Gonoszságok gyűjteménye | Elmélkedés az Üvöltő szelekről

Van bizony Teacher’s Guide az Üvöltő szelekhez, tehát most kellene jönnie az elmélkedéseknek, és jön is, mint látjátok. Akik olvasták a múlt heti bejegyzést, azok már tudják, hogy én bizony ezt a könyvet félbe hagytam. (Illetve technikailag nem félbe, mert annál tovább jutottam, kb. 200 oldallal a vége előtt hagytam abba.) És őszintén szólva nem állt szándékomban többet beszélni róla, de aztán belekukkantottam a segédletbe, és úgy döntöttem, legyen. Szóval igen, most egy félig elolvasott könyvről fogok elmélkedni. J

Elsőként le kell szögeznem, hogy igen, megtudtam a történet végét, de a legkevésbé sem hozott lázba. Tényleg, magamat is megleptem vele, hogy teljesen hidegen hagyott. Úgy léptem túl ezen a könyvön, mint… Nem is tudom, de az a lényeg, hogy amikor olvastam, egyszerűen éreztem, hogy ezt kell tennem, megtettem, lezártam, továbbléptem.

A mondanivalóim három pont köré fognak csoportosulni, ezek pedig a nézőpont, a témák és a hangulat. Kezdjük is a nézőponttal. Három különböző nézőpontból követhetjük az eseményeket: Lockwoodéból, Nelly-éből és egy harmadik, mindentudó nézőpontból láthatjuk azokat az eseményeket, amelyeknél Nelly nem volt ott. Az ugyebár elég logikusnak tűnik, hogy ha egy külső szemlélő szempontjából tekintünk a történtekre, sokkal reálisabb képet kaphatunk az eseményekről. Csak kérdés, hogy ebben az esetben Nelly mennyire külső szemlélő. Én először őt egy teljesen ártatlan szereplőnek hittem, aki pusztán azért tud ennyi mindent, mert a személyzet tagjaként elég sok helyre volt bejárása. De Nelly sokkal-sokkal fontosabb karakter, mint ahogy azt az elején feltételeznénk. Sőt, mondhatni kulcsfigura, mert véleményem szerint ő az, aki bármikor gátat szabhatott volna az eseményeknek, mégsem tette. Annak ellenére nem tette, hogy sok esetben ő is tudta, hogy amit csinál, az nem jó, és senkinek nem fog előnyére válni. Ezért ő egy nagyon cseles karakter. Mert tényleg teljesen ártalmatlannak tűnik, de valójában a gyengesége miatt ő a legfőbb gonosz ebben a könyvben.

A segédlet szerint a könyv az alábbi témákkal foglalkozik: családok közötti viszály, testvér-rivalizálás, szerelem és bosszú. Persze mind nagyon súlyos és fontos témák, amikről érdemes beszélni, de engem ezek közül jelen esetben csak egy érdekel, és az a szerelem. Eleve megkérdőjeleződött bennem, hogy beszélhetünk-e ennek a könyvnek a kapcsán szerelemről. Mert itt még azok is átgázolnak egymáson, akik elvileg szeretik egymást. De amit végképp nem értek, hogy az a nagyon büszke Heathcliff, aki felhúzott orral elszelelt, mikor meghallotta, hogy a barátnője nem menne hozzá feleségül az alacsony származása miatt, még akkor is majd meghalt a szerelemtől, amikor kikenve-kifenve visszatért, de a szerelme még akkor is inkább a pénzhez ragaszkodott, mint hozzá. Heathcliff tűnik a leggonoszabb embernek a világon, vagy legalábbis a könyvben mindenképp, de valójában csak egy gyenge, szeretethiányos, szánandó idióta.

Most, hogy ezt a két dolgot így kielemezgettem magamban, egészen értelmet kezd nyerni számomra a könyv zsenialitása, de… Beszéljünk végezetük a harmadik pontról, a hangulatról. A környezet, amiben a történet játszódik, már előrevetíti, hogy itt semmi jó nem történhet. A borús idő, a ködös láp, a csontig hatoló hideg mind remekül megalapozzák a hangulatot. Csakhogy aztán nem hogy semmi jó nem történik, hanem folyamatosan csak rossz dolgok történnek. Nincs oldás, nincs megkönnyebbülés. Nincs az ég egy adta világon semmi két negatív hangulatú esemény közt, ami egy kicsit is azt sugallná az olvasónak, hogy tarts ki. Azt hiszem, hogy ezt a múlt heti bejegyzésben is említettem, hogy olyan szinten lehúzott hangulatilag a könyv, hogy azt el sem tudom mondani. Tényleg, fizikailag és lelkileg is rosszul voltam olvasás közben, mert nem volt ebben a könyvben semmi, amit egy kicsit is szerethettem volna. Nem volt egy szereplő sem, akinek drukkolhattam volna, vagy egyáltalán akinek érdekelt volna a sorsa. Olyan depresszív állapotba kerültem ettől a könyvtől, hogy tényleg úgy voltam vele, ezt nem akarom tovább erőltetni, mert egyszerűen nem esik jól. Nem szolgálja a javamat. Talán durvának fog hangzani, de számomra hangulatban Sade márki műveivel vetekedett ez a könyv.

