Személyesen - Őszi kaland

 

Készülök még egy bejegyzéssel a Fogadó a Repülő Sárkányhoz című könyvhöz, amelyről múlt héten már volt szó. (A bejegyzést itt éred el.) Most mégis valami más fog következni, ami nagyon kikívánkozik belőlem.

Amikor 2018. augusztusában elkezdtem bemutatni A Gyűrűk Ura első kötetét, már akkor is megemlítettem, hogy mennyire vágytam már újra Tolkien birodalmába. Akkor nekem az már egy újraolvasás volt, és most utánanézve nem hangsúlyoztam ki eléggé, mit is jelentett (és jelent azóta is) számomra ez a vágyakozás. Hát erről szeretnék ma írni.

A filmes összehasonlító bejegyzésben egyértelműen kifejtem, hogy A Gyűrűk Ura az egyetlen olyan mű, amelynek a filmes feldolgozása sokkal jobban tetszik, mint az eredeti könyv. (Azóta sem találtam más példát erre a faramuci helyzetre.) A film előnyeinek és a könyv hátrányainak következtében már akkor is a filmeket ajánlottam inkább fogyasztásra azoknak, akik nem hardcore rajongók. Ezt a véleményemet továbbra is fenntartom. Tolkien, bár hatalmas és elképesztő fantáziája volt, elsősorban tudós volt, nem író, és ez azért meglátszik a könyvön.

Ám nem mehetek el szó nélkül amellett, hogy végeredményben Tolkien volt az, aki létrehozott egy olyan univerzumot, amelybe minden késő nyáron / kora ősszel menthetetlenül visszavágyok.

A szerelmem a filmekkel valószínűleg annak következtében alakult ki, hogy a filmeket láttam előbb, és csak később tudtam meg, hogy ezek valójában könyvadaptációk. Persze mikor ezt megtudtam, rögtön megvásároltam a könyveket is, és azon melegében el is olvastam őket. Nem emlékszem már pontosan, hány éves voltam, mikor először olvastam, de biztos, hogy bőven nem voltam még 18.

Megszámolni nem tudnám, hányszor láttam már a filmeket. És nem csak, hogy láttam, de egy időben ezek voltak a komfort-filmjeim. Erre aludtam el, és ez szólt a háttérben, ha olyasmit csináltam, ami közben nem zavart, ha szól valami. Ez utóbbi főleg az első részre, A gyűrű szövetségére volt igaz, mert a másik kettő egyrészt jóval sötétebb, mind hangvételében, mind a látványvilágban, másrészt pedig azokban két külön szálon fut a cselekmény (néha még többön is), és én Frodó bolyongásait nem annyira szeretem.

A szerelemhez minden bizonnyal az is hozzátartozik, mennyi mindent képzeltem hozzá a látottakhoz. Eleve rögtön a sztori elején megismerkedünk egy teljesen új fajjal, akiknek az életvitele alapvetően elég vonzó, és a vidék, ahol laknak, sem megvetendő. És a felfedezésre váró dolgok egyre csak bővülnek és bővülnek. És erre persze aztán a könyvek is rásegítettek. Egyrészt sokkal több információt közöltek a filmből már ismert helyekről/népekről/eseményekről. Másrészt pedig kibővítették az univerzumot, hiszen a filmből azért jó pár dolog kimaradt.

Egyszóval kezdettől fogva imádtam azt a világot, amit Tolkien (és a filmesek) létrehozott(/hoztak). Szerettem nézni és szerettem olvasni is. És bár nem tartom magam egy őrült rajongónak, aki ennek az univerzumnak minden apró részletét ismeri, azért az évek során beszereztem még néhány könyvet, és tovább tágítottam a magam számára ezt a világot.

Közben nőttem és nőttem (és öregedtem), és kikerültem az iskola világából, és megszűntek a szeptember elejei iskolakezdések, amik számomra mindig is fontosak voltak. És azt hiszem, ekkor kezdett nálam valahogy összekapcsolódni Tolkien világa az ősszel. És azóta minden ősszel (sőt, már nyár végén is) megmagyarázhatatlan módon vágyom arra, hogy újra elmerüljek ebben a világban. Olyan erős ez az érzés, hogy ilyenkor mindig belekerülök egy mini olvasási válságba, mert ellenállok ennek az érzésnek, de mást sem tudok elkezdeni, mert Középföldére vágyok.

Annyit gondolkodtam már, hogy mi lehet ennek az oka, de még nem igazán találtam kielégítő választ. Mert Tolkien sztorija alapvetően azért nem egy szívderítő sztori. Tele van halállal, háborúval, félelemmel, kétségekkel. Ezeket én mégis valahogy kizárom, és csak a kaland marad meg számomra. Hogy valami új kezdődik, valami felfedezésre vár. És ezek az érzések nekem egyértelműen az iskolakezdéshez, és ezáltal az őszhöz kapcsolódnak.

Talán ez lehet. De ha valakinek van egy jobb válasza erre, szívesen venném. Addig is, én most egy kicsit Középföldén kalandozok, aztán visszatérek Le Fanu fogadójába (talán két bejegyzés erejéig is). És azt már most tudom, hogy szeptember utolsó szerdáján és október első szerdáján nem lesz bejegyzés, mert tanulmányúton leszek Görögországban. Viszont azt már elárulhatom, hogy Dosztojevszkij utolsó listás regényét, az Ördögöket viszem magammal. (Képes vagyok megkeseríteni a saját kalandom. 😊) Remélhetőleg a másfél hét alatt sikerül kiolvasnom. (Bár lehet, hogy már hamarabb is el tudom kezdeni.) És az októbert ezzel fogjuk indítani.

Milyen érzéseket, gondolatokat kötsz az őszhöz?

Tolkien Book Tag

Ma egy újdonsággal készültem nektek, méghozzá egy book tag-gel. Én magam még egyet sem töltöttem ki korábban, viszont mindig érdeklődéssel olvastam másokét. És már az első után úgy éreztem, hogy egy ilyet én is szívesen kitöltenék, csak kerestem a megfelelő első választást. Most pedig el is jött az ideje.

Középfölde témában több féle book tag-et is találtam, de végül ennél maradtam, mert ez nem szorítkozik kizárólag A hobbitra vagy A gyűrűk urára. Nem egy szokványos book tag, mert itt nem könyveket kell párosítani a megadott szempontokhoz, ugyanakkor én nagyon élveztem a kitöltését. (A jövőben pedig még több hasonló poszt várható, ezt bizton állíthatom!)

Másoknál engem nagyon bosszant, amikor csak szimplán megválaszolnak egy-egy kérdést, ezért igyekszem majd nem egyszavas válaszokat adni, hanem megindokolni a választásaimat. Bízom benne, hogy érdekesnek fogjátok találni. Aki pedig esetleg kedvet kapna, hogy maga is kitöltse, tegye meg bátran, akár itt kommentben is!

