A hét idézete

„Vizsgálódj előbb, azután helyeselj, s végül szeress. Szemed legyen vak a vonzó külsőre, füled süket a csábító hízelgésre, sima beszédre.” /Anne Bronte: Wildfell asszonya/

2015. február 11., szerda

Horace Walpole: Az otrantói várkastély

Ezt az általam agyonkeresett művet nagy szerencsémre szintén megtaláltam a Kalandos históriákban. Vártam, ugyanakkor nem igazán tudtam, hogy mit is várok. Utánaolvastam, és megtudtam, hogy ez a történet a későbbi rémregények őse. Ezt felettébb érdekesnek találtam, de nem igazán vagyok otthon a rémregényekben, úgyhogy nem is tudtam, mire fizetek be. Mindazonáltal nagyon izgatottam vágtam bele, és azt ugyan túlzás lenne állítani, hogy megfagyott a vér az ereimben olvasás közben, ettől függetlenül mégis azt mondhatom, nem csalódtam.

Az otrantói várkastélyban megismerkedhetünk Manfreddel, a várúrral, a feleségével, a lányukkal, a fiukkal és a fiuk menyasszonyával. A történet az esküvővel kezdődne, de mindenki, főként a fiatalok számítását keresztülhúzza egy megmagyarázhatatlan jelenés. Ez a jelenés hivatott betölteni a „rémség” szerepét, gondolom én. Ne menjünk most bele abba, hogy ez mennyire sikerül neki, mert leginkább semennyire. Ma, amikor a csapból is az öldöklés folyik, ez a könyv nem hiszem, hogy bárkit is megrémítene. Ettől függetlenül izgalmas, fordulatos, rendkívül pörgős. (Összesen, azt hiszem, 160 oldal körül van. Mikor összefoglaltam anyukámnak a tartalmát - ő is egy könyvmoly -, megkérdezte, hogy ez a sok minden hogy fért bele 160 oldalba… J)

Rémtörténetnek ugyan nem vált be, de tekinthetünk rá családi drámaként, mert hát hú… vannak benne durva dolgok. Néha őszintén meglepődtem, milyen mértékű felháborodást váltott ki belőlem. Furcsa volt elgondolkodni azon, hogy egyesek miket képesek feláldozni „egy magasabb rendű cél” oltárán. Ebből a szempontból mindegyik karakter nagyon érdekes volt, voltak egészen váratlan döntések, főként a női szereplők részéről. Értem én, hogy akkor még nem létezett feminizmus, meg ilyesmik, de például nem tudok napirendre térni afölött, hogy egy hithű keresztény, egy mélyen vallásos ember hogy egyezhetett bele a saját válásába (ami ugyebár akkor még nagyon nem volt elfogadott).


Na jó, húsz perce bámulom a villogó kurzort. Olyan nehéz erről a történetről beszélni anélkül, hogy lelőném a poénokat, hogy nem is lehet, mert majdnem minden bekezdésben történik valami fontos. Úgyhogy én itt be is fejezném. A történet kétségkívül nagyon jó. Pörgős, fordulatos. Sőt, túlpörgős és túlfordulatos. És helyenként meglepő. Olyan megoldásokkal operált, amire én nem számítottam, már-már felért egy krimivel. (Például hogy hogy került a parasztgyerek a vár alatti katakombarendszerbe. Lehet, hogy másnak ez nem nagy szenzáció, de szerintem nagyon ötletes megoldás, ami nekem eszembe nem jutott volna.) De azért a rémtörténetnek körülbelül annyira rokona, mint az oroszlán a vöröshangyának.

Azért azt valaki elárulhatná nekem, hogy hogyan lesz egy grófból szerzetes…

„Az álom elkerült: nyugtalan fekhelyem kivetett magából, s hogy túladjak a fárasztó időn, a közelgő hajnal tündérlépteit lesem türelmetlenül, míg e várkastélyból elbocsáttatást nyerek.”

„…van-e, aki boldogtalan valaki miatt, s nem szerelmes abba a valakibe?”

„De fájdalom, uram, mit jelent a vér? S mit a nemesség? Férgek vagyunk mi mind, nyomorult bűnös teremtmények. Az alázat emel fel csupán a porból, melyből vétettünk s mellyé leszünk.”

„…az uralkodó gondja elsősorban nem önmaga: azért született, hogy népéért éljen.”

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése