Miguel de Cervantes: Don Quijote

Végre elérkeztünk egy (számomra) igazi klasszikushoz. Úgy értem, ki ne ismerné a szélmalmokkal harcoló Don Quijotét. Szerintem kevés ilyen ember van. És azok sem lehetnek túl sokan, akik még nem olvasták a könyvet vagy nem látták esetleg a belőle készült filmet/rajzfilmet. Nos, most, hogy már én is túl vagyok az elolvasásán, beszéljünk egy kicsit a csalódásról.

Ezt a könyvet én annyira, de annyira vártam, de már az első oldalaktól csalódás volt. Az egész világ szereti Don Quijotét, a Búsképű lovagot, és ebből én egyenesen következtettem arra, hogy ez egy remek könyv lesz. De már mindent értek. Amikor valaki azt mondja, hogy szereti Don Quijotét, akkor tényleg úgy érti, hogy szereti őt. A karaktert. És nem a könyvet.

Nem akarok most a történetről írni, egyébként sincs nagy sztorija. Ami mégis klasszikussá, halhatatlanná emeli ezt a művet, az a háttérben vívott szomorú harc. Don Quijote napjaink fiatalsága, aki harcol az álmaiért, lehetetlennek tűnő ábrándokért, de végül bekebelezi őt a rendszer, és végül ő maga ismeri el, hogy élete nagy tettei eredménytelenek voltak. Lehet ezzel a véleménnyel vitatkozni. Az is lehet, hogy holnap, amikor nem bal lábbal kelek fel, már én magam is vitatkoznék vele. De sokszor érzem úgy, hogy itthon sok kicsi Don Quijote él, akik negyven éves korukra belátják, hogy nem érdemes szélmalmok ellen harcolni. Pedig nincs annál fontosabb, mint hogy az ember higgyen valamiben, legyen az akármilyen őrültség.

A másik fontos dolog. Lehet, hogy Don Quijote korában már idejétmúltnak, sőt, hátráltatónak számított a lovagság intézménye, de ő éppen a pozitív dolgokat akarta megmenteni belőle. A tisztességet, a becsületességet, a szavahihetőséget, a kitartást és a hűséget. Amiért manapság is lovagnak hívunk valakit. És nem lenne-e szükség ma is rájuk? Hogy még többen legyenek? Ma, amikor a világhálót elöntik a társkereső oldalak, és applikációkat hoznak létre azért, hogy megismerhessük a szomszédainkat, nem lenne jobb, ha korunk egyik Don Quijotéja becsöngetne hozzánk, és meghívna egy kávéra? Senki ne merészelje azt mondani, hogy nem! Emberek vagyunk, és szükségünk van más, hús-vér emberekre. Ha ezt újra felfedeznénk, és egy kicsit újra lovagokká válnánk, szerintem boldogabbak lehetnénk.

Don Quijote mellett azért természetesen feltétlenül meg kell említenünk hű fegyverhordozóját, Sancho Panzát, aki egy rendkívül összetett karakter. Néha azt éreztem, hogy elfogadja az ura hóbortjait, néha kinyilvánította, hogy mégiscsak két lábbal áll a földön. De a legjobb az volt benne, hogy a maga egyszerűségével mindig rátapintott a dolgok lényegére. (Ezt hívják úgy, hogy józan paraszti ész. Ebből is híján van már az emberiség.) Mindenképpen ő volt a kedvencem ebben a könyvben, mert érdekes volt figyelni, hogyan változik a hozzáállása, hogyan oldja meg a maga paraszti módján a problémáit. Minden letisztult, fekete-fehér karakter közt ő volt ebben a könyvben a legemberibb.

Végszóként pedig csak annyit írnék, hogy minden negatív, rossz, szerencsétlen dolog ellenére az egyetlen dolog, ami akkor is és ma is fény az éjszakában, ami töretlenül él a világban, mindig volt, mindig van és mindig lesz, a legkeményebb erő, az elpusztíthatatlan valóság, a szerelem (nem, nem Dulcineára gondolok, hanem az esküvős fejezetre ;)).

„Ha valaki énekel, a bánat akkor útra kel.”