Vágjunk is akkor bele!

1. Hogyan kezdődött a te középföldei utazásod?
   Nos, az enyém egyértelműen A gyűrűk ura filmekkel kezdődött. Rögtön az első, A gyűrű szövetsége elvarázsolt, és tulajdonképpen a filmeknek köszönhetően szereztem tudomást a könyvekről.
    
via GIPHY

2. Melyik a kedvenc könyved, amely Középföldén játszódik?
   A gyűrű szövetsége, mégpedig azért, mert itt olvashatunk a szóban forgó szövetség kialakulásáról, és itt még együtt vannak a főszereplők. És nekem ez a szövetség nagyon szimpatikus.
   Őszintén szólva A gyűrűk urán és A hobbiton kívül csak két másik könyvet olvastam eddig, amelyek szintén Középföldén játszódnak. Ezek ugye a fentebb említett könyvek eseményeinél korábban játszódnak, egyfajta történelemkönyveknek is tekinthetők, és én így is kezelem őket. Inkább ismeretterjesztő könyvek, sem mint kalandregények. Bár a nemrégiben megjelent Beren és Lúthien még változtathat az erre a kérdésre adott válaszomon. (Bár azt hiszem, nekem az ultimate Middle Earth love akkor is az Aragorn-Arwen páros marad.)
    
via GIPHY

3. Melyik a kedvenc filmed, amely Középföldén játszódik?
   Szintén A gyűrű szövetsége a fentebb említett okokból, meg azért is, mert ez volt az a mű, amely megalapozta a Középfölde iránti vonzalmamat.
    
via GIPHY

4. Filmek vagy könyvek?
   Aki olvasta A gyűrűk ura bejegyzéseimet (főleg ezt), az tudhatja, hogy bár fájó szívvel, de ebben az egyetlen esetben azt kell mondanom, a filmek. Nekem ugye esélyem sem volt megalkotni a magam Középföldéjét, hiszen készen kaptam azt a filmekkel, de őszintén szólva kétlem, hogy ilyen gyönyörűnek tudtam volna elképzelni ezt a világot, úgyhogy nem haragszom ezért. És a filmek gyengéd húrokat pengettek meg a lelkemben (újfent az Aragorn-Arwen párost kell emlegetnem).
    
via GIPHY

5. Melyek a kedvenc karaktereid?
   A filmekben Aragorn, mert nagyon szépen lett ábrázolva, ahogy a kétségeiből „kigyógyulva” lassanként a nép vezére lesz (és mert… nem akarom ismételni magam, lásd az előző zárójeles félmondatom). És tulajdonképpen Thorin is nagyon el lett találva számomra, habár ő épp ellentétesen változik, a nemes tündöklése szép lassan foszlik szerte vele együtt.
   A könyvekben pedig Samu, mert még a filmbeli megjelenítésnél is sokkal ragaszkodóbb, hűségesebb és hősiesebb.
    
via GIPHY

6. Melyik középföldei fajhoz tartoznál?
   Szívem szerint a tündékhez csatlakoznék, de ha a mostani valómat kellene átkonvertálni… szerintem ent lennék. (Az a tény, hogy ők csak igen indokolt esetben szólnak… nos, tisztára mintha én lennék. Nekem sem kenyerem a dumálás.)
    
via GIPHY

7. Melyik a legjobb színész-karakter párosítás?
   Az igazság az, hogy én a legtöbb színész-karakter párosítással meg vagyok elégedve, szerintem majdnem mindenkit nagyon jól eltaláltak. Azért külön kiemelném Richard Armitage-t, mert nem hittem volna, hogy egy törp lehet szexi. J (De hát a best azért Viggo Mortensen marad.)
   Szóval ennél a kérdésnél én inkább azt emelném ki, hogy ki az, akit véleményem szerint nem találtak el. Cate Blanchett számomra az egyik legkevésbé kedvelt karakterré tette Galadrielt, egyszerűen feláll a szőr a hátamon, ha meglátom őt. Nem igazán tudom eldönteni, hogy a színésznővel vagy magával a karakterrel van-e bajom, de ez a kettő így együtt borzasztó párosítás lett. Én Galadrielt ennek következtében a negatív karakterek közé sorolom. És bár Lee Pace alakításával alapvetően semmi bajom sincs, sajnálom, hogy egy olyan negatív karaktert játszott, mint Thranduil. Ezzel szemben viszont akkor már meg kell jegyeznem, hogy tök jó viszont Hugo Weavinget pozitív szerepben látni! Valamint én egyáltalán nem erőltettem volna Evangelin Lily karakterét, számomra felesleges és oda nem illő volt. (Sem ő, sem a szerelmi háromszöge nem kellett volna.)
    
via GIPHY

8. Melyik a kedvenc helyed Középföldén?
   Ez egy nagyon nehéz kérdés, mert nagyjából az összes helyet, ahol a két mű szereplői megfordultak, szívesen felfedezném magamnak. (Persze orkok és más gonosz, barátságtalan lények nélkül.) Azért persze ha választanom kellene, le tudnám szűkíteni a kört, de nagyon nehéz, mert Tolkien és Jackson sok gyönyörű és érdekes helyet megálmodtak. Csak hogy néhányat kiemeljek: Hobbitfalva, a Pajkos Póni, Völgyzugoly, Erebor és Suhatag fénykorukban, a fehér város, Beorn háza. De ha tényleg csak egyetlen egy helyet lehetne választani, akkor azt hiszem, az az Argonath lenne. Monumentális, lenyűgöző, történelmi, misztikus, varázslatos.
    
via GIPHY

9. Melyik a kedvenc idézeted a könyvekből vagy a filmekből?
   Alapvetően Gandalf megszólalásait kedvelem a leginkább. Nem is csoda, elvégre ő lenne itt a nagy bölcs. És ha egyet ki kellene emelnem, az A hobbitból (film) a trollok legyőzése utáni pillanat, amikor Thorin és Gandalf váltanak néhány szót:
   „- Hová tűntél, ha szabad kérdeznem?
   - Előrementem.
   - És mi hozott vissza?
   - Hogy hátranéztem.”
   Ami persze így önmagában egy teljesen érdektelen beszélgetés, és épp ez tetszik benne, hogy semmitmondó, ugyanakkor kontextusba helyezve nagyon is találó.
via GIPHY

Az eredeti, angol nyelvű tag-et itt találtam:

https://mcgeetraveltales.com/2019/02/18/tolkien-book-tag/

Visszatérés a Megyébe | BubbleBook megaBubble box unboxing

Ismételten kicsomagoltam valamit, és tudom, tudom, hogy le vagyok maradva, mert rajtam kívül nagyjából már mindenkihez rég odaért ez a csomag. De mivel én nem Magyarországon lakom, így hozzám lassabban jutnak el ezek a dolgok.

