Az első újraolvasás a listáról. Kötelező volt, azt hiszem, 10. osztályban. Már akkor sem nőtt a szívemhez, de optimistán kezdtem neki az újraolvasásnak. Sajnos másodjára sem nyűgözött le.
Alapvetően szerintem ez egy kalandregény, hiszen például Simplicissimushoz hasonlóan Candide, a főhős is válogatott „kalandokba” keveredik. Ezek azonban itt inkább szenvedések. Az emberek tetteit itt alapvetően a szenvedés vagy a szerelem motiválja, bár a szerelem sem az a felemelő, boldog érzés, ami úgy általában eszébe jut az embernek erről a szóról.
Röviden a történet arról szól, hogy Candide-ot elzavarják a kastélytól, ahol nevelkedik, mert szemet vetett a kisasszonyra. Ennek következtében, nagy fájdalmában körbejárja a fél világot. Először csak úgy céltalanul, aztán azért, hogy visszakapja a szerelmét, Kunigundát. Közben jó sokat kesereg, elveti hajdani tanítója rögeszméjét, miszerint ez egy tökéletes világ, még Eldorádót is képes otthagyni csak azért, hogy rácáfoljon az optimizmusra. Közben több emberrel is kapcsolatba kerül, akik előadják neki (szintén) kínkeserves életüket, majd meghalnak, de később, csodával határos módon feltámadnak. Végül az egész bagázs közösen vesz Törökországban egy kis vityillót egy kerttel, és szomorúan és pesszimistán élnek, amíg meg nem halnak. Nem épp egy tündérmese…
Másfelől viszont Voltaire egyik kortársa gondolkodását parodizálja ki ezzel a művel. (Legalábbis az okosok szerint.) Az ilyen gúnyiratokat alapból nem szeretem. Talán ha önmagában tekintve szórakoztató lett volna, akkor menthető lett volna a dolog, de így, ebben a formában nagyon távol áll attól, amire én azt mondom, hogy jó könyv. Túlzásokba esik, szájba rág, és nagyon idegesít. Nem is akarok róla többet írni.
Azért van neki előnye is (egye fene, na, legyünk optimisták, csak azért is): rövid. JJó-jó, és van benne egy fejezet, ami nagyon tetszett, mert ott a sajátoméval hasonlatos gondolatokat véltem felfedezni. Ez pedig konkrétan a 25. fejezet, amiben Candide és Martin (egy útitársa) meglátogatnak egy nagyon gazdag olasz embert. Éppen a könyvtára tartalmát csodálják és méltatják, de az úriember lebecsmérli a nagy klasszikusokat. Igen, ezzel egyet tudok érteni. Már csak azért is, mert 9. osztályban meg az Odüsszeiát akarták elolvastatni velem a gimiben. Nem ment. Nem értettem, nem szórakoztatott. Nem mondom, hogy nem létezik ember, akinek ne tetszhetne, de azért szerintem a többség kényszerűségből olvas ilyesmiket. De cáfoljatok rá nyugodtan, ha rosszul látom. (De akár úgy is lehet értelmezni ezt a részt, hogy merjük felvállalni a véleményünket, még akkor is, ha rosszalló tekinteteket lövöldöz felénk a környezetünk. Vagy akárki.)
Jaj, és majdnem elfelejtettem, hogy magyar vonatkozása is van a könyvnek. Kunigunda a Törökországba menekült Rákóczi szobalánya lesz.
„Úgy látszik …, hogy az emberek megrontották a természetet, mert nem születtek farkasoknak, és lám, mégis farkasok lettek. Az Úristen nem adott nékik huszonnégy fontos ágyúkat, se szuronyokat, s mégis csináltak maguknak ágyúkat és szuronyokat, csak hogy elpusztítsák egymást.”
„Szép kisasszony …, ha az ember szerelmes, féltékeny, s még az inkvizíció is megvesszőzi, akkor már nem tudhatni, mire képes.”
„A belső, titkos bánatok sokkal, de sokkal gyötrőbbek, mint a közös nyomorúságok.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése