#hallgasdhétfőn 4. | Celestina

Ugyan ez a #hallgasdhétfőn sorozat következő része lesz főképp, de azért másról is lesz szó, és ezzel a mással szeretném kezdeni.

A mai nappal megkezdem szokásos nyári szünetemet. Ugyan már rééééééég nem járok iskolába (remélhetőleg ez nemsokára változni fog), de a nyári szünetet örökké vissza fogom sírni, úgyhogy ahol csak tudom, éltetem ezt a jó hagyományt. J A nyári szünet itten most pedig nem jelent mást, mint hogy szeptemberig csupán kéthetente fogok jelentkezni új bejegyzéssel.

Idén egyébként erősen gondolkodtam rajta, hogy tartsak-e nyári szünetet. Ugyanis nagy valószínűséggel a nyarat a #hallgasdhétfőn és a NOHUN sorozat részei fogják kitölteni. De végül arra jutottam, hogy ez feltétlenül szükséges a könyvespolcaim érdekében. Ugyanis tavaly óta egyre-másra halmozom fel a zseniálisabbnál zseniálisabb (remélhetőleg!) könyveket, amelyek nem kapcsolódnak a projekthez. De mivel a projektes könyvek elsőbbséget élveznek, nagyon nehezen jutok el oda, hogy mást is olvassak. Ezért most kihívást állítottam fel a nyárra saját magam számára, miszerint a polcon árválkodó, nem projektes, magyar nyelvű könyveimnek legalább a felét el fogom olvasni a nyáron (már amik jelenleg itt vannak velem Németországban), és az idegen nyelvűek közül is legalább egyet-egyet (egy angolt – az már nagyon rám fog férni, és egy németet). Ez a gyakorlatban 15 könyvet jelent. 3 hónap alatt. Szerintem ennyit még soha életemben nem olvastam. Mármint az időkorlátot is figyelembe véve. Úgyhogy most kicsit megijedtem… De már leírtam, nincs mese.

És akkor térjünk át a bejegyzés tényleges témájára, hogy kik és hogyan dolgozták fel Fernando de Rojas Celestináját.

Mikor elkezdtem keresgélni a témában, rögvest felcsillant a szemem, ugyanis a történetből jó pár színpadi és képernyőre készített változat is készült. Akkoriban azonban valószínűleg még nem volt olyan nagy jelentősége egy film főcímdalának, mint manapság. Ugyanis egyik filmnek a zenéjét sem találtam meg külön. Szóval egyáltalán nem volt olyan egyszerű ezt a három darabot összegyűjteni, amelyeknek egyébként az égvilágon semmi közük nincs egyik filmhez sem. :) Vagyis az elsőt, azt könnyű volt, mert egyszerűen csak beírtam a Youtube keresőjébe, hogy Rojas Celestina, és ezt dobta ki. De a másik kettőnél beletelt egy kis időbe a vadászat.

Renato Di Prinzio: La Celestina: Melibea

Joaquín Nin-Culmell: La Celestina

Manuel de Falla: Pedrelliana

Azért összességében megérte a kutakodást, mert például de Falla munkája nagyon is tetszik nekem. Sőt, azt kell mondjam, a zenék sokkal inkább elnyerték a tetszésem, mint maga a könyv. J

(Az igazsághoz hozzátartozik, hogy olvastam még egy darabról, de nem találtam hozzá videót. Ez pedig Karl Heinz Füssl Celestina című operája.)

Fernando de Rojas: Celestina

Ó, te drága Celestina… Nos, nem! Az első dolog, amit elmondhatok erről a könyvről az, hogy nem, egyáltalán nem drága. Még csak meg sem közelíti a drágát. Sőt, egyenesen rémes. Kezdjük is mindjárt ott, hogy dráma. Nekem ettől már eleve feláll a szőr a hátamon. Már Shakespeare is nehezen ment, a Bánk bánt meg egyenesen ki nem állhattam. Nem tudom az okát, de valamiért roppant nehezemre esik olvasni a drámai műveket. És nem azért, mert nem tudom követni a szereplőket. Valami másért. Talán a furcsa nyelvezet miatt. Hiába, hogy emberek beszélgetnek, de mégsem olyan formában, ahogy manapság leülünk a barátunkkal egy kávéra, és közben elcsevegünk a világ nagy dolgairól. Nehéz volt. Pedig csak kétszáz oldal az egész, mégis négy nap kellett, hogy a végére érjek. (Oké, ebből egy kiesik, mert tegnap abszolút nem tudtam rávenni magam, hogy olvassam.)

Először elolvastam a könyv végén található tanulmányt, ami alapján úgy gondoltam, ez lesz a Rómeó és Júlia spanyol változata. De nem az lett! A két szerelmes stimmel. Vagyis inkább két ember, akik valahogy kapcsolatba akarnak kerülni egymással. A pasi csak kettyinteni akart egyet, a nőről pedig végül is nem derült ki (legalábbis számomra), hogy tényleg szerelmes volt-e, vagy csak hatott rá a boszorkányság. Szóval nagy szenvedések árán végül a két szerelmes egymásé lesz, aztán meghalnak. És közben ott van Celestina, a tényleges főszereplő és a regény címadója, aki tulajdonképpen a kerítőnő szerepét játssza, amíg ő maga is meg nem hal. … Hm… Viszonylag kevés szereplő van, és azok közül is meghalnak páran. Nem egy vidám sztori, annak ellenére, hogy maga az író tragikomédiának keresztelte.

Ennél jobban nem is szeretnék belemenni a történetbe, mert lényegében a főbb eseményeket már el is meséltem. Csupán három dolgot szeretnék kiemelni. Az első, hogy (újfent fitogtatva irodalmi szaktudásomat :D) egy erős in medias res kezdéssel állunk szemben. Nincs semmi felvezetés, szépítgetés, körítés. Nem, jön a pasi, betéved egy kertbe, ahol meglátja élete szerelmét, és rögtön kezdődik is a kavarás. Vagyis a kerítés. Ez annak a fényében igazán érdekes megállapítás, hogy a tanulmányból megtudhatjuk, hogy nem minden fejezetet a szerzőként feltüntetett pasas írt. Tehát az is lehetséges, hogy az első fejezet eredetileg egy teljesen más történet része volt. Ebből aztán érdekes elgondolásokhoz juthatunk. (Én szeretek ilyeneken gondolkodni, na.)

A második dolog, nagyjából három oldal elolvasása után az a szó jutott eszembe, hogy királytükör. Ami persze itt a szó szoros értelmében nem állja meg a helyét, csak annyiban, hogy a könyv tele van aforizmákkal, bölcsességekkel, általános igazságokkal. Maga a szerző is, az általa írt előszóban kitér arra, hogy hasznos lehet ez a könyv a fiatalok számára, hogy tudják, mi a dörgés. Viszont kicsit túlzásba estek a szerzők, ugyanis telistele van a szöveg ilyen bölcselkedésekkel. Idegesítően tele. Sőt, már-már undorítóan tele. És nem csak azért undorítóan, mert rengeteg van belőlük (majdhogynem az egész könyv az), hanem azért is, mert teljesen hiteltelen szájakból hangzik el. Éppen ezért ez lesz az első könyv, amiből nem válogattam ki idézeteket. Rendesen rosszul voltam időnként olvasás közben, és arra gondoltam, hogy ez a mű annyira csöpög a nagy odamondásoktól, hogy legszívesebben törölközőbe csavarva olvasnám, nehogy én is nyálas legyek.

A harmadik, és egyben utolsó dolog, és a könyv egyetlen erénye az utolsó fejezetben található. A szerelmes hölgyemény halála után az apja öt oldalon keresztül siránkozik. És valami olyat fogalmaz meg, amit nagyon érdekesnek találtam: a szerelem olyan isten, aki nem a teremtményeit, hanem a követőit öli meg.

A történettől eltekintve, ami számomra egyáltalán nem volt szórakoztató (habár jót röhögtem azon, hogy Calisto, a kis kanos főszereplő pasink úgy hal meg, hogy leesik egy létráról… nagyon epikus :D), érdekes volt bepillantani egy kicsikét a mindennapi életbe. Olyannyira, hogy számomra ez volt a könyv igazi értéke. Valamikor az 1400-as években íródott, a kereszténység már kőkeményen jelen volt, de jelen volt a boszorkányság is. És nem tudom, hogy ezt csak írói eszköznek szánták-e, de viszonylag sok utalás van a könyvben ókori görög és római istenekre és legendákra. Vagyis legalább az irodalomban még nagyon erősen jelen volt az egykori egységes szellemiség. Érdekes továbbá a nők helyzete, ugye a szüzességet meg kellett tartani, de akkor is voltak… hogy is fogalmazzak kulturáltan… örömlányok, akiket ugyanúgy lenéztek, mint manapság, mégis mindenki eljárt hozzájuk. Szóval érdekes, felettébb érdekes…

A végső nagy igazsága tehát a könyvnek, hogy van, ami nem változik. A kultúra, az igen, de az ember attól még ember marad.