Tanári segédlet a Frankensteinhez

Újabb Teacher’s Guide következik, most a Frankensteint vesszük górcső alá. Az eredetit itt találjátok.

A szisztéma hasonló lesz az Ethan Frome-hoz, először most is a konkrétan a történetre vonatkozó dolgokat veszem végig, aztán jönnek az általános(abb) gondolatok. Csapjunk is bele.

 

Ø  Újfent az Ethan Frome-ot kell emlegetnem, mert hogy ez is egy kerettörténet. Így itt is adódik a kérdés, megbízhatunk-e a narrátorban. Az éremnek pedig ismét két oldala van. Walton barátra vágyakozik, és láss csodát, épp az útjába kerül valaki, aki pontosan olyan ambiciózus és nagyratörő, mint ő. Felnéz Frankensteinre, issza a szavait. Épp ezért rögtön az elején elég egyértelművé válik, hogy kinek a pártján fog állni. Ugyanakkor elég hitelesen közli azt a részt is, ami a teremtmény életéről szól. Tárgyilagosnak tűnik, nem ítélkezik. Ez persze adódhat abból is, hogy hűen szeretné visszaadni azt a történetet, amit Frankenstein előadott neki.

Ø  Waltonnál maradva még egy gondolat erejéig, az azért egy kissé ironikus, hogy kapott egy barátot, csak azért, hogy végignézhesse, ahogy az meghal. De belegondolt bárki is abba, hogy mi lett volna, ha Victor életben marad? Hogyan alakult volna a kapcsolatuk? Talán még fájdalmasabb lett volna Robert számára, ha búcsút kell vennie Victortól, mivel Victor feltehetően nem adta volna fel a teremtmény üldözését.

Ø  Térjünk át most magára Frankensteinre. Ő ugyebár a főszereplőnk, ezért ő az, akivel a könyv egyik fontos, romantikus motívuma folyton összhangban van. Ez a romantikus motívum pedig a természet. Gyönyörű és nagyon érzékletes tájleírások vannak a könyvben, amelyek mindig tökéletesen illenek Frankenstein hangulatához és az eseményekhez. (Gondoljunk csak a havas tájra, ahol Victor találkozik a teremtményével, vagy éppen arra a szigetre, ahol a második teremtményt próbálja befejezni.)

Ø  A következő pontunk véleményem szerint a mai világban már eléggé magától értetődő, de Shelley korában elképzelhető, hogy még nem volt az. Ez pedig az, hogy Victor bűntudata milyen erőteljes hatással van az egészségére. Hát igen, kérem szépen, a bűntudat már csak ilyen csúnya dolog.

 

Ø  Végül pedig egy rendkívül fontos kérdés, ami őszintén szólva nekem eszembe sem jutott. Milyen leckét tanult Victor az esetből? Azt mindenképpen, hogy hullákból ne állítson össze még egyszer élő embert. De most viccet félretéve, onnantól kezdve, hogy elszabadult a pokol, neki a legnagyobb problémája az volt, hogy mi lesz a családjával és a barátaival. Soha egy pillanatra sem fordult meg a fejében, hogy valami jót cselekedjen a saját kreálmányával. Többnyire menekült előle, később pedig egy rövid ideig üldözte őt. Úgyhogy véleményem szerint elmondhatjuk, hogy morálisan leszerepelt.

Ø  Ugorjunk most már át a teremtményre. Az első és legfontosabb kérdés vele kapcsolatban, hogy miért nem kapott nevet. Azon túl persze, hogy a drága édesapja három tizedmásodperccel a születése után elszelelt a tetthelyről. (Milyen vicces kedvemben vagyok ma… :O) Nos, Shelley ezzel minden bizonnyal arra akart utalni, hogy a teremtmény a saját alkotója és a társadalom szemében is egy senki. Még szimbolikusan sem lett tagja a társadalomnak.

