Személyesen - Őszi kaland

 

Készülök még egy bejegyzéssel a Fogadó a Repülő Sárkányhoz című könyvhöz, amelyről múlt héten már volt szó. (A bejegyzést itt éred el.) Most mégis valami más fog következni, ami nagyon kikívánkozik belőlem.

Amikor 2018. augusztusában elkezdtem bemutatni A Gyűrűk Ura első kötetét, már akkor is megemlítettem, hogy mennyire vágytam már újra Tolkien birodalmába. Akkor nekem az már egy újraolvasás volt, és most utánanézve nem hangsúlyoztam ki eléggé, mit is jelentett (és jelent azóta is) számomra ez a vágyakozás. Hát erről szeretnék ma írni.

A filmes összehasonlító bejegyzésben egyértelműen kifejtem, hogy A Gyűrűk Ura az egyetlen olyan mű, amelynek a filmes feldolgozása sokkal jobban tetszik, mint az eredeti könyv. (Azóta sem találtam más példát erre a faramuci helyzetre.) A film előnyeinek és a könyv hátrányainak következtében már akkor is a filmeket ajánlottam inkább fogyasztásra azoknak, akik nem hardcore rajongók. Ezt a véleményemet továbbra is fenntartom. Tolkien, bár hatalmas és elképesztő fantáziája volt, elsősorban tudós volt, nem író, és ez azért meglátszik a könyvön.

Ám nem mehetek el szó nélkül amellett, hogy végeredményben Tolkien volt az, aki létrehozott egy olyan univerzumot, amelybe minden késő nyáron / kora ősszel menthetetlenül visszavágyok.

A szerelmem a filmekkel valószínűleg annak következtében alakult ki, hogy a filmeket láttam előbb, és csak később tudtam meg, hogy ezek valójában könyvadaptációk. Persze mikor ezt megtudtam, rögtön megvásároltam a könyveket is, és azon melegében el is olvastam őket. Nem emlékszem már pontosan, hány éves voltam, mikor először olvastam, de biztos, hogy bőven nem voltam még 18.

Megszámolni nem tudnám, hányszor láttam már a filmeket. És nem csak, hogy láttam, de egy időben ezek voltak a komfort-filmjeim. Erre aludtam el, és ez szólt a háttérben, ha olyasmit csináltam, ami közben nem zavart, ha szól valami. Ez utóbbi főleg az első részre, A gyűrű szövetségére volt igaz, mert a másik kettő egyrészt jóval sötétebb, mind hangvételében, mind a látványvilágban, másrészt pedig azokban két külön szálon fut a cselekmény (néha még többön is), és én Frodó bolyongásait nem annyira szeretem.

A szerelemhez minden bizonnyal az is hozzátartozik, mennyi mindent képzeltem hozzá a látottakhoz. Eleve rögtön a sztori elején megismerkedünk egy teljesen új fajjal, akiknek az életvitele alapvetően elég vonzó, és a vidék, ahol laknak, sem megvetendő. És a felfedezésre váró dolgok egyre csak bővülnek és bővülnek. És erre persze aztán a könyvek is rásegítettek. Egyrészt sokkal több információt közöltek a filmből már ismert helyekről/népekről/eseményekről. Másrészt pedig kibővítették az univerzumot, hiszen a filmből azért jó pár dolog kimaradt.

Egyszóval kezdettől fogva imádtam azt a világot, amit Tolkien (és a filmesek) létrehozott(/hoztak). Szerettem nézni és szerettem olvasni is. És bár nem tartom magam egy őrült rajongónak, aki ennek az univerzumnak minden apró részletét ismeri, azért az évek során beszereztem még néhány könyvet, és tovább tágítottam a magam számára ezt a világot.

Közben nőttem és nőttem (és öregedtem), és kikerültem az iskola világából, és megszűntek a szeptember elejei iskolakezdések, amik számomra mindig is fontosak voltak. És azt hiszem, ekkor kezdett nálam valahogy összekapcsolódni Tolkien világa az ősszel. És azóta minden ősszel (sőt, már nyár végén is) megmagyarázhatatlan módon vágyom arra, hogy újra elmerüljek ebben a világban. Olyan erős ez az érzés, hogy ilyenkor mindig belekerülök egy mini olvasási válságba, mert ellenállok ennek az érzésnek, de mást sem tudok elkezdeni, mert Középföldére vágyok.

Annyit gondolkodtam már, hogy mi lehet ennek az oka, de még nem igazán találtam kielégítő választ. Mert Tolkien sztorija alapvetően azért nem egy szívderítő sztori. Tele van halállal, háborúval, félelemmel, kétségekkel. Ezeket én mégis valahogy kizárom, és csak a kaland marad meg számomra. Hogy valami új kezdődik, valami felfedezésre vár. És ezek az érzések nekem egyértelműen az iskolakezdéshez, és ezáltal az őszhöz kapcsolódnak.

Talán ez lehet. De ha valakinek van egy jobb válasza erre, szívesen venném. Addig is, én most egy kicsit Középföldén kalandozok, aztán visszatérek Le Fanu fogadójába (talán két bejegyzés erejéig is). És azt már most tudom, hogy szeptember utolsó szerdáján és október első szerdáján nem lesz bejegyzés, mert tanulmányúton leszek Görögországban. Viszont azt már elárulhatom, hogy Dosztojevszkij utolsó listás regényét, az Ördögöket viszem magammal. (Képes vagyok megkeseríteni a saját kalandom. 😊) Remélhetőleg a másfél hét alatt sikerül kiolvasnom. (Bár lehet, hogy már hamarabb is el tudom kezdeni.) És az októbert ezzel fogjuk indítani.

Milyen érzéseket, gondolatokat kötsz az őszhöz?

Borzongás a forróságban | Joseph Sheridan Le Fanu: Fogadó a Repülő Sárkányhoz

 

Joseph Sheridan Le Fanu könyvére évekig vártam, míg végre sikerült beszereznem egy igencsak díszes kiadást, amely a Fogadó a Repülő Sárkányhoz címet viseli. Egy novellagyűjteményről van szó, amelynek eredeti angol címe In a Glass Darkly. Bár kutatásaim alapján a két mű nem teljesen ugyanazokat a novellákat tartalmazza. Az eredeti angolban a következők voltak benne: Zöld tea, Fogadó a Repülő Sárkányhoz, A kísérő szellem, Harbottle bíró úr és a Carmilla. És a magyarhoz még a következő kettőt csapták hozzá: Sir Robert Ardagh és Ultor de Lacy.

Mivel viszonylag rövid novellákról van szó, ezért most sem lesz külön tartalmi összefoglaló, nehogy túl sokat áruljak el egyikről-másikról.

Ez a könyv tehát hét novellát tartalmaz, két hosszabb lélegzetvételűt és öt rövidebbet. Bár a sorozat címe, amelynek keretein belül ez a kötet megjelent, A krimi gyöngyszemei fantázianév alatt futott, én távolról sem nevezném egyik novellát sem kriminek, bár az tény, hogy mindegyikben történnek titokzatos halálesetek. De itt a két hosszabb novella kivételével inkább klasszikus kísértethistóriákról van szó.

Van egy általános elbeszélőnk, aki maga is csak úgy hallotta a történeteket, és lejegyezte, vagy épp mások jegyzeteit közvetíti. Az első néhány novellában ez az elbeszélő biztosan ugyanaz, mert folyton ugyanarra a személyre, egy orvosra utal vissza, őt nevezi meg a történetek forrásának. Ezekben a történetekben még egyértelműen érezhető az elhatárolódás a természetfelettitől. Bár a történetek némileg borzongatóak, a doktor háttérben történő jelenlétével az kerül bizonygatásra, hogy a megmagyarázhatatlan jelenések, szellemek, kísértetek csak az őket látók tévképzetei. Ám az utolsó két novellában ez a bizonygatás már elmarad.

Ebből a kísértethistória-gyűjteményből lógnak ki a kötet címét is adó Fogadó a Repülő Sárkányhoz, illetve a Carmilla című novellák. Habár tulajdonképpen ezek esetében is beszélhetünk kísértethistóriákról, megoldásaikban mások, mint a többi novella. A többi novella, doktorral vagy doktor nélkül, de felfűzhető egyazon sémára: egy megmagyarázhatatlan(nak tűnő) jelenés katasztrófába sodorja a főszereplőt. Ezzel szemben a Fogadó a Repülő Sárkányhoz című novellában egyértelműen kiderül, hogy valójában emberek mozgatják a kísérteties szálakat, a Carmillában pedig egy vámpírral áll szemben az olvasó.

Nem voltak különösebb elvárásaim a könyvvel kapcsolatban, azonban sajnos azt kell mondjam, hogy alulmúlta még ezeket a csekély elvárásokat is. Azt ugyan nem jelenteném ki, hogy rossz volt, de nagyon messze volt a kedvenctől, és nem hagyott bennem mély nyomot. Ehhez azonban az is hozzájárult, hogy újfent beleestem abba a csapdába, hogy elolvastam a könyvhöz tartozó elemzést, ami ezúttal ráadásul a könyv elején található. Amiből gyakorlatilag minden rejtély ki is derült. Aki tehát szórakozni szeretne, az hagyja az elemzést a végére.

De ettől függetlenül sem mondhatom, hogy olyan fantasztikus lenne ez a könyv. Egy light-os halloween-i szórakozásnak persze jó lehet, de a természetfeletti jelenéseket felvonultató történetek mind egy kaptafára íródtak, a Fogadó a Repülő Sárkányhoz pedig saját maga adja meg a rejtélye kulcsát rögtön a történet elején, így gyakorlatilag nem nagyon van miért izgulni benne. (Hacsak nem kezdjük el arra a teljesen jogos kérdésre keresni a választ, hogy a főszereplő hogy lehet annyira vak, hogy nem látja, miféle csapdába kíséri be saját magát önként és dalolva.)

A Carmilla az a novella, amelyik üde színfoltként töri meg itt az egyhangúságot. Egy jó kis klasszikus vámpír történet ez, sok kis apró érdekességgel, különös tekintettel a vámpír nemére, az áldozat nemére, illetve arra, hogy a vámpír milyen alakot képes felölteni.

Mindent összevetve érdekes volt megismerkedni Le Fanu-val, üde színfolt volt itt a Zola-életmű után, egy bizonyos fokig szórakoztatott is, de összességében felejthető élménynek értékelem ezt az olvasást.

Utalás történik Az ezeregy éjszaka meséire és a Don Quijotéra.

Le Fanu-nak megjelent egy novellája a Kalandos históriák című gyűjteményes kötetben is, amelyből korábban A balszerencsés utazó és Az otrantói várkastély című novellákat olvastam.

Magyar vonatkozása is van a könyvnek, méghozzá épp a Carmillának. A főszereplő, Laura mondja a következőket: „Anyám ereiben nagy múltú magyar nemesek vére is csörgedezett, s a rengeteg kép közül, amelyek elfoglalni készültek szokott helyüket, sok általa származott ránk.”

„A szerelemnek erős és hathatós ösztökéje a világi rang; hisz minden bizonnyal a lélek rangjával párosul! Mert vajon a földesúr néhány elejtett szava nem ejti-é rabul a csinos fejőleány szívét, mely rezzenetlen ellenáll a derék parasztlegény férfias hódolatának? Hja, ez már a sora e hiú világnak.”

„Mikor a napnak ólom a lába, mikor a magányos lelket nyugtalan izgalom lángja emészti; mikor a nagymutató a kicsinytől tanulja a lépést, amaz meg mintha tetszhalálba dermedt volna; mikor az ember ásítozva dobol az ablaküvegen, míg formás orrát ugyanott laposra nyomja; mikor keservében már a pokolba koptatott melódiákat fújja-cifrázza, vagyis, amikor már sehogyan sem tudja, mit kezdjen magával – be’ nagy baj ilyenkor, hogy napjában egyszer ülhet csak neki a háromfogásos ünnepi ebédnek!”

„A szerelem, ha nem is vallás, mint az orákulum az imént állította, mindenesetre: babona. Hogy felgyújtja a képzeletet! Hogy eltompítja az agyat! Milyen hiszékennyé teszi a hívőt!”

„Hitem szerint az egész természeti világ nem más, mint végső kifejezése a szellemi világnak, amelyből származik, s amely egyedül élteti. Úgy hiszem, hogy az ember lényegében szellem, s hogy a szellem viszont valami szervezett lényeg, de szövetében olyan különböző attól, amit általában anyagnak nevezünk, mint a fény és a villamosság; hogy az ember testét a lehető legszószerintibb értelemben csupán ruhának kell tekintenünk, következésképpen a halál nem töri ketté az élők lényét, csupán elválasztja őket testüktől – ez a folyamat annak a pillanatában kezdődik el, amit halálnak nevezünk…”

„A fiatalok meggondolatlanul adják át magukat a tetszés, sőt a szeretet érzésének is.”

„A lányok hernyóként élnek ezen a világon, hogy pillangóvá érjenek, ha eljön a nyár; de előbb lárvák s álcába gubóznak…, s e szerint változnak hajlamaik, igényeik s felépítésük.”

„De az álom átkel a kőfalon is, fényt gyújt a sötétben vagy éppenséggel kioltja a fényt, s szereplői a lakatosmesterek gyalázatára járkálnak ki-be, kedvük szerint.”

„Elmesélem most az egyiket, noha jól tudom, mily hálátlan feladat hideg nyomdabetűkre fordítani le az élőszót, melyet oly színpompásan árnyalt az emberi hang és arckifejezés, az ódon szalon kandallójának, a körben ülők izgatott arcának látványa, a téli vihar zúgása, a csupasz faágak nyöszörgése, az ablaktábla és a függöny mögött időnként megreccsenő öreg ablakkeret, ha elsüvített előtte a szél.”

Volt már valamilyen földön túli élményed?

Zola ajánló

Az Állat az emberben elolvasásával lezártam az ismerkedést Zola életművével. Legalábbis az életművének azzal a részével, amely fent van a listán. Most pedig szeretném összesíteni a tapasztalataimat a regényeivel kapcsolatban.

Zolának összesen öt könyve van fent a listán, a Thérése Raquin, A Patkányfogó, a Nana, a Germinal és az Állat az emberben. Ebből az utolsó négyet egymás után olvastam, a Thérése Raquint viszont jóval korábban, tehát arról már elég kopott emlékeim vannak. (2022-ben olvastam.)

A Thérése Raquint kivéve a többi négy egy sorozat, a Roguon-Macquart család sorozat része, a főszereplők mind rokonok, viszont teljesen más témákkal foglalkoznak a könyvek.

Az egyértelmű, hogy a bűn és a züllés Zola központi témái közé tartozik, hiszen ezekről szól a Thérése Raquin, A Patkányfogó és a Nana is. Az Állat az emberben is ide sorolható, ám sokkal erőteljesebb, mint a másik három regény. A Germinal egy kicsit kakukktojás, mert ott a központi motívum a munkásosztály és a tőkések/tulajok közti ellentétek. (Persze ott sem marad azért el a bűn és a züllés.)

Kikerestem először a molyos értékeléseimet. A Thérése Raquin és a Germinal öt csillagot kapott, az Állat az emberben négy és felet, A Patkányfogó hármat, a Nana pedig kettőt.

Be kell vallanom, a Thérése Raquin-ről semmilyen emlékem nincsen, de bízom az akkori értékelésemben. Bár azt is hozzá kell tennem ehhez, hogy az értékelést valószínűleg nagyban befolyásolta a közvetlenül előtte olvasott Bűn és bűnhődés, ami nagyon nem tetszett. Elképzelhető tehát, hogy a Thérése Raquin-nek adott öt csillag inkább annak a kontrasztnak szólt, amennyivel azt jobbnak éreztem a Bűn és bűnhődésnél. Sajnos azonban azt kell mondjam, hogy egyáltalán semmire nem emlékszem a Thérése Raquinből.

A többi négy könyvnél viszont abszolút tartom magam a sorrendhez. A Patkányfogót helyezném valahogy középtájra. A cselekménnyel alapvetően nem lett volna baj, de Zola sok olyan eseményre részletesen kitért, amelyek nem igazán lendítették előre az eseményeket. Emiatt pedig nagyon darabossá, töredezetté és ezáltal egy kissé élvezhetetlenné vált az egész történet.

A Patkányfogó-tengelytől abszolút pozitív irányba lengnek ki az Állat az emberben, valamint a Germinal című regények. Itt már nem nagyon voltak felesleges jelentek, és mindkét téma érdekes témákat járt körbe. Ám egyiket sem ajánlanám akárkinek. Míg az Állat az emberben a krimi- és/vagy thrillerrajongókat ejtheti némileg ámulatba, a Germinal azok számára lehet érdekes olvasmány, akik szeretnék a munka kegyetlen világát megismerni, mert ez a könyv többé-kevésbé a főnök-beosztott ellentéteket taglalja egy izgalmas cselekménybe ágyazva.

Nekem a Nana volt a legrosszabb olvasmány az ötből. Témáját tekintve több mint érdekes lehetett volna, hiszen a női-férfi kapcsolatokat taglalta. Ám ez a regény nem csak továbbvitte A Patkányfogó negatívumait, hanem erősen kiterjesztette. És ettől nekem olyan érzésem lett, mintha az egész regényben nem történne semmi, csak hosszú, érdektelen események leírásait olvashatjuk.

Ha egy könyvet kellene kiemelnem, ami által valaki megismerheti Zola stílusát, bizony bajban lennék, mert ebből az öt könyvből három csoportot tudnék felállítani, amik teljesen különböznek egymástól. A jelek szerint Zola egy különleges író volt. Látszik, hogy dolgoznia kellett a stílusán, de a fejlődés nagyon látványos. És nem csak a stílusa változott, hanem a témái is. Míg az első három könyv inkább a személyes sorsokra koncentrál, az utolsó kettőnek bár persze van főszereplője, mégsem a főszereplőn van a hangsúly.

Nekem egyértelműen a Germinal tetszett a legjobban, de ebben az is nagy szerepet játszik, hogy az egy olyan témával foglalkozik, ami nekem is szívügyem. Tehát nem volt nehéz dolga, hogy lenyűgözzön. Mivel több könyvnek is nagyon más a témája, szerintem Zolánál inkább erre kell helyezni a hangsúlyt, amikor az ember könyvet választ tőle.

Gyakran kikéred mások tanácsát?

A modern thriller születése | Émile Zola: Állat az emberben

Elolvastam Zola utolsó listás regényét, az Állat az emberben című könyvet, ami szintén a Rougon-Macquart család sorozat része, méghozzá a 17. (Zola korábbi regényeiről itt, itt, itt és itt olvashatsz.)

A szokásostól eltérően erről a könyvről is csak egy bejegyzés fog születni, éspedig két okból. Egyrészt azért, mert volt egy hosszabb szünet az olvasásban, amikor elég intenzíven teljesen mással foglalkoztam, és ez minden bizonnyal befolyásolta az emlékeimet a pontos cselekményt illetően (azért a főbb események megvannak 😊). Másrészt pedig azért, mert amikor elkezdtem írni a tartalmi összefoglalót, a harmadik bekezdésnél rájöttem, hogy ennek a könyvnek a tartalmáról nem tudnék egy egész bejegyzést írni anélkül, hogy ne árulnék el túl sokat a cselekményből. Így itt most megpróbálok egy viszonylag nagyobb spoilerektől mentes irományt összehozni. Azért továbbra is azt ajánlom, hogy aki még nem olvasta a regényt, az itt álljon meg.

Az Állat az emberben főszereplője Jacques Lantier, A Patkányfogóban megismert Gervaise fia. (A testvére volt a Germinal főszereplője.) Jacques vasutas, egész pontosan gépészként dolgozik. Van egy állandó kollégája, XX és mindig ugyanazon a mozdonyon dolgoznak, a Lisonon. Ám már bőven benne vagyunk az események sűrűjében, amikor vele megismerkedünk. A történet ugyanis egy szintén vasutas házaspár, Roubaud és Séverine kálváriájával kezdődik. Ebbe a kálváriába kapcsolódik be egy véletlen folytán Jacques. Mivel az élet egy helyre sodorja őket, Jacques próbálja minél jobban megismerni a házaspárt. Eleinte puszta kíváncsiságból, utána viszont már szándékosan közeledik, főleg Séverine-hez, mert nagyon megtetszik neki az asszony. Ahogy romlik Séverine és a férje kapcsolata, úgy kerül a nő egyre közelebb Jacques-hoz, akivel végül már nyíltan vállalják a kapcsolatukat.

Séverine-t mindenki gyönyörű nőnek írja le, ám ez a gyönyörűség nála valahogy a balsorssal és a pusztulással párosul. (Egy érdekes motívum, ami többek közt Agatha Christie könyveiben is előfordul.) Már a gyerekkora is elég tragikusan alakul. Kisgyerekként elveszíti a szüleit, ha jól emlékszem. Szerencséjére, vagy inkább balszerencséjére gazdag pártfogóra akad, aki azonban csak kihasználja. Tőle menekül Roubaud-hoz, akinél minden jel szerint egy kellemesen nyugalmas élet várna rá, de egy szerencsétlen véletlen véget vet a nyugalmuknak. Újból meglehetős balsorsnak néz elébe, de a szépsége ezúttal is kimenti őt, most épp a hatóságok karmai közül. Végül az események valahogy elkerülhetetlenül Jacques karjába sodorják, aki mellett megtapasztalja az igazi, lángoló, őrjítő szerelmet. Pechjére azonban mire ráébred, hogy Jacques nem az az ember, akinek mutatja magát, addigra már túl késő.

Séverine kálváriáját Zola egy nagyszabású thrillerbe rejti. Itt aztán már végképp nyoma sincs a korai regények túlzó leírásainak. Persze azért még egy modern kori thriller pörgésétől is messze állunk, de elég eseménydúsnak mondható a regény. Történnek benne gyilkosságok, gyilkossági kísérletek, tele van gyilkos vágyakkal, szenvedéssel, kegyetlen dolgokkal.

Ezen a linken a következőképpen foglalják össze, mi is jellemző a thrillerre: „A műfaj legfőbb sajátossága, hogy erős izgalmat, szorongást, feszültséget, félelmet, és más hasonló érzelmeket vált ki olvasóiban vagy nézőiben azzal a céllal, hogy szórakoztasson, izgalomba hozzon és végig fenntartsa a feszültséget a műfogyasztás közben.” Nos, nem akarok senkit áltatni, azért nem rágja tövig a körmét az ember ennek a regénynek az olvasása közben. Legalábbis azok biztos nem, akik hozzám hasonlóan például Karin Slaughter vagy Karen Rose regényein edződtek. (Jó néhány évig faltam az említett írónők könyveit, aztán kicsit megcsömörlöttem, mert egy idő után már minden fordulatot „megfejtettem”. Így viszont a műfaj újabb íróit nem ismerem.) De az kétségtelen, hogy meglepően üdítően izgalmas volt olvasni, mert igenis van benne bőven feszültség. Mert sosem tudhatod, ki mikor mit fog tenni, vagy hogy a szereplők tényleg megteszik-e azt, amiről ábrándoznak.

Mindemellett pedig egy újabb szakmába, a vasutas életbe nyerhetünk bepillantást, ami a gyilkosságtól jócskán eltérő módon, de önmagában is izgalmas és érdekes. Apró, mellékes ármánykodások és intrikák is fűszerezik az egyébként sem unalmas fő történetszálat. Bepillantást nyerünk a korabeli nyomozás folyamatába, és hogy hogyan szőtte át már akkor is a politika a rendőrség működését. És még egy lélektani drámának is szemtanúi lehetünk. Erről a részről mondjuk szívesebben olvastam volna behatóbban is, de ez valószínűleg a vak vezet világtalant esete lett volna. Nem hiszem, hogy akivel nem történnek olyan dolgok, mint Jacques-kal, az valaha is megértené azokat az érzéseket, amelyek benne munkálnak.

Mindenképp szeretném megemlíteni, mert ez Zola más regényeinél is feltűnt nekem, mennyire nem tudja igazán jól érzékeltetni az író az idő múlását. Nem feltétlenül mondanám, hogy ez hiba. De valamiért megragadt bennem ez az érzés, hogy időben nem tudom betájolni magam Zola regényeiben. (Azt értem ezalatt, hogy sokszor nem tudom eldönteni, mennyi idő telt el két esemény közt. Itt például konkrétan azt gondoltam, hogy jóval több idő alatt alakult ki Séverine és Jacques kapcsolata, de az egész regény cselekménye alig ölel fel két évet.)

Összességében nagyon tetszett ez a regény is, valahogy mégsem talált be annyira, mint a Germinal. Pedig nem tudok igazán rosszat mondani rá. Talán az lehetett a baj, hogy nem igazán találtam szereplőt, akivel azonosulni tudtam volna. Szurkolni szurkoltam Jacques-nak, Flore-nak és egy darabig még Séverine-nek is. De egyikük sem az a típus, akiket a szívébe zárna az ember.

Mi mással is üthetnék el az emberek az idejüket két gyilkolás közt, mint egy kis kártyázással? Itt pikétet és ékartét játszanak.

Tudtátok, hogy a népi hiedelem szerint, ha kést ajándékoztok valakinek, legalább egy szimbolikus összeget kell kérnetek érte, nehogy elvágjátok a kapcsolatotokat? Én sem tudtam, de aztán lett egy szakács férjem… Na meg ebben a könyvben is elolvashattam: „Bicskát vett neki, az elveszett helyett, amelyet már két hete siratott… Séverine elragadtatva nézte az örömét, s tréfából egy sou-t fizettetett vele, nehogy elvágja a barátságuk fonalát.”

„Hiszen annyi mindent megtesz az ember, nem mintha akarná, hanem mert még mindig az a legokosabb.”

„…rájött, hogy az ember gyakran elkövet bevallhatatlan tetteket a boldogsága érdekében, anélkül hogy valóban boldogabb lenne tőle.”

„Igazságszolgáltatás! Merő képzelgés! Igazságosnak lenni, micsoda ábránd, amikor az igazságot sűrű bozót zárja körül!”

Szerinted miért lehet szórakoztató gyilkosság(ok)ról olvasni?

Munkások, tőkések, szerelem | Germinal és Észak és Dél összehasonlítás

Régen volt már összehasonlítgatósdi a blogon, de mindig keresem a lehetőségeket, és a Germinal el is hozta a következőt. Így a mai bejegyzésben igyekszem egy kissé áttekinteni a Germinal és az Észak és Dél közti hasonlóságokat és különbségeket. (Hasonló összehasonlítós bejegyzést találtok itt és itt.)

A két könyv eredeti megjelenési éve meglehetősen közel áll egymáshoz. A Germinal 1885-ben, az Észak és Dél 1855-ben jelent meg, mindössze 30 év van köztük. Az egyik írója nő, a másiké férfi, mégis hasonló témához nyúltak, de mennyire máshogy!

Távol álljon tőlem, hogy bárkit is a biológiai neme alapján bekategorizáljak! Pláne ezekben a mai, veszélyes időkben. Nem is azt akarom mondani ezzel, hogy ne tudta volna az egyik ugyanolyan színvonalon megírni a másik regényét. Ám ez esetben határozottan az a véleményem, hogy abból, ahogyan a témáikhoz nyúltak, jó eséllyel ki lehetne találni, melyiket írta nő és melyiket férfi. (Vegyük figyelembe, hogy akkoriban azért a társadalmi nemi szerepek a biológiai nem alapján jobban elkülönültek. Lehet ez ellen ágálni, de felesleges. Ezt nem elfogadni olyan lenne, mint kiírni adott regényekből a rabszolgákat csak azért, mert a rabszolgaság manapság nem elfogadott. Lehet valami nem elfogadott, de ha valamikor része volt a történelmünknek, akkor nem kellene elfeledkezni róla…)

Mindkét regényben két szálon fut a cselekmény: van egy szerelmi és egy politikai szál. A szerelmi szál mindkét regényben csak a könyv végére csúcsosodik ki. A szereplők többé-kevésbé végig epekednek egymás iránt, de különböző okok miatt sokáig nem lehetnek egymáséi. De végül aztán csak eljön a beteljesedés. Ám míg az Észak és Dél happy enddel zárul, a Germinal tragédiával.

Mindkét regényben megismerkedhetünk a munkásosztály és a tőkések/tulajdonosok között feszülő ellentétekkel. Emlékszem, hogy mindkét regényben nagyon szerettem azt, hogy nem csak az egyik oldalt ismerjük meg. Ezek az ellentétek aztán mindkét esetben a munkások sztrájkjához vezetnek. Ennek a szálnak a végkifejlete is különbözik a két könyvben. Míg Gaskellnél a sztrájk csődbe viszi a szövőgyárat, Zolánál a munkások végül behódolnak, hogy elkerüljék a további éhínséget és szenvedést, és visszamennek dolgozni.

Emlékszem, Gaskell szemére hánytam, hogy nem tudott igazán jól lavírozni a témák közt, amiket felvetett. Ott úgy éreztem, keveset kapok a szövőgyári munkások világából. Ennek nyilván az is volt az oka, hogy a főszereplő nem ott dolgozott, ő is csak mások elmondásai alapján ismerte a helyzetet. Gaskell, azt hiszem, inkább a romantikus szálat szerette volna kihangsúlyozni, és csak aláfestésként jelent meg az iparosodás és az ezzel járó társadalmi feszültségek.

Zola ellenben számomra tökéletesen elegyítette a dolgokat. Nála sokkal inkább a szerelem volt a mellékszál, és a hangsúly egyértelműen a bánya működésén és a bányászok kizsákmányolásán volt. Ezt az is segítette, hogy minden szereplőjét a bányák világába helyezte.

Nekem egyértelműen Zola regénye tetszett jobban, még a tragikus végkifejlet ellenére is. Bár nem tartom magam egy a politikához kimondottan értő embernek, és alapvetően nem is szeretek ilyesmikkel foglalkozni, de a munkások és a tőkések/tulajok közt húzódó ellentétek egy olyan téma, amiről szívesen elmélkedem, és adott esetben még vitázok is. Ebből a szempontból pedig kimondottan hasznosak is voltak számomra ezek a regények. Én ugyanis elkötelezett munkáspárti vagyok, és sokszor nem veszem figyelembe a tőkések/tulajok oldalát, pedig adott esetben az ő kezük is meg van kötve. És mindkét regény bemutatta a másik oldal álláspontjait is, amire feltétlenül szükség van a közös munkához és az együttéléshez.

Érdekes módon nem tudnám azt mondani, hogy bármelyik regény is állást foglalt volna bármelyik oldal mellett. Pedig az Észak és Délben érzésem szerint a tőkések/tulajok kaptak nagyobb szerepet, a Germinalban pedig egyértelműen a munkások.

Nekem mindkét könyv nagyon tetszett. Talán a Germinal egy picit jobban. Viszont nagyon örülök, hogy léteznek, és hogy mindkettővel megismerkedtem, és meleg szívvel tudom ajánlani mindkettőt. Aki fogékonyabb a politikára, annak a Germinalt javasolnám. Akit érdekel ugyan a téma, de nem szereti a direkt politizáló könyveket, az pedig kezébe veheti az Észak és Dél című regényt. Azt sem mondanám azért könnyű olvasmánynak, hiszen a végéig elérve rengeteg rossz, szerencsétlen dolog történik benne. Összességében mégis könnyedebb olvasmány, mint a Germinal.

Feloldható szerinted a munkások és a tőkések/tulajok közti ellentét?

Munkásvilág | Émile Zola: Germinal

 

(Lábjegyzet: szakdolgozat leadva, visszatértem. :))

Zola negyedik könyve, amelyet olvastam, a Germinal volt, ami a már emlegetett Rougon Macquart család sorozat 13. része. (A sorozathoz tartozott A Patkányfogó és a Nana is.)

Hol máshol kezdődhetne a beszélgetés erről a könyvről, mint a címnél. A Germinal szó francia eredetű, ezzel a névvel illették a francia forradalmi naptár hetedik hónapját. Ez volt a Sarjadás hava, mely „mai időszámítás szerint” március 21-től április 19-ig tartott. A szó eredetileg a latin germen szóból származik, melynek jelentése csíra, hajtás. Ez egy rendkívül különleges szó, nem minden nap találkozik vele az ember, éppen ezért figyelemfelkeltő. Utánanézve a jelentésnek valóban nagyon találó, hiszen ez volt az a hónap, amikor a legtöbb sztrájk történt.

A nagy könyv kifejezetten olyanoknak ajánlja ezt a könyvet, akiknek politikai érdeklődése van. Nos, nekem nincs. És bár kétségtelenül szerves részét képezi az eseményeknek a politika, ezt egyáltalán nem érthetetlen és túlbonyolított módon teszi.

A fülszöveg már egy fokkal jobb leírást ad a könyvről, valóban egy bányászkolónia tragédiáját ismerhetjük meg. De ennél még sokkal, de sokkal többet is. Habár Zola egy bányászközösséget tett a könyv központi szereplőjévé, én azt hiszem, bármilyen más munkásközösség vállalhatná ugyanezt a szerepet. Mindemellett pedig néhány egyéni sorsot is kiemelt helyen kezel.

A főszereplő, Étienne Lantier bár nem tartozik a legtanultabb, legkiműveltebb emberek közé, mégis vezércsillagként tűnik fel a sanyarú sorsú bányászközösség egén. Mivel rögtön a közösség egyik befolyásos családjával sikerül barátságot kötnie, hamar befogadják. És nem is csak befogadják, hanem odafigyelnek arra, amit mond. Nem csak egy jobb élet reményét sikerül felébresztenie a kolóniában, hanem ötleteket és eszközöket kínál ahhoz, hogy ez a jobb élet meg is valósulhasson. Sajnos azonban ezek az ötletek és eszközök nem vezetnek célhoz, s ez dupla tragédiába taszítja a közösséget. Nem csak a nélkülözés, az éhezés és az értelmetlen halálesetek sújtják őket, hanem végül még meg is kell hunyászkodniuk a gyűlölt hatalom előtt.

Zseniális módon azonban nem csak a bányászok szemszögéből követhetjük az eseményeket, hanem bepillantást nyerhetünk egy-egy magasabb rangú személy világába, gondolkodásába és nézőpontjaiba is, ami kiválóan árnyalja az eseményeket. Azt hiszem, e nélkül én is felcsaptam volna anarchistának. Annak ellenére is, hogy az egyszerű munkások bizonyos hibái teljes nyilvánvalósággal jelentek meg előttem. (Például, hogy mennyire nem volt kérdéses a gyerekvállalás.)

Áttérve az egyes személyekre, érdekes volt figyelemmel követni Étienne és Catherine kapcsolatát, amely egyáltalán nem volt az a kimondott szerelem első látásra. Aztán valahogy csak kialakult, de mire kivirágozhatott volna, elsodródtak egymástól. Aztán mikor egy újabb esélyt kaptak volna, hogy boldogan élhessenek, mert nekem az volt az érzésem, hogy ők ketten jó párost alkottak volna, a sors ismét, a lehető legsúlyosabban közbeszólt. Fájt a tragédiájuk, de nagyon illett a cselekménybe.

Kedvenc szereplőt nem igazán tudnék választani, de a könyv összességében elég közel került a kedvenc címhez. Nagyon érdekes volt, nagyon tetszett, nagyon összehangban volt. Eddig abszolút ez a legjobb, amit Zolától olvastam. Itt aztán nyoma sincs azoknak az érdektelen leírásoknak, amelyeket már A Patkányfogónál is felróttam, és amelyek a Nanát aztán számomra teljesen félrevitték. Nem azt mondom, hogy őrülten pörögnek a események, de itt aztán mindennek van jelentősége. Aminek meg nincs, még az is érdekes vagy kellemes színfolt.

Akit valóban érdekel a politika, az olyasmikkel ismerkedhet meg ebben a remekműben, mint a Nemzetközi Munkásszövetség, a bakunyinizmus vagy az anarchizmus.

Hogyan tartod fenn az életedben a pénzügyi egyensúlyt?

Émile Zola: Germinal

Zola utolsó előtti listás regénye, a Germinal lesz ma terítéken, melyben A Patkányfogóban megismert Gervaise egyik fiának, Étienne Lantier-nek a sorsát követhetjük egy viszonylag rövid szakaszon nyomon.

A történet elején Étienne az éjszaka közepén egy számára ismeretlen vidéken kóborol. Elbocsájtották a munkájából, és most új munka után nézne, de a környék, ahová téved, elég szegényes. Szinte az egész vidéket néhány szénbánya tartja el, de a válság óta ott is egyre rosszabb a helyzet.

Étienne a reggeli műszakváltásnál kérdezősködik a munkásoktól az egyik szénbányánál, hogy lenne-e számára valami munka, bármi, de mindenki csak a fejét rázza. Ám hamarosan kiderül, hogy az egyik brigádból éppen kiesett valaki, ezért a brigád vezetője, Mahue felveteti magukhoz Étienne-t.

Bár Étienne-t elsőre megijeszti a bánya világa, mégis marad, és csakhamar az egyik legígéretesebb munkaerővé válik. Az egész Mahue családdal barátságot köt, egy idő után hozzájuk is költözik, mint bérlő. És Mahue-n, a családfőn keresztül komoly befolyást szerez a bányászok közt.

Étienne a bányászok élére állva hamarosan sztrájkot robbant ki, miután a bányatársulat tovább csökkenti a bányászok egyébként is meglehetősen alacsony bérét. A sztrájk hosszú időn keresztül békésen halad, a bányászok bezárkóznak az otthonaikba, és csendben tűrik a nyomorúságot egy szebb jövő érdekében. Azonban amikor összegyűlnek, hogy megakadályozzák néhány nem sztrájkoló munkás leszállását az egyik bányában, elszabadulnak az indulatok. A megfékezhetetlen tömeg törni-zúzni és gyilkolni kezd. Étienne-t halálra rémíti a kontrollálhatatlan csürhe. Felelősnek érzi magát az eseményekért.

A törés-zúzás hatására az egyik bánya katonákat rendel az őrzésre. A sztrájkolók megostromolják a bányát. Egy darabig csak szóbeli huzavona megy a munkások és a katonák közt, ám végül lövöldözésbe torkollik az incidens, amely során többen meghalnak.

Étienne és sokan mások is látják már, hogy bármeddig is sztrájkolnak, nem fognak célt érni, ezért készek visszamenni dolgozni. A társulat is kész engedményeket tenni a munkásoknak, és végül csak újraindul a munka. Sok bányász, köztük Étienne és Mahue legidősebb lánya, Catherine is visszatérnek a bányába. Az első munkanapon azonban súlyos baleset történik, a bányát elönti a víz. A legtöbb munkásnak még sikerül kimenekülnie, de egy tucat ember lent ragad, Étienne és Catherine is. Próbálnak menekülni a víz elől, kiutat keresni, de nem találnak. A mentőcsapatnak egy vastag fal áttörésével végül sikerül bejutnia a bányába, de már csak Étienne-t találják életben, kórházba szállítják. Miután felépül, még egyszer visszatér a bányához, hogy elbúcsúzzon Mahue-nétól és néhány ismerősétől. Többen is őt tartják felelősnek a történtekért, mert ő buzdította sztrájkolásra őket. Catherine, akihez pedig valami különös kötődés fűzte, meghalt. Étienne ezek hatására úgy dönt, hogy továbbáll a bányavidékről.

„Amíg kenyérre jut az embernek, csak megvan valahogy.”

„És ezek a munkában elcsigázott lányok, ezek még ráadásul úgy megbolondulnak esténként, hogy aztán egyre-másra hozzák világra a gyerekeket megint csak munkára, szenvedésre! Soha nem lesz vége, ha ezek mindig méhükben hordják az éhezők újabb seregét.”

„…s ha az embernek pénze van, akkor ereje is van, akárhogy is fordul, hát nem igaz?”

„Mégiscsak az a legjobb segélypénztár, ha az ember tisztességesen viselkedik.”

„Ha egy gép leáll, az a gép meghal.”

„…a nagytőke legyőzhetetlen erejét látván megint csak csüggedés fogta el, hiszen ez olyan ellenfél, hogy még a vereség is hizlalja, egyszerűen felfalja a mellette küzdő gyengének a tetemét, ha az elesik a csatában.”

„Ha nő van egy férfi szívében, akkor a férfinak vége, meghalhat.”

A jelenlegi munkád csak pénzkereseti lehetőség vagy igazi szenvedély?

Így bújtassuk a férfiakat a nők mögé | Émile Zola: Nana

Egy újabb Zola regénnyel folytattam, mivel Nanát már megismerhettük A Patkányfogóból, így szerettem volna addig megismerkedni az életével, míg el nem felejtem, hogy ki ő. Múlt héten röviden összefoglaltam a könyv tartalmát, most pedig elmondom, mit is gondolok róla.

Tudom, tudom, lejárt lemez, de akkor sem tudok elmenni a könyv címe mellett. Mert még mindig ki nem állhatom az olyan könyvcímet, ami egy név. Ez esetben ugyan árnyalja némileg a képet a Nanával való közös múltuk. Én ugyanis megörököltem az egyik nagymamámtól a keresztrejtvények szeretetét, és ott időről időre mindig feltűnt Zola eme regénye. Ettől még azért kaphatott volna valami kifejező címet a regény. (Például Aranylégy a trágyadombon, vagy ilyesmi.)

