Le a maximalizmussal! Avagy mit olvastam az utóbbi hetekben...

Némileg rendhagyó bejegyzés következik…

Kerülgettem már egy ideje a forró kását, aztán végre úgy döntöttem, hogy belevágok. Victor Hugo eme nagy becsű művét én egyszer már olvastam, és mindig büszke is voltam magamra, hogy viszonylag fiatalon megbirkóztam egy ekkora monstrummal.

Két dologra emlékeztem határozottan a korábbi olvasásból. Az első, hogy a cselekmény egyszerűen csodálatos. A második pedig, hogy tele van a könyv jelentéktelen dolgok végtelenül részletes leírásával. Valamint rengeteg korabeli személyt és eseményt megnevez Hugo, aminek szerintem már az ég világon semmi jelentősége nincs.

Nos, ez a két véglet viaskodott most is. Elmerülni a címben megnevezett nyomorultak, vagyis Jean Valjean, Fantine, Cosette, Marius életében egyszerre volt fájdalmas és gyönyörű. Gyönyörű volt az élni akarásuk, a hitük, a ragaszkodásuk, az önfeláldozásuk. És fájdalmas volt szembesülni vele, mi mindent kellett feláldozniuk ezekért a gyönyörűségekért. Fájdalmas volt látni, hogy Jean Valjean és Fantine esetében egy-egy ballépés mekkora mértékben tehet tönkre egy emberi életet. Fájdalmas volt látni, hogy alig-alig vagy semennyire sem akadt lehetőség ebben a földi életben ezeknek a ballépéseknek a kijavítására.

Merem állítani, hogy könyvön még nem sírtam annyit, mint A nyomorultakon, és nincs annál fájdalmasabban gyönyörű történet, mint Jean Valjean élete. Tényleg egyszerre széttépi és a darabokból újra összerakja minden jó érzésű olvasó szívét ez a sztori. És mindezt jó sokszor egymás után megteszi. Egy igazi érzelmi hullámvasút, tele feloldhatatlan(nak tűnő) dilemmákkal. És azt is határozottan kijelentem itt, hogy mindenkinek érdemes lenne megismerkedni a főszereplők történetével.

És akkor most sajnos jön egy óriási de. Ez alkalommal ugyanis már nem hajtott a vágy, hogy elmondhassam, elolvastam A nyomorultakat, és egy igen korai ponton azt vettem észre, hogy nem esik jól átrágni magam Hugo jegyzetein, véleményén, és azokon a személyeken, helyeken és eseményeken, amiket ő fontosnak ítélt, de 2021-ben a mezei olvasónak már nem az. De persze nem adtam fel ilyen könnyen, nyüstöltem tovább. Csakhogy esténként, amikor lett volna időm olvasni, azt vettem észre, hogy inkább bármi mást csinálok, csak ne kelljen A nyomorultakat kézbe vennem. Amikor pedig mégis rászántam magam az olvasására, oldalakat lapoztam át olvasatlanul, mert egyszerűen nem volt se kedvem, se türelmem hozzá. Ennek köszönhetően pedig néhány heti küzdelem után úgy döntöttem, hogy félbehagyom a könyvet.

Úgy gondolom, Hugo túl sok mindent akart egyszerre belesűríteni ebbe a könyvbe. Mindent, ami csak eszébe jutott, és amit ő fontosnak talált, azt leírta. Valamint kitalálta a világ egyik legszebb és legszívszorítóbb történetét, de eltemette egy csomó jelentéktelen és felesleges szöveg közé. Ember legyen a talpán, akinek ezt van türelme kiásni. Pedig megérné, de közben meg valahol mégsem.

Ritkán mondok ilyet, de most úgy érzem, aki meg akar ismerkedni a történettel, az inkább nézze meg valamelyik filmfeldolgozást vagy színdarabot. Mert ezen a könyvön rágódni őrültség. Komolyan, fáj ezt mondanom, de összességében ez a könyv nem jó, és egyáltalán nem a XXI. századi embernek való.

Nem mondom, hogy végül nem fogom teljesen újraolvasni, mert mivel egyszer már sikerült, ezért ezt a félbehagyást most egy kicsit mégis kudarcnak élem meg. De ez biztosan nem a közeljövőben fog megtörténni.

Könnyen hagysz félbe könyvet, ha nem tetszik?