Extra spoiler veszély! Igen, le fogom lőni az egyik nagy poént, de úgy érzem, enélkül most nem tudok erről a könyvről írni. Szóval, aki még nem olvasta ezt a könyvet, de szeretné, és szüksége van az újdonság varázsára, az kérem, most klikkeljen a jobb felső sarokban a piros X-re.
Én szóltam!
…
Szóóóóóóóóóval… Egészen Ádámtól és Évától kell kezdenem ennek a történetnek a jellemzését (ami meglehetősen hatalmas érzelmi cunamikat indukált bennem, szóval előre is elnézést az esetleges csapongásért és értelmetlenségekért). Az úgy volt, hogy évekkel ezelőtt, még gimis koromban egyszer a Büszkeség és balítéletet (későbbiekben Bb) kértem szülinapomra a nagyszüleimtől, mert kíváncsi voltam, ki az a roppant sármos és lovagias Mr. Darcy, akiről mindenki áradozik. El is olvastam, és nagyon pofára is estem. Nem tetszett. Sem a büszkeséget, sem a balítéletet nem láttam benne, rendkívül vontatott volt és unalmas. (De rajta van a listán, tervezem is, hogy újraolvasom, hátha csak az ifjonti hév miatt volt a csalódásom.) Egyszóval Mr. Darcy engem nagyon-nagyon nem nyűgözött le. Ilyen előzményekkel éldegéltem, amíg egyik barátnőm a figyelmembe nem ajánlotta a Jane Eyre-t. Bevallom őszintén, először a filmet néztem meg (a 2011-es verziót). Azt most nem részletezném, hogy tulajdonképpen mi vitt rá arra, hogy megnézzem (Michael Fassbender), de az a lényeg, hogy fogtam magam, meg a rettentő sok előítéletemet a klasszikus-romantikus művekkel szemben, és egy sötét januári estén leültem, és megnéztem. Rögtön utána pedig elkezdtem olvasni.
(Igen, talán úgy tűnhet, mintha én itt most főleg a filmről hadoválnék, de higgyétek el, a film majdhogynem egy az egyben ugyanaz, mint a könyv. A különbségekről pedig a bejegyzés végén majd ejtek pár szót.)
Furán, érthetetlenül és félelmetesen kezdődött, szóval kicsit jobb esélyekkel indult, mint a Bb, de azért az ember nagyon is előítéletes tud lenni, úgyhogy gyanakodva kísértem további figyelemmel főhősünk, Jane Eyre szenvedéseit. Bár halkan megjegyzem, mélyen együtt tudtam érezni vele mindenféle tekintetben, akár ha a gyermekkori szenvedéseit, szerelmét, belső tépelődéseit említeném.
Addig, hogy tiltott és lehetetlen szerelembe esett munkaadójával, egészen sablonosnak bizonyult a történet, de barátnőm révén tudtam, hogy valami súlyos titok gátat fog vetni bimbózó románcuknak (ami, ó, te jó ég, olyan gyönyörű, hogy nem lehet leírni). És azt hittem, ennyi lesz az egész sztori. Könnyes búcsút vesznek, miután kiderül, hogy soha az életben nem lehetnek egymáséi, és kész. De nem ez történt.
Már éppen boldogan élhettek volna, amikor fény derült a titokra, ami valahogy önmagában is valahogy olyan furcsán romantikus volt (ezt nem fogom lelőni!), de aztán a film valahogy csak nem akart véget érni. Gondoltam, Jane valahogy mégis révbe ér, bár fogalmam sem volt, hogy teheti túl magát az ember egy ekkora szerelmen. Aztán kiderült, hogy Jane sem tudta túltenni magát. Eddig is szimpatikus volt, de ezzel csak még inkább rokon léleknek éreztem. És ez volt az a pillanat, ami végérvényesen beszippantott. Mikor láttam, hogy nem, bármennyire is próbálja, nem tudja túltenni magát. Visszamegy hozzá, és megkeresi. És ekkor megszólalt a fejemben az előítéletem fölényeskedő hangja, hogy ezek ketten úgysem lehetnek boldogok együtt, mert hiszen ez egy klasszikus tele tragédiákkal, meg minden. Gyanúm pedig beigazolódni látszódott, amikor Jane eldöntötte, hogy visszatér szerelméhez, de a házat, ahol együtt éltek, leégve találta. Benne ott körözött, mintegy vészmadárként a régi házvezetőnő (aki egyébként külön érdekes karakter), és a fejemben lévő hang ismét dumálni kezdett, hogy na, mindjárt közli a legrosszabbat, hogy itt mindenki meghalt, én meg majd jól telesírhatok ezernyi zsebkendőt, mert a szívem mélyén ekkor már őszintén drukkoltam Jane-nek. És akkor valami olyasmi történt, amire talán számítottam volna, ha nincsenek az előítéleteim, de azóta is hálás vagyok nekik, mert így megakadályozták, hogy kitaláljam, hogy mi fog történni. Mr. Edward Fairfax Rochester élt. Életben volt. Nem volt tökéletes, mert megsérült a tűzben, de élt, és Jane odament hozzá, és boldogan éltek, míg meg nem haltak. Én pedig nem hogy ezernyi, de százezernyi zsebkendőt bőgtem tele, és hitetlenül bámultam a képernyőt, bár az igaz, hogy a könnyeimtől nem sokat láttam belőle, és arra gondoltam, hogy ott helyben és abban a pillanatban ki fog szakadni a szívem, annyira fájdalmasan szép volt ennek a történetnek a vége.
Na, most megpróbálom valahogy értelmesen összefoglalni. Szóval az volt a lényeg, hogy két ember a legforróbb szerelemmel szeretik egymást, de valami miatt nem lehetnek egymáséi. Szenvednek egymás nélkül, és Jane nem bírja tovább, sutba dobja a józan eszét, és rohanna vissza a szerelméhez, de csak a leégett kastélyt találja helyette, és az embernek már épp megszakadna a szíve, ököllel csapna a falba, és felkiáltana, hogy miért, Istenem, miért nem lehetnek együtt ezek ketten, mikor majd meghalnak egymásért. Annyira fáj az egész, hogy komolyan, én nézőként (és később olvasóként) majd meghaltam a kínlódástól. És akkor puff, jön a mámoros feláldozás, hiszen az, akit mindennél jobban szeretsz, él, és a tiéd lehet, mert már semmi nem áll az utatokba. És kit érdekel, hogy már nem olyan, mint új korában, de akkor is él, és szeretheted életed végéig. (Ajj, imádok szerelmes lenni!)
Most megpróbálom összefoglalni, hogy miért is tetszett. Nagyon-nagyon együtt tudtam érezni a két főszereplővel. Bármit is tettek, megértettem a motivációikat, és szerettem őket, és szerettem, hogy szeretik egymást. És hogy szeretik egymást! Gyönyörűségesen. Kicsit sajnáltam is, hogy az oldalszámhoz képest olyan kevés idő jutott nekik együtt, mert még olvastam volna a beszélgetéseiket. Imádtam, ahogy évődnek. Nem csak egymással, magukkal is. Ahogy képtelenek dűlőre jutni saját magukkal, mert a józan ész azt diktálná, hogy ne szeressenek egymásba, de mégis, az érzelmek, ha elég erősek, bármekkora gátat át tudnak szakítani. Ráadásul a könyvben ez ugye még részletesebben, és gyönyörű szépen van leírva.
A szerelemtől eltekintve is együtt tudtam érezni Jane-nel, bár azt hiszem, én koránt sem vagyok olyan szilárd jellem, mint ő. Talán éppen ezért is valahogy fel is néztem rá.
Néhány mellékszereplő is érdekes volt, bár rájuk talán nem tudnám azt mondani, hogy tetszettek. Helen Burns szép karakter volt, bár számomra kicsit hihetetlen, hogy gyerekként bárki is rendelkezhet olyan mély és komoly világlátással, mint ő. Mrs. Fairfax, a házvezetőnő is tetszett, főleg, miután kiderült, hogy minden cselekedetét az őszinte jószándék vezérelte. Blanche Ingram a filmben nem volt túl kidolgozott, a könyvben viszont tetszett az erős, negatív karaktere, bár a könyvben is főként Jane gondolatai festik le őt igazán, nem maguk a cselekedetei. Mr. Mason a filmben is fontos szerepet játszott, de a személye jobban megérthető a könyvben. (Őt kifejezetten lett volna kedvem megfojtani.) Mr. St John pedig sokkal, de sokkal erősebb a könyvben, de épp ezért fájdalmasabb is a vele való találkozás.
Nagyon tetszett Jane világlátása is, és ez a könyvben értelemszerűen sokkal hangsúlyosabb. Kifejezetten tetszett például az a rész, amikor hosszú távollét után újra találkozott a két Reed lánnyal, és ahogy magában jellemezte őket, az egy szép példája az éleslátásának és az emberismeretének. (Vagy például amikor megfigyeli Mr. Rochester és Blanche Ingram kapcsolatát.)
Mr. Rochester tetteivel, gondolataival és érzéseivel is mélyen együtt érzek. És számomra – talán éppen ezért - messze lepipálja Mr. Darcyt.
És hogy mi különbség volt a film és a könyv közt? Azt először is le kell szögeznem, hogy ilyen könyvhű adaptációt még nem láttam. De természetesen nem lehet mindent megvalósítani a filmvásznon. Ez persze fordítva is igaz. Például a filmben az egyik kedvenc jelenetem a könyvben teljesen jelentéktelen momentum. Viszont néhány dolgot a film alapján én először teljesen másképp értelmeztem, és bevallom, éppen ezért a film kicsit jobban is tetszett. Ez főként arra a részre vonatkozik, hogy miért dönt úgy Jane a történet végén, hogy visszatér Rochesterhez. A film alapján meg voltam győződve róla, hogy annyira szereti, hogy nem tud lemondani róla. A könyvben azért ez egy kicsit árnyaltabb, de felülemelkedtem, mert a lényeg, az újra egymásra találás ott is megvan.
A titok lelepleződésének oka is máshogy, és véleményem szerint hihetőbben van a könyvben, bár úgy emlékszem, ott is csak utólag derülnek ki a hogyanok és a miértek.
Minden más ugyanaz. Nem is akarok tovább ömlengeni. Gyönyörűségesnél is sokkal szebb szerelmi történet, és új kedvenc. Jöjjenek az idézetek. (Én meg megyek, és pityergek még kicsit a boldogságtól.)
„Legtöbbször úgy van az életben, hogy ami után sokáig sóvárogva vágyakozunk, későn kapjuk meg.”
„Az, hogy valaki olvas, rokon húrt pendített meg a lelkemben.”
„Sokkal okosabb, ha az ember türelmesen elviseli azt, ami csak neki fáj, mint ha elhamarkodottan olyasmit tesz, aminek káros következményeit mások is megsínylik.”
„Az élet túlságosan rövid ahhoz, hogy huzamosabb időn át haragudjunk az emberekre, és mindent elraktározzunk, ami fáj.”
„Ki tudja, hogy a politikai forradalmakon kívül hány csendes forradalom terjed a föld népe között!”
„Mikor láttam, hogy szerelmemet egy gavallér kíséri haza, sziszegést véltem hallani, s a holdsütötte balkon egy zugából előtekergett a féltékenység zöld kígyója, bekúszott a kabátom alá, és két perc alatt tönkremarta a szívemet.”
„Ő más társadalmi osztályba tartozik, te maradj a magad portáján, és becsüld többre önmagadat, semhogy szíved-lelked legszentebb érzelmeit olyasvalakire pazarold, aki ezekből az érzelmekből nem kér, sőt azokat megvetéssel visszautasítja.”
„Néztem őt, néztem, és örömöm telt abban, hogy nézhetem, fájdalmas, nagy örömöm. Úgy voltam vele, mint a szomjan haló ember, aki végre kutat talál, s bár tudja, hogy a kút vize mérgezett, mégis nagy kortyokkal iszik belőle.”
„Az érzelem, amelyet a józan ész nem fegyelmez, bizony híg ital, az ész viszont érzelem nélkül olyan keserű és kemény falat, hogy alig lehet lenyelni.”
„Megutálni! És megint kedvelni! Persze, hogy kedvelni fogom, megint, és újra és mindig, de még elérem, hogy elismeri: nemcsak kedvelem magát, hanem szeretem, forró, tiszta, örök szerelemmel!”
„Menthetetlenül meghódított, és még soha egyetlen hódításom sem tett olyan boldoggá, mint az, hogy a maga rabszolgája lettem.”
„Társadalmi helyzet! A maga helyzete az én szívemben van, és jaj azoknak, akik bántani merik!”
„Törvények, elvek, parancsok nem a nyugodt, kísértésmentes időkre adattak, hanem a mostanihoz hasonló viharok idejére, amikor test és lélek egyaránt fellázad könyörtelen szigorúságuk ellen. S ha mégoly irgalmatlan is a törvény: megszegni nem szabad. Ha tetszésem szerint áthágom vagy kijátszom a törvényt, akkor ugyan mire jó?”
„Zárkózott embereknek gyakran valóban szükségük van arra, hogy megnyílhassanak, és beszélhessenek érzelmeikről; nagyobb szükségük van erre, mint a közlékeny természetűeknek.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése