Akkor és most 1/2 | Friedrich Hölderlin: Hüperión

Ma következik a Hüperión újraolvasási kalandjaim második felvonása. Először egyben írtam meg az egészet, de olyan sok mindent sikerült összeszednem, hogy végül úgy döntöttem, kitesz ez két bejegyzést is.

Az első rész igencsak negatív hangvételűre sikeredett, ezért most igyekszem a pozitívumokra koncentrálni, mert azok is vannak! De… J még mielőtt ezekről fellebbenteném a fátylat, még valamit, egy icipici negatívumot, vagyis egész pontosan kettőt meg kell említenem.

Az egyik, hogy akiknek nem voltak a Hüperiónéhoz hasonló élményei, azok kevésbé tudnak azonosulni vele, és így nekik nem valószínű, hogy tetszeni fog ez a könyv. Mert alapvetően itt kevés a cselekmény, a hangsúly inkább az elmélkedésen van.

A másik pedig, hogy teljesen meg tudom érteni, ha valaki esetleg nehezen olvashatónak titulálná a könyvet. A mondatok néhol bekezdésnyi hosszúak, tele gondolatjelekkel, ezt talán nehéz lehet követni. A leírások is helyenként elég nyakatekertek. Szóval be kell ismernem, nem egyszerű olvasni. Mégis, én azt hiszem, ha valaki megértéssel fordul Hüperión sorsa felé, akkor túl tudja tenni magát a könyv hibáin.

Mert ez egy szuper könyv, szerintem ez az előző két bejegyzésemből is kitűnt (vagy ha nem, hát akkor tessék, most határozottan kijelentettem! J). Annyira szuper, hogy egy csomó pozitívum is van benne. Na jó, talán csomó nem, de ezek nagyon fontos pozitívumok, amelyek szorosan kapcsolódnak az előző bejegyzésben tárgyalt negatívumokhoz. Íme:

A tényleges tettek elterelik a figyelmünket a világ gonoszságáról

Az igaz barátságok nagyon ritkák, de nagyon értékesek

A természet közelsége megnyugtat és elviselhetővé teszi az életet

Ezek azok a dolgok, amelyek segítségével Hüperión megküzd a problémáival. És azt hiszem, nekünk is használnunk kellene az általa ajánlott gyógyíreket. Ezek ugyanis olyan alapvető igazságok, amelyek kivétel nélkül mindenkinél működnek. Próbáljátok csak ki!

Ha rossz passzban vagytok, kezdjetek el csinálni valamit az ágyban tespedés helyett. Bármit, tényleg! Mosogassatok el. Olvassatok. Sétáljatok. Nem fogja megoldani a problémát, de eltereli majd a gondolataitokat, és sokszor az is óriási segítség.

Ha problémátok adódott, üljetek le egy csésze kávéra (vagy bármire) a barátaitokkal. Néha jó csak úgy átbeszélni valakivel a dolgot, akiről biztosan tudjuk, hogy meghallgat. És az is lehet, hogy véletlenül pont neki lesz valami megoldása a helyzetre.

Menjetek el a közeli parkba, vagy akinek van, elég csak a kertbe kimennie, és figyeljétek meg, sokkal jobban lesztek! Nézegessétek a fákat, hallgassátok a madarakat. Sőt, ehhez már egy egyszerű, panelházi balkon is elég néha. Ültessetek csak egyetlen cserép zöldséget. Vagy virágot. Én totál kertellenes voltam, amíg egyszer hirtelen felindulásból nem vettem egy cserép szamócát. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nagyrészt a párom gondozta, mert én abszolút kerti analfabéta vagyok, annyira nem értek a növényekhez, hogy még a kaktuszokat is kinyírom. De az érzés, amikor leszedtem az első szem szamócát… megfizethetetlen!)

Határozottan emlékszem, hogy mind a pozitív, mind a negatív gondolatok és érzések megvoltak bennem az első olvasáskor is. Ezt azért érzem fontosnak kihangsúlyozni, mert egy könyv újraolvasásakor mindig attól tartok, hogy csalódást fog okozni. Ezért is nem kenyerem nagyon az újraolvasás. Ez esetben is féltem, hogy az emlékeimben élő tűz csupán pillanatnyi lángolás volt, de szerencsére az ellenkezője igazolódott be.

Számomra ez a könyv a felnőtté válás esszenciája volt és marad is. Meleg szívvel ajánlom mindenkinek, akit hasonló problémák gyötörnek, mint Hüperiónt, vagy aki szeretné megérteni a mamahotelekben lakó, látszólag céltalanul bolyongó fiatalokat.

Végezetül íme egy csokor friss idézet: J

„Aki csupán megszagolja – nem ismeri a virágot, és nem ismeri az sem, aki letépi, csak azért, hogy tanulmányozza.”

„…semmi sem oly kicsiny és kevés, hogy lelkesedni ne lehetne rajta.”

„Az ember mindent látó, mindent megvilágító nap, ha szeret, és ha nem szeret: sötét lakás, amelyben füstös lámpás ég.”

„Ó, mennyire igazuk volt a régi zsarnokoknak, ha tiltották az olyan barátságokat, mint a miénk! Így olyan erős az ember, akár egy félisten, és nem tűr meg a maga körében semmi arcátlant!”

„Hidd el nekem, igaz lelkemből mondom: nagy-nagy fölösleg a beszéd. Ami a legjobb bennünk, az úgyis mindig kimondatlan marad, önnön mélyében pihen, mint a gyöngy a tenger fenekén.”

„Évezredek során vándorolnék, át minden csillagon, felöltenék minden formát, megnyilatkoznék az élet minden nyelvén, hogy egyszer, csak egyszer újra találkozzam véled.”

Akkor és most 1/1 | Friedrich Hölderlin: Hüperión

 

Ismét valami újdonság következik a blog életében. Elsőként ennek apropójáról írnék. Valamivel több, mint egy évvel ezelőtt elindítottam a moly.hu-n a blog első kihívását, melynek címe Elfeledett klasszikusok volt. Kiválogattam kilenc könyvet, amelyeket a projekt kapcsán olvastam, és amelyek nagy hatással voltak rám, és arra kértem a jelentkezőket, hogy ők is válasszanak ki hármat ezek közül, olvassák el, és írják meg, hogy nekik hogy tetszett. Amire nem számítottam, hogy ha csinálok egy kihívást, akkor én automatikusan felkerülök a jelentkezők közé. J Pedig nem terveztem magam is megcsinálni, tényleg pusztán a népszerűsítés lett volna a célom, de aztán arra gondoltam, hogy nézne az ki, ha pont a saját kihívásomat nem teljesíteném, így hát belevágtam.

Ma tehát egy olyan könyvről lesz szó (és a terveim szerint még két alkalommal a nem túl távoli jövőben), amelyeket épp ennek a projektnek a kapcsán fedeztem fel, következésképpen született már róla bejegyzés. Ez pedig most nem más, mint Hölderlin Hüperiónja.

Azt mindjárt az elején le kell szögeznem, hogy ez az aprócska könyv – mindösszesen 155 oldalról van szó – tényleg az egyik legnagyobb hatással volt rám. Nagyon sok tekintetben azonosulni tudtam a főszereplővel, Hüperiónnal. Ez szerintem azért is lehet, mert nem fejti ki konkrétan, hogy mi alakította az ő gondolkodásmódját, pusztán a végkövetkeztetéseit ismerhetjük meg. Itt most arra gondolok, hogy valószínűleg az ő nézeteit és véleményét nagyban befolyásolták a történelmi események, egész konkrétan az, hogy Görögország akkoriban török megszállás alatt állt, és szerintem őt ez vezette arra a véleményre, hogy a világ valahogy nem jó irányba megy. Engem nyilván nem ez befolyásolt, mert sem görög nem vagyok, sem az országom nem áll megszállás alatt, mégis pontosan ugyanezt érzem.

