Henry Rider Haggard: Salamon király kincse

H. Rider Haggard könyvét a MEK-ből töltöttem le, ide kattintva ti is megtalálhatjátok, és teljesen legálisan és ingyenesen letölthetitek.

Nem éppen ez a regény következett volna a sorban, de az Egy hölgy arcképe után valami könnyedebbre vágytam, és ennek olyan csábító volt a tartalma. Nézzük most meg elsőként, miről is szól ez a nem túl vaskos könyv.

Főszereplőnk és egyben narrátorunk Allan Quatermain, akiről összességében nem tudunk meg egyébként túl sokat. Dél-Afrikában él és vadászattal foglalkozik. De az élete egy ponton váratlan fordulatot vesz, és egy őrületes kalandba keveredik, amit aztán könyv formájában prezentál.

Egy hajóúton ismerkedik meg a másik két főhőssel, Sir Henry Curtissel és Good kapitánnyal. Mint kiderül, Sir Henry és Good kapitány egy titkos küldetésen vannak, és Quatermain segítségét kérik, hiszen ő elég jól ismeri Afrikát. Arról van szó ugyanis, hogy Sir Henry öccse, George egy veszekedés után lelépett, Afrikába jött, és úgy hírlik, hogy a rég elfeledett Salamon király bányáit keresi. Viszont már rég nem hallott hírt róla, ezért Sir Henry eltökélte, hogy felkutatja és békülésre bírja őt.

Teljesen véletlenül Quatermain maga is ismeri a bányák legendáját, sőt, többé-kevésbé személyesen is érintett benne. A tulajdonában van ugyanis egy térkép, amely elméletileg egy lehetséges és túlélhető utat mutat a bányákhoz.

Sir Henry és Good kapitány rábeszélik Quatermaint, hogy tartson velük a veszedelmes vállalkozásra, és támogassa őket hasznos Afrika-ismereteivel. Quatermain kötélnek áll, miután bebiztosította magát és családját minden eshetőségre.

Még mielőtt azonban elindulnának, a felszerelés mellett szolgákat is akarnak beszerezni maguknak. Így csapódik hozzájuk még két teherhordó bennszülött. És még éppen az indulás előtt egy hatodik útitársuk is lesz egy bizonyos Umbopa személyében. Umbopa szintén bennszülött, de valahogy kilóg a bennszülöttek sorából, és már a kezdet kezdetén valamiféle titokzatosság lengi körül. Sejthető, hogy ő nem teljesen az, akinek kiadja magát.

A hatos társaság aztán egy szép napon útnak is indul. Az út egyébként két okból veszélyes. Egyrészt azért, mert egy hatalmas sivatagon kell átkelni, másrészt pedig azért, mert nincs élő ember, aki el tudná mondani, pontosan mi is található a sivatag túloldalán.

Nos, kis csapatunk csodával határos módon leküzdi az első akadályt, mármint a sivatagot, és egy elszigetelt, furcsa bennszülött országba érkeznek, Kukuánaföldre. Mire ide megérkeznek, a két teherhordót elveszítik, így csak négyen, Quatermain, Sir Henry, Good kapitány és Umbopa lépnek Kukuánaföldre. A három fehér ember, hogy biztonságban mozoghasson az idegen, ismeretlen területen, kvázi isteneknek adják ki magukat.

Megismerkednek Kukuánaföld kegyetlen királyával, a király még kegyetlenebb fiával és a király mostohatestvérével, Infedusszal is, részt vesznek néhány ünnepségen, amelynek egyike-másika vérfürdőbe torkollik. A mostohatestvértől pedig hallanak egy érdekes történetet arról, hogy Tuala, a jelenlegi király hogyan lett király.

A történet szerint Tuala az ikertestvére volt a korábbi királynak, de megölte őt, a feleségét és a gyermekét, a törvényes trónörököst pedig elüldözte. Talán nem lesz nagy titok, hogy kiről fog ezután igen gyorsan kiderülni, hogy ő a törvényes trónörökös. 😊

Umbopa, vagyis most már az igazi nevén Ignózi a nagybátyjával, Infedusszal azon melegében egy zendülést tervez. Ehhez kéri a három útitársa segítségét, akik kisebb huzavona után, Salamon király kincseinek és persze Sir Henry öccsének megtalálásában reménykedve belemennek a csatában. Mert hogy a zendülés csakhamar komolyra fordul. Bár rengeteg helyi meghal a harcokban, a főszereplők természetesen túlélik a csatát, Ignózi pedig átveszi a trónt, miután Sir Henrynek sikerül lefejeznie Tualát.

Ezután Ignózi, ígéretéhez híven felkéri az ország bölcs öregasszonyát és Tuala korábbi tanácsadóját, a gonosz vén boszorkány Gagult, hogy kísérje el a triót Salamon király bányáihoz. Bár Gagulnak aljas módon sikerül tőrbe csalnia a „fehér isteneket”, ő maga kegyetlen halált hal egy végzetes balesetben, a főszereplőknek pedig újfent sikerül megmenekülniük.

A kincsből ugyan csak egy elenyésző rész lesz végül az övék, de még az is kellően gazdaggá teszi őket Európában. Mert hogy főhőseink nem csak megmenekülnek, hanem egy biztonságosabb úton el is hagyják Kukuánaföldet. Ahol egyébként Sir Henry legnagyobb bánatára nem találják meg az öccsét. De aggodalomra semmi ok, George Curtis is előkerül csodával határos módon, így a történet vége nem is lehetne más, mint abszolút happy end.

Ez lenne a nagyon rövid összefoglalója ennek az egyébként sem túl vaskos könyvnek, amiben azért minden oldalon történik valami váratlan fordulat. Ez tehát csak a fő csapásirány. És bár több nagy titkot is lelepleztem, azért bőven akad még felfedeznivaló H. Rider Haggard könyvében.

„A mindenható adta az életünket, és úgy gondolom, azt kívánja, hogy védelmezzük is meg…”

„De nincs olyan út ezen a földön, amit az ember meg ne tehetne, ha eltökélte magát reá.”

„Jó tehát, ha az ember is megkísérli, hogy a maga útján haladjon és megküzdjön a levegőjárással. Embernek meg kell halnia. A legrosszabb esetben is legfölebb csak valamivel korábban hal meg.”

„A sötétségből jöttünk és a sötétségbe megyünk vissza. Miként a vihar-űzte madár, a semmiből szállunk ki; egy szempillantásig a szárnyaink láthatók lesznek a tűz világosságában, és íme! már ismét eltűntünk a semmiségben.”

„De hát mindennek van vége, ha az ember elég sokáig él ahhoz, hogy megérje…”

„…mert az asszony oly biztosan támaszt zavart, mint amily biztosan váltja fel a napot az éjszaka…”

„Bízvást lehet merész az, akinek az ajkán igazság van.”

„Valóban, a gazdagság, melynek a megszerzésére az emberek egy egész életet fordítanak, az élet végén értéktelen valami.”

Szeretsz új, számodra ismeretlen országokat felfedezni?

Lélekbúvárkodások 2. | Henry James: Egy hölgy arcképe

Ahogy a legutóbbi bejegyzésben említettem, most még visszatérünk egy picit az Egy hölgy arcképe című regényhez. Habár az előző bejegyzés éppen arról akart volna szólni, hogy nem érdemes bármilyen momentumot is kiragadni ebből a könyvből, mert minden félmondatnak jelentősége van, és együtt állnak össze egy kerek egésszé, most mégis rácáfolok saját magamra. (A bejegyzés EXTRA SPOILERT tartalmaz!)

Három kisebb témát szeretnék mégis kiemelni. Ebből kettő talán nem is annyira a fősodorhoz tartozik, de mindenképpen úgy gondolom, hogy említésre méltóak. Persze ezer más aspektust is választhattam volna, mert ez a regény bőven szolgáltat témát. De engedtessék meg nekem, hogy most mégis épp erről a háromról írjak.

Az első egy egészen rövidke, mondhatni nyúlfarknyi kis téma, amely a nagy könyvhöz kapcsolódik. Ott ugyanis a következő mondat olvasható ennek a regénynek a leírásánál: „Az otthon szorító konvencióitól menekülő Isabel bonyolult szexuális és erkölcsi tartalmakkal terhelt érzelmei kavargó világával szembesül, amelyet csak óriási küzdelem árán érthet meg.” (187. oldal) Én ezt a mondatot semmilyen vonatkozásban nem értem. Egyáltalán nem gondolom, hogy Isabel bármikor is az otthon szorító konvenciói elől menekült volna. Először is szerintem Amerikában is megtalálta volna a saját útját az életben, ami köszönőviszonyban sem lett volna a konvenciókkal. Ott Caspar Goodwood jelentette volna szerintem a konvenciót, de nem gondolom, hogy Isabel valaha is hozzáment volna, hogy aztán boldogan éljenek, míg meg nem halnak, mint egy tradicionális pár. Európában sem gondolom, hogy azért ment volna hozzá Osmondhoz, hogy a konvenciók elől meneküljön. Bár többen céloztak rá, hogy Osmond talán nem a legmegfelelőbb választás, mégsem gondolom, hogy dacból ment volna hozzá. Szerintem őszintén hitt abban, hogy mint a felesége, segítségére lehet Osmondnak, és kihozhatja belőle, vagy kihozhatják egymásból a bennük szunnyadó potenciált. Végül pedig amikor Osmondtól elment, akkor sem gondolom, hogy a konvenciók vagy bármi más elől menekült volna. Őszintén hiszem, hogy azt az utazást tényleg Ralph betegsége inspirálta. Persze kapóra jött Isabelnek, hogy szusszanhat egy kicsit, és átgondolhatja a jövőjét.

Ezen túl a bonyolult szexuális és erkölcsi tartalmakkal terhelt érzelmei kavargó világa kifejezést sem teljesen értem. Bár tény, hogy Isabel elég bonyolult és összetett karakter, a könyvben én egy szemernyi szexualitást sem véltem felfedezni. Ez volt talán az egyetlen téma, amibe James nem ment bele. De olyannyira nem ment bele, hogy még érzékeltetni sem érzékeltette véleményem szerint. Vagy ha igen, hát olyan lenyűgözően finoman tette, hogy én teljesen átsiklottam felettem.

Felvetette bennem viszont ez a mondat ismét azt a témát, hogy mi van akkor, ha a magyar fordításból valami lényeges kimaradt. Ha számunkra a fordító „megszépítette” a történetet. Ha önkényesen cenzúrázta. Ha kihagyta azokat a részeket, amelyekkel ő nem értett egyet vagy amelyeket nem kívánatosnak talált. Vagy ha talán nem is önkényesen tette mindezeket, hanem felsőbb utasításra.

Érdekes lenne néhány művet eredeti nyelven is elolvasni, és összehasonlítani a magyar fordítással. Vagy éppen párhuzamosan olvasni, és felfedni, hogy valóban van-e különbség. Sajnos erre egyelőre nincs kapacitásom, de talán egyszer majd kipróbálom ezt is.

A következő témát, bevallom őszintén, egy a mesterséges intelligenciával folytatott „beszélgetés” vetette fel bennem. Mikor kerestem, hogy mi lehet a góthai almanach, elolvastam a Google Gemini összefoglalóját, amiben felvetette, hogy az, hogy erről éppen Edward Rosier jellemzésénél olvashatunk, milyen szépen megmutatja, hogy Edward Rosier tulajdonképpen Gilbert Osmond, csak „kicsiben”. Vagyis hogy Rosier-nak ugyanúgy a társadalmi rang, a gazdagság és a materiális értékek a legfontosabbak.

Érdekesnek találtam ezt az összehasonlítást a részéről (persze tudom, hogy sokszor hülyeségeket is beszél, ne kövezzetek meg), mert én egy szemernyi hasonlóságot sem fedeztem fel Rosier és Osmond közt.

Osmond nem igazán akart megházasodni, ez teljesen nyilvánvaló volt az első, Madame Merle-lel folytatott beszélgetéséből. Összességében számomra ő egy végtelenül unott ember benyomását keltette. Ebből az unalomból őt valóban csak a társadalmi rang, a vagyon, és ezeknek bármilyen formájú megnyilvánulása volt képes kizökkenteni. De a házasság kérdésében még ez sem volt elég, hiszen elég határozott elképzelései voltak a megfelelő feleségről, ezért először alaposan tanulmányozta Isabelt. Hogy végül miért vette el, arra szerintem csak az lehet a magyarázat, hogy végül mégis elvakította a vagyon. Hiszen ha igazán kiismerte volna Isabelt, hamar rájött volna, hogy Isabel bizony nem fog úgy táncolni, ahogy ő fütyül.

