Generációs azonosságok | Ivan Szergejevics Turgenyev: Apák és fiúk

Utolsó kiadás: 2019, Helikon

Ismét orosz vizekre eveztem, és ismerkedni kezdtem Turgenyev munkásságával. Akik követnek Instagramon, azok már láthatták, hogy én épp a legfrissebb kiadást szereztem be, aminek a borítója egyszerűen gyönyörű. Mondjuk azt hozzá kell tennem, hogy nagyon nem kapcsolódik a könyv tartalmához. Illetve inkább semennyire, ellenben nagyon szép.

A történetről viszont már kevésbé tudok pozitívan nyilatkozni. Két főszereplőnk Bazarov és Kirszanov utazgatnak néhány hétig. Eközben megismerjük a családjaikat és néhány ismerősüket, és a fiúk életfelfogását.

Bazarov saját bevallása szerint nihilista, de szerintem inkább csak egy lusta idióta. Ha szépen akarnék fogalmazni, azt mondanám, hogy Anyegin továbbfejlesztett változata, a felesleges ember mintapéldánya. Halvány gőze nincs a világról, és hogy mit kezdjen benne. Dacból vagy szimpla idiótaságból mindent elutasít, ami talán egy tizenhárom évesnél nem túl meglepő, de mivel Bazarov szülők nélkül kocsizgatott keresztül-kasul Oroszországban, az volt a benyomásom, hogy némileg idősebb. Hogy Kirszanov mit láthatott benne a megismerkedésükkor, arról fogalmam sincs, de valahogy barátok lettek. Illetve nekem inkább az volt az érzésem, hogy azért bizonyos szinten mégiscsak alá-felérendeltségi viszonyban vannak, mert Bazarov egyértelműen úgy gondolta, hogy Kirszanov felett áll, Kirszanov pedig ezt ellenvetés nélkül elfogadta.

Mindkét szereplő apjával megismerkedünk, és elég egyértelműen látjuk, mekkora szakadék tátong gondolkodás terén a két generáció között. Talán ezt volt hivatott az Apák és fiúk bemutatni, hogy mennyire másképp működnek a szülők és a felnőtt gyerekeik nagyjából minden téren.

Csupán egyetlen egy helyzet van az életben, amiben kortól és (feltehetően) nemtől függetlenül minden generáció azonosan viselkedik. Ez pedig nem más, mint a szerelem. És ez bonyolítja majd itt nekünk a cselekményt.

Az vitathatatlan, hogy a fiatalabb generáció jobban tudja követni a változásokat, és nyitottabb az új dolgokra, míg az idősebbek, bár több tapasztalatuk van, törvényszerűen lemaradnak előbb-utóbb. Ugyanakkor az is vitathatatlan, hogy akárhány éves legyen is az ember, ha Ámor nyila eltalálja, nincs menekvés, mindenki képes a legnagyobb őrültségre. Nem számít a korkülönbség, nem számít a rangkülönbség, és az sem számít, ha a vágy tárgya már elkötelezte magát más irányba.

A történet vége viszont valahogy nem illett az előzményekhez. Az utolsó oldalakon főleg már csak Bazarovról olvashatunk, és történik vele valami, ami számomra teljesen indokolatlannak tűnt. El is kezdtem rögvest elméleteket gyártani arról, hogy mi lehetett Turgenyev szándéka ezzel a lezárással, de nem találtam igazán meggyőző magyarázatot.

Összességében kicsit kacifántos volt ez a történet. Nem volt egy őrült nagy cselekménye, mégis fontos dolgokat mondott el. Viszont elég zavaros lezárást kapott. De mindezektől függetlenül nagyon tetszett Turgenyev stílusa. Bár megvoltak nála is a tipikus, orosz szavak, ugyanakkor az eddig általam olvasott orosz írók közül ő írt a leginkább európaiasan. Van még könyve a listán, a Tavaszi vizeken, kíváncsian várom ezt az újabb találkozást.

Utalás történik az Anyeginre.

Magyar vonatkozása is van a könyvnek: „Éppen hazafelé igyekeztek a kormányzótól, amikor egy négykerekűből hirtelen kiugrott mellettük egy alacsony férfi szlavofiles magyar mentében…”

Maradinak tartod a tőled idősebb generációkat?

„A természet nem katedrális, hanem műhely, amelyben az ember a munkás.”

„Megközelítőleg tudjuk, honnan származnak a testi nyavalyák, az erkölcsi betegségek pedig a rossz nevelésben, abban a sok szemétben gyökereznek, amivel gyerekkorunktól tömik az ember fejét, egyszóval a társadalom rendetlen állapotában. Javítsuk meg a társadalmat, és nem lesz többé betegség.”

„Az a helyzet, hogy az embernek néha üstökön kell ragadnia és ki kell rántania magát, mint retket az ágyásból…”