Cao Hszüe-Csin: A vörös szoba álma

/A bejegyzés eredeti keletkezési időpontja: 2016.07.13./

Sikerült egy újabb távol-keleti, egész pontosan kínai regényen átrágnom magam. Ez hosszúságában is barátságosabb volt, mint az előzőek, és történetét tekintve is.

A vörös szoba álma egyetlen kötet, összesen 673 oldal. Ebbe nincs beleszámolva a tartalomjegyzék, és a magyarázatok jegyzéke, ami – hála a magasságosnak – nincs is. Nem azért, semmi bajom a magyarázatokkal, néha igen hasznosak, sőt, egyenesen érdekesek tudnak lenni. De olvastam én már olyan könyvet, amiben minden második mondathoz volt magyarázat… Egy idő után már nem érdekelt.

Ez a könyv egy vérbeli családregény. Ami azért izgalmas, mert én még sosem olvastam családregényt. Egy szerteágazó, sok tagból álló, ősi, magas rangú kínai családot mutat be. Annak is leginkább a hanyatlását.

A műfajából következően a könyvben rengeteg a szereplő, ami akkor is zavaró lenne, ha megjegyezhetőek lennének a neveik. De mikor minden harmadik embert Csiának vagy Csengnek hívnak, akkor az ember agya egy idő után ledobja az ékszíjat. Bár meg kell hagyni, azért a főbb szereplőket viszonylag könnyen meg lehetett jegyezni. Már csak azért is, mert jó kínai szokáshoz híven a legtöbb szereplőt valamilyen „fantázianévvel” illették, mint pl. Tavasz köszöntése, Kék Drágakő, Tarka Felhő, stb.

A könyv nagy része tehát olyan, mint egy brazil szappanopera. Bepillantást nyerhetünk az egyes családtagok titkos szerelmi életébe és gyanús ügyleteibe. Ugyanakkor megismerhetjük a kínai (családi) hagyományokat is. De van azért egy kerete is a könyvnek. Az isteni világban egykoron volt egy szellemkő, aki egyszer rátalált egy csodálatos virágra, és gondozásába vette. Mire a virág megfogadta, hogy a földi világban könnyeivel fogja háláját leróni a kőnek. Így születik bele a történetbe Pao-jü, a „csodagyerek”, akinek születésekor egy kő volt a szájában, illetve Kék Drágakő, a virág. A sok-sok mellékszál mellett az ő megismerkedésüket, furcsa és beteljesületlen szerelmüket is nyomon követhetjük. És bár az ő történetük a könyv megírásának apropója, mégis sokszor úgy éreztem, hogy inkább egy másik szereplő, Főnix asszony a könyv főszereplője. Ő az, aki leginkább igyekszik összetartani ezt a hatalmas családot, ő a központ, a házi tűzhely, minden titok tudója, minden rejtett szál mozgatója.

A könyv címéről csak annyit, hogy a vörös szoba a családi palota egyik vendégszobája, ahol Pao-jü egyszer különös álmot látott. Aminek szerintem az ég világon semmi jelentősége nem volt. Azóta is töröm a fejem, hogy miért lehetett az fontos, de nem jövök rá. Ha valaki meg tudja mondani nekem, azt megköszönöm. Egyszóval fogalmam sincs, miért ez lett a könyv címe.

Korábban ugye említettem két szempontot, hogy miért tetszett ez a könyv jobban az eddig olvasott távol-keleti regényeknél. Közben eszembe jutott még egy, koránt sem kevésbé fontos pont. Mert sokkal közelebb áll hozzánk. Úgy értem, a mai világhoz. Persze bizonyos értelemben össze sem lehet hasonlítani, de mégis, valahogy könnyebben emészthető, ismerősebb. E könyv szereplői hús-vér emberek, akik dolgozni járnak, szerelmesek, csalfák, ravaszak, gonoszak, elesettek, betegek lesznek, tanulnak. Hétköznapibbnak tűnnek. Persze lehet, hogy ez a könnyedség például a fordításnak is köszönhető. De a nyíltsága abban is megmutatkozik, hogy bár megvannak a babonák, a népi hiedelmek, mégis valahogy földhöz ragadtabb. Egy fokkal. (Azért ne essünk túlzásokba. J )

Összefoglalva, jó volt. Kellemes volt. A családregény mondjuk biztos nem lesz a kedvenc műfajom. Nekem valahogy jobban tetszik az, ha egy konkrét főhős életének eseményeit követhetem nyomon. Szerteágazó volt, csapongó volt, de egyáltalán nem volt rossz. Magamtól úgy nem ajánlanám senkinek, de ha valaki belevág, szerintem nem fog csalódni.

„Mert hát mit jelent gazdagnak és előkelőnek lenni? Ez a talmi cifra selyemlom, amit hordok, csak egy értéktelenebb lény üres, korhadt törzsét rejti. Ezek a dús lakomák, amelyekkel magamat nap mint nap táplálom, voltaképpen csak a romlott jellem mocskos pöcegödrét takargatják. Gazdag és előkelő, ez a két fogalom egyebet sem jelent, mint mocskot és mérget!”

„És sóhajtania kellett, ha arra gondolt, milyen felületesek az emberek, akik csak szórakozni mennek a színházba, de nem gondolnak arra, hogy magukba szálljanak, és a színpadon hallott igazságokat a saját életükre vonatkoztassák.”

„Nemcsak az embernek van lelke, hanem az egész természetnek is, és a természet olykor csodálatos jelenségekben juttatja kifejezésre az emberekkel való kapcsolatát.”

„Aki nem fél a kísértetekről, annak számára nincsenek kísértetek.”