Rosier házasulási terveiben viszont egyáltalán nem játszott szerepet szerintem a vagyon. Már csak azért sem, mert nem tudhatta, mekkora Pansy hozománya. Ezen túl pedig képes volt a hőn szeretett gyűjteményének nagy részétől megszabadulni, csak azért, hogy előnyösebb színben tűnjön fel Gilbert előtt, mint kérő. Sajnálatos módon azonban Osmond egyáltalán nem gondolta úgy – nyilván saját tapasztalatok alapján –, hogy egy házasságban figyelembe kellene venni az érzelmeket. Így borítékolható volt, hogy Rosier csinálhat akármit, csak Osmond holttestén keresztül szerezheti meg Pansy-t. (És nyilvánvalóan Lord Warburton színrelépése után még kilátástalanabb helyzetbe került. Bár igazán sosem voltak kilátásai.)

A harmadik téma pedig Madame Merle-t érinti. Ő lehet ugyanis ennek a könyvnek a második számú főszereplője, közvetlen Isabel után. A múltkori bejegyzésben egy helyen úgy utaltam rá, mint álnok nő, aki a bűntársával végzetes csapdába csalt egy lányt. De ő ennél sokkal több. Egy bűnös nő, aki rossz útra tévedt. Egy anya, aki önként mondott le a gyermekéről. Egy nő, akinek fontosabbak voltak a társadalmi konvenciók, mint a saját lánya. Egy anya, aki élete legnagyobb hibáját egy másik súlyos hibával próbálta helyreütni. Egy ember, aki a sajátján kívül másik két ember életét is végérvényesen tönkretette. Azt hiszem, ezek után kijelenthető, hogy méltán kaphat helyet a „Kedvenc” Főgonoszaim listáján.

Ezek lettek volna még a kósza gondolataim az Egy hölgy arcképe című regényről, amelyeket mindenképp meg akartam osztani. Összességében azt mondanám, ez egy nehéz könyv. Aki a könnyedebb szórakozást kedveli, az ne mélyedjen bele Henry James eme művébe, mert csalódás fogja érni. Aki viszont szereti a lassú folyású lélekbúvárkodást, annak kötelező. És külön kiemelném azt a fantasztikus lehetőséget, amit a könyv az olvasás utáni diskurzusokra nézve rejt magában. A többé-kevésbé nyitott vég ugyanis szerintem sok konstruktív érvütköztetésre ad módot. Szóval adott esetben egy könyvklubos választásnak is ideális lehet.

Szerinted létezik még a mai modern Európában klasszikus értelemben vett társadalmi rangkülönbség?

Lélekbúvárkodások 1. | Henry James: Egy hölgy arcképe

Az előző bejegyzésben igyekeztem röviden összefoglalni az Egy hölgy arcképének cselekményét. Ma pedig szokás szerint kicsit kielemezgetjük az eseményeket. Vagy inkább csak megpróbáljuk kielemezgetni.

Rengeteget gondolkodtam rajta, hogy miről is szóljon ez a bejegyzés. Volt már persze más olyan könyv is, aminél azt éreztem a végén, hogy tényleg minden szó számított. De ez most az első olyan könyv, aminél azt érzem, bármely aspektusát ragadnám meg, bármit emelnék ki, nem tudnám átadni vele, hogy miről is szólt ez a könyv. Itt tényleg minden szónak súlya van, és ahhoz, hogy békében tudjunk élni a történet végével, ahhoz feltétlenül éreznünk kell az összes szó súlyát.

Ez egy hétszáz oldalas monstrum, amit ha lecsupaszítunk a puszta eseményekre, akkor nagyon hamar láthatjuk, hogy nem történik túl sok minden ebben a könyvben. A főbb események a következőek:

Isabel Angliába érkezik.

Isabel két kérőt is elutasít.

Isabel megismerkedik Madame Merle-lel.

Meghal az idősebb Mr. Touchett, aki tetemes összeget hagyott Isabelre.

Isabel Firenzébe utazik Mrs. Touchettel, ahol megismerkedik Mr. Osmonddal.

Isabelből Mrs. Osmond lesz.

Isabel meglátogatja az ifjabb Mr. Touchettet Angliában, majd visszatér Rómába a férjéhez.

De mindezen események alatt és között James valóban szinte portrészerűen állítja elénk Isabelt. Csakhogy egy irodalmi portré jóval sokrétűbb, mint egy tényleges portré. Az olvasó nagy szerencséjére persze.

Főhősünk, Isabel korántsem egy egysíkú karakter. Ő egy fiatal, amerikai lány egészen modernnek ható felfogással, tele álmokkal és vágyakkal. A könyv végére viszont egy megkeseredett, lehangolt, zárkózott asszony lesz belőle. Isabel Archer és Isabel Osmond közt egy óriási szakadék tátong. Mintha nem is ugyanarról a nőről lenne szó. És hogy ezt a „fejlődést” megértsük, bizony minden szóra szükségünk van.

Sőt, még időre is szükség lehet, azt hiszem. Én például menet közben sok mindent nem értettem meg. Már úgy értem, hogy Isabel több döntésével nem értettem egyet. Egyáltalán nem értettem, mit látott Osmondban, ami annyira felkeltette az érdeklődését, hogy hajlandó volt még hozzá is menni. Tele volt ugyanis a könyv más, sokkal érdekesebb és izgalmasabb férfi karakterekkel. Idő kellett, míg kifundáltam egy számomra elfogadható magyarázatot erre. És a könyv vége is felbosszantott először. De nem az, hogy többé-kevésbé függőben maradtak a dolgok. Sokkal inkább ott sem értettem a miértet. De aztán minél többet gondolkodtam, annál jobban elkezdtem elhinni, hogy megértettem. Vagy legalábbis meg tudtam válaszolni a saját magam számára értelmes indokokkal a kérdéseket.

Azon túl, hogy James lélekbúvárkodása fantasztikus, és már-már flauberti magasságokba is emelkedett, azt hiszem, éppen ez ennek a könyvnek a legnagyobb erénye. Hogy attól függően, ki és milyen élethelyzetben olvassa, mást lát meg benne. Mert lehet ez egy könyv egy lányról, akit rútul tőrbe csalt egy álnok nő és a bűntársa. De lehet ez egy történet arról is, hogy milyen az, amikor egy idealista lányt arcul csap a valóság.

Ezt a bejegyzést én most itt be is fejezem. Egyrészt tényleg azt érzem, hogy kár belemenni ennek a regénynek a kapcsán a részletekben. Egyszerűen el kell olvasni, odafigyelve minden szóra. De azért nem ajánlanám mindenkinek. Bár vannak kalandos elemek a regényben, ez távolról sem egy kalandregény. Ez egy vérbeli lélektani regény, ahol az író célja szerintem az volt, hogy az olvasó a legmesszebbmenőkig megértse a főszereplő minden gondolatát és tettét. Ezért aztán elég sok benne az elmélkedés és a „száraz” leírás. Aki az eseménydús történeteket kedveli, az végül szerintem sajnálná az erre a könyvre „elpazarolt” időt.

Másrészt viszont van néhány olyan aspektus, amiről mégis csak szeretnék itt megemlékezni, ezért a következő bejegyzés még mindig az Egy hölgy arcképéről fog szólni.

Megismertem egy új és meglehetősen jelentős olasz festőt, bizonyos Cimabue-t. Azért jelentős, mert éppen két művészeti korszak, a gótika és a reneszánsz határán alkotott. Az ő híres Madonna-képeihez hasonlítja Isabelt egy alkalommal Mrs. Touchett.

Továbbá megismerkedtem a góthai almanachhal. Ez eredetileg a német nemesi családok családfáit tartalmazta. Később pedig a nyugati (főleg német, francia és olasz) uralkodók és nemesek családfáit. Az almanachban csak a születési jogon szerzett nemesség kapott helyet. (Azt gondolnánk, hogy ez Gilbert Osmondhoz kötődik, hiszen neki nem titkoltan nagyon fontos volt a származás. De valójában Edward Rosier bemutatásakor kerül szóba. (Edward Rosier Pansy szerelme.))

Mennyire hasonlítasz az öt évvel ezelőtti önmagadhoz?

Henry James: Egy hölgy arcképe

Kissé nyögvenyelősen, de befejeztem Henry James regényét, az Egy hölgy arcképét. A nyögvenyelősség oka többek között a regény terjedelme volt. Egy hétszáz oldalas műről van ugyanis szó. Ezt már csak azért is érdemes észben tartani, mert, ahogy azt nemsokára látni fogjuk, viszonylag sok szereplővel dolgozik a történet.

Az Egy hölgy arcképe főhőse Isabel Archer, akit édesapja halála után egy nagynénje, bizonyos Mrs. Touchett vesz a szárnyai alá. A hölgy magával viszi Isabelt Európába, ahol a bő képzelettel megáldott lány eleinte sziporkázik.

Először Angliában töltenek el huzamosabb időt, ahol van szerencsénk megismerkedni ifjabb és idősebb Mr. Touchettel is. Mind a ketten elég beteges alkatok. Mármint az egészségünk nincs éppen a topon. Viszont mindketten elbűvölő emberek, és az ifjabb Touchett, Ralph kimondottan egy üde színfolt nem csak ebben a könyvben, hanem úgy általában az irodalmi karakterek között szerintem. Szellemes, sziporkázó, ám éleslátó is ugyanakkor. Persze neki is megvannak a maga gyengéi. Nagyon megkedveli Isabelt, és egy gyenge pillanatban ráveszi a halálos ágyán lévő édesapját, hogy hagyjon egy komolyabb összeget a lányra.

De mielőtt még az események elébe szaladnánk, meg kell ismerkednünk még néhány kulcsfontosságú szereplővel Isabel angliai tartózkodása során. (A szereplők nem a megjelenésük sorrendjében kerülnek bemutatásra.) Az egyik ilyen Henrietta Stackpole, Isabel jó barátnője Amerikából, aki egy újságnak ír tudósításokat. Henrietta egy elég karakán nő, akinek nincs szüksége segítségre, tökéletesen jól feltalálja ő magát még a konzervatív Európában is. Talán kissé szívtelennek hat a karaktere, de komolyan foglalkoztatja őt a barátnője jólléte. A következő Lord Warburton, Ralph Touchett egy barátja, aki igen gyakran teszi tiszteletét Touchettéknél, miután megismerkedett Isabellel, és kisvártatva meg is kéri Isabel kezét, de elutasító választ kap. A harmadik Caspar Goodwood, Isabel egy korábbi kérője Amerikából, aki bár nem kap egyértelmű bátorítást, mégis feljogosítva érzi magát, hogy a szerelmével üldözze a lányt.

Legkésőbb pedig Madame Merle-lel ismerkedünk meg, aki Mrs. Touchett barátnője, de csakhamar elég közeli és bizalmas viszonyba kerül Isabellel is. A hölgy elbűvölő. Maga a kifinomultság, az elegancia és az udvariasság.

Isabel tehát szegény rokonból csakhamar jómódú, független, önálló nővé változik. Világot akar látni, ezért az idősebb Mr. Touchett halála után csatlakozik Mrs. Touchetthez egy kisebb európai körútra, amelynek során többek közt Párizst és sok olasz várost is érintenek. Végül pedig Firenzében kötnek ki, ahol Mrs. Touchett egyébként is lakik.

Firenzében mintegy véletlenül Madame Merle összeismerteti Isabelt egy másik, régebbi ismerősével, Gilbert Osmonddal. Hogy a dologban valami turpisság van, azt kezdettől fogva lehet sejteni. Olvasóként fültanúi lehetünk ugyanis egy beszélgetésnek Madame Merle és Osmond között, amelyben arról folyik a szó, hogy Osmondot bizonyára szórakoztatni fogja Isabel.

Ez így is lesz, és ráadásul Isabel is meglehetősen szórakoztatónak találja Osmondot. És azt fundálja ki, hogy nem is „tehetné” jobb helyre azt a termérdek pénzt, amit igazából érdemtelenül kapott, mintha önként „odaadja” ennek a jóravaló, ám végtelenül szegény férfinak. Így Isabel hozzámegy Osmondhoz. Ezzel a friggyel pedig nem csak egy férjet, hanem mindjárt egy kislányt is kap. Osmondnak van ugyanis egy lánya, Pansy. Szerencsére Isabel Pansy-t is nagyon megkedveli, és az érzés kölcsönös lesz. Ez a kapcsolat pedig nagyon nagy befolyással lesz később Isabelre. Viszonylag rövid idő alatt ugyanis Isabel rájön, hogy Osmond mégsem az az eszményi férj, akinek képzelte, és ezután figyelmét igyekszik inkább Pansy felé fordítani. Már csak azért is, mert Pansy kiházasítása egyre égetőbb problémává válik az Osmond háztartásban. Isabelnek néhány korábbi ismerőse is érdekelt lesz a házasítási kérdésben, ami sajnálatos módon csak további nézeteltéréseket szül Isabel és Gilbert közt.

Emellett Isabel több jóakarója is próbálja kimenteni Isabelt szorult helyzetéből, tudniillik a boldogtalan házasságából. Természetesen ide tartozik Isabel szívbéli jó barátnője, Henrietta is. Ám Isabel hajthatatlan. Bár a regény végén ugyan sor kerül egy informális szakításra, az utolsó jelenetekben arról értesülünk, hogy Isabel úton van vissza Rómába, ahol a férjével élnek.

Ez lett volna a közel hétszáz oldalnyi cselekmény rövid összefoglalása. Jövő héten a szokásos módon érkezik az elemzés.

„Röviden szólva: a szépirodalom házának nem egy ablaka van, hanem milliónyi – mert az ablakok számát megállapítani lehetetlenség; s mindegyik ilyen ablakot az egyéni látásmód szükségessége vagy pedig az egyén akaratának nyomása véste – vagy vésheti még – a ház hatalmas homlokzatába.”

„Önmagunkban kételkedni majdnem olyan szükségtelen, gondolta Isabel, mint legjobb barátunkban kételkedni; meg kell próbálni önmagunk legjobb barátja lenni, s ily módon kell előkelő társaságban részeltetni magunkat.”

„ - …De azért mindig tudni akarom, mit nem lenne szabad tennem.

-       Hogy aztán megtedd? – kérdezte a nagynéni.

-       Hogy választhassak – felelte Isabel.”

„Szülőhazát éppoly kevéssé lehet megtagadni, mint mondjuk a nagymamánkat. Ezt sem mi választottuk, azt sem. Olyan alkatelemeink, amelyeket nem tudunk kiküszöbölni.”

„Egy nő természetes küldetése: ott lenni, ahol a legjobban értékelik.”

„A pénz után futni: szörnyű; találkozni vele: elragadó.”

„Valahányszor Isabel boldogtalan volt, mindig körülnézett – részben ösztönösen, részben elméleti megfontolásból -, hogy vajon mit lehetne cselekedni. Sohasem tudott szabadulni attól a gondolattól, hogy beteges állapot a boldogtalanság, a szenvedés állapota: ellentétben a cselekvéssel. Csinálni valamit – nem nagyon fontos, hogy mit -: menekülés, bizonyos mértékben gyógymód.”

„A saját házasságát sosem tudja megmagyarázni az ember.”

Előfordult már, hogy teljesen félreismertél valakit?

Délolasz életérzés 2. | Giovanni Verga: A Malavoglia család

A mai bejegyzésben visszatérünk még röviden Giovanni Verga A Malavoglia család című regényéhez. (A korábbi bejegyzéseket ide és ide kattintva éred el.) Ez a család ugyanis engem annyira lenyűgözött, hogy mindenképp szeretnék még néhány főbb szereplőt picit részletesebben bemutatni.

Egyértelműen ’Ntoni gazda, a nagyapa az egyik főszereplője a regénynek. Ő az, akinek a meggondolatlan üzleti lépése majdnem teljesen tönkreteszi a családot. De a baj bekövetkeztekor nem omlik össze. Továbbra is ő kormányozza a családi hajót mind átvitt értelemben, mint ténylegesen. Nem menekül és nem kezd ügyeskedésbe. Tervet dolgoz ki arra, hogyan fogják visszafizetni az elbukott üzlet miatt keletkezett adósságukat. Emellett pedig azzal is aktívan foglalkozik, hogy véghez vihesse legidősebb lányunokája, Mena kiházasítására szőtt tervét.

’Ntoni gazda legfőbb segítője Longa, a menye, de ő inkább a háttérbe húzódva tevékenykedik. Ennek nyilván az is az oka, hogy nő létére ő ugyebár nem sok mindent tehet (nem sok mindenben dönthet). Bár még így is erőn felül teljesít, hiszen mások ruháit mossa, tojást, kenyeret és mindenféle dolgot árul, hogy hozzájáruljon a családi kasszához.

A nagyobb lány, Mena az anyja nyomdokaiban jár. Mégis kiemelkedőbb a szerepe a történetben, mert éppen eladósorban van, ezért igen hamar terítékre kerül az ő kiházasítása. Mint fentebb említettem, a nagyapjának erről is konkrét elképzelései vannak, amibe Mena, szófogadó lányhoz híven bele is nyugszik, bár kezdettől fogva teljesen egyértelmű, hogy a szíve máshoz húz. Az elrendezett házasságot végül a családi ház elvesztése húzza keresztül, mivel ezzel egyértelművé válik, hogy Menának nincs hozománya.

Mena szerintem az a szereplő, akinek a legtragikusabb a sorsa. Mert nem csak a boldogság kerüli el, hanem még a halál megváltó ereje sem vet véget a szenvedéseinek. Mégsem sajnálatra méltó a lány. Különös bölcsességgel szemléli a sorsát, megtanulja elfogadni azt, és kihozni a helyzetéből a legtöbbet. És ezek a tulajdonságai végül tényleg szinte egy szent szintjére emelik. (Gyakran hívják őt Szent Agáthának, annyira illemtudó lány.)

A fiúk a nagyapával együtt járják a tengert, napszámba mennek, vagy kötelező katonai szolgálatukat teljesítik. Közülük a legidősebbet, ’Ntonit emelném ki, mint harmadik főszereplőt, mert sajnálatos módon a család fekete bárányává válik. ’Ntoniban mindig is volt egy kis hajlandóság a lustaságra, és a dolgoknak sokszor a könnyebbik végét ragadta meg. De amikor látta, hogy a családja szorult helyzetben van, ő is megtette a magáét. Mégis, egyértelmű volt, hogy ő egy igen gyenge láncszem a családban, mert könnyű belecsábítani dolgokba. Így történik meg az, hogy mikor a faluban összetalálkozik két emberrel, akik szórják a pénzt a kocsmában, és csak vigadoznak, eltökéli magát, hogy ő is elmegy szerencsét próbálni. Hogy hová megy és mi történik vele, azt nem tudjuk meg, de a számításai a meggazdagodást illetően nem jönnek be. Visszasunnyog a családjához, de ekkor már nincs megállás számára a lejtőn. A baj csak az, hogy nem csak maga alatt vágja a fát, hanem a családját is egyre mélyebbre taszítja. Én valahol megértettem őt, bár kétségtelen, hogy egy ponton egyre rosszabb döntéseket hozott.

Szerintem teljesen jogosan merül fel egy adott generáció tagjaiban, hogy ők bizony magasabb színvonalon szeretnének élni, mint az elődeik. Hogy ezért aktívan tenni is akarnak, az mindig üdvözlendő. Hogy ehhez milyen eszközöket választanak, az már időnként vitatható. ’Ntoni pedig kimondottan rossz eszközöket választ. Persze azért nehéz egyébként ezt egyértelműen megítélni, mert nem tudjuk meg, mi siklik félre akkor, amikor elhagyja a családját a pénzszerzés reményében. De ott nyilvánvalóan valami nagy csalódás éri, aminek hatására először úgy dönt, hogy kitartatja magát a falu kocsmárosnéjával, később pedig kétes üzletekbe bonyolódik. Egyik sem a legjobb stratégia. De, gondolom, a világért sem vallaná be a nagyapjának, hogy bizony neki (mármint a nagyapának) volt igaza, így az a lehetőség, hogy visszatérjen a normális munkához, szóba sem jöhet számára. Pedig a család továbbra is megtesz érte mindent, de ’Ntoni túl büszke ahhoz, hogy elfogadja ezt a segítséget.

Itt szerintem fontos azt látni, hogy ’Ntoni nem csak belesodródott a rossz dolgokba, hanem tudatosan hozott rossz döntéseket. Eleinte talán még rá is lehetett volna fogni a lustaságra. De bűncselekmények elkövetése esetén ez a magyarázat már nehezen fogadható el. (És az, hogy megértjük a tetteinek a miértjeit, nem jelenti azt, hogy elfogadhatónak is tartjuk őket.)

A regény végére a család létszáma erősen megcsappan. Több tagot a halál ragad el, míg néhányan önszántukból távoznak. De van két ember, akikben azok az erős alapok, amelyeket az idős ’Ntoni gazda, és az anyjuk, Longa képviseltek, tovább él. És ez reményt ad arra, hogy a Malavoglia nevet újra felvirágoztassák. Ennek a folyamatnak a megindulását láthatjuk is a záró jelentekben.

Volt már példa arra, hogy egy könyv tragikusan végződött, és akkor azt írtam, hogy érzésem szerint nem is kaphatott volna más véget az adott könyv. A Malavoglia család tele volt tragédiákkal, itt ellenben mégis azt éreztem, hogy megérdemelné ez a regény a pozitív végkifejletet. És szerintem annyira pozitívan zárult a történet, amennyire csak lehetett.

Összességében azt mondanám, Giovanni Verga A Malavoglia család című regénye nem egy szívderítő olvasmány. Ugyanakkor rendkívül értékes gondolatokat tartalmaz, amelyeket érdemes lenne mindenkinek magáévá tennie. Ez a legpozitívabb tragédia, amit valaha olvastam. Köszönöm az élményt!

Számodra mit jelent jobban élni, mint az előző generáció?

Délolasz életérzés 1. | Giovanni Verga: A Malavoglia család

Giovanni Verga A Malavoglia család című regényével kezdtünk el foglalkozni az előző bejegyzésben, ennek a folytatása következik most.

Az értékelésem három aspektusra fog koncentrálni. A mai bejegyzésben szeretném megvizsgálni a könyv műfaját, illetve szeretnék kitérni az előző bejegyzésben már felvezetett pozitív aspektusaira. Egy következő bejegyzésben pedig szeretnék egy kicsit részletesebben foglalkozni a főbb szereplőkkel. A második és a harmadik pont minden bizonnyal további cselekményelemek felfedését fogja magával hozni, úgyhogy aki szeretné előbb a regényt olvasni, az ne olvassa tovább ezt a bejegyzést.

A nagy könyv mint az olasz realizmus egyik kiemelkedő művét méltatja ezt a regényt. Vitathatatlan, hogy ebben aztán egy szikrányi romantikus képzelgés sincs. Ugyanakkor, a rövidsége ellenére szerintem mondhatjuk, hogy ez egy családregény is. Talán nem ölel fel száz éveket, de határozottan egy család történetét mutatja be. Ahogy az előző bejegyzésben is írtam, több generáció is megjelenik benne, és a két ’Ntonin keresztül meg is kapjuk a generációs különbségeket. Ezen kívül történelmi események és a kor társadalmi berendezkedése is szerepet kapnak a regényben. Összességében tehát ez a regény egy meglepően komplex mű a hosszához képest, és én a családregények közé (is) sorolnám.

A tartalmi összefoglalóban már említettem, hogy a helyzethez képest elég optimistán zárul a cselekmény, és emlegettem további pozitív aspektusokat. Az egyik ilyen, amire ennek a bejegyzésnek a címe is utal, az a délolasz életérzés, amiből elég sokat kapunk. Ennek a délolasz életérzésnek persze része a szegénység, a kilátástalanság is. De ez a szegénység furcsamód sokszor pozitív dolgokkal tud párosulni. Például azzal a lassú életformával, ami kimondottan nyugalmas hangulatot kelt. Ezt kapjuk meg minden egyes alkalommal, amikor például a szereplők összeverődnek valakinek a háza előtt vagy valamelyik üzlet előtt, és kényelmesen elcsevegnek. Vagy amikor a munkások az egész napi lótás-futás után kiülnek a kapuba, és élvezik a lemenő nap utolsó sugarait. De akkor is, amikor a családi összetartás ékes példáival találkozunk. Vagy amikor egy szabad vasárnapon a házak között vagy épp a tengerparton bolyonghatunk. (Arról nem is beszélve, hogy ebben a regényben ezt egy csomó „egzotikus” növény között tehetjük meg: vannak itt kaktuszfügék, naspolyafák, olajfák, az ablakokban pedig cserepes bazsalikomok illatoznak.)

Térjünk még vissza arra a bizonyos családi összetartásra, ami elengedhetetlen aspektusa ennek a könyvnek. A Malavogliákat rengeteg csapás sújtja. Nem elég, hogy egy rossz üzleti döntéssel a csőd szélére sodródnak, több haláleset is történik a családban, amelyek közül kettő duplán tragikus, hiszen annak a két embernek a személyében két kenyérkeresőt is elvesztenek. Ezzel pedig nyilvánvalóan romlanak az esélyeik a rossz pénzügyi helyzetből való kilábalásra.

Apropó üzleti döntés, egy pillanatra elgondolkodtam, hogy melyik a pontos kifejezés, a rossz vagy a kockázatos üzleti döntés. Fentebb a rossz üzleti döntés kifejezést használtam. Ugyanis szerintem itt nem csak a tengeri út kockázata rontotta az esélyeket, hanem az is, hogy a megvásárolt áru már eleve nem volt megfelelő. Itt tehát határozottan egy rossz döntés született.