„Ha már valakinek a keze így meg van kötve, attól nem lehet rossz néven venni, ha a nyelvén lazít egy kicsit.”

„A visszavonulás nem menekvés!”

„Az, akit távolléted kardhegye szíven szúrt, és akit megsebzett a szerelem, jó egészséget kíván Néked, rendkívül kellemetes Dulcinea del Toboso.” (Levelében így szólítja meg Don Quijote szeretett hölgyét.)

„(Mondd meg nekem, te vipera, mit gondolsz, ki hódította meg azt a birodalmat, ki vágta le az óriás fejét, ki emelt téged márkivá …,) ha nem Dulcinea hatalma, aki az én karomat választotta e dicső tettek végrehajtásának eszközéül? Ő küzd bennem, ha küzdök, és ő győz bennem, ha győzedelmeskedem. Én benne élek, és tőle nyerem az életemet.”

„Isten önökkel, kedves uraim, íme, a kulcsok, nyissák ki a kaput, és adják vissza régi szabadságomat, hadd találjam meg régi életemet újra, és hadd támadjak fel mostani halálomból.”

Diego Hurtado de Mendoza: Lazarillo de Tormes élete, jó sora és viszontagságai

Rendkívül érdekes helyen bukkantam rá erre a könyvre, mégpedig a Magyar Elektronikus Könyvtárban. Kíváncsiságból beütöttem pár könyvcímet a soron lévők közül, és ez az egy megvolt. Határtalan volt a boldogságom. Bár nem szeretek gépen olvasni, mégis örültem, mert ez a könyv sincs meg nálunk a könyvtárban, így viszont ingyen és bérmentve hozzájutottam.

Kissé alábbhagyott a boldogságom, mikor a letöltés után megnyitottam a pdf fájlt, és láttam, hogy mindösszesen 35 oldalról van szó. Rögtön nyomozásba kezdtem, gondolván, biztos csak valami kivonatról van szó, vagy rosszul töltöttem le, és lemaradt az utolsó 834 oldal. De nem. A MEK szerint ez a könyv összesen 35 A4-es oldalból áll. Neki is ugrottam azon nyomban.

A következő érdekesség, ami feltűnt, hogy a szerző, Diego Hurtado de Mendoza neve mellett egy kérdőjel állt. Mivel ez a példány nem tartalmazott semmiféle tanulmányt, feltételeztem, a kérdőjel arra utal, hogy az író személye kérdéses. (Logikus, nem? J) Szintén az előbb említett okból kifolyólag csupán az intuíciómra hagyatkozhatok a mű megítélése során. (Mint ahogy az egyébként is a célom, de azért egy hozzáfűzött tanulmány elég nagy befolyással bír.)

Az első benyomásom az volt, már rögtön az előszó után, hogy ezt valamiféle előkelő személynek írták, mintegy bemutatkozásképpen. Sőt, tovább mentem, egyenesen a királyra vagy a pápára gondoltam. Hogy bemutatkozás, abban biztosak lehetünk, mert egyes szám első személyben íródott, vagyis maga Lazarillo az elbeszélő, és időnként megszólítja azt a személyt, akinek írta, de nincs konkrét utalás rá, hogy ez a titokzatos személyiség ki is lenne.

Az előszót leszámítva a könyv hét fejezetből áll. Mindegyikben betekintést nyerhetünk Lazarillo életének egy-egy állomásába. Kezdve a születésétől az első szolgálatba állásán keresztül az előkelő pozícióba kerüléséig és megházasodásáig. Azért is éreztem inkább beszámolónak, mint regénynek, mert a házasságnál véget ér, és egyértelműen azt fejezi ki, ez az a pontja az életemnek, ahol most tartok.

A hét fejezet alatt Lazarillo több helyen is szolgál, és elmeséli, hogy fukar gazdáival szemben milyen leleményes trükköket eszelt ki, hogy jól lakhasson. Ezeket én nem is akarom elmesélni, hiszen igazán nem hosszú ez a könyv, aki kíváncsi rá, járjon utána maga. De egy történetet azért mégiscsak kiemelnék.

A könyv az 1500-as évek első felében játszódik, erre találunk utalást az utolsó oldal lábjegyzetében. Ez ugye már az újkor kezdete, vagyis a sötét középkort éppen lezártuk. Ezért nem is feltűnő, hogy még mennyire meghatározó az emberek életében a vallás, konkrétan a kereszténység. Főhősünk egy búcsúcédulákat árusító személyhez csapódik, aki, hát hogy is mondjam, nem éppen tisztességes módon akarja rásózni az emberekre az amúgy sem tisztességes portékáját. Ez nekünk, XXI. századi embereknek annyira nem is érdekes. Azt viszont érdekes lett volna megtudni, vajon mit gondolt a főhős, amikor rájött, hogy az isteni kinyilatkoztatás valójában egy előre megbeszélt csel volt. Sajnos ez nem került kifejtésre. Volt azonban egy rész, amikor a becsületről és a látszat fenntartásáról elmélkedett a főhős, és ott, még ha csak egy mondatban is, de kifejtette véleményét, miszerint még Istenért sem áldoznának fel annyi mindent az emberek, mint azért, hogy fenntartsák a látszatot, hogy mennyire jómódúak. Ennek a meglátása számomra újfent érdekes volt az adott kort tekintve.

(Ha másra nem is, arra mindenképp jók ezeknek a könyveknek az elolvasása, hogy egyre inkább ráébredek, a középkori és a mai emberek közt nem is volt olyan nagy a különbség…)

Ezeken kívül mindenképp szeretném még kiemelni az előszót, amely szintén egyes szám első személyben íródott, és amelyben a szerző kiemeli, hogy alapvetően nem csak azért írja ezt a könyvet, hogy mások tanulhassanak az ő példájából, hanem egyszerűen csak hogy szórakoztassa a népet. És igazából ez még évszázadokkal a megírása után is sikerül. Igen, ez a könyv tényleg szórakoztat, és fájlaltam is, hogy ilyen rövidre sikeredett. Szórakoztató, helyenként vicces történetek voltak beleszőve, és igazából nem lehetett komolyan venni a főszereplő időnként feltörő kínlódását, mert túl gyorsan zajlottak vele az események. Én szívesen olvastam volna még tovább.

„…nincs olyan könyv, még a legrosszabb se, hogy valami jót ne rejtene; különösképpen mivel minden ízlés más és más, és ha az egyik nem emészt meg valamit, a másik bomlik érte.”

„…az írás nem gyerekjáték, és ha már nekiül az ember, jutalmat is vár érte. Nem pénzt, hanem hogy lássák, olvassák a művét és dicsérjék is, ha van miért.”

„Mily sokan futhatnak a világon mások elől, mert nem látják önmagokat!”

Fernando de Rojas: Celestina

Ó, te drága Celestina… Nos, nem! Az első dolog, amit elmondhatok erről a könyvről az, hogy nem, egyáltalán nem drága. Még csak meg sem közelíti a drágát. Sőt, egyenesen rémes. Kezdjük is mindjárt ott, hogy dráma. Nekem ettől már eleve feláll a szőr a hátamon. Már Shakespeare is nehezen ment, a Bánk bánt meg egyenesen ki nem állhattam. Nem tudom az okát, de valamiért roppant nehezemre esik olvasni a drámai műveket. És nem azért, mert nem tudom követni a szereplőket. Valami másért. Talán a furcsa nyelvezet miatt. Hiába, hogy emberek beszélgetnek, de mégsem olyan formában, ahogy manapság leülünk a barátunkkal egy kávéra, és közben elcsevegünk a világ nagy dolgairól. Nehéz volt. Pedig csak kétszáz oldal az egész, mégis négy nap kellett, hogy a végére érjek. (Oké, ebből egy kiesik, mert tegnap abszolút nem tudtam rávenni magam, hogy olvassam.)

Először elolvastam a könyv végén található tanulmányt, ami alapján úgy gondoltam, ez lesz a Rómeó és Júlia spanyol változata. De nem az lett! A két szerelmes stimmel. Vagyis inkább két ember, akik valahogy kapcsolatba akarnak kerülni egymással. A pasi csak kettyinteni akart egyet, a nőről pedig végül is nem derült ki (legalábbis számomra), hogy tényleg szerelmes volt-e, vagy csak hatott rá a boszorkányság. Szóval nagy szenvedések árán végül a két szerelmes egymásé lesz, aztán meghalnak. És közben ott van Celestina, a tényleges főszereplő és a regény címadója, aki tulajdonképpen a kerítőnő szerepét játssza, amíg ő maga is meg nem hal. … Hm… Viszonylag kevés szereplő van, és azok közül is meghalnak páran. Nem egy vidám sztori, annak ellenére, hogy maga az író tragikomédiának keresztelte.

Ennél jobban nem is szeretnék belemenni a történetbe, mert lényegében a főbb eseményeket már el is meséltem. Csupán három dolgot szeretnék kiemelni. Az első, hogy (újfent fitogtatva irodalmi szaktudásomat :D) egy erős in medias res kezdéssel állunk szemben. Nincs semmi felvezetés, szépítgetés, körítés. Nem, jön a pasi, betéved egy kertbe, ahol meglátja élete szerelmét, és rögtön kezdődik is a kavarás. Vagyis a kerítés. Ez annak a fényében igazán érdekes megállapítás, hogy a tanulmányból megtudhatjuk, hogy nem minden fejezetet a szerzőként feltüntetett pasas írt. Tehát az is lehetséges, hogy az első fejezet eredetileg egy teljesen más történet része volt. Ebből aztán érdekes elgondolásokhoz juthatunk. (Én szeretek ilyeneken gondolkodni, na.)

A második dolog, nagyjából három oldal elolvasása után az a szó jutott eszembe, hogy királytükör. Ami persze itt a szó szoros értelmében nem állja meg a helyét, csak annyiban, hogy a könyv tele van aforizmákkal, bölcsességekkel, általános igazságokkal. Maga a szerző is, az általa írt előszóban kitér arra, hogy hasznos lehet ez a könyv a fiatalok számára, hogy tudják, mi a dörgés. Viszont kicsit túlzásba estek a szerzők, ugyanis telistele van a szöveg ilyen bölcselkedésekkel. Idegesítően tele. Sőt, már-már undorítóan tele. És nem csak azért undorítóan, mert rengeteg van belőlük (majdhogynem az egész könyv az), hanem azért is, mert teljesen hiteltelen szájakból hangzik el. Éppen ezért ez lesz az első könyv, amiből nem válogattam ki idézeteket. Rendesen rosszul voltam időnként olvasás közben, és arra gondoltam, hogy ez a mű annyira csöpög a nagy odamondásoktól, hogy legszívesebben törölközőbe csavarva olvasnám, nehogy én is nyálas legyek.

A harmadik, és egyben utolsó dolog, és a könyv egyetlen erénye az utolsó fejezetben található. A szerelmes hölgyemény halála után az apja öt oldalon keresztül siránkozik. És valami olyat fogalmaz meg, amit nagyon érdekesnek találtam: a szerelem olyan isten, aki nem a teremtményeit, hanem a követőit öli meg.

A történettől eltekintve, ami számomra egyáltalán nem volt szórakoztató (habár jót röhögtem azon, hogy Calisto, a kis kanos főszereplő pasink úgy hal meg, hogy leesik egy létráról… nagyon epikus :D), érdekes volt bepillantani egy kicsikét a mindennapi életbe. Olyannyira, hogy számomra ez volt a könyv igazi értéke. Valamikor az 1400-as években íródott, a kereszténység már kőkeményen jelen volt, de jelen volt a boszorkányság is. És nem tudom, hogy ezt csak írói eszköznek szánták-e, de viszonylag sok utalás van a könyvben ókori görög és római istenekre és legendákra. Vagyis legalább az irodalomban még nagyon erősen jelen volt az egykori egységes szellemiség. Érdekes továbbá a nők helyzete, ugye a szüzességet meg kellett tartani, de akkor is voltak… hogy is fogalmazzak kulturáltan… örömlányok, akiket ugyanúgy lenéztek, mint manapság, mégis mindenki eljárt hozzájuk. Szóval érdekes, felettébb érdekes…

A végső nagy igazsága tehát a könyvnek, hogy van, ami nem változik. A kultúra, az igen, de az ember attól még ember marad.