A gyűrűk ura | Könyv vs. film

És akkor végre valahára elérkeztünk ehhez a bejegyzéshez is. Azt hiszem, korábban csak a Jane Eyre kapcsán említettem meg a film változatot, mert annak is jelentősége volt számomra. És bár sok listás könyvből készült filmes adaptáció, ezekkel alapvetően nem tervezek foglalkozni. Viszont számomra A gyűrűk ura esetében is nagy-nagy jelentősége van a filmnek, ezért született ez a bejegyzés.

Nem kertelek, rögtön le is lövöm a poént: az általam eddig olvasott művek közül ez az egyetlen olyan, aminek a filmes verziója sokkalta jobban tetszik, mint a könyv! Lehet ezért megkövezni, de ez az igazság. Először láttam a filmeket, és nagyon tetszettek. Elsőre totálisan beleszerettem ebbe a különleges világba. Gyakorlatilag a filmek kapcsán szereztem tudomást a könyvekről, amiket szinte azonnal be is szereztem. Gondoltam, olyan lesz majd, mint más esetekben, a könyv kibővíti majd ezt az egész világot, én pedig boldogan merülök el benne. És tulajdonképpen ki is bővítette, de az alapsztori varázsa a könyv esetében egyértelműen elmaradt. Volt egy sarkalatos pont, egy nagyon-nagyon lényeges dolog, amiről azonnal tudtam, hogy na, ez megvolt a filmben, tök jó volt, viszont a könyvből 99%-ban hiányzott. Sokáig erre fogtam az egész dolgot, és most is úgy gondolom, ez a legjelentősebb, viszont a mostani újraolvasáskor jobban figyeltem a különbségekre, és próbáltam összeszedni, mik azok a dolgok, amik a filmben elvarázsoltak, a könyvben viszont nem.

Azt tudni kell, hogy filmekben ugyanúgy három részre osztották a történetet, mint a könyvekben, ugyanazokat az alcímeket kapták, és többé-kevésbé követni próbálják a könyves eseményeket. És itt már el is követtek két nagyon jó dolgot. Egyrészt ugyebár egy két és fél órás filmbe nem fér bele minden egyes kis részlet, ami a könyvben benne van. És nagyon jó érzékkel választották ki, hogy melyek azok a részek, amikre nincs szükség. Hogy mikre gondolok itt konkrétan? Például egy az egyben kihagyták az első könyvből a Bombadil Tomás részt. Ami egyébként a könyvben tök érdekes, mert érdekes maga a fickó, de a könyvben is például rohadtul idegesített, hogy róla miért nem tudtunk meg többet. A filmből kihagyták ezt a mézesmadzagot, mert annyira nagy jelentősége igazán a könyvben sem volt. Vagy például leegyszerűsítették Frodó „szökését” a Megyéből. Mert ugye a könyvben eladta Zsáklakot, ráadásul nem is akárkinek, hanem Tarisznyádi-Zsákos Lobéliának, akit ugye Bilbóval együtt mind a ketten utáltak, ez kicsit visszás volt a könyvben. A filmben meg egyszerűen csak bezárták az ajtót, és kész.

Egyes részeket tehát kihagytak, másokat átalakítottak, leegyszerűsítettek. De a fő történetszálat nagyon hűen követték. Olyannyira hűen, hogy bizonyos mondatokat szóról szóra kiragadtak a könyvből. De ezeket is néha más, jelentősebb ember szájába adták, vagy nem konkrétan abban a szituációban hangzott el, ahogy eredetileg, de abszolút helytállóak voltak. És ugyanígy voltak mellékszereplők, akiket kicsit átértelmeztek, de jó irányba (vagy legalábbis nem zavaróan).

Aztán persze semmiképp nem lehet elmenni a táj mellett, amelyet Tolkien is újra és újra kihangsúlyoz, folyamatosan bemutat. Valahogy az én agyamnak a tájképeket egyszerűbb képek formájában értelmezni, mint szövegként, így itt is nyert a vizuális ábrázolás. És azt hiszem, meg is találták mindig a legmegfelelőbb helyszíneket. És nem csak a széles látószögű képeken virítanak gyönyörű tájak, hanem például Völgyzugoly részletekbe menő fa faragványai is csodásak. Ugyanez igaz a jelmezekre és mindenféle kellékekre is; nagyon részletesek és gyönyörűek.

Az összefoglalásban ugye nehezményeztem, hogy a karakterek nem igazán lehettek jól ábrázolva. Nos, a filmben véleményem szerint sikerült ezt a csorbát is kiköszörülni. Kezdjük mindjárt a leglényegesebb szereplők, Frodó és Samu kapcsolatával. Ugyan itt egy alá-fölérendelt helyzetről van szó, nekem mégis közelebb állt a szívemhez a filmes páros, ahol ez nem volt annyira kihangsúlyozva, mint a könyvben. Sokkal bensőségesebb és szorosabb kapcsolatot láthattunk köztük a filmvásznon, amit én helyénvalóbbnak éreztem, mert azért szerintem az életveszély igen közel tudja hozni azokat az embereket, akik egyébként is kedvelik egymást. Samu karaktere viszont a többiekéhez képest a filmben nem tűnt ki annyira, mint a könyvben. A könyvben ugyebár számomra ő volt a fény az éjszakában a szereplők közt.

Aztán Gimli és Legolas kapcsolata is érdekesebb a filmben, jobban kiélezték a kezdeti ellenséges érzéseiket egymás iránt, és szépen lehetett követni, hogy fordul át a kapcsolatuk a vetélkedésen át végül barátságba.

Végül külön-külön meg kell említeni Aragornt és Boromirt, akiket sokkal odaillőbb személyekké tettek a filmben. Aragorn részéről nagyon tetszett az, hogy a filmben nem hangsúlyozta minden egyes szituációban, hogy ő Gondor trónjának örököse. Bár ugye rögtön az első filmben fény derül erre a tényre, mégis végig próbál a Vándor álcája mögé bújni. Sőt, inkább mintha őt magát is megrettentené ez a trónörökösösdi, és mintha mindhárom filmen át, egészen a végkifejletig vívódna saját magával, hogy valóban érdemes-e a trónra. Ez sokkalta szerethetőbb karakterré tette, így elárulom, nekem a filmben abszolút ő a kedvenc. Ráadásul szerintem Viggo Mortensenben megtalálták a tökéletes színészt a karakterhez. (Persze feltétlenül kellett hozzá még az a félhosszú, sötétbarna paróka!) Az első jelenettől kezdve egyszerűen totál beleestem, és ahogy haladt a történet, úgy lett egyre szimpatikusabb és szimpatikusabb.

Boromirnak pedig jobban kihangsúlyozták a „gonosz” mivoltát. Mármint a filmben az első perctől kezdve lehet érezni vele kapcsolatban, hogy ő bizony megpróbálja majd a saját akaratát érvényesíteni, és az kihatással lesz az egész szövetségre. És így is történik. Míg a könyvben kicsit elalszik az ember gyanúja, mert olyan ártatlanul ajánlja fel a szolgálatait.

Végül pedig következzen az a nagyon nagy horderejű dolog, amit a második bekezdésben emlegettem, ami miatt akkor is jobban tetszene a film, ha a fent felsorolt dolgok közül egyik sem létezne. Ehhez először is tisztáznunk kell azt a bemutatkozásomból egyébként elsőre leszűrhető dolgot, hogy lány vagyok. És mint nőnemű lény, nem vetem meg a romantikát. És kérem szépen, azt merem állítani, hogy szerelmet olyan gyönyörűen filmen még nem ábrázoltak szerintem, mint jelen esetben. Arwen és Aragorn kapcsolatáról beszélek, amelyről a könyvben körülbelül három mondatot ejtenek a harmadik kötet végén. Az ő jeleneteik engem totálisan megvettek. Tán nem is kellett volna mondaniuk semmit, már csak ahogy néztek egymásra (sőt, ahogy most erről írok), attól feláll a szőr a hátamon, annyira gyönyörű. A kétségek, amik gyötrik őket, hogy együtt lehetnek-e, hogy boldogok lehetnek-e együtt. És ahogy mindezen kétségek ellenére ragaszkodnak egymáshoz. Ahogy Arwen meginog egy pillanatra, de aztán rájön az igazságra. Ezeket a dolgokat soha senki nem mutatta még be ilyen igazán szépen. Ráadásul a jeleneteik életmentő oázisokként emelkedtek ki a szörnyedelem sivatagából. Hiszen közben dúlt a háború, rengetegen meghaltak, rengeteg árulás történt, erősen kétséges volt, hogy győzhet-e egyáltalán a jó oldal. És ez a szerelem balzsam a megtört néző szívére. Minden egyes alkalommal, amikor nézem, hálás vagyok, hogy láthatom. (És persze kívülről fújom minden egyes mondatukat.)

Azért nem akarom úgy lezárni ezt a bejegyzést, hogy ne említsem meg, azért voltak a könyvnek is erősségei a filmmel szemben, de ezek többnyire csak apróságok. Az egyetlen nagyobb jelentőségű, az az, hogy a film lezárul gyakorlatilag a végső csata után, és azt már nem mutatja be, milyen feladatok várnak még a hobbitokra a Megyében, mikor visszatérnek. Ezzel kerekebb volt a könyv lezárása.

Aztán a filmben nem kapunk választ bizonyos dolgokra, például, hogy miért hajózik el a végén Frodó. Vagy, ami még fontosabb, mi történik Szarumánnal, miután elárasztják Orthancot vízzel a fák. (Na jó, erre igazából kapunk választ, de csak a rendezői változatban.)

Aztán még két apróságot jegyeztem fel, amik nekem fontosnak tűntek, és nem is nagyon értettem, a filmben ezeket miért ferdítették el. Az egyik, hogy a szülinapi buli után Bilbó törpökkel indul útnak Völgyzugolyba. Aminek igazából nem sok jelentősége van, de azért jó kis visszautalás A hobbitra. (Bár az igaz, hogy filmek terén viszont A gyűrűk ura készült el előbb.) A másik pedig, hogy a móriai átkelés a könyvben eredetileg Gandalf ötlete volt, és ennek szerintem Gandalf karaktere szempontjából igenis nagy jelentősége van. Mert ugye Móriában történik valami fontos Gandalffal, és azzal, hogy az ő ötlete volt leereszkedni a bányákba, kicsit olyan, mintha tudattalanul saját maga menne a sorsa elébe. Mintha a tudatalattija pontosan oda irányítaná őt, ahol dolga van.

Összességében tehát azt mondhatom, hogy A gyűrűk ura esetében a könyv nagyon jó alapanyag volt, amiből a lehető legtöbbet hozták ki a filmesek, és valami csodát alkottak. Itt tehát én inkább a filmet ajánlanám fogyasztásra, főleg, ha az ember gyereke még csak most ismerkedik a műfajjal.