Ø  Amikor Victor és a teremtménye találkoznak, megismerjük a teremtmény életét az ő saját szemszögéből. Ez egy érdekes nézőpontváltás. Valahol a tudatunk mélyén tisztában vagyunk vele, hogy ezt az egész sztorit Victor szájából halljuk, mégis elhisszük, hogy abban a pillanatban a teremtmény beszél, és ezáltal valahogy közelebb kerül hozzánk. De aztán elgondolkodtam, hogy hozzám már korábban is ő állt közelebb. Victor lelkesedése és elkötelezettsége vonzó volt az elején, de ennyiben ki is merült a szimpátia iránta.

Ø  Megint csak egy érdekes kérdés, amiről úgy magamtól nem jutott eszembe elmélkedni. Milyen szerepet játszik a DeLacey család a teremtmény életében? Gyakorlatilag tudtukon kívül és akaratuk ellenére ők lesznek a teremtmény nevelőszülei. Ők „tanítják meg” mindenre, és ezért kialakul egyfajta kötődés köztük, ami persze egyoldalú, de akkor is kötődés. Épp ezért valószínűleg az ő elutasításuk sokkal jobban fáj a teremtménynek, mint mondjuk annak az apának a viselkedése, akinek a gyerekét megmenti.

Ø  Azokról a kérdésekről, hogy jogos és helyénvaló volt-e a teremtmény kérése, illetve hogy jogosak voltak-e Victor ezzel kapcsolatos negatív feltételezései, naphosszat lehetne vitázni és érvelni mindkét oldalon. Ezért inkább ugorjunk egy érdekesebb tárgyra. Miért döntött a teremtmény a könyv végén maga is a halál mellett? Amikor befejeztem az olvasást, számomra egyértelmű volt erre a kérdésre a válasz. Meghalt az egyetlen ember, akitől bármi jó dolgot (vagy legalábbis egy életcélt) remélhetett. De most újra átgondolva a dolgot, ez átvezet bennünket egy másik kérdésre. Mégpedig arra, hogy embernek tekinthetjük-e egyáltalán ezt a lényt? Én úgy gondolom, ha csak egy kicsit is ember lett volna, választhatott volna másik célt, megkereshette volna a maga boldogságát. Mert számomra teljességgel elképzelhetetlen, hogy egy ember annyira függjön egy másik embertől, hogy ha az illető meghal, akkor emberünk is inkább öngyilkos lesz. (Erre persze pont most cáfolt rá a pasik, aki miatt egyébként a múlt heti bejegyzés elmaradt. J)

Ø  Egy futó, de annál fontosabb pillanat erejéig térjünk át Elizabeth-re, hogy mi az ő szerepe a történetben. Ő gyakorlatilag felbukkanása óta Victornak van szánva. Én legalábbis végig úgy éreztem, hogy csak a percre várnak, amikor végre egybekelhetnek. Szóval Victornak kezdettől fogva adva van egy nő (engedtessék meg, hogy most ilyen csúnyán fogalmazzak), akit ráadásul még boldoggá is tesz az, hogy a Victoré lehet. Ennek ellenére ennek a szerencsétlen fazonnak eszébe nem jutna, hogy együtt „kreáljanak úgy teremtményeket”. Hát persze, az túl átlagos lett volna, olyat mindenki tud. Ő meg úgy gondolta, neki egyedül is menni fog, de csúfos kudarcot vallott.

Szóval Elizabeth, egy másodlagos szereplő képviseli a könyvben az értelmet, amiből – valljuk be – elég kevés van.

 

Ø  Végezetül pedig térjünk ki Justine-ra. Rajta egy másodpercig sem gondolkodtam olvasáskor, de mikor a teacher’s guide-ot (bocs, nem tudom, mi lenne a leghelyesebb magyar kifejezés erre) olvasgattam, elbizonytalanodtam. Ő aztán végképp másodlagos szereplő a történetben, mégis részletesen megismerjük a történetét. Vajon miért ilyen fontos ez? Nyilván felerősíti Victor bűntudatát. De csak ennyi? Ezen még morfondírozok…

Ø  Ide tartozik még egy rendkívül érdekes feladat, amelynek lényege, hogy a szereplőket bizonyos hasonló helyzetű szereplőkkel kell összehasonlítani. A segédlet ad is pár példát, amiből én most kettőt szeretnék megemlíteni. Mindkét esetben a teremtményt kell összehasonlítani; először Shrekkel, másodszor pedig a Szépség és szörnyetegből a szörnyeteggel. Főként a szörnyeteges összehasonlítás gondolkodtatott el, és ezzel újfent csak visszakanyarodtam ahhoz a kérdéshez, hogy embernek tekinthetjük-e a lényt… (Adott jó pár gondolkodnivalót ez a segédlet.)

Már így is elég hosszúra nyújtottam ezt a bejegyzést, de azért még gyorsan nézzük meg az általános dolgokat is, mert itt is sok érdekességről lehet elmélkedni.

Az általános vonatkozásoknál igazából négy fő témát szeretnék megemlíteni. Pontosabban három plusz egyet. A negyedik eléggé konkrétan erre a könyvre vonatkozik, valahogy mégsem illett az előző felsorolásba.

Ø  Az első dolog, hogy a könyv tartalmaz jó néhány korjellemzőt is, aminek kapcsán lehet és érdemes is kutakodni (már ha valakit érdekel) az adott korról. A következőkre kell itt gondolni:
 - erősen patriarchális társadalom, mely alatt jelen esetben a férfiközpontúságot kell érteni
 - ezzel kapcsolatban a férfiak önmegvalósítása, mint elsődleges, mindent felülíró cél

 - szintén ezzel kapcsolatban a nők helyzetének vizsgálata (passzív, férfiaktól függő nők, lásd Elizabeth)

 - Locke és Rousseau ide vonatkozó elméletei

Ø  A tudomány helyzete és fejlődése a következő dolog, amiről érdemes elmélkedni a könyv kapcsán. Van-e, lehet-e a tudománynak határa? Kell-e, hogy határa legyen? Tényleg szemben áll-e egymással a tudomány illetve az emberség/emberiesség? Hogyan alakul a tudomány felelőssége, tekintve itt konkrétan a klónozást, az új élet teremtését? Jogosak vagy elítélendők a „prométheuszi ambíciók”? Illetve elbitorolhatják-e büntetlenül a reprodukciós képességet a nőktől? Milyen eredményekkel és következményekkel jár(na) ez? Súlyos kérdések, melyekről mindenkinek kell, hogy legyen véleménye.

 

Ø  Szintén fontos téma, és például az iskolásoknak kifejezetten hasznos lehet a szülő-gyerek kapcsolatról és egyáltalán a szülőségről való gondolkodás. Először csak úgy általában írtam fel a mások iránti felelősségvállalás címszót, de aztán konkretizáltam ezt a gyerekekre, ami egy rendkívül fontos téma, és szerintem kellene, hogy erről az iskolákban beszélgessenek a fiatalokkal. Anyukám munkája révén egészen közelről vagyok érintve a kérdésben, és szomorúan látom, milyen felelőtlenül gondolkodnak egyesek a gyerekvállalásról. Szóval ez egy olyan téma, ami jó lenne, ha nem lenne tabu, és ez a könyv egy remek alap lehetne, amiből kiindulva meg lehetne beszélni olyan fontos kérdéseket, mint a következők. A szülő vagy a társadalom feladata felnevelni a gyereket? A gyerekek eredendően jók? Szüksége van-e a gyerekeknek szülőkre? Feltétel nélkül szeretik-e a szülők a gyerekeket? Illetve egy kissé már más vizekre evezve: a sérült gyerekeket el kell-e különíteni a nem sérültektől?

Nem szokásom a végletekig leszólni egy könyvet, de ismételten csak az jutott eszembe, mennyivel hasznosabb lenne, ha a Candide helyett inkább ez lenne kötelező olvasmány az iskolákban. Ha másért nem, legalább a fent említett téma miatt.

Ø  És akkor a végére jöjjön a plusz egy téma, egy rendkívül érdekes gondolat, ami szintén csak a segédlet olvasgatásakor jutott eszembe, egyébként nem. Ez pedig az, hogy beszélhetünk-e a teremtményről úgy, mint Frankenstein „sötét énjéről”? Ők ketten olyanok lennének, mint Jekyll és Hyde? Ez a kérdés pedig elvisz bennünket Jung gondolataihoz, amik egy korábbi munkám kapcsán nagyon kedvesek nekem. Akit érdekel a pszichológia, nézzen utána Jung archetípusainak, rendkívül érdekfeszítő dolgokra fog bukkanni.

Nos, ennyi lett volna a mai bejegyzés. Remélem, mint mindig, most is hasznos, gondolatébresztő dolgokat osztottam meg veletek. Ne féljetek megosztani a véleményeteket e-mailben, hozzászólásban, füstjelekben, akárhogy.

/A képek forrása a Google./

Mary Wollstonecraft Shelley: Frankenstein, avagy a modern Prométheusz

Halloween közeledtével és elmúltával úgy döntöttem, olvasok valami hátborzongatót is. Választásom pedig Mary Shelley híres-hírhedt könyvére, a Frankensteinre esett. Szerintem nincs olyan ember, aki ne hallott volna már erről a történetről, a többség pedig szerintem már valamelyik feldolgozásába is belefutott. De a mérvadó azért mégiscsak az eredeti mű, úgyhogy csapjunk is bele.

Mary Shelley 19 évesen írta ezt a történetet, amivel be is véste magát a világirodalom (az előbb virodalom lett belőle… lehet, bevezetem ezt a szót itt a blogon J) nagyjai közé. Az előszóban ő maga írja le a történet keletkezésének apropóját. Egyszer Svájcban tartózkodván rémtörténetekkel szórakoztatták egymást egy társaságban, majd kitaláltak egy versenyt, miszerint mindenki írjon is egy saját rémtörténetet. Ebből következően talán nem lesz meglepő, hogy az események többségének színtere Svájc.

Maga a fő történet keretbe van foglalva. Egy újabb keret. Ez egy olyan írói fogás, amelynek nyitjára, bevallom őszintén, még nem jöttem rá. Milyen pluszt ad egy történethez, ha kerettörténetbe ágyazzák. Nem mondom, hogy lehetetlen, lásd ugye például az Ethan Frome-ot (bár ugye a keret jelentőségére ott is csak később jöttem rá), na de mondjuk konkrétan ebben a könyvben még mindig gondolkodom, hogy mire volt ez jó. Szívesen fogadok ötleteket. ;)

A kerettörténet egy feltörekvő brit fiatalemberről szól, aki hátrahagyva családját először Oroszországba, majd a Jeges-tengerre vándorol, hogy elérje hőn áhított célját, és felkutassa az Északi-sarkpontot. Útja során levelekben tájékoztatja húgát az eseményekről. Így tehát a könyv félig-meddig levélregény is.

Egyik leveléből tudjuk meg tehát azt, hogy csapdába estek a Jeges-tenger jégtáblái közt, valamint hogy kimentettek egy idegent. Ez az idegen pedig idővel elmeséli az életét a fiatalembernek, aki pedig ezt is megírja a testvérének. És ez lesz maga a fő cselekményszál, a történet a történetben, Victor Frankenstein élete.

Victor Frankenstein egy feltörekvő svájci fiatalember (ezt már olvastuk valahol, nem?? J), aki hátrahagyva családját Ingolstadtba költözik, hogy életét a tudománynak szentelje. Törekvései azonban eleve rossz úton járnak, mivel ez a szépreményű tudós arra vetemedik, hogy istent játszva életet teremtsen.

Ha már itt tartunk, térjünk ki a könyv címére. A Frankenstein nyilván senkinek nem okozott nagy meglepetést. J Van azonban tovább is: avagy a modern Prométheusz. És ezzel gyakorlatilag Shelley le is lőtte a poént, már legalábbis azok előtt, akik némileg jártasak a görög mitológiában. Prométheusz ugyanis egy isteni ivadék volt, aki feladatul kapta, hogy élőlényeket teremtsen, amelyek majd benépesítik a Földet, és ő úgy döntött, hogy a saját képmására hasonlító embereket fog teremteni.

