam, hogy ilyen gyorsan szembe fogok találkozni vele. Arról pedig végképp sejtésem sem volt, hogy épp egy ilyen népszerű mű lesz az. De megtörtént. Kétszáz oldallal a vége előtt (összesen 1100 oldal e-bookként) úgy döntöttem, hogy leteszem Emily Bronte Üvöltő szelek című könyvét, és soha többet az életben nem veszem fel. És a legmeglepőbb a dologban, hogy kicsit sem vérzett érte a szívem.

Röviden a történetről, már amennyit sikerült felfejtenem belőle. Elméletileg ez egy szerelmes regény lenne, de én szerelemnek szikráját sem véltem felfedezni ebben a könyvben. Volt viszont benne minden, ami csak rossz lehet az emberekben. Adott egy család, ahol az apa maga mellé vesz egy árva fiút. A fiú beleszeret az apa vérszerinti lányába, amit persze senki nem néz jó szemmel. A lánynak ugyanakkor egy másik, rangban inkább hozzá illő fiú is udvarol, és a lány, Catherine végül őt választja, pedig a szíve az árva fiúhoz, Heathcliffhez húz. Heathcliff egy nap megszökik a családtól, majd évekkel később kiművelve tér vissza, és bosszút áll gyakorlatilag mindenkin. Catherinen, a férjén, Catherine lányán, Catherine férjének a húgán, akit egyébként elvesz feleségül, és akitől születik egy fia, akit szintén megöl, Catherine bátyján és annak a fián.

Ebben a történetben minden szereplő vagy megátalkodott gonosz, vagy elzüllött idióta, vagy annyira szerencsétlen, hogy képtelen segíteni magán, és a gonosz áldozata lesz. Egy kivétel sincs ez alól, még a történet elmesélője, aki a családok szolgálatában állt, Nelly is egy tökkelütött idióta volt, és minden megnyilvánulása bosszantott. Semmi az ég egy adta világon nem volt ebben a könyvben, ami reményt keltett volna, elgondolkodtatott volna, netalán tanított volna valamit. (A szórakozást felejtsük is el gyorsan ez esetben.)

Körülbelül a feléig egyébként egész tűrhető volt a kapcsolatunk a könyvvel, és ott még érdekelt is valamennyire a végkifejlet. Ezért, bár piszkosul szenvedtem, és küzdenem kellett minden egyes oldallal, mégis próbáltam kitartani. Ez a könyv minden szavával, minden betűjével bántott engem, esküszöm, fizikailag rosszul voltam olvasás közben. Mégis reménykedve igyekeztem kitartani mellette. De egyre sötétebb lett a történet, bosszantott, és fájdalmat okozott egyszerre, és akkor úgy döntöttem, hogy elég. Mert nincs az a végkifejlet, ami ezért a szenvedésért kárpótolhatna. Így hát elengedtem ezt a történetet.

Viszont nagyon érdekelne, hogy akinek tetszett, miért tetszett. Kérlek, osszátok meg velem a véleményeteket, és próbáljatok meggyőzni. Mert én tényleg ki akartam tartani e mellett a könyv mellett, de semmi mást nem láttam, csak visszataszító, gonosz, álnok embereket, akik tönkretették saját magukat és a környezetüket.

Hazudtam az előbb, egy dolgot mégiscsak tanított ez az eset: hogy néha igenis el kell engedni a dolgokat. Sok jó könyvet felfedeztem már ebben a projektben, amik szintén szenvedve indultak. De ez most más volt. Ebben a történetben tényleg semmit nem találtam, ami csak kicsit is jó érzéssel töltött volna el. Sőt, komolyan rosszul voltam, miközben olvastam.