Készítettem egy listát, hogy melyek azok a dolgok, amelyek kapcsán mélységesen együtt érzek Hüperiónnal:

Fiatalként, tinédzserként van egy elképzelésünk a felnőtt létről, ami valójában merőben különbözik a valóságtól, és ez komoly csalódáshoz vezet(het)

A gyermeki kíváncsiságot és az ifjúi tettvágyat gyorsan derékba töri a „való világ”

A tettek és a remények is ugyanúgy lelkesíthetnek minket, de végeredményben mindkettő csak boldogtalansághoz vezet

Az élet egy folytonos hullámzás a tettek, a remények, a csalódások és a nagy visszatérések közt

 

A listán merengve pedig arra jutottam, hogy Hölderlin könyve gyakorlatilag egy kézikönyv a kapunyitási pánikról. Szerintem azok a dolgok, amiket Hüperión érez, pontosan lefedik ezt. Gőze sincs, hová forduljon a világban, mert a világ valahogy kifordulni látszik a sarkaiból, amint az ember ténylegesen kilép bele.

Jó esetben mit láttunk a szüleinktől? Keményen dolgoztak, próbáltak elköteleződni, és megállni a saját lábukon. Ma meg sok esetben a fiatalok nem kapnak annyi kezdő fizetést, hogy különköltözzenek tőlük.

Az élet igazságtalan, és aki érzékeny az ilyesmikre, azt ezek a dolgok rendesen földhöz tudják vágni. És akkor mi, akik így jártunk (mert én így jártam, és szerintem vannak még rajtam kívül mások is), úgy bolyongunk a világban, mint szegény Hüperión.

(Folytatása következik…)

Friedrich Hölderlin: Hüperión

 

Figyelem, figyelem, bejelentés következik! Mai könyvünkkel, a Hüperiónnal lezártnak tekinthető az 1800-as évek előtti szakasz. Azaz elméletileg sikerült az összes, 1800-as évek előtti, magyarul megjelent könyvet elolvasnom a listáról. Vállveregetés, meg pacsi, meg minden! J

Nyilvánvalóan le akartam már zárni ezt a szakaszt, ha már csak ez az egy könyv hiányzott, ezért is esett a választásom most erre a könyvre. Meg hát elég csábító volt a mérete. És teljesen gyanútlanul izomból belecsaptam a fejszémet egy ősöreg, de annál nemesebb fába. Az meg, képzeljétek el, durván visszacsapott…

A Hüperión, kérem szépen, levélregény. Főszereplőnk, Hüperión, egy görög ifjú, aki levélben tájékoztatja barátját, Bellarmint, majd később szerelmét, Diotimát életének alakulásáról. És hát az élete… Az élete pontosan ugyanolyan, mint az enyém vagy a tiéd, vagy akárki másé ezen a földgolyón. Hüperión a fiatal felnőttek közismert kórjában szenved, nevezetesen abban, hogy felnőtt. Felnőtt, és rájött, hogy az a kép, amit ő dédelgetett magában a világról és az életről, azok egyáltalában nem úgy vannak. Van egy eszményképe – és ehhez tulajdonképpen nagyon is jó helyre született, mert állhatna-e nemesebb előkép előtte, mint a görög történelem. És látja, hogy a jelenben már nagyon-nagyon messze áll a világ ettől az eszménytől. És azt is látnia kell, hogy ha meggebed, sem tudja ő egyedül helyreállítani a dolgokat. És később majd arra is rájön, hogy sajnos másokkal sem tudja, mert ahány ember, annyiféleképpen értelmezzük a világot. És hát sokan hajlamosak vagyunk csak magunkra gondolni.

Az elején nagyon szenved. A tanítója elhagyja, később egy közeli barátjában is csalódnia kell. Jön-megy a világban, és nagyon nem találja a helyét. És látja, hogy nem jó irányba halad a világ, és nem tud tenni ellene, pedig úgy megmentené az egész emberiséget. Jártában-keltében aztán elvetődik egy barátjához egy szigetre, ahol megismerkedik a fentebb már említett Diotimával. Ez talán furcsán fog hangzani, de Diotima egymagában megtestesíti azt az egész eszményi világot minden tartozékával együtt, amelybe Hüperión vágyakozik. Törvényszerűen beleszeret a lányba, és a lány is belé. Nagyon egy hullámhosszon lesznek, és Diotima bíztatja is Hüperiónt, hogy ne hagyja parlagon a benne szunnyadó tettvágyat, és mégiscsak próbáljon megtenni mindent azért, hogy visszahozhassa az aranykort Görögországba. Így Hüperión csatlakozik a török elleni felkeléshez. De azt kell tapasztalnia, hogy nem mindenki a vágyott aranykor miatt vesz részt a harcokban. Rájön, hogy bizony sok ember embernek a farkasa, és hogy nem teremthetünk mindenkinek tökéletes világot, maximum magunknak. Ekkor vissza akar térni szerelméhez, de erre már nem lesz lehetősége. Talán ez egy jel lehetett volna számára, hogy mégse adja fel az emberekbe vetett hitét, és állítsa a közjó érdekébe saját erőit. De nem így tesz. Elhagyja Görögországot, hátralévő életét Németországban éli le, minden idejét a természetben tölti, a természet tökéletességében talál megnyugvásra.

Ez egy nem túl jó állapotú antikvár könyv volt...

Ez lenne nagyjából a könyv története. Engem alapvetően nagyon-nagyon megfogott ez a szenvedős-útkeresős téma. Mert én abszolút ugyanezt éreztem egy időben. Hogy ez a való világ, ez egy kalap guano. Ez nem az, amit én elképzeltem. Még csak köszönő viszonyban sincs egymással a kettő. És akkor most mégis mi a francot csináljak? Na hát erre bizony nem jó érzés rádöbbenni. És bizony az ember képes éjszakákon át álmatlanul feküdni az ágyában, és azon gondolkodni, hogy oké, amerre akartam menni, arra nem hogy út nincs, de a világ se folytatódik arra, szóval valamerre másfelé kell, de akkor mégis merre és hogyan. És az én elképzelésem az, hogy ezzel sokan lehetnek így. Talán nem mindenki éli meg ezt ennyire mélyen. És bizonyára sokaknak nem jelent ez akkora akadályt, hogy akkor most egy pálfordulással el kell indulni az ellenkező irányba. De hát szerintem azért többen vannak olyanok is, mint Hüperión meg én, akik eltöltenek azért jó sok időt a világ szélén a lábukat lógatva azzal a gondolattal, hogy marhára erre kéne továbbmenni, de nem lehet, mert itt ezen túl csak a nagy semmi van.

Szóval az elején nagyon belezuhantam a könyvbe, de aztán ahogy haladtam előre, úgy kezdtek egyre inkább jönni a kérdések. Például hogy miért gondolta szegény Hüperión azt, hogy a múltban bármivel is jobb lett volna. Persze nyilván a történelemkönyvek a nagy hőstetteket emelik ki, de hát akkor is voltak átlagemberek, átlagos problémákkal, és talán akkor azon siránkozott valaki, hogy miért nem ő vitte a spártai győzelem hírét. Aztán Diotima is nekem túl tökéletesre sikeredett. Aztán később rájöttem, hogy valószínűleg pont ez volt vele a cél, mert kicsiben talán ő szimbolizálta azt az egész elképzelt, tökéletes világot, amit Hüperión megálmodott. De a többi mellékszereplővel is gondom volt. Adamaszról, Hüperión bölcs tanítójáról úgy ír, hogy sokszor az volt az érzésem, talán ő csak a főhős képzeletében létezett. Alabandával pedig eleinte túl bensőségesnek találtam a barátságát. Később viszont ezen elmélkedve arra jutottam, hogy talán közelebb lehetnénk az eszményi világhoz, ha a férfiak is ilyen nyíltan kimutatnák az érzéseiket.

Ezt a meglepetést találtam az oldalak közt :)

Ez egyébként többször is előfordult már velem a projekt alatt, hogy sok dologgal, amiket a főszereplők tesznek, nem tudok azonosulni, vagy egyenesen bosszant. De ha egyébként szimpatikus a szereplő, akkor töröm a fejem, próbálok magyarázatot találni az eseményekre, és a legtöbb esetben találok is. J Jelen esetben ide tartozott még az a momentum is, amikor Hüperión szenvedélyes levélben kérte Diotimát, hogy inkább mondjon le róla. Ezt a lépését először nem nagyon értettem, de ahogy elmélkedtem rajta, arra jutottam, hogy bár talán én nem így tettem volna, azért érthető, ha az ember első felindultságában, mert (újfent) összeomlott a világa, hülyeségeket csinál.

A történet végével viszont nem voltam megelégedve. Egyrészt azért, mert konkrétan leesett az állam attól, hogyan jellemzi saját hazáját Hölderlin. Másrészt pedig azért, mert nekem kicsit túl romantikusnak tűnik a lezárás, miszerint Hüperión a természet csodálatával tölti élete hátralévő napjait, és gyakorlatilag többé-kevésbé boldogan él, míg meg nem hal. De talán csak azért van ezzel problémám, mert én még nem tartok ennél a fázisnál. Én még szenvedek, és forgok körbe-körbe, hogy merre tovább. De így már látom a fényt az alagút végén, hogy nem tudom megmenteni a világot, de magamat feltétlenül. Szóval meleg szívvel ajánlom mindenkinek, aki hasonló válságban szenved. Meglepően aktuális történet gyönyörű megfogalmazásban.

 

„Ó, bár sose mentem volna a ti iskoláitokba! A tudomány, amelyet követtem aknájába, lefelé, amelytől balga ifjúságomban tiszta örömöm igazolását vártam, mindent elrontott számomra.”

„Nagyszerű, ha két egyenlő lélek szövetkezik, ám isteni, ha egy nagy ember magához emeli a kisebbeket.”

„…s tavaszi élet, örökifjú nap emlékeztetett rá, hogy itt egykor ember is élt s már tovatűnt – hogy az ember nagyszerű alkotóereje már csak egy templom tört darabjaként van jelen, vagy az emlékezés őrzi, mint halott képet – akkor búsan játszadozva ültem ott, mohát tépdestem egy félisten szobortalapzatáról, márvány-hős vállát ástam ki a törmelékből, s a félig betemetett párkányokról a tövisbokrot és a hangát gyomláltam…”

„Persze, nehezen ment fejembe ez az új tanulság, persze: nem szívesen váltam meg ifjúságom büszke tévedésétől – hiszen van-e, aki szívesen tépi ki szárnyait? – de így kellett lennie!”

„Mi az ember? – kérdezhetném; miként lehetséges, hogy a világon létezik ilyesvalami, ami káoszként forrong, vagy mállik szét, mint a korhadó fa, és az érlelődésig sohasem jut el?”

„… és nem, nem halok meg önként. Igen, igen! jutalmam előre megkaptam – éltem. Több örömöt csupán egy isten viselhetne el, én nem.”

„Ó, most már látom, most már tudom, amit gyakran sejtettem: ruha az ember, és sokszor egy isten ölti magára – kehely, amelybe nektárját önti az ég, hogy gyermekeinek a legjobból adjon ízelítőt…”

„halandó erőkkel igyekszünk szépet építeni, pedig a szépség gondtalanul növekszik mellettünk!”