Még mindig úgy gondolom, hogy Zolának elég könnyen olvasható stílusa van, ám a Nanában sikerült csúcsra járatnia azt a tulajdonságát, amit én nem szeretek. Rettentő részletesen írt le bizonyos eseményeket, amelyeknek igazából semmi jelentősége nem volt. Sőt, azt kell mondjam, tulajdonképpen ez az egész regény ilyen leírások füzére volt. Csak összehasonlításképpen (bár pontos oldalszámokat nem tudok mondani), az első színházi előadás után részt veszünk Nanánál egy nagy lakomán, amin emlékeim szerint semmi érdemleges nem történik. Mégis hosszú-hosszú oldalakon keresztül unhatjuk szét rajta az agyunkat. Amikor viszont Nana egy éjjel a rendőrök elől menekülve kimászik egy szálló ablakán, és esőben és fagyban a sötétben bujdokol, azt letudtuk maximum fél oldalban.

Szerintem már a tartalmi összefoglalóból is kitűnt, hogy mennyire kevés dolog történt ténylegesen ebben a könyvben. És a leírásoktól sem lettünk ezegyszer okosabbak. Úgyhogy hírnév ide, pajzánság oda, én biztos, hogy nem ezt a könyvet ajánlanám Zolától.

A maga idejében a Nana botránykönyvnek számított. Nyilván ma már sokkal magasabban van az ingerküszöbünk, de én még így is durvább dolgokra számítottam. Azt hiszem, ez azért van, mert rossz fogalmaim vannak a botránykönyvről. A jelek szerint ugyanis nem az számít(ott) botrányosnak, ha valaki pucér nőkről meg intim pillanatokról ír(t), hanem ha valaki nyíltan beszél(t) a valóságról. (Jelenünkkel való áthallás egyáltalán nem a véletlen műve…)

Bár egy örömlány életét követhetjük nyomon, ne számítsunk pikáns jelenetekre. Csupán annyit láthatunk, hogy ki-be járkálnak a férfiak a Nana ágyába. Na de milyen férfiak? Grófok, hercegek, a krémek krémje. És nem csak az idejüket ütik el a lánynál, hanem némelyikük a teljes vagyonát rááldozza. Nem is tudom, hogy ez vajon tényleg Nanáról és a hozzá hasonló nőkről vagy sokkal inkább az „erősebbik nemről” mond el dolgokat.

Ilyen értelemben pedig vissza is kanyarodnék a cím kérdésköréhez. A Nana ugyanis szerintem jelen esetben félrevezető. Bár Nana az, akinél a szálak úgymond összefutnak, de én azt gondolom, hogy ennek a könyvnek a főszereplői sokkal inkább azok a jómódú férfiak voltak, akik gyakorlatilag semmivé váltak nem csak Nana karjaiban, hanem a hozzá hasonló nőkében. Élükön természetesen Muffat gróffal, akinél legszembetűnőbb a változás, de voltak még rajta kívül egy páran. Például a kissé álszent Fauchery, az újságíró, aki vérlázító cikket írt Nana életmódjáról, de ő maga is egy házas nőnél kereste a boldogságot.

Nanát okolni a balszerencséjükért azonban nem lenne igazságos, hiszen ő pusztán csak kért. Néha pénzt, néha tárgyakat, szívességeket vagy éppen csókokat. De nem állt senki felett kivont karddal. Nem szorított senki fejéhez pisztolyt. A következő idézet kiválóan összefoglalja a helyzet lényegét:

„Hát biztattam én, hogy lopjon? Az ember csak kérhet pénzt egy férfitól anélkül, hogy bűnre ösztökélné!... Ha megmondta volna nekem: Semmim sincs már, azt feleltem volna neki: Jó, váljunk el, s akkor nem mérgesedett volna el a dolog.”

Ha már szóba került az a bizonyos cikk, bármennyire is vérlázító, azért elég jó leírást ad Nana működéséről. Ő ugyanis éppen ellenpéldája az olyan embernek, aki bármihez nyúl, az arannyá változik. Nana érintése halálos, de csak lassan, komótosan sorvasztja el az embert. Épp úgy, hogy a delikvens már csak a halál előtti pillanatában fogja fel, hogy vége. (És talán még akkor sem sajnálja.) Mindeközben azonban saját magát is elpusztítja. Egy csepp élvezetet nem talál az életében, hiába hullanak a lábai elé olyan lehetőségek, amelyeket akkoriban azért nem szórtak két kézzel.

Nehéz, sőt, szinte lehetetlen volt itt bárkit is megkedvelni, de azért volt két nagyon különös szereplő, akiket kiemelnék. Bár hozzá kell tennem, gyászosan kevés szerep jutott nekik. Pedig rájuk igazán kíváncsi lettem volna. Az egyik Labordette, aki valahogy mindenhol ott volt, mindenkit ismert, és mindenkinek az életét előrébb tudta lendíteni, mégsem folyt bele alvilági dolgokba. Kíváncsi lettem volna, hogy ő például mivel foglalkozik.

A másik pedig Zoé, Nana komornája, aki abból a szempontból éppen ellenpéldája Nanának, hogy nagyon is jól látja, hogyan tudja az eseményeket a saját javára fordítani, és elég okosan ki is használ minden kínálkozó lehetőséget.

Ezek lettek volna tehát a gondolataim Zola harmadik listás könyvéről, a Nanáról. És ha már így belemerültem Zolába, akkor következőként a negyedik listás könyve, a Germinal lesz terítéken.

Ismét játszhatunk egy kis bézigue-t. (Ezt a játékot már ismerhetjük az Egy asszony életéből.)

Bár olyan jelentős események idején játszódik a regény, mint a nagy párizsi világkiállítás, és említést is tesznek róla a könyvben, sajnos nem tudunk meg róla többet, pedig igazán érdekes lett volna egy korabeli „tudósítást” olvasni.

Szerinted feloldhatatlan az ellentét férfiak és nők között?