Mindenesetre most itt van, illetve én vagyok jelenleg ott, ahol a csomag, szóval jól kibontottam, és megmutatom nektek (ha esetleg valaki még nem látta volna... :)).

A BubbleBook megaBubble csomagjáról van szó egyébként, amely Középfölde témában készült. Bevallom őszintén, eredetileg azért csaptam le rá, mert azt hittem, hogy gyűrűk urás kincsek lesznek benne. Az meg sem fordult a fejemben, hogy nem csak A gyűrűk ura játszódik Középföldén. De jöjjenek először a képek...



A BubbleBook egy magyarországi, könyves meglepetéscsomagokat megálmodó, összeállító és forgalmazó csapat. Korábban egyszer már rendeltem tőlük egy dobozt, méghozzá az egyik 2018 karácsonyára összeállított dobozukat, ez a megaBubble box pedig a második volt. A megaBubble box nem tartalmaz könyvet, hanem egy-egy témához szorosan kötődő ajándéktárgyakat. Azt hiszem, ez volt a második ilyen megaBubble boxuk, és hát mikor megláttam, hogy Középfölde lesz a téma, rögtön lecsaptam, két okból is. Az egyik, hogy nagyon szeretem az egész Középfölde univerzumot. A másik pedig, hogy ez jó témát biztosít majd egy bejegyzéshez. :)

Mint mondtam, egészen a nyitás pillanatáig fel sem merült bennem, hogy nem csak gyűrűk urás dolgok lesznek a dobozban, így nagyon meglepődtem, amikor széthajtottam azt a pergament, amely a fekete selyempapíron kívül fogadott.

Mert az ugyanis nem volt más, mint egy szerződés Tölgypajzsos Thorintól, miszerint elvállalom a betörő szerepét a törpcsapatban. És ez ugyebár A hobbit cselekményének szerves része. Ami egyébként szintén rajta van a listán, tehát valamikor majd újra fogom olvasni, és szintén Középföldén játszódik. De én valamiért gondolatban teljesen összekötöttem Középföldét A gyűrűk urával. (A mellette lévő kártya tételesen felsorolta a doboz tartalmát.)

Amit elsőként megpillantottam a dobozban, az a Funko Pop figura volt. Bármennyire igyekeztem is, nem tudtam teljes mértékben kikerülni a neten kerengő spoileres képeket, így tudtam, hogy lesz benne ilyen figura. Ami, bevallom őszintén, engem nem nyűgözött le, mert nem gyűjtöm ezeket a figurákat. Véleményem szerint ahhoz képest, hogy semmire sem jók, nagyon sokba kerülnek. A csekély lelkesedésemet pedig még tovább rontotta, hogy az én dobozomban egy Witch King volt.

Viszont ahogy bontogattam tovább a dobozt, a tekintetem egyre visszatért erre a figurára. Mert ő ugye egy gonosz karakter, viszont ez a figura halálosan cuki. Úgyhogy akárhányszor ránézek, folyton elmosolyodok. (Egyszer olvastam valahol, hogy azért szeretik az emberek az állatkölyköket, mert bizonyos dolgokban hasonlítanak az ember gyerekére. Például abban, hogy a testükhöz képest túl nagy a fejük, és ez a látvány tudatosan beindítja a szülői géneket. És ennél a figuránál is ez van, vagyis ez itt egy bébi Witch King, akit egyszerűen nem lehet utálni. :) :))

A másik jó nagy tétel, amely rögtön szemet szúrt, egy Prancing Pony-s bögre, amit viszont egyenesen imádok, mert imádom a mindenféle fan bögréket, meg úgy a bögréket általában.

Természetesen ezt azonnal kitéptem a kartonjából, elmostam, és fel is avattam. Igaz, csak teával. :)

Volt a dobozban még valami, ami extra dobozba volt csomagolva. Ez pedig nem más volt, mint egy kulcstartó, amit szintén csak imádni tudtam, ugyanis az egyetlen dolog, amit mai napig gyűjtök, azok a kulcstartók. (De ez valószínűleg nem a gyűjteménybe fog rögtön kerülni, hanem a lakáskulcsomra.)





Ezeken kívül volt még benne három darab poháralátét. Őszintén szólva ezt nem nagyon tudtam mire vélni. Biztos, hogy soha nem fogom használni őket, mert egyáltalán nem használok poháralátétet.

Illetve volt még benne egy óriási Középfölde térkép. Illetve csak egy részét ábrázolja Középföldének, és tényleg hatalmas. Ez valószínűleg ki fog majd kerülni a régi szobám falára.

Összesen tehát hat dolog volt a dobozban. Ebből kettőnek, a bögrének és a kulcstartónak igazán nagyon örültem, de a többi engem személy szerint nem vett le a lábamról. Ettől függetlenül nem mondanám azt, hogy kidobott pénz volt, mert egyrészt ajándékba kaptam végeredményben. Másrészt ha sosem próbáltam volna ki ezeket a meglepetés dobozokat, akkor mindig sóvárogtam volna utánuk. De azt hiszem, én ezekhez már túl öreg vagyok... :)

Itt járt a Télapó

Bevallom őszintén, ezt a bejegyzést szántam a most következő szerdára. De még mindig küzdök Gogollal, így az aktuális könyvről egyelőre nem tudok írni. Viszont hoztak egy csomagocskát a szüleim... akarom mondani, a Télapó. :) És mivel van benne valami, ami azért kapcsolódik a bloghoz (eleve azért került bele!), így tudtam, hogy szeretnék belőle bejegyzést.


Mielőtt belecsapnánk a képes - kicsomagolós beszámolóba, szeretném leszögezni, hogy ez NEM szponzorált tartalom! Nem állok kapcsolatban a céggel, nem ők kértek fel, hogy reklámozzam őket. Egyszerűen csak mint magánembert, nagy örömmel tölt el, hogy kicsiny hazámban is megjelennek az ilyen különlegességek. A termékeket abszolút a saját szórakoztatásomra rendeltem, de mivel elégedett vásárló vált belőlem, így megosztom veletek efeletti örömömet, és mint magánember, buzdítok mindenkit lelkesen arra, hogy aki szereti az ilyesmiket, nyugodtan kísérletezzen, mert szuperek a termékek!


Na de hogy miről is van szó: könyves témájú illatgyertyákról. :) A történet röviden, a Világok lángjától rendeltem néhány, illetve egész pontosan három darab illatgyertyát, csak úgy kipróbálásképp. Az ötlet szerintem zseniális, hogy valamilyen könyvhöz kapcsolódó illatokat zárnak kis üvegcsékbe, gyertya formájában. Szeretem a gyertyákat is, a könyves mütyűrüket is, úgyhogy eleve elég lelkes voltam. Készültek természetesen mindenféle karácsonyi illatokkal, úgyhogy főleg ezekből szemezgettem. Kettőt választottam végül (hosszas gondolkodás és ajándék-pénz számolgatás után), illetve a harmadikat pedig nem titkolt szándékkal azért rendeltem, hogy most jól írhassak erről nektek. Vagyis egy olyan könyves gyertyát választottam harmadikként, amely könyv szerepel az 1001-es listán.


A csomag jóval korábban megérkezett már egyébként, de mivel magyarországi címre jött, én meg ugye nem ott lakom, így a normál szállítási időnél kicsit többet kellett várnom, míg megkaparinthattam a kincseket. De most már itt vannak, a szüleim pedig már úton vannak hazafelé, a párom dolgozni, úgyhogy semmi sem akadályozott meg abban, hogy nyugodt körülmények között elővarázsoljam a csomagból a kicsikéket.


Nem is csigázok tovább senkit, beszéljenek most egy kicsit helyettem a képek.

És akkor íme, itt van a három gyönyörűség. Oké, az első nem teljesen könyves, mert az a Szívek szállodája című sorozathoz kapcsolódik, a második a Harry Potterhez, és a harmadik pedig A gyűrűk urához.

A Gandalf fantázianévre hallgató gyertya a cimke szerint pipadohány - tölgymoha - erdő illatú. Természetesen első dolgom volt letekerni a kupakját és megszuszózni. Elég... érdekes illatösszeállítás. Egyáltalán nem rossz, csak valahogy én másra, erdősebb, avarosabb illatra számítottam, ebben viszont inkább szerintem a pipadohány dominál. Még nem gyújtottam meg, de arra is sor fog kerülni (most épp az I smell snow! ég, a három közül első szaggantásra ennek tetszett a leginkább az illata, és meggyújtva is isteni egyébként).


Sem a rendelés, sem a fizetés, sem a szállítás során én nem tapasztaltam semmi problémát. A legnagyobb bajom az volt, hogy alig tudtam választani, legszívesebben mindből rendeltem volna. :) A csomagolás rendben volt, ahogy a képeken is láthatjátok, a doboz le volt ragasztva, benne töltőanyag, a gyertyák külön becsomagolva, és egyébként még a papír alatt pukifóliával (buborékfólia) is körbe voltak tekerve. Mindegyik gyertyához egyébként le van írva, hogy milyen illatokat használtak, de én úgy gondolom, attól még az ember zsákbamacskát vesz, hiszen nem lehet tudni, melyik illat lesz a legerősebb, vagy hogy passzolnak össze a különféle illatok. És ugye ami az egyik embernek tetszik, az a másiknak nem feltétlenül. Ebből a szempontból számomra meglepetések voltak az illatok, amitől tartottam kicsit, az tetszik a legjobban, a másik kettőnél pedig kicsit másra számítottam. De ez abszolút nem kritika, csupán az én egyéni ízlésem.


Összeségében én totálisan meg vagyok elégedve mindennel, és biztos, hogy fogok még a Világok lángjától rendelni. Addig pedig köszönöm ezt az első és minden kétséget kizáróan szuper élményt! Csak így tovább!

A gyűrűk ura | Könyv vs. film

És akkor végre valahára elérkeztünk ehhez a bejegyzéshez is. Azt hiszem, korábban csak a Jane Eyre kapcsán említettem meg a film változatot, mert annak is jelentősége volt számomra. És bár sok listás könyvből készült filmes adaptáció, ezekkel alapvetően nem tervezek foglalkozni. Viszont számomra A gyűrűk ura esetében is nagy-nagy jelentősége van a filmnek, ezért született ez a bejegyzés.

Nem kertelek, rögtön le is lövöm a poént: az általam eddig olvasott művek közül ez az egyetlen olyan, aminek a filmes verziója sokkalta jobban tetszik, mint a könyv! Lehet ezért megkövezni, de ez az igazság. Először láttam a filmeket, és nagyon tetszettek. Elsőre totálisan beleszerettem ebbe a különleges világba. Gyakorlatilag a filmek kapcsán szereztem tudomást a könyvekről, amiket szinte azonnal be is szereztem. Gondoltam, olyan lesz majd, mint más esetekben, a könyv kibővíti majd ezt az egész világot, én pedig boldogan merülök el benne. És tulajdonképpen ki is bővítette, de az alapsztori varázsa a könyv esetében egyértelműen elmaradt. Volt egy sarkalatos pont, egy nagyon-nagyon lényeges dolog, amiről azonnal tudtam, hogy na, ez megvolt a filmben, tök jó volt, viszont a könyvből 99%-ban hiányzott. Sokáig erre fogtam az egész dolgot, és most is úgy gondolom, ez a legjelentősebb, viszont a mostani újraolvasáskor jobban figyeltem a különbségekre, és próbáltam összeszedni, mik azok a dolgok, amik a filmben elvarázsoltak, a könyvben viszont nem.

Azt tudni kell, hogy filmekben ugyanúgy három részre osztották a történetet, mint a könyvekben, ugyanazokat az alcímeket kapták, és többé-kevésbé követni próbálják a könyves eseményeket. És itt már el is követtek két nagyon jó dolgot. Egyrészt ugyebár egy két és fél órás filmbe nem fér bele minden egyes kis részlet, ami a könyvben benne van. És nagyon jó érzékkel választották ki, hogy melyek azok a részek, amikre nincs szükség. Hogy mikre gondolok itt konkrétan? Például egy az egyben kihagyták az első könyvből a Bombadil Tomás részt. Ami egyébként a könyvben tök érdekes, mert érdekes maga a fickó, de a könyvben is például rohadtul idegesített, hogy róla miért nem tudtunk meg többet. A filmből kihagyták ezt a mézesmadzagot, mert annyira nagy jelentősége igazán a könyvben sem volt. Vagy például leegyszerűsítették Frodó „szökését” a Megyéből. Mert ugye a könyvben eladta Zsáklakot, ráadásul nem is akárkinek, hanem Tarisznyádi-Zsákos Lobéliának, akit ugye Bilbóval együtt mind a ketten utáltak, ez kicsit visszás volt a könyvben. A filmben meg egyszerűen csak bezárták az ajtót, és kész.

Egyes részeket tehát kihagytak, másokat átalakítottak, leegyszerűsítettek. De a fő történetszálat nagyon hűen követték. Olyannyira hűen, hogy bizonyos mondatokat szóról szóra kiragadtak a könyvből. De ezeket is néha más, jelentősebb ember szájába adták, vagy nem konkrétan abban a szituációban hangzott el, ahogy eredetileg, de abszolút helytállóak voltak. És ugyanígy voltak mellékszereplők, akiket kicsit átértelmeztek, de jó irányba (vagy legalábbis nem zavaróan).

Aztán persze semmiképp nem lehet elmenni a táj mellett, amelyet Tolkien is újra és újra kihangsúlyoz, folyamatosan bemutat. Valahogy az én agyamnak a tájképeket egyszerűbb képek formájában értelmezni, mint szövegként, így itt is nyert a vizuális ábrázolás. És azt hiszem, meg is találták mindig a legmegfelelőbb helyszíneket. És nem csak a széles látószögű képeken virítanak gyönyörű tájak, hanem például Völgyzugoly részletekbe menő fa faragványai is csodásak. Ugyanez igaz a jelmezekre és mindenféle kellékekre is; nagyon részletesek és gyönyörűek.

Az összefoglalásban ugye nehezményeztem, hogy a karakterek nem igazán lehettek jól ábrázolva. Nos, a filmben véleményem szerint sikerült ezt a csorbát is kiköszörülni. Kezdjük mindjárt a leglényegesebb szereplők, Frodó és Samu kapcsolatával. Ugyan itt egy alá-fölérendelt helyzetről van szó, nekem mégis közelebb állt a szívemhez a filmes páros, ahol ez nem volt annyira kihangsúlyozva, mint a könyvben. Sokkal bensőségesebb és szorosabb kapcsolatot láthattunk köztük a filmvásznon, amit én helyénvalóbbnak éreztem, mert azért szerintem az életveszély igen közel tudja hozni azokat az embereket, akik egyébként is kedvelik egymást. Samu karaktere viszont a többiekéhez képest a filmben nem tűnt ki annyira, mint a könyvben. A könyvben ugyebár számomra ő volt a fény az éjszakában a szereplők közt.

Aztán Gimli és Legolas kapcsolata is érdekesebb a filmben, jobban kiélezték a kezdeti ellenséges érzéseiket egymás iránt, és szépen lehetett követni, hogy fordul át a kapcsolatuk a vetélkedésen át végül barátságba.

Végül külön-külön meg kell említeni Aragornt és Boromirt, akiket sokkal odaillőbb személyekké tettek a filmben. Aragorn részéről nagyon tetszett az, hogy a filmben nem hangsúlyozta minden egyes szituációban, hogy ő Gondor trónjának örököse. Bár ugye rögtön az első filmben fény derül erre a tényre, mégis végig próbál a Vándor álcája mögé bújni. Sőt, inkább mintha őt magát is megrettentené ez a trónörökösösdi, és mintha mindhárom filmen át, egészen a végkifejletig vívódna saját magával, hogy valóban érdemes-e a trónra. Ez sokkalta szerethetőbb karakterré tette, így elárulom, nekem a filmben abszolút ő a kedvenc. Ráadásul szerintem Viggo Mortensenben megtalálták a tökéletes színészt a karakterhez. (Persze feltétlenül kellett hozzá még az a félhosszú, sötétbarna paróka!) Az első jelenettől kezdve egyszerűen totál beleestem, és ahogy haladt a történet, úgy lett egyre szimpatikusabb és szimpatikusabb.

Boromirnak pedig jobban kihangsúlyozták a „gonosz” mivoltát. Mármint a filmben az első perctől kezdve lehet érezni vele kapcsolatban, hogy ő bizony megpróbálja majd a saját akaratát érvényesíteni, és az kihatással lesz az egész szövetségre. És így is történik. Míg a könyvben kicsit elalszik az ember gyanúja, mert olyan ártatlanul ajánlja fel a szolgálatait.

Végül pedig következzen az a nagyon nagy horderejű dolog, amit a második bekezdésben emlegettem, ami miatt akkor is jobban tetszene a film, ha a fent felsorolt dolgok közül egyik sem létezne. Ehhez először is tisztáznunk kell azt a bemutatkozásomból egyébként elsőre leszűrhető dolgot, hogy lány vagyok. És mint nőnemű lény, nem vetem meg a romantikát. És kérem szépen, azt merem állítani, hogy szerelmet olyan gyönyörűen filmen még nem ábrázoltak szerintem, mint jelen esetben. Arwen és Aragorn kapcsolatáról beszélek, amelyről a könyvben körülbelül három mondatot ejtenek a harmadik kötet végén. Az ő jeleneteik engem totálisan megvettek. Tán nem is kellett volna mondaniuk semmit, már csak ahogy néztek egymásra (sőt, ahogy most erről írok), attól feláll a szőr a hátamon, annyira gyönyörű. A kétségek, amik gyötrik őket, hogy együtt lehetnek-e, hogy boldogok lehetnek-e együtt. És ahogy mindezen kétségek ellenére ragaszkodnak egymáshoz. Ahogy Arwen meginog egy pillanatra, de aztán rájön az igazságra. Ezeket a dolgokat soha senki nem mutatta még be ilyen igazán szépen. Ráadásul a jeleneteik életmentő oázisokként emelkedtek ki a szörnyedelem sivatagából. Hiszen közben dúlt a háború, rengetegen meghaltak, rengeteg árulás történt, erősen kétséges volt, hogy győzhet-e egyáltalán a jó oldal. És ez a szerelem balzsam a megtört néző szívére. Minden egyes alkalommal, amikor nézem, hálás vagyok, hogy láthatom. (És persze kívülről fújom minden egyes mondatukat.)

Azért nem akarom úgy lezárni ezt a bejegyzést, hogy ne említsem meg, azért voltak a könyvnek is erősségei a filmmel szemben, de ezek többnyire csak apróságok. Az egyetlen nagyobb jelentőségű, az az, hogy a film lezárul gyakorlatilag a végső csata után, és azt már nem mutatja be, milyen feladatok várnak még a hobbitokra a Megyében, mikor visszatérnek. Ezzel kerekebb volt a könyv lezárása.

Aztán a filmben nem kapunk választ bizonyos dolgokra, például, hogy miért hajózik el a végén Frodó. Vagy, ami még fontosabb, mi történik Szarumánnal, miután elárasztják Orthancot vízzel a fák. (Na jó, erre igazából kapunk választ, de csak a rendezői változatban.)

Aztán még két apróságot jegyeztem fel, amik nekem fontosnak tűntek, és nem is nagyon értettem, a filmben ezeket miért ferdítették el. Az egyik, hogy a szülinapi buli után Bilbó törpökkel indul útnak Völgyzugolyba. Aminek igazából nem sok jelentősége van, de azért jó kis visszautalás A hobbitra. (Bár az igaz, hogy filmek terén viszont A gyűrűk ura készült el előbb.) A másik pedig, hogy a móriai átkelés a könyvben eredetileg Gandalf ötlete volt, és ennek szerintem Gandalf karaktere szempontjából igenis nagy jelentősége van. Mert ugye Móriában történik valami fontos Gandalffal, és azzal, hogy az ő ötlete volt leereszkedni a bányákba, kicsit olyan, mintha tudattalanul saját maga menne a sorsa elébe. Mintha a tudatalattija pontosan oda irányítaná őt, ahol dolga van.

Összességében tehát azt mondhatom, hogy A gyűrűk ura esetében a könyv nagyon jó alapanyag volt, amiből a lehető legtöbbet hozták ki a filmesek, és valami csodát alkottak. Itt tehát én inkább a filmet ajánlanám fogyasztásra, főleg, ha az ember gyereke még csak most ismerkedik a műfajjal.

J.R.R. Tolkien: A gyűrűk ura összefoglaló

Elérkeztünk tehát az összefoglalóhoz.

Az első és legfontosabb dolog, amivel talán az első kötetnél kezdenem kellett volna, én az Európa Kiadó 2004-es kiadását olvastam. Bár szerintem a borító alapján ki lehet keresni, mert mindegyik kiadásnak más a borítója.

Magát a cselekményt már nem szeretném tovább ecsetelni, ezekről bővebben írtam itt, itt és itt. Azt hiszem, az egyes részekből lehetett érezni, hogy ez a könyv valamiért nem lett a szívem csücske, és ez némi magyarázatra szorul.

Tolkien érdemeit nem lehet elvitatni, kétségtelenül nagyot alkotott, ezt el kell ismernem. Elvégre egy komplett új világot hozott létre földrajzzal, történelemmel, nyelvekkel. És ezt a világot mindenféle egzotikus lényekkel népesítette be: tündékkel, törpökkel, hobbitokkal, entekkel, stb. És valami újról, a mi emberi világunktól ennyire eltérő dolgokról olvasni, ez valahogy alapból felkelti az ember kíváncsiságát.

Tolkien azonban alapvetően tudós ember volt, nyelvész. Ugye kitalált egy mesterséges nyelvet új betűkkel, szavakkal és nyelvtannal. És eköré kerekített egy hosszú-hosszú történetet. És nekem olvasás közben végig az volt az érzésem, hogy Tolkien elszórakoztatta magát unalmas perceiben ezzel a történettel, de alapvetően nem a nagyközönségnek szánta. Mert nekem valahogy nem voltak egyensúlyban a dolgok ebben a könyvben. Tolkien kikerekítette azokat a témákat, amik őt jobban foglalkoztatták, a többivel nem különösebben foglalkozott. Ez a szereplőknél látszik meg igazán. Sok szereplőt csak olyan szinten ismerünk meg, hogy tudjuk, melyik fajba tartozik. Egyik karaktert, még a legfőbb szereplőket sem éreztem igazán kidolgozottnak.

Azért sikerült kedvenc szereplőt találnom magamnak, igaz, csak a végére kristályosodott ki bennem, hogy ő lesz az. Ez pedig Samu. Én azt hiszem, hogy ő a rejtett kincs ebben a történetben, az olvasó szerintem vele tud a legjobban azonosulni. Mert ő olyan kis egyszerű életet él, egyszerű vágyai vannak. De belecsöppen ezekbe a sorsfordító eseményekbe, és akkor maga is meglepődik, milyen rejtett képességei vannak. Próbálja mindig a dolgok jó oldalát nézni, hűséges, odaadó és kitartó. Egy olyan hős, aki például Aragornnal szemben nem született nagy dolgokra, mégis helytállt az események sűrűjében.

Azért mégis egy mondat a cselekményről. Mennyiféleképpen meg lehet írni a jó és a rossz párharcát! Mert alapvetően ez a könyv is arról szólt. Sőt, mintha minden történet a világon, a romantikus regények és még a saját életünk is erről szólna. Minden-minden visszafejthető ehhez az ősi alapvetéshez.

Összességében tehát emelem a kalapom Tolkien munkássága előtt, kétségtelenül valami zseniálisat hozott létre, de talán még dolgozhatott volna rajta. Épp ezért ezt a könyvet én nem is ajánlanám jó szívvel mindenkinek. Csak az igazán kíváncsiaknak, akik szemet tudnak hunyni a hiányosságai felett.

J.R.R. Tolkien: A gyűrűk ura III.

Végére értem a középföldei utamnak, de hohó, lesz ám itt mit mesélni! Azért ne szaladjunk annyira előre, kezdjük csak szépen az elején.

Tehát, megkapjuk a szokásos összefoglalót, immár az előző két kötetről. Hogy direkt-e vagy véletlenül, fogalmam sincs, de Tolkien saját maga lövi le a poént az összefoglalóban, már arra vonatkozóan, hogy mi lesz az egész történet végkimenetele. Bár ez a címből is sejthető azért, hiszen a harmadik kötet A király visszatér alcímet viseli. (Gondolkodtam egy pillanatra, hogy tényleg sejthető-e a címből, de igen, mert Szauronra sosem hivatkoznak királyként… Na, most én is lelőttem a poént. A manóba! De ne aggódjatok, azért nem fogok minden izgi részletet elárulni.)

Az ötödik és a hatodik könyv, amelyeket a harmadik kötet tartalmaz, próbál az előző kötet sémája szerint haladni. Vagyis az ötödik könyvben visszatérünk Gandalf, Aragorn és a többiek társaságába, akik ugye már úton vannak Minas Tirith felé. A nazgulok felbukkanása kicsit megsietteti a dolgukat, és még így is, Aragorn a halott seregével és a rohaniak majdnem későn érnek Gondorba. Nagy csatának lehetünk szemtanúi, amiben majdnem elesik a fehér város, a király városa, de az utolsó pillanatban megérkezik a felmentő sereg. Valamint még egy jelentős dolog is történik, egy rejtélyes személynek ugyanis sikerül megsemmisítenie a nazgulok urát, a kilencek közül a fő-főgonoszt, a Boszorkányurat, akit ugyebár elméletileg férfiember nem tud megölni. A csata közben a gondori helytartó, Boromir és Faramir apja kicsit megzakkan, és eltávozik az élők sorából. A csata után kicsit rendezik a kapitányok a soraikat, majd Gandalf javaslatára Mordor kapujához vonulnak, hogy egy öngyilkos akcióval segítséget nyújtsanak Frodóéknak átjutni az orkoktól hemzsegő vidéken. Még láthatjuk, ahogy ez a csata is megkezdődik, az ellenség nagyon szorongatja az embereket. Ekkor azonban valaki felfedezi, hogy közelednek a sasok, akik ugye Gandalf barátai, és ezt jó ómennek tekintik.

Ennél a pillanatnál válunk el Gandalftól és társaságától, és térünk vissza Frodóhoz és Samuhoz. Samura ugyebár épp nehéz pillanatok várnak, hiszen ki kell mentenie először is Frodót az orkok karmai közül. Ez csodával határos módon sikerül is neki. Aztán csak ballagnak, ballagnak tovább a kihalt tájon. Elfogy a vizük, nem nagyon találják az utat, és már alig bírnak menni. De ők is tudják, hogy minden egyes megtett lépéssel közelebb jutnak a Végzet Hegyéhez. És ahogy látják közeledni a hegyet a láthatáron, az valahogy mindig erőt ad nekik még egy lépéshez. Kínszenvedések árán ugyan, de el- és feljutnak a hegyre, ám ekkor nem várt fordulat történik, több is egymás után, amiket a világért sem szeretnék elárulni, mert ezek teszik igazán izgalmassá a végét. A lényeg, hogy sikerül a gyűrűt megsemmisíteni, egészen undorító, de – hogy is mondjam? – egzotikus módon. J (Remélem, felkeltettem a kíváncsiságod.) Majd a sasok, akiket az épp harcoló katonák láttak meg elsőként az égen, elmennek Frodóért és Samuért, és kimentik őket a lávafolyamból. Itt ér össze gyakorlatilag újra a két történetszál. Ezután történik még jó pár, happy endes dolog, ugyebár a király visszatér, mindenféle frigyek köttetnek. És követhetjük a négy hobbitot a visszaútjukon a megyébe, ahol még vár rájuk némi kis kaland, mielőtt békében élhetnének tovább. Illetve egyikük, talán nem is olyan nehéz kitalálni, melyikük, sosem tud már békében élni a Megyében, és él az Arwentől kapott ajándékával, miszerint elhajózhat a tündékkel Nyugathonba.

Így ér véget a mese. Ezután van még egy jó hosszú függelék rész, amely egyrészt tartalmazza néhány olyan fontos eseménynek a leírását, melyek gyakorlatilag előzményei voltak a nagy Gyűrű háborúnak. (De mondjuk véleményem szerint egészen Ádámig és Éváig visszamegyünk, szóval sok részét én kicsit feleslegesnek éreztem. Ha valakit érdekel ez az egész univerzum, akkor olvassa el a kiegészítő köteteket, úgy mint Szilmarilok, Befejezetlen regék Númenorról és Középföldéről, stb.) Aztán vannak még benne családfák, de ezeket nehéz egy kicsit kibogozni, mivel a 90%-ukról nem is esik szó a történetben, valamint ugye előszeretettel nevezték el a népek a gyerekeiket a felmenőikről, tehát van, hogy egy név ötször is szerepel egy családfán. Illetve van még egy kis értekezés a végén a középföldei időszámításról és a nyelvekről. Utóbbi számomra teljesen értelmezhetetlen volt, mivel nem ismerem a szakszavakat.

Talán ha nem ismertem volna már a történetet, nagyobb lelkesedéssel tudnék áradozni róla. Azért így is nagyon tetszett, csavarosnak és nagyon helyénvalónak éreztem a befejezést. És történtek velem olvasás közben olyan dolgok, hogy ihaj. És ezek a felismerések, amikre most jutottam, talán nem jöttek volna elő, ha a történetre, mármint magára az eseményekre kellett volna koncentrálnom.

Térjünk is rá akkor ezekre. Az első, és legkisebb jelentőségű dolog, de feltétlenül meg kell említenem, hogy Aragorn a harmadik részre mintha kissé visszább vett volna. Ugye az előző részben nagyon nem tetszett, ahogy Edorasban viselkedett. Mostanra viszont mintha kicsit lehiggadt volna. Nem tudom, minek volt köszönhető ez, de mindenesetre örültem neki. (Hogy miért, az majd a filmes posztból fog kiderülni.)

A második dolog Éowynhoz fűződik. Ugye már az előző részben is eléggé érezhető, de itt a harmadikban aztán igazán egyértelművé válik, hogy fülig beleszeret Aragornba. Aragorn korrekt, megmondja neki, hogy nem tudja viszonozni a szerelmét, mert az ő szíve máshova húz. Ez elég rosszul érinti Éowynt, de érthető, melyik nőt ne érintené rosszul? Az viszont számomra először nem volt ennyire egyértelmű, hogy később miért mond igent Faramirnak. Sőt, egyenesen bosszantott ez a lépése, mert úgy éreztem, ezzel csak azt bizonyította, hogy az Aragorn iránti szerelme nem volt több, mint szalmaláng. De aztán később, a saját életemen gondolkodva, rájöttem, hogy gyakorlatilag velem is ez történt. Nekem is megvolt a magam Aragornja, aki után vágyakoztam. Sőt, én még rosszabbul is jártam, mert ő nem volt olyan nemes, nem árulta el, hogy nincs esélyem, így volt alkalmam belekóstolni a királynőségbe. Mikor annak a kapcsolatnak vége lett, még hosszú évekig vágyódtam utána, hiába voltak közben más kapcsolataim. De most megtaláltam az én Faramiromat, aki ráébresztett, hogy bármennyire szerettem volna is királynő lenni, a király mellett én nem lehetek boldog, mert a király nem lenne boldog mellettem. Így szép csendben én is elengedtem őt, és Faramirt választottam. Jöhet az esküvő! J

A harmadik, és ez alkalommal utolsó dolog, amiről értekezni szeretnék, az pedig Frodóék útja. Ugye már az előző résznél is ki voltam akadva, mennyire unalmas, mert nem történik velük semmi, csak mennek a kopár tájon, és szenvednek. Nos, azt mindenesetre le kell szögezni, hogy azért ebben az utolsó részben az ő történetük is izgalmasabbá válik. De még így is untam, és alig vártam, hogy túljussak rajta. Vagyis azt hittem, hogy unom. De aztán volt egy pillanat, azt hiszem, akkor, amikor az úton menetelő orkok beállították őket a sorba, de ők már alig bírtak menni, csak bukdácsoltak, és végül szerencséjükre elértek egy kapuhoz, ahol nagy volt a torlódás, kitört valami csetepaté, ők meg észrevétlenül legurulhattak az útról a sziklák közé. Azt hiszem, ez volt az a pont, amikor megint csak rájöttem valamire. Mégpedig arra, hogy valójában azért akartam túl lenni a Frodós részeken, mert féltem. Féltettem őket. Hiába ismertem már a történetet, mégis betegre izgultam magam, hogy mi lesz velük. Legszívesebben néha megráztam volna őket, hogy hékás, hogy voltatok képesek belemenni ebbe a dologba? Hiszen ez a vállalkozás egyenlő volt a halállal. Ők mégis belevágtak. Azt hiszem, Frodó a nagytanács óta teljes határozottsággal tudta, hogy ezt a küldetést egyedül ő viheti véghez. Hát belevágott, bár gőze se volt, hogy mi fog kisülni belőle. És mert ilyen bátor volt, melléállt Fortuna. Mert azért valljuk be, elég sokszor csak a szerencsén múltak a dolgai. De így működhet a vonzás törvénye. Elhatározod, belevágsz, és nem hagysz más lehetőséget, csak hogy sikerüljön. És akkor minden összefog azért, hogy tényleg sikerüljön. És talán azért esett épp most a választásom A gyűrűk urára, mert épp kellett nekem ez a megerősítés, hogy bár a jelenlegi döntéseimnek egyáltalán nem látom a kimenetelét, mégis vágjak bele, köteleződjek el, és akkor minden és mindenki azon lesz, hogy engem segítsen.

Jövő héten jövök az összefoglalóval.

„De a tett attól, hogy nincs ki dicsőítse, éppolyan vitéz tett marad.”

J.R.R. Tolkien: A gyűrűk ura II.

Túljutottam hát a középföldei kalandjaim második szakaszán. A második kötet A két torony alcímet viseli, és rögtön az előszóban meg is tudjuk, hogy azért, mert két nagyhatalmú mágus és lakhelyeik játsszák most a főszerepet. A könyv elején egy fejezet összefoglalja, mik történtek az első kötetben, aztán pedig bele is vágunk a folytatásba. És a két toronynak megfelelően, na meg ahogy a szövetség tagjai elválnak, úgy mi is két szálon követhetjük tovább az eseményeket.

A harmadik könyv Aragorn, Legolas és Gimli kalandjait meséli el. Mikor ugyanis Frodóék titokban elválnak a többiektől, a folyóparton az ottmaradottakra (akik egyébként éppen Frodót keresik) lecsap egy ork horda. Az orkok a hobbitok körül Trufával és Pippinnel találkoznak, és mivel azt a parancsot kapták, hogy a félszerzeteket élve és sértetlenül vigyék az urukhoz, mással nem is foglalkoznak, fogják a két hobbitot, és elvonulnak. Aragornék, miután nem találják meg Frodót és Samut, feltételezik, hogy ők ketten továbbindultak, hogy az eredeti küldetést teljesítsék, és mivel Aragorn úgy érzi, nem segíthetnek nekik, így inkább az orkok után erednek. Útközben váratlanul találkoznak egy régi ismerőssel, aki jelentősen fordít az események menetén. És a három jó barát, mert eddigre már Legolas és Gimli is megbékélnek egymással, hamarosan egy csata kellős közepén találják magukat, melyet egyébként a rohaniak vívnak Szarumán orkjai ellen. És mivel a történet ezután folytatódik, talán nem lövök le nagy poént, ha elárulom, hogy sikerül győzedelmeskedniük, Szarumán pedig igencsak pórul jár.

A negyedik könyv körülbelül egy időben játszódik a harmadikkal, és ebben pedig Frodóék további útjáról szerezhetünk tudomást. Erről viszont nem tudok túl sok mindent mondani. Mert nem nagyon történt velük sok említésre méltó. Szegődött hozzájuk egy harmadik útitárs, akiben bár egyiken sem bíztak meg, mégis szükségük volt valakire, aki többé-kevésbé ismerte az utat a gonosz föld belsejébe. Valamint egyszer gondori emberek fogságába estek, de az ő bölcs vezetőjük, Faramir végül útjára engedte őket. S a könyv végére sikerül is behatolniuk Mordorba, bár épp az utolsó fejezetben adódik egy kis bonyodalom. Tehát aki még nem ismeri a történetet, akár izgalommal várhatja a harmadik kötetet.

Ezzel a kötettel jóval lassabban haladtam, mint az elsővel. Ennek két oka volt. Egyrészt itt voltak látogatóban a szüleim. Másrészt pedig főként a második fele rettenetesen vontatott volt. Míg az első, Aragornos részben szinte minden fejezetben történt valami, ami előrevitte a cselekményt, a Frodós részben alig történt valami. Ott újfent rengeteg volt a tájleírás, amitől én a falra másztam, mert másról sem szólt, csak hogy jajj, milyen sötét van, mindenhol sziklák, nem lehet rendesen haladni, büdös is van, nincs kaja, nincs víz, és még sötét is van, és sziklák, és büdös, és stb. Az egyetlen dolog, ami ebben a részben számomra érdekes volt, az Faramir jelleme. Ő ugye Boromir öccse. Érdekes volt összehasonlítani, mennyire különböző a két testvér. És ennek kapcsán azon filozofálgattam, vajon miért hat valakire erősen az egy gyűrű, más meg simán ellenáll a hatalmának. És arra jutottam, hogy ez olyan fortélyos varázslat lehet, mint amit Dumbledore vitt véghez A bölcsek kövében Edevis tükrével. Ha nem akarod mindenáron használni, akkor nincs hatalma feletted.

Még néhány megjegyzés. Aragorn viselkedése számomra visszataszító. Ahogy viselkedett, mikor Théodenhez akartak bejutni, hogy márpedig ő itt a nagyobb valaki, és ő nem fogja letenni a kardját. Egyre kevésbé szimpatikus. Ezzel szemben viszont nagyon kedvelem Samut. Nem csak a nyilvánvaló jó tulajdonságai miatt, már hogy hűséges, önfeláldozó, kitartó. Hanem mert sokkal több van benne, mint amennyit elárul magáról. Olyan dolgok is, amikről valószínűleg még ő maga sem tud, de ott szunnyadnak. És én azt hiszem, hogy neki feltétlenül részt kellett vennie ebben a kalandban, mert így tudnak majd előjönni azok az értékei, amelyekre egyébként a Megyében, békében éldegélve valószínűleg sosem lett volna szüksége.

A többiekről még mindig nem tudunk meg semmi érdemlegeset, ami bizonyos szempontból szomorú, más szempontból pedig érthető. De erről majd egy másik alkalommal.

És a végére még egy apróság. Tavasszal elvégeztem egy rövid író kurzust, ahol azt tanították, hogy nem szép dolog alliterációkat használni egy prózai műben. De kell ennél szebb ellenpélda: „Délutánra már kezdték utoléni őket a fekete felhők; dagadozó szélű, vakító fényekkel villogó, baljós baldachinként borultak fölébük.” Kövezzetek meg, de nekem tetszik! J

„De akkor se adjatok fel minden reményt. Mert ki tudja, mit hoz a holnap. Olykor épp a felkelő nap hozza a tanácsot.”

„…van, amibe jobb belevágni, mint visszautasítani, még ha rossz véget ér is.”

„Aki bajban nem tud a kincsétől megszabadulni, önmagát béklyózza meg.”

„…a megégetett kéz a legjobb tanítómester.”

„Valamikor azt hittem, hogy azok a csudálatos régiek azért indultak útnak és keresték az ilyet, vágytak rá, mert nyugtalanok voltak, az élet meg egy kicsit unalmas, tehát, hogy úgy mondjam, virtusból. De, a regékből végül is nem ez derül ki, legalábbis azokból, amelyek megragadnak az ember eszében. Hanem hogy hőseik úgy csöppentek bele… ahogy mondtad, arra vezetett az útjuk. De gondolom, mindig lett volna alkalmuk, hogy visszaforduljanak, mint ahogy nekünk is volt, csakhogy ők nem fordultak vissza. S ha visszafordultak volna, akkor nem tudnánk róluk, mert elfelejtették volna őket. Mi csak azokról tudunk, akik továbbmentek…”