Cao Hszüe-Csin: A vörös szoba álma

/A bejegyzés eredeti keletkezési időpontja: 2016.07.13./

Sikerült egy újabb távol-keleti, egész pontosan kínai regényen átrágnom magam. Ez hosszúságában is barátságosabb volt, mint az előzőek, és történetét tekintve is.

A vörös szoba álma egyetlen kötet, összesen 673 oldal. Ebbe nincs beleszámolva a tartalomjegyzék, és a magyarázatok jegyzéke, ami – hála a magasságosnak – nincs is. Nem azért, semmi bajom a magyarázatokkal, néha igen hasznosak, sőt, egyenesen érdekesek tudnak lenni. De olvastam én már olyan könyvet, amiben minden második mondathoz volt magyarázat… Egy idő után már nem érdekelt.

Ez a könyv egy vérbeli családregény. Ami azért izgalmas, mert én még sosem olvastam családregényt. Egy szerteágazó, sok tagból álló, ősi, magas rangú kínai családot mutat be. Annak is leginkább a hanyatlását.

A műfajából következően a könyvben rengeteg a szereplő, ami akkor is zavaró lenne, ha megjegyezhetőek lennének a neveik. De mikor minden harmadik embert Csiának vagy Csengnek hívnak, akkor az ember agya egy idő után ledobja az ékszíjat. Bár meg kell hagyni, azért a főbb szereplőket viszonylag könnyen meg lehetett jegyezni. Már csak azért is, mert jó kínai szokáshoz híven a legtöbb szereplőt valamilyen „fantázianévvel” illették, mint pl. Tavasz köszöntése, Kék Drágakő, Tarka Felhő, stb.

A könyv nagy része tehát olyan, mint egy brazil szappanopera. Bepillantást nyerhetünk az egyes családtagok titkos szerelmi életébe és gyanús ügyleteibe. Ugyanakkor megismerhetjük a kínai (családi) hagyományokat is. De van azért egy kerete is a könyvnek. Az isteni világban egykoron volt egy szellemkő, aki egyszer rátalált egy csodálatos virágra, és gondozásába vette. Mire a virág megfogadta, hogy a földi világban könnyeivel fogja háláját leróni a kőnek. Így születik bele a történetbe Pao-jü, a „csodagyerek”, akinek születésekor egy kő volt a szájában, illetve Kék Drágakő, a virág. A sok-sok mellékszál mellett az ő megismerkedésüket, furcsa és beteljesületlen szerelmüket is nyomon követhetjük. És bár az ő történetük a könyv megírásának apropója, mégis sokszor úgy éreztem, hogy inkább egy másik szereplő, Főnix asszony a könyv főszereplője. Ő az, aki leginkább igyekszik összetartani ezt a hatalmas családot, ő a központ, a házi tűzhely, minden titok tudója, minden rejtett szál mozgatója.

A könyv címéről csak annyit, hogy a vörös szoba a családi palota egyik vendégszobája, ahol Pao-jü egyszer különös álmot látott. Aminek szerintem az ég világon semmi jelentősége nem volt. Azóta is töröm a fejem, hogy miért lehetett az fontos, de nem jövök rá. Ha valaki meg tudja mondani nekem, azt megköszönöm. Egyszóval fogalmam sincs, miért ez lett a könyv címe.

Korábban ugye említettem két szempontot, hogy miért tetszett ez a könyv jobban az eddig olvasott távol-keleti regényeknél. Közben eszembe jutott még egy, koránt sem kevésbé fontos pont. Mert sokkal közelebb áll hozzánk. Úgy értem, a mai világhoz. Persze bizonyos értelemben össze sem lehet hasonlítani, de mégis, valahogy könnyebben emészthető, ismerősebb. E könyv szereplői hús-vér emberek, akik dolgozni járnak, szerelmesek, csalfák, ravaszak, gonoszak, elesettek, betegek lesznek, tanulnak. Hétköznapibbnak tűnnek. Persze lehet, hogy ez a könnyedség például a fordításnak is köszönhető. De a nyíltsága abban is megmutatkozik, hogy bár megvannak a babonák, a népi hiedelmek, mégis valahogy földhöz ragadtabb. Egy fokkal. (Azért ne essünk túlzásokba. J )

Összefoglalva, jó volt. Kellemes volt. A családregény mondjuk biztos nem lesz a kedvenc műfajom. Nekem valahogy jobban tetszik az, ha egy konkrét főhős életének eseményeit követhetem nyomon. Szerteágazó volt, csapongó volt, de egyáltalán nem volt rossz. Magamtól úgy nem ajánlanám senkinek, de ha valaki belevág, szerintem nem fog csalódni.

„Mert hát mit jelent gazdagnak és előkelőnek lenni? Ez a talmi cifra selyemlom, amit hordok, csak egy értéktelenebb lény üres, korhadt törzsét rejti. Ezek a dús lakomák, amelyekkel magamat nap mint nap táplálom, voltaképpen csak a romlott jellem mocskos pöcegödrét takargatják. Gazdag és előkelő, ez a két fogalom egyebet sem jelent, mint mocskot és mérget!”

„És sóhajtania kellett, ha arra gondolt, milyen felületesek az emberek, akik csak szórakozni mennek a színházba, de nem gondolnak arra, hogy magukba szálljanak, és a színpadon hallott igazságokat a saját életükre vonatkoztassák.”

„Nemcsak az embernek van lelke, hanem az egész természetnek is, és a természet olykor csodálatos jelenségekben juttatja kifejezésre az emberekkel való kapcsolatát.”

„Aki nem fél a kísértetekről, annak számára nincsenek kísértetek.”

Vízparti történet - Összefoglaló

Kicsit megkésve, de elérkezett az összefoglaló ideje. Sokáig gondolkodtam, mit is írhatnék erről a három kötetről, mely aspektusát kellene kiemelnem a történetnek, mi lenne az az egység, amivel átfoghatnám ezt a terjengős sztorit.

Mint ahogy azt már korábban kifejtettem, elég hullámzóak voltak az érzéseim, ahogy haladtam előre, és ahogy már oly sokszor, korábbi könyveknél is (lásd pl. Gendzsi regényét), csak a végére állt össze bennem a teljes kép. Most mégsem írhatok erről, mert ennél a könyvnél van valami nagyon-nagyon zavaró dolog, ami nem hagyja, hogy egyszerűen csak összefoglaljam a történteket. Ezt szeretném most kifejteni.

Három kötet, több mint ezer oldal. Ezer oldalon keresztül követhettem hősök összefogását egy nemes cél érdekében. Ha mindezekről lehámozzuk a kulturális különbségeket, eltekintünk a különböző szokásoktól, hagyományoktól, furcsa és érdekes részletekről, amelyek persze mind nagyon fontosak, de ezek figyelmen kívül hagyásával, ez a könyv elénk tárja az emberiség évezredeit a Föld nevű bolygón, napjainkat is szigorúan beleértve.

Mert mi is történik tulajdonképpen a könyvben? Kapunk egy meghatározott paraméterekkel rendelkező társadalmat. Ez már készen van, de azért végiggondolhatjuk nagyjából ennek a kialakulását. Hasonló emberek hasonló szokások szerint élnek. Ráébrednek, hogy összefogva jobban fejlődhetnek, könnyebben vissza tudják verni az ellenséget, jobb és könnyebb életet élhetnek. Összefognak, és bumm, itt van Kína. (De bármelyik másik országról beszélhetnénk.) Aztán ahogy fejlődik a társadalom, mert mindig fejlődik (akár előrefelé, akár vissza), megjelenik a korrupció. Mindig voltak, vannak és lesznek olyan emberek, akik bármit megtennének a pénzért, és minél több van nekik belőle, annál többet akarnak még, és átgázolnak mindenkin. De mindig lesznek olyan ember is, akiknek az lesz a céljuk, hogy megteremtsék más embereknek is a jólétet. Ők mélyen elítélik a megvesztegethető hivatalnokokat, és ki akarják vonni magukat is és minél több embert a zsarnokok uralma alól. Ezek az emberek összegyűlnek, egyesítik erőiket, próbálkoznak, és már-már úgy látszik, hogy sikereket érnek el. De amióta a korrupció megjelent az emberek közt, azóta kiirthatatlan.

Na, most erre a kérdésre válaszoljon nekem minden ember: Hát nem ez történt folyton a világban, és nem ez történik most is? A jó emberek erőfeszítéseivel példálóznak a rossz emberek, de változás nem történik. Pedig igazán beláthatnák azok, akiknek a kezében a hatalom van, és akik mindenáron több és több pénzre vágynak, hogy jó cselekedetekkel sokkal több pénzre tehetnének szert. És talán még a pénznél is jobb és fontosabb dolgokra. Lehet, hogy én kifizetek neked százezret, mert te megzsaroltál, de ha kedves lennél, egész életemben hálás lennék neked, és amikor csak tehetném, jót cselekednék veled, és ahol csak tehetném, szólnék az érdekedben. Sokan azt hiszik, hogy a kis emberek nem számítanak, pedig igenis számítanak! Mindenki számít, mert mindannyian emberek vagyunk! Az, hogy te esetleg a neved előtt viseled, hogy Sir vagy Lord, vagy bármi mást, csupán arra jogosít fel, hogy nagyobb tisztelettel bánjak veled. De ha te kutyába se veszel engem, akkor már nem rejtőzködhetsz a címed mögé.

Emberek vagyunk, és elsősorban mindenkinek ezt kellene szem előtt tartania. És akkor szerintem egy sokkal jobb és boldogabb világban élhetnénk.

Visszakanyarodva a könyvhöz, félelmetes, hogy annyi évvel ezelőtt, milyen egyetemes dolgokat fogalmaztak meg az írók, valószínűleg tudtukon kívül. Minden hatalmon lévő embernek ajánlanám, hogy olvassa el, és értse meg, hogy mind bukásra vannak ítélve, akik nem jó célokra használják a hatalmukat.

Vízparti történet - a harmadik kötet

Elérkezett az utolsó kötet ismertetése. Hadd vezesselek végig ezen a történeten most az érzelmeimen keresztül.

A történet nagy része alatt az volt az érzésem, hogy ha egyszer lesz egy fiam, feltétlenül elolvastatom vele legalább ezt a kötetet, mert olyan hősös-háborús történet. A liangsani betyárok immár elegen vannak ahhoz, hogy harcba bocsátkozzanak másokkal. A harcok során csatlakozik még hozzájuk néhány szereplő, így a történet végére 108 vezére lesz a váruknak.

A következő feltörő érzelmem a mérhetetlen unalom volt. Volt egy összevont fejezet, ami kivonatolt az eredetiből kb. 30-at. Ekkor a liangsaniak már behódoltak a császárnak, az ő szolgálatába álltak. A császár pedig a határvidékekre küldi őket, hogy mindenféle betörő, idegen népek és fellázadó kiskirályok ellen harcoljanak, amit sikerrel meg is tesznek. Ez a kivonatos fejezet nagyjából 30 oldal körül van, és úgy pörögnek benne az események, hogy egyszerűen nem tudtam követni. Alig vártam, hogy vége legyen, mert nem fogtam igazán fel, hogy pontosan mi is történik. Elfoglaltak városokat, legyőztek nagy vezéreket, de vagy százat egy fejezeten belül.

Végül a harmadik érzelmem a bosszúság volt. A vezérek nagy része elesik a csatákban, néhányat azonban közvetve a császár alatt álló négy fő mandarin intéz el. Mikor az utolsó oldal után becsuktam a könyvet, legszívesebben teljes erőmből földhöz vágtam volna. Vagy elhajítottam volna a lehető legmesszebbre. Nagyon dühös voltam, mert úgy éreztem, két és háromnegyed köteten keresztül teljesen feleslegesen történtek a dolgok, mert a végén nem változott semmi. Ugyanoda jutott vissza a történet, ahol elkezdődött.

Később azonban, ahogy elkezdett leülepedni bennem ez az egész, egy negyedik érzelem vette át a bosszúság helyét. A megértés. Megértettem, hogy miért került fel ez a könyv az 1001-es listára. Azért, mert nagyon is aktuális. Mert lehet, hogy 1000 évvel ezelőtt íródott, lehet, hogy csak 500-zal (nem tudjuk pontosan), de ma a világ pontosan ugyanígy működik. Van egy csapat ember, jelen esetben 108-an (plusz a várnép), akik teljesen egyszerű emberek, kishivatalnokok, parasztok, akármicsodák. A lényeg az, hogy a munkájuk során szoros kapcsolatba kerülnek a néppel. Látják, hogy mit akar a nép, tudják, hogyan lehetne megvalósítani. Mégis olyanok irányítják az országukat, akik nem értenek semmihez, és akiknek nem is kell semmihez érteniük, mert származásuknál fogva kerülnek vezető pozícióba. (Ma cseréld ki a származás szót ismeretségre, és voilá…) És ez szörnyű! A világ sokkal előrébb tarthatna, ha mindenki azt csinálná, amihez ért.

Szóval bosszús voltam, mert úgy éreztem, értelmetlenül és érdemtelenül haltak meg ezek az emberek. De ők nem így érezték. És végül én is rájöttem, hogy nem így van. Az ő példájuk mutatja meg, hogy a jó mindig ott munkálkodik a világban, érdemes kiélesíteni a szemünket, hogy észrevegyük. És a jó dolgok jó dolgokat szülnek, ezért megéri, még a legkisebb jó dolgot is megéri megtenni.

Zárszóként pedig megjegyezném, hogy nem volt könnyű átrágnom magam ezen a művön sem, sokszor hadakoztam, de újfent csak azt tudom mondani, hogy egyszer érdemes elolvasni. Igen, tényleg ott a helye a listán.

Vízparti történet - a második kötet

Sikerült beszereznem mind a három kötetet, úgyhogy a történet folytatódik. Vagyis az olvasás. Következzen most a második kötet összefoglalója.

Nos, így visszatekintve még annyit elmondanék az első kötetről, hogy az nagyjából a főbb szereplőknek az egybegyűjtéséről szólt. Ez a rész a második kötet első néhány fejezetében is folytatódott, míg csak egy egész nagy bekezdésnyi névre nem bővült a résztvevők száma. Nem számoltam meg, összesen hányan vannak. Tehát ők Kína legigazabb vitézei, már egybegyűltek, és elkezdődtek a harcok. Néhányan, akik valami nagy igazságtalanságot követtek el, már megbűnhődtek. A kötet végére pedig a liangsani vitézek híre eljutott magának a császárnak a fülébe is, aki már az ellencsapást tervezgeti. De arra már csak a harmadik kötetben kerül sor.

Nagyjából ennyi a történet, csak néhány apróságot szeretnék kiemelni.

Először is a bort. A szereplők állandóan isznak. Szerintem nem is ismerték a vizet (persze voltak idők, amikor nálunk is egészségesebb volt bort inni). Szó szerint vedelnek. Isznak, ha ünnepelnek, isznak, ha bánatosak, isznak, ha pihennek, isznak, ha dolgoznak. Egyszóval mindig. Állandóan. Folyamatosan. Örökké. Ez a legkedvesebb elfoglaltságuk. Ettől persze nekem feláll a szőr a hátamon. De ez az én személyes véleményem, amit nem is akarok tovább ragozni, mert úgy emlékszem, hogy néhányszor már említettem ezt, úgyhogy ugorjunk is tovább.