Végezetül felírtam még egy kérdést, amelyet a segédletben olvastam, ami totál kiverte nálam a biztosítékot. (Már ha lehet azt még jobban kiverni…) A kérdés pedig úgy hangzik, hogy hogyan tartja fenn Bronte a szimpátiát a két főszereplő, Heathcliff és Catherine iránt. Ha erre nekem épkézláb választ tud adni valaki, az előtt fejet hajtok, de komolyan. Mert szerintem semmilyen szimpátiát nem épített fel, mert egyszerűen nem lehet. Itt két gusztustalan emberről van szó, és ami köztük van, azt pedig távolról sem nevezném szerelemnek. Nincs itt mivel szimpatizálni.

Bántalmazó kapcsolat | Emily Bronté: Üvöltő szelek

Nem hittem volna, hogy lesz még egy olyan könyv a >nem mondjuk ki a nevét, de itt írtam róla< kívül, amit félbe fogok hagyni. Azt meg pláne nem gondoltam, hogy ilyen gyorsan szembe fogok találkozni vele. Arról pedig végképp sejtésem sem volt, hogy épp egy ilyen népszerű mű lesz az. De megtörtént. Kétszáz oldallal a vége előtt (összesen 1100 oldal e-bookként) úgy döntöttem, hogy leteszem Emily Bronte Üvöltő szelek című könyvét, és soha többet az életben nem veszem fel. És a legmeglepőbb a dologban, hogy kicsit sem vérzett érte a szívem.

Röviden a történetről, már amennyit sikerült felfejtenem belőle. Elméletileg ez egy szerelmes regény lenne, de én szerelemnek szikráját sem véltem felfedezni ebben a könyvben. Volt viszont benne minden, ami csak rossz lehet az emberekben. Adott egy család, ahol az apa maga mellé vesz egy árva fiút. A fiú beleszeret az apa vérszerinti lányába, amit persze senki nem néz jó szemmel. A lánynak ugyanakkor egy másik, rangban inkább hozzá illő fiú is udvarol, és a lány, Catherine végül őt választja, pedig a szíve az árva fiúhoz, Heathcliffhez húz. Heathcliff egy nap megszökik a családtól, majd évekkel később kiművelve tér vissza, és bosszút áll gyakorlatilag mindenkin. Catherinen, a férjén, Catherine lányán, Catherine férjének a húgán, akit egyébként elvesz feleségül, és akitől születik egy fia, akit szintén megöl, Catherine bátyján és annak a fián.

Ebben a történetben minden szereplő vagy megátalkodott gonosz, vagy elzüllött idióta, vagy annyira szerencsétlen, hogy képtelen segíteni magán, és a gonosz áldozata lesz. Egy kivétel sincs ez alól, még a történet elmesélője, aki a családok szolgálatában állt, Nelly is egy tökkelütött idióta volt, és minden megnyilvánulása bosszantott. Semmi az ég egy adta világon nem volt ebben a könyvben, ami reményt keltett volna, elgondolkodtatott volna, netalán tanított volna valamit. (A szórakozást felejtsük is el gyorsan ez esetben.)

Körülbelül a feléig egyébként egész tűrhető volt a kapcsolatunk a könyvvel, és ott még érdekelt is valamennyire a végkifejlet. Ezért, bár piszkosul szenvedtem, és küzdenem kellett minden egyes oldallal, mégis próbáltam kitartani. Ez a könyv minden szavával, minden betűjével bántott engem, esküszöm, fizikailag rosszul voltam olvasás közben. Mégis reménykedve igyekeztem kitartani mellette. De egyre sötétebb lett a történet, bosszantott, és fájdalmat okozott egyszerre, és akkor úgy döntöttem, hogy elég. Mert nincs az a végkifejlet, ami ezért a szenvedésért kárpótolhatna. Így hát elengedtem ezt a történetet.

Viszont nagyon érdekelne, hogy akinek tetszett, miért tetszett. Kérlek, osszátok meg velem a véleményeteket, és próbáljatok meggyőzni. Mert én tényleg ki akartam tartani e mellett a könyv mellett, de semmi mást nem láttam, csak visszataszító, gonosz, álnok embereket, akik tönkretették saját magukat és a környezetüket.

Hazudtam az előbb, egy dolgot mégiscsak tanított ez az eset: hogy néha igenis el kell engedni a dolgokat. Sok jó könyvet felfedeztem már ebben a projektben, amik szintén szenvedve indultak. De ez most más volt. Ebben a történetben tényleg semmit nem találtam, ami csak kicsit is jó érzéssel töltött volna el. Sőt, komolyan rosszul voltam, miközben olvastam.