Újabb magyar a listáról, az ötvenes kihívásra pedig anyukám kedvence, épp ezért nagyon-nagyon vártam, hogy olvashassam. És mivel Tristram agymenése után kellett valami rövid és feldolgozható, pont kapóra jött.
Kavarognak bennem az érzések, úgyhogy nem is tudom, hogy kezdjem. Nem tudom azt mondani, hogy nem tetszett, mert az nem lenne igaz. De annyira nem estem hasra tőle. Illetve volt néhány dolog, ami miatt nem lett a kedvencem, pedig lehetett volna.
Oké, először a történetről. A könyv a maga közel kétszáz oldalával gyakorlatilag egyetlen este történéseit meséli el, mégis egy élet van belesűrítve. Főhősünk, Henrik vacsorára várja egy régi barátját, Konrádot. És amíg Konrád meg nem érkezik, addig elmereng a múlt eseményein, így ismerjük meg a kettejük kapcsolatát. Konrád érkezése után pedig kezdetét veszi a vacsora, ami valójában Henrik szónoklatává avanzsál át. Ebből a szónoklatból derül ki tulajdonképpen, hogy miért is van akkora jelentősége ennek a látogatásnak. Konrád ugyanis negyvenegy évvel ezelőtt meg akarta ölni Henriket, de végül nem tette meg, hanem inkább szó nélkül lelépett, ezzel azt is napvilágra hozva, hogy Henrik feleségének, Krisztinának a szeretője volt. Természetesen akkoriban, mikor mindezek történtek/kiderültek, Henriket nagyon rosszul érintették, de azóta már csak két kérdésre szeretne választ kapni Konrádtól, ezért negyvenegy éven keresztül várja, hogy újra találkozzanak. A két kérdésből végül csak az egyikre kap választ, bár azt hiszem, mindkettőre tudta, már az előtt is, hogy feltette volna. Egyszóval ez az egész találkozás igazándiból értelmét vesztette, hiszen bizonyosságot nem kapott Henrik egy nagyon komoly kérdést illetően. És ez volt az egyik dolog, ami nem tetszett. Hogy minden szép és nemes és okos és megdöbbentő és komoly gondolat ellenére magának a cselekménynek nem volt semmi értelme.
A másik dolog pedig, ami nagyon-nagyon nyomasztóan hatott rám olvasás közben, az az volt, hogy Márai időnként kissé átesett a ló túloldalára a leírásokkal. Voltak pillanatok, amikor megjegyeztem magamban, milyen rendkívül jó atmoszférát tud teremteni. De nem sokkal utána viszont már túlzónak éreztem a szóképeket és az ismétléseket. Mintha elkezdenéd pakolni a kályhába a fát, hogy befűts egy hideg téli éjszakán, aztán a végén már annyira forró lesz a szoba, hogy egyszerűen megsülsz.
A harmadik dolog pedig, bár erre nem mondanám, hogy nem tetszett, csak furcsa volt, hogy gyakorlatilag csak Henrik nézőpontját ismerhettük meg, Konrád szinte alig beszélt, bár az egy-két szavas válaszaiba azért több jelentés volt belesűrítve.
Mindezeket leszámítva azonban ez a könyv egy gyönyörű elmélkedés a barátságról. Aki veszített már el barátot, feltétlenül olvassa el. Nekem nagyon kapóra jött, mert már sajnos nem egy kapcsolatom, amiről azt hittem, hogy barátság, csúnya véget ért. De talán ezután majd át tudom értékelni magamban ezeket a dolgokat, hiszen az egyik nagy gondolata ennek a könyvnek éppen az, hogy ha a barátságot úgy tekintjük, mint egy önzetlen kapcsolatot, akkor nincsenek elvárásaink, és akkor nem is csalódhatunk. Ha viszont már vannak elvárásaink, akkor át kell gondolnunk, hogy az adott kapcsolat tényleg barátság-e.
A másik nagy gondolat, ami engem nagyon megfogott, az pedig a másságról szólt. Na nem arról a másságról, amire manapság mondjuk, hogy másság. Hanem arról, hogy szövődhet-e igazi barátság vagy szerelem két olyan ember között, akik homlokegyenest más életszemléletűek és életvitelűek. Ennek a fejtegetése (és a felismerés, hogy én ebben a történetben nagyon Konrád vagyok) életem egy másik fájó pontjára világított rá, és így talán szép lassan azon is sikerül túltennem magam.
Szóval összességében hasznosnak bizonyult ennek a könyvnek az elolvasása, minden hibája ellenére. (Ami persze nem is biztos, hogy mindenkinek hiba.) Az 1001-es listás mivoltát pedig kicsit értem, kicsit nem. Anyukám szerint pedig Márainak nem minden könyve van tele ennyire kiborítóan túlzó és szájbarágó részekkel, úgyhogy valószínűleg még folytatni fogom az életművével való ismerkedést.
„Az időben minden megmarad, de olyan színtelen lesz, mint azok a nagyon régi fényképek, melyeket még fémlemezre rögzítettek.”
„…az ifjúság mindig honvágyat érez, örökké vágyódik egy gyanús, közömbös és félelmes haza után, melynek világ a neve.”
„Az ember nem azzal vétkezik, amit csinál, hanem a szándékkal, amellyel elköveti ezt vagy azt.”
„S most minden élni kezd körülötted: a fény felnyitja az erdő mennyezetét, mintha a titkos szerkezet, a világ színpadának rejtélyes zsinórpadlása működni kezdene.”
„S vannak pillanatok, mikor már nincsen éjszaka és még nincsen nappal az emberi szívben, mikor a fenevadak előmásznak a lélek odvas rejtekeiből, mikor megmozdul szívünkben és mozdulattá alakul át kezünkben egy indulat, melyet hasztalan neveltünk és szelídítettünk éveken át, néha nagyon hosszú időn át…”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése