Jane Austen: Értelem és érzelem

Jane Austennel való ismerkedésem újabb állomása. A kezdet természetesen a Büszkeség és balítélet volt. Miután megismerkedtem valakivel, aki teljesen odavolt Mr. Darcyért, eldöntöttem, hogy el kell olvasnom ezt a könyvet. De közel sem győzött meg. (Nagy bánatomra újraolvasós lesz a lista miatt, de tutira halogatni fogom, ameddig lehet.) Az Értelem és érzelem pedig még a Büszkeség és balítéletnél is kevésbé tetszett. Éppen hogy el tudtam olvasni két hét alatt.

A címben olvasható két szó a két főszereplőre, a két Dashwood nővérre, Elinorra és Marianne-ra utal. Elinor képviseli az értelmet, a megfontolt, racionális gondolkodást, míg húga a szeleburdi, csapongó, minden érzést végletesen megélő totális ellentét. A két nővér apjuk halála után a felső középosztályból hirtelen az alsóban találja magát, ezért őrületes tempóban elkezdenek férjet vadászni maguknak. Mindketten szerelmesek lesznek, de a sors furcsa fintora révén mindkét kiszemelt máshol van lekötve. Mikor ez kitudódik, a lányok szenvedni kezdenek, mindketten a saját vérmérsékletük szerint. Elinor inkább magába fojtja a dolgokat, míg Marianne, nem törődve a környezetével és az etikettel, nyíltan nyalogatja a sebeit. De a könyv végére aztán mindkét lány révbe ér. Az már más kérdés, hogy hosszú távon melyikük lesz boldogabb…

Az alaptörténettel semmi probléma nem lenne. Adott egy kor, amikor a nők egyetlen dolgot tehettek: igyekeztek minél előnyösebben férjhez menni. Ennek az ábrázolását biztosan meg lehetne oldani egyrészt szórakoztatóbban, másrészt realisztikusabban. De ez a könyv sem reális, sem szórakoztató nem volt. Tele volt pakolva visszataszító és lehetetlen karakterekkel, és a végkifejlet… Szavakat nem találok, csak kiáltom bele az univerzumba, hogy ez mégis mi a fészkes fene volt. Ilyen végkifejlet nem hogy a valóságban, de még a könyvekben sem történhet. Ilyen egyszerűen nincs!! Mindjárt ki is fejtem, hogy mire gondolok egész pontosan.

Elinor a két nővér közül az ész. Aki mindig gondolkodik, mielőtt cselekszik. Mérlegel, érveket ütköztet, igyekszik minden apróságot figyelembe venni. A szerelemben is mérsékletet tanúsít. Tudomásul veszi, hogy számára Edward Ferrars elérhetetlen vágyálom. Annál is inkább, mert az úriember egy töketlen, teszetosza anyuci kedvenceként tűnik fel. Később aztán kiderül, hogy félszegségének oka az, hogy már eljegyzett egy másik lányt, akibe ugyan már nem szerelmes, azonban nem akarja megszegni az adott szavát. Ez ugyan nemes tettnek tűnhet(ne), de engem valahogy nem varázsolt el. (Mondjuk ez bizonyára az én hibám, de egyszerűen én azokat a szerelmes történeteket szeretem, amiben az érzelmek százezer fokon égnek, és a szerelmesek bármit, BÁRMIT hajlandóak megtenni, hogy együtt legyenek.) Végül azonban a szerencsének és egy pénzéhes libának köszönhetően elhárulnak az akadályok, melyek Elinor és Edward között állnak, így az ő sztorijuk happy enddel végződik. Már amennyire lehet ezt happy endnek mondani. Kövezzetek meg, de én hasonló szituációban, bármennyire megfontolt és racionális ember lennék, és bármelyik korban is élnék, minimum a pasi nyakába ugranék, és egy teljes napig szorongatnám. Ezek a drága lelkek meg csak ültek egymás mellett, és beszélgettek… Hogy lehet valaki ennyire racionális és visszafogott, amikor épp kiderül, hogy megnyerte a főnyereményt?? Á, mindegy is, ugorjunk a másik nővérre. J

Marianne már sokkal izgalmasabb karakter volt. Na, azért tőle sem dobtam hátast, és nem rágtam tövig a körmöm a tetteitől. De számomra emberibb volt, mint Elinor. Ha szerelmes volt, nagyon szerelmes volt, ha fájdalmai voltak, nagyon szenvedett, és nagy ívben le**** az etikettet. Willoughby-val való szerelme igazán nagyon tetszett, „szakításuk” pedig igazán nagyon fájdalmas volt. Az ő esetükben ráadásul nem történt csoda, nem volt tévedés, kapcsolatuk ellehetetlenült. Marianne pedig hozzáment egy gazdag fazonhoz, Brandon ezredeshez, aki egyébként megismerkedésük óta szerelmes Marianne-ba. Na ezt a fordulatot egyszerűen képtelen voltam és vagyok feldolgozni. Ilyen nincs. Vagyis van, de… Na, szóval szerintem aki olyan vérmérsékletű, mint Marianne, az nem tesz ilyet, nem választja az unalmas biztonságot. Vagy ha ezt is teszi, nem lehet boldog. Egyszerűen ez nem így működik. Pont.

Lehet persze úgy is nézni a könyv végét, mintha az értelem és érzelem kezdeti felosztása megfordult volna. Hiszen Elinor hozzámehet szerelméhez, míg Marianne megfontoltan választ férjet magának. De én ezt valahogy nem tudom elfogadni. Egy olyan karakter, mint Marianne, szerintem sosem mehet keresztül akkora pálforduláson, hogy hosszú távon boldog lehessen valaki mellett, akibe nem szerelmes. Nem, nem és nem!

A mellékszereplők közül egyedül Lucy Steelt emelném ki, aki egy igazi vérszívó pióca, de talán ő a leghitelesebb karakter mind közül. Nagyon nem szerettem, de nagyon valóságosnak tűnt. Szánt szándékkal a bizalmába avatta Elinort, beavatta az Edward Ferrarsszal kötött titkos eljegyzésébe, ezzel mintegy tőrt döfve szegény lányba, és nagyon stílusosan még meg is forgatta benne annyiszor, ahányszor csak tudta. És hogy a végén mégis Robertet választotta, a gazdagabbik testvért, ez is nagyon passzolt hozzá. Igazán rosszindulatú karakter volt, olyan, akit úgy kedved lenne olvasás közben kirántani a könyvből, és jól gyomorszájon vágni.

A többi karakter szóra sem érdemes. Ahogy említettem, Edward Ferrars töketlen, Willoughby is kellőképp rosszindulatú, egy önző dög, de nagyon nem kerül kifejtésre a jelleme. Ő olyan, mint egy hullócsillag. Egy darabig látod, és gyönyörködsz benne, aztán nyomtalanul eltűnik. És hiába tért vissza egy hosszú beszélgetés erejéig a könyv vége felé, valahogy akkor sem hagyott mély nyomot bennem. Valahogy nem passzolt hozzá, hogy ennyire minden áron mentegesse magát, és pláne nem Elinornál.

Brandon ezredes, a megtört szívű veterán olyan volt, mint egy százéves házőrző. Hűséges és unalmas. Mrs. Jennings idegesítő, pletykás vénasszony volt. A többiek pedig annyira elhanyagolható szerepet kaptak, hogy kár rájuk pocsékolni az időt.

Nos, Jane Austen továbbra sem tett nagy hatást rám. Ráadásul, nagy bánatomra, négy könyve is szerepel a listán. Most egyet kilőttem, a Büszkeség és balítélet ugye már megvolt, de az sem tetszett, szóval még van két dobása, de nincsenek nagy reményeim… Hogy miért listás? Fogalmam sincs. Nekem valahogy nagyon nem jön át a mondandója.

„…ám az ifjú elme elfogultságában van valami nagyon szeretetreméltó, és az ember valósággal megsajnálja, amikor már az általános vélemény elfogadására hajlik.”

„Nem az idő, nem is az alkalom szabja meg a meghittség mértékét – csakis a hajlandóság.”

„…valamely cselekedet kellemessége nem mindig bizonyítja az illendőségét.”

„…aki elfogadja szeretetemet és megbecsülésemet, az vesse alá magát nyílt dicséretemnek is!”