Na de vissza a családhoz. A Malavogliák ugyanis minden rossz dolog ellenére bámulatra méltóak. Egymást bíztatják, egymást húzzák, összetartanak, egymásba kapaszkodnak, és soha nem adják fel. Nem hagynak hátra senkit, csak azt, aki önszántából akar kilépni ebből a szövetségből. Számomra szívmelengető volt olvasni ezt a fajta ragaszkodást és odaadást. Ezt én egy nagyon fontos dolognak tartom. Mindenkinek kellene, hogy legyen egy ilyenfajta védőhálója, mert ennek segítségével bármilyen kilátástalannak tűnő helyzet megoldhatóvá válik.

A Malavogliáknak (és szerintem mindenkinek, aki a Malavogliákhoz hasonló helyzetbe kerül) pedig igen nagy szükségük lesz erre a fajta családi védőhálóra. Verga ugyanis azt is megmutatja, hogy a nyugodt, lassú és derűs délolasz életérzés mögött azért az emberek nem hazudtolják meg magukat. Az összetartó, összedolgozó tágabb közösség tagjai ugyanis szituációtól függően elsősorban a saját érdekeiket nézik, és csak aztán gondolnak a többiekre. És, ahogy már említettem, a társadalmi különbségek is kiütköznek időnként. Amelyik „kasztba” pedig beleszületett az ember, abból igen nehéz kitörni.

A Malavogliák helyzete tehát nem egyszerű, de van néhány igen példamutató tagja a családnak, akik igazán megérdemlik, hogy jobbra forduljon a sorsuk. Ezekkel a szereplőkkel fogunk egy picit mélyebben megismerkedni a következő bejegyzésben.

Giovanni Verga egy másik műve, a Parasztbecsület az alapja az azonos című operának, mely szintén Szicíliában játszódik, és egy szerelmi drámát mutat be. Néhány szereplő ismerős lehet, például Alfio, aki mindkét műben fuvaros.

Tengeriparti helyszínünk lévén ezúttal is szeleskedünk, most épp a sirokkóval szárnyalhatunk.

Új kártyajátékkal ismerkedhetünk meg, a briscolával.

Rengeteg különböző, régi, szicíliai pénznem kerül említésre a regényben, például a soldo, a tari vagy az onza. Megpróbáltam utánanézni, hogy ezek hogyan viszonyultak egymáshoz, de nem egyszerű az ügy. A dolog pikantériáját az (is) adja, hogy 1861-ben, miután megszületett az olasz egység, új pénznemet vezettek be, ami tovább bonyolította a dolgokat. A líra ugyanis nem váltotta fel rögtön a régi pénznemeket, hanem először kidolgoztak egy átváltási rendszert. Így a régi pénznemek és a líra, valamint annak a váltópénzei sokáig párhuzamosan léteztek. A cselekmény ideje pedig épp akkorra tehető, amikor ez a sok pénznem még együtt forgott.

Megvan a saját, családi védőhálód?

Giovanni Verga: A Malavoglia család

Giovanni Verga rövidke, alig 250 oldalas regénye, A Malavoglia család lesz most két bejegyzés erejéig terítéken.

Bár a regény rövid, és így nem is történik benne őrülten sok minden, sok szereplővel dolgozik, ezért legalább a szereplőket mindenképp érdemes áttekinteni.

A regény nem hazudtolja meg a címét, valóban a Malavoglia családdal foglalkozik, mégpedig a családnak azzal az ágával, akik a történet kezdetekor Trezzában, egy kis szicíliai faluban élnek. A család a kezdetekkor nyolc tagból áll. A legidősebb generációt képviseli a nagyapa, ’Ntoni gazda, aki nem is annyira gazda volt, sokkal inkább halászattal foglalkozott. A következő generációhoz tartoztak ’Ntoni gazda fia, Bastianazzo és a felesége, Longa. Végül a harmadik generációt képezték az ő gyerekeik: ’Ntoni, a legidősebb fiú, Luca, Mena, Alessi és Lia. Bár mind az öt gyereket most a harmadik generációhoz soroltam, elég nagy a korkülönbség köztük. A történet kezdetén ’Ntoni már húsz éves, míg Lia kisbaba.

A család férfi tagjai tehát halászattal foglalkoztak. Volt egy saját halászhajójuk, a Provvidenza. De az ifjabb ’Ntonit a történet kezdetén besorozzák, így két kéz rögtön kiesik a munkából. És ez fogja elindítani az eseményeket és a Malavoglia családot lefelé a lejtőn.

’Ntoni gazda ugyanis kieszel egy gyorsabb pénzszerzési lehetőséget, amihez hitelre vásárol árut az egyik falubeli öregtől. Az áruval Bastianazzo útra is kel, de szerencsétlenség éri a tengeren. Nem elég tehát, hogy a család elveszti egy fontos tagját, még egy óriási tartozás is a nyakukba szakad. Mármint a tartozás már eleve ott volt, de így most nem tudják, hogy fogják kifizetni. És ezzel megkezdődik a Malavogliák küszködése.

Bár a család összetartó, és szükség esetén mindenki tud keményen dolgozni, az anyagi helyzetük sajnos elég ingadozóvá válik, mert a sors további csapásokat is mér rájuk. További halálesetek is történnek a családban, elveszítik a házukat, balesetek és betegségek keserítik az életüket, és majdnem a Provvidenzát is elveszítik egy viharban. A hajó végül megmenekül, de csak azért, hogy később attól is fájó szívvel megválhassanak, hogy legyen mit enniük.

Az életben maradt családtagok sokáig vállt vállnak vetve küzdenek, de végül a bomlás a családon belül is megindul. Az erősen megfogyatkozott csapatból további két ember válik ki, akik nem csak, hogy cserbenhagyják a családot, de még tovább is rontják a helyzetüket.

Bár a Malavoglia család helyzetét tökéletesen leírja a „szegény embert az ág is húzza” szólásmondás, a történet mégsem negatív hangvételű, és a helyzethez képest meglehetősen optimistán végződik. A kezdeti nyolc emberből a történet végére négyen maradnak életben, és ebből a négyből ketten maradnak hűek ’Ntoni gazda hitvallásához, miszerint egy családban össze kell tartani, és akkor nagy baj nem lehet. Ennek a két embernek a regény végére sikerül visszaszereznie a család régi házát, és az olvasó nyugodt szívvel engedi útjukra őket, mert minden jel arra mutat, hogy lassan, de biztosan sikerül helyrebillenteniük a család renoméját.

Hogy ezen túl is mennyire optimista ez a rövidke regény, arról a következő bejegyzésben fogok tovább értekezni.

„A bajok kérgesítik meg a tenyeret, és a kérges tenyér jobban végzi a munkát.”

„Mult az idő, és az idő elviszi a rosszat és a jót egyaránt.”

„A megrokkant hajót minden szél szembetalálja.”

„Manapság hétszer kell egy férfit megismerni, hogy kiismerjék.”

„A legrosszabb… kivándorolni szülőfalunkból, ahol még a kövek is ismernek minket és szívszaggató dolog otthagyni őket az úton.”

„Aki sántákkal jár, egy év mulva sántít.”

„Tudjátok, mi van írva a palermói temetőre? >>Szaladj, amennyit akarsz, itt várlak téged!<<”

„Olyan a házasság, mint az egérfogó: akik kívül vannak, szeretnének bejutni; akik pedig benne vannak, szeretnének kiszabadulni belőle.”

Mennyire tartod fontosnak a családi összetartást?

Mitől nem krimi (ez) a krimi? | Wilkie Collins: A Holdgyémánt

Wilkie Collins regénye mindössze 258 oldal, ami egészen kevésnek hathat, tudván, hogy egy krimiről van szó. Ugyanakkor az általam nagyra tartott Agatha néni sem ötezer oldalas örökzöldeket írt (az ő egyetlen listás könyvéről itt írtam). Így kijelenthetjük, egy jó kriminek nem alapfeltétele az, hogy minimum egy féltégla súlyú legyen a könyv.

A rövidségnek pedig megvannak a maga előnyei. Egyrészt biztosak lehetünk benne, hogy itt minden szónak jelentősége van. Másrészt egy pillanatig sem unatkozhatunk, mert minden oldalon történik valami váratlan fordulat.

Fentebb krimit emlegettem. A krimi vagy detektívregény mint műfaj meghatározása a következő: „regény, amelyben a főszereplő rejtélyes bűncselekmények megoldására törekszik”.

Ez tulajdonképpen áll a szóban forgó regényre is, hiszen történik benne bűncselekmény és további rejtélyes események is, és a központi motívum ezen rejtélyek megfejtése. Ugyanakkor hangulatában a könyv nekem igen erősen a Tom Jones-féle kalandregényeket idézte.

Sokat gondolkodtam, hogy miért születhetett meg bennem ez az érzés. Valószínűleg ez egy több komponensű dolog. Ennek az egyik része biztosan az, hogy viszonylag sok szereplőnk van, és ebből a sok szereplőből többen is elbeszélőként vesznek részt az eseményekben. Viszont ezek az elbeszélések több esetben sem a rejtélyekre és azok megoldására koncentrálnak. Ezek inkább csak egyfajta visszaemlékezések egy adott időszakra, amelyben ezek a rejtélyes dolgok is történtek.

A több elbeszélős szerkezet azt is eredményezi, hogy nincs meg az a klasszikus „nyomoz a nyomozó” motívum a regényben. Bár van egy tényleges nyomozónk, Cuff őrmester, és neki is van külön fejezete, az ő megszólalása a regény teljes terjedelméhez képest elenyésző. Persze szerepel mások visszaemlékezéseiben is, de mivel ott nem az ő fejébe látunk bele, csak azokat a halvány célzásokat ismerjük meg, amelyeket másoknak tesz.

A következő komponens, hogy bár a regény tényleg tele van rejtélyekkel, mégis egyszerre érződik inkább korképnek, néhol talán társadalomkritikának is, mint klasszikus kriminek. Talán a klasszikus, szolgák és előkelőségek közti különbségek leírását nem tekinthetjük már őrületes teljesítménynek Collins részéről. Ugyanakkor érdekes volt azt megfigyelni, milyen társadalmi különbség áll fenn egy nyomozó és az előkelőségek közt, milyen fontos (és eszelős) szerepet játszott egyesek (vagy inkább a többség) életében a vallás (lásd Miss Clack fejezetét), vagy milyen megítélés alá estek az idegenek (lásd az indiai csoportot vagy Ezra Jennings-et).

A harmadik komponens pedig, hogy mind az ügy felderítésében, mind pedig a szereplők életének alakulásában sokkal nagyobb szerepet játszott a véletlen, mint a határozott, tudatos tettek. Ez persze a való életre is sokszorosan igaz lehet. Ugyanakkor egy klasszikus krimi esetében nekem emlékeim szerint még nem volt soha olyan érzésem, hogy a szereplőknek folyton a jó időben a jó helyen kellett lenniük ahhoz, hogy történjen valami.

Itt ellenben – és itt most ki kell térjek a sztori végére, tehát extra spoiler-veszély!! – hiába próbál szerintem az olvasó együtt nyomozni a szereplőkkel, ki kell várnia azt a véletlent, ami aztán megmagyaráz mindent. Megfejteni a gyémánt eltűnésének rejtélyét olvasóként szerintem lehetetlen, elmarad ugyanis a behatóbb megismerkedés az egyik kulcsszereplővel. Így viszont szerintem csak egy nagyon elvetemült ember fejében fordulhatna meg az, hogy az események láncolatát egy egyszerű büszkeségi kérdés indította el.

Apropó, büszkeség! Találkozhatunk itt egy, a Büszkeség és balítéletből ismerős szerelemmel. De erről igazán nem szeretnék bővebben írni, mert azzal már tényleg túl sok mindent elárulnék. Ezt csak egy kis kedvcsinálónak hagyom itt. 😊

Wilkie Collins eme rövidke regénye tehát kétségkívül izgalmas és érdekes. Hogy krimi-e, arról lehetne vitatkozni. Én magam talán azt mondanám, hogy kriminek végülis krimi, de még valami más is pluszban. És ez a plusz itt szerintem tényleg hozzáadott a könyv értékéhez. Nagyon örülök, hogy olvashattam.

Többször is említésre kerül a Robinson Crusoe. Az egyik elbeszélő, Betteredge, a házgondnok szinte úgy forgatja ezt a remekművet, mintha az maga lenne a Biblia. Nem tudtam eldönteni, hogy Collins gúnyból vette bele ezt az apróságot a regényébe, vagy tényleg nagyra tartja a művet. Mindenesetre szerzett néhány vidám percet vele, mert nagyon találó helyzetekben jött elő egy-egy idézet.

A könyv elején, a gyémánt rövid történetének összefoglalásakor részt veszünk Seringapatam ostromában. Ez egy valós történelmi esemény. Seringapatam egy város volt a mai India területén, amelyet az angolok 1799-ben megostromoltak és be is vettek.

Szereted, ha sok ember vesz körül?