Frankensteinnek azért koránt sem sikerül hasonlóra a teremtménye, mert hullák szétmálló testrészeiből állítja azt össze. Aztán ahelyett, hogy Prométheuszhoz hasonlóan hősiesen kiállna „gyermeke” mellett, inkább sorsára hagyja. Belebetegszik abba, hogy rászabadított egy szörnyszülöttet a világra. És ekkor még nem is sejti, milyen bajt hozott a saját fejére. Egyszeriben aztán hullani kezdenek körülötte az emberek. Elsőként meghal az öccse, majd egy szolgálójuk. Frankenstein tisztában van vele, hogy ki a tettes, de nem tud a nyomára bukkanni. A szörny viszont megtalálja őt, és elmeséli neki addigi élete történetét.

Ez a rész elég érdekes volt. Megtudjuk ugyanis, hogy a szörny két évnyi kis életkéjének nagy részét egy tanya használaton kívüli csűrjében tölti, és figyeli az ott lakók életét. Így tanul meg beszélni, írni, olvasni, érezni. Nem tudom, mennyire köszönhető a fordításnak, de a szörny egész magas szintű műveltségre tesz szert, ami számomra hihetetlen volt. És még most is az.

Végül elhatározza magát, hogy bemutatkozik a családnak, akiket már jó ideje figyel és segít. Rémséges kinézetével azonban mindenhol az emberek előítéletével és könyörtelenségével találkozik. És ekkor bosszút esküszik (teljes joggal) teremtője ellen, aki sorsára hagyta, nem vállalta érte a felelősséget. Ő öli meg Victor testvérét, és ő okozza a szolgálólány vesztét is. Azt akarja, hogy Victor szenvedjen.

Aztán rájön, hogy talán még sincs veszve minden. Megpróbálja rábeszélni Victort, hogy teremtsen egy női lényt, akivel ketten ők bevethetik magukat Dél-Amerikai dzsungeleibe, és boldogan és békében élhetnek, míg meg nem halnak. Victor el is határozza magát, de végül nem tudja teljesíteni ezt a kérést. Fél, hogy a másik lény is hasonló szörnyeteg lesz, és ketten elpusztítják az embereket. Innentől kezdve pedig, mint vad és vadász, űzik egymást, menekülnek egymás elől, és mindkettejük életcélja az lesz, hogy megöljék a másikat.

Azonban egyikük terve sem sikerül, nem kerülnek szemtől szembe egymással, Victor ugyanis a hajó meghal. Ezt meglátva pedig a lény öngyilkosságot tervez el. Hiszen életének egyetlen mozgatórugója, a bosszú értelmetlenné vált, hiszen már nincs, kire irányuljon.

Rövid könyv volt, folyton történt valami, olvastatta magát, de olyan semmilyen volt. Félelmetesnek nem volt elég félelmetes, bár készséggel elhiszem, hogy a maga korában rémsztorinak számított. A filozofikus része pedig… az is olyan lagymatag volt.

Feldob egy csomó kérdést a teremtéssel, a létezéssel, a felelősséggel kapcsolatban, de nem ad választ. Olyan, mint egy gyűjtemény, kérdések tárháza. Felveti a témákat, amiről aztán az ember elmélkedhet magában vagy társaságban, de nem a könyvvel. Pártatlanul (maga az író is kiemeli az előszóban, hogy a történetből nem következtethetünk az ő saját nézeteire) halljuk Victor sztoriját és a lényét is, és ránk van bízva, erről az egészről mit gondolunk. Persze elképzelhető, hogy a fiatal és bohó Mary a végkifejlet ömlengését szánta lezárásnak, de őszintén szólva ez engem egy cseppet sem elégített ki.

Victor szimpatikusnak tűnt az elején a nem szűnő lelkesedésével és kitartásával, de elég visszataszító karakterré vált onnantól kezdve, hogy sorsára hagyta teremtményét. Egyáltalán nem tudtam átérezni a szenvedését, mert mindet magának köszönhette. Nekem alapvetően egyébként nem azzal volt problémám, hogy „istent játszott”, hanem azzal, hogy utána nem vállalta a felelősséget, folyamatosan menekült. Az pedig teljesen egyértelmű volt, hogy a szörny előbb mindenki mással akar végezni, Victort fogja a végére hagyni, ezért például a nászéjszakás jelenetben Victor viselkedését abszolút nem is értettem meg. A végén pedig ő maga mondja el, hogy egyáltalán nem bánta meg, amit tett, és bár tudja, hogy gondoskodnia kellett volna a teremtményéről, az emberiség megmentésének álcája mögé bújva próbálja jó színben feltüntetni magát. Inkább nem is mondok erre semmit…

A szörny szintén szimpatikusnak tűnt az elején, mármint a saját sztorija elején. Amikor elmesélte, hogyan tett szert a tudására, hogyan fedezte fel a világot és önmagát, és hogyan szembesült az emberi gonoszsággal, és ez mennyire fájt neki. Azt is megértettem még valahol, hogy bosszút forral teremtője ellen. De én más módot választottam volna erre a helyében. Mert aki annyira nagyra becsüli az erényt, és annyira a szeretetre áhítozik, mint ez a torzszülött a saját bevallása alapján, az szerintem nem lesz gyilkos, bármit is kövessenek el ellene az emberek. (Bár én eleve sem értem, hogy fordulhat meg egyáltalán bárkinek is a fejében, hogy megöljön egy másik embert.) Más részről pedig az a gondolat fogalmazódott meg bennem a könyv vége felé, hogy mindig is különbözőnek találta magát az emberektől ez a lény, mégis ez a könyörtelen gonoszság, amit Victorral szemben tanúsított, ez tette leginkább emberivé.

A többi karakter csak statisztált, abszolút elhanyagolhatóak.

Nem volt rossz könyv, de jó sem. Értem a bibliába való felvételének okát; korának biztosan kiemelkedő és újszerű alkotása. Valamint alapanyagnak tökéletes. Nem véletlenül születhetett belőle annyiféle át-/feldolgozás. De nem lett a kedvencem. Talán túl nagy elvárásokkal fogtam bele. Ez most nekem olyan „nesze semmi, fogd meg jól” volt.

Jöjjön pár apróság, aztán pedig az idézetek! J

o   Több helyen is olvastam, hogy sokan abban a tévedésben éltek, hogy Frankenstein magának a szörnynek a neve. Én is sokáig ezt hittem. De neki nincs neve. Az a szerencsétlen alkotója még erre sem volt képes…

o   Victor és a szörny második, Alpok-beli találkozása előtt van egy fenomenális tájleírás. Egészen elvarázsolódtam, éppen oda, ahol a főhős is volt. Láttam, hallottam és éreztem mindent. Magával ragadott.

o   Néhány listás könyv is említésre került: A wakefieldi lelkész és Az ifjú Werther szenvedései (itt: Az ifjú Werther keservei).

„…semmi úgy meg nem nyugtatja a lelket, mint a határozott cél – a pont, amelyre a lélek szegezheti szellemi tekintetét.”

„Én voltaképpen szorgalmas vagyok – valósággal kicsinyes; munkásember, aki szorgosan és lelkiismeretesen végzi a munkáját, de emellett ott él bennem a csodák szerelme, a hit a csodában, s ez szövi t minden tervemet, ez térít le a szokott emberi ösvényekről, kerget ki a vad tengerekre, ember nem látta vidékekre, amelyeket annyira szeretnék földeríteni.”

„Eljön az idő, mikor a gyász inkább belenyugvás, mintsem szükség, s mikor a száj sarkában bujkáló mosoly, bár szentségtörésnek érezzük, többé már nem tilos.”

„A tökéletességre törekvő embernek mindig meg kell őriznie derűjét és lelke békességét, sohasem szabad engednie, hogy nyugalmát megzavarja a szenvedély vagy a futó vágy.”

„Hát lehet az, hogy az ember oly hatalmas, erényes és fenséges, egyszersmind mégis oly gonosz és aljas? Egyszer olyannak mutatkozik, mintha az ősrossz sarjadéka lenne, másszor meg találni sem lehet nála nemesebbet és Istenhez hasonlatosabbat.”

„Mily változók az érzelmeink, s milyen különös, hogy még a legnagyobb nyomorúságban is szerelmetesen ragaszkodunk az élethez!”

„A biztonságérzet, a tudat, hogy a pillanat s az elkerülhetetlen, katasztrofális jövő közt épp fegyverszünet van, valamiféle nyugodt feledésbe ringatott, amelyre az emberi elmét természete különösképpen fogékonnyá teszi.”