A második dolog egy bizonyos szereplő felbukkanása, aki valahogy egyáltalán nem illik a vitézek közé. Hiába mondják róla, hogy kitartó és hűséges, meg mit tudom én, milyen, de kiirtott egy komplett falut. Ártatlan embereket ölt meg. (Tekintsünk most el attól a kérdéstől, hogy a háborúban részt vevő katonák mennyire ártatlanok. Itt most nőkről, gyerekekről, idősekről van szó.) És meglehetősen agresszív. Túlságosan is, ahhoz, hogy vitéznek lehessen nevezni. Egy vitéz szerintem tudja, mikor kell csendben maradni, és a hüvelyében hagyni a kardot.

A harmadik dolog pedig az, ami abszolút váratlanul ért az első kötet után, hogy itt már megjelentek bizonyos ember feletti képességek. Szent emberek, szent tudományok, varázslás, boszorkányság. Az első kötet emlékeim szerint száz százalékig földhöz ragadt volt. Minden úgy történt, ahogy az egyébként is történne a világban. De most bűvös sereg bukkant fel, az egyik fő vezér titkos tanok birtokába került (aminek mondjuk még nem igazán látta hasznát, talán majd a harmadik kötetben), és van egy szereplő, bizonyos Bűvös Futár, aki szent képei segítségével különös adottsághoz tudja juttatni magát. Nem mellesleg pedig van egy ember, akit képtelenség átküldeni a másvilágra. Egy dolog az adott kor és nép hiedelemvilága, ezzel nincs is semmi baj, ilyesmik eddig is jelen voltak, nem csak ebben a könyvben, hanem más távol-keleti könyvekben is. Ez most egy kicsit furcsa és oda nem illő volt.

Mindezeken felül kellemes kis történet. Nyilván engem nem érint meg annyira, mint egy kínai olvasót, hiszen teljesen más kultúrkörbe tartozok. Ettől függetlenül érdekes és izgalmas történet, tele van jó kis karakterekkel, habár a nevek miatt számomra rettentő nehéz olvasmány. (De már csak háromszáz oldal van hátra; éljen, éljen! J)

„Mióta ragyog a hold fénye fenn?/ - Kérdem az eget, kupám emelve - /Vajon ott fenn a mennyei palotában/Hányadik évet számlálják ma este?/S szállnék is már oda, szelek süvöltő szárnyán,/De megriaszt a drágakőtorony, a márvány,/Fenséges kastély vad hidegje./Táncra lebbennek ott az árnyak,/Ilyet az ember földön merre lelne?/Fenn gyöngyös függönyöm leple,/Ajtóm kitárva,/Álom nem jő szememre,/Bánat és csalódás emészt:/Mért nem jár mindig fenn fényesen kikerekedve?/Búsul és vigad,/Megjő s elmegy az ember,/Ragyog a hold, majd elborul, apad, dagad,/Megállítani azt sose lehetne!/Bárcsak örökké élne az ember/Egyesülve véle szerelemre!”

„Mindent kiismerhetsz, csak az embereket magukat nem!”

„A látó szemünkkel nem ismertük meg a Tajsan hegyét!” (Ha valamelyik hőst nem ismerték fel, akkor mondták ezt.)

„Ezer mérföldre is kísérve, egyszer csak elválás lesz a vége.”

„Ha balsorssal találkozol, az is az ég rendelése:/Felhők, szelek ahogy járnak, az vajon véletlenség-e?” (Ismét egy találó fejezet-záró versike.)

Vízparti történet - az első kötet

Következő nyertesünkhöz nem kellett nagyon messzire mennem, hiszen Kínában játszódik. Ez pedig Si Naj-An Vízparti történet című műve. (Amit csak azért is belepasszírozok március hónapba.)

Mit is mondhatnék erről a műről? Először is azt, hogy három kötetes, és ez a kis beszámolócska csak az első kötetről fog szólni. (Igen, szégyenszemre csupán négyszáz oldalt sikerült elolvasnom szűk két hónap alatt. De próbáltatok már szakdoga mellett nem szakirodalmat olvasni?)

Csapjunk bele! Szerencsére a történetből sok poént nem fogok lelőni, mivel elég szerteágazó története van. Éppen ezért eleinte nem is nagyon tetszett. De aztán úgy kb a 15. fejezet után kezdtem meglátni az egész katyvasznak az értelmét, és ugyan ott még nem tartok, hogy kikiáltsam minden idők legjobb könyvének, azért kezdem érteni, miért került fel ez a könyv a listára.

Minden az előszóval kezdődött, amit maga az író írt, és amelyben elmeséli a történet megírásának apropóját. Méghozzá azt mondja, hogy a zavaros időkben az igaz szívű emberek a vízpartra menekültek. Ezeknek az igaz szívű embereknek a történetét meséli el. Több főszereplő is van, akiknek az életútját néhány fejezetig, néhány említésre méltó cselekedetig követjük, majd általában az illető összetalálkozik egy másik igaz szívű emberrel, és akkor a történet áttér az ő életére. Így nagyjából öt fejezetenként egy-egy újabb hőssel ismerkedünk meg. Nyilvánvalóan az „igaz szívű” kifejezést át kell ültetni abba a korba, amikor a könyv íródott (kb. 10. század). Azaz nem a hagyományos értelemben vett hősökről van szó, akik tökéletesek és mindenki felett állnak. Inkább hétköznapi emberekről, akik jó emberek, de akiket a körülményeik akaratukon kívül rosszra csábítanak, majd később, éppen a jóságuk miatt megmenekülnek. És az olvasó őszintén szurkol nekik, hogy megmeneküljenek. Annak ellenére, hogy gyakran gyilkosokról van szó.

Ez máris komoly morális kérdéseket vet fel, amelyek fejtegetésébe én egyáltalán nem akarok belemenni. Nyilván ma már nem divat a szemet szemért elvet követni, ezért az olvasás során mindig érdemes szem előtt tartani, hogy szűk ezer évvel a mi világunk előtt járunk.

Formai szempontból mindenképp meg kell említenem a távol-keleti könyvek jó szokását, a verseket. Ezek itt a fejezetek végén jelennek meg, kvázi felvezetik a következő fejezetet, és a nyelvi és kulturális különbségek miatt magyarra fordítva még véletlenül sem rímelnek.

A hősök közül személyes kedvencem a határőrkapitányból vált szerzetes és Jókorjött Eső. (Igen, metaforikus nevek mindenütt, ez is csak a szokásos.)

Végül pedig jöjjenek a már megszokott idézetek:

„A Nagy Asztrológus mondá: A bölcsek és szentek művei mind úgy keletkeztek, hogy felindultságuknak adtak hangot általuk. Látni való ebből, hogy a régi bölcsek és szentek, hacsak nem fűtötte őket szenvedély, nem alkottak. Mert felindulás nélkül alkotni annyit tesz, mint fázás nélkül vacogni, betegség híján nyögni – s noha támadna is alkotás ilyen módon, arra már rátekinteni sem érdemes.”

„Ha harmincéves korunkig még nem házasodtunk meg, azután se tegyük. Ha negyvenéves korunkra még nem jutottunk hivatalhoz, akkor nem is vagyunk már arravalók sem. Ha pedig ötvenéves korunkig még nem próbáltunk otthon ülni, azután se próbáljuk meg; már nem nekünk való. Az meg aztán már igazán nem illik, hogy valaki hatvanéves fejjel kezdjen el csavarogni. Hogy miért mondom mindezt? Könnyen felfogható: rosszul ütne ki, ha az ember ellenkezésbe kerülne korával.”

„Ami az évek számát illeti, az igaz, hogy felhalmozódnak. De ha fel is gyülemlettek, hol vannak hát? Elő lehet venni őket, és számlálgatni? Nyilvánvaló, hogy éveink elmúltak, semmivé lettek, és mi magunk is az enyészet felé tartunk. Bár inkább ne lenne így!”

„Mennyire igaz, hogy pénzzel még az égbe is eljuthatsz!”

„Világra hoztak engem a szüleim, erős, egészséges testtel, derék külsővel áldottak meg, kicsiny korom óta értek a hadi művészetek mind a tizennyolc ágához, sose sikerülne hát nekem semmi? Ahelyett, hogy most a halálba mennék, jobb lenne mégis megvárnom talán, hátha egyszer eljön az én időm, és akkor majd rendbe igazodik minden!”

„Az első időben Szung Csiang még együtt hált Anyagondjával minden éjjel, de aztán lassan alábbhagyott a kedve iránta. De hát miért? Derék legény volt Jókorjött Eső, de csak a fegyverforgatást kedvelte leginkább, a szerelmeskedést nem tartotta olyan nagyra. Anyagondja meg eleven volt, mint a víz, éppen tizennyolc-tizenkilenc éves, tele mindenféle bűbájossággal…”

„Nincsen útja szerencsének, boldogságnak;/Maga hívta mindenki, ha jő a bánat./Kenderszösszel valakid ha tűzből mented,/Tüzet fog az s megégeti ennen tested!” (Ez egy a fejezeteket lezáró versek közül.)

„Hány tavaszt számlálsz, sógor?” (Ugye milyen szépen érdeklődött a kora felől? Ez nekem annyira megtetszett. J)

„Ide hallgass, nagyuram – intett fitymálva Vang néni -, a szerelem felgerjesztése a legnehezebb dolog! Öt föltétele van annak, csak akkor sikerülhet igazán! Az első az: legyen olyan képed, mint Pan An-nak volt (ő egy híres, III. századi költő volt, a férfiszépség megtestesítője); a másik: legyen akkora szerszámod, akár egy szamárcsődörnek; a harmadik: legyen annyi pénzed, akár Teng Jung-nak volt; a negyedik az, hogy legyél olyan béketűrő, s húzd úgy meg magad, mint a tű a varrásban, az ötödik végül, hogy legyen rá időd bőséggel!”

„Jobb a közeli szomszéd a távoli rokonnál.”

„Tudjátok meg, kedves hallgatóim, az asszonyok közül széles e világon, még a legokosabbak közül is, kilenc a tízből ellágyul az ilyen aprócska kedveskedésektől, s enged a szavatoknak!”

„Aranylótuszt gyengeéden karjaiba vette, s fölemelte, s ott, Vang néni szobájában, levetvén ruháikat, megoldván övüket, közös párnán fekve, örültek egymásnak.” (szofisztikált és szép kifejezése annak, ami történt J)

„A jó hír a kapun se jut ki, de a rossz az ezer mérföldre is elmegy!”

„Akár a hold, mit hajnalra elnyelnek a hegyek, olyan az élet;/Sorsunk akár a lámpa, melynek olaja egy éjjel kiégett.” (szintén egy fejezetzáró vers)

A három királyság története

Mielőtt belevágnánk…

A listában a következő könyv A bambuszgyűjtő öregember története lett volna, de ezt sajnos nem sikerült beszereznem. Bárkitől szívesen vennék információt ennek a könyvnek az elérhetőségéről. Ezután következtek volna sorban a Gendzsi regénye és a Vízparti történet. Ezeknek a beszerzése még folyamatban van, ezért kicsit megtört a sorrend, és a következő elérhető könyvre ugrottam. Ez pedig nem más, mint a bejegyzés címében is olvasható A három királyság története.

Ez egy nagyon-nagyon régi, kínai regény. Magyarul sajnos csak az első hat fejezete van lefordítva, ami 100 oldalt sem tesz ki, de gondoltam, rajta van a listán, akkor ide vele. Lelkesedésem azonban az első oldalnál alábbhagyott. Ritkán fog el egy könyv olvasása közben olyan érzés, hogy nem bírom tovább folytatni, és feladom, de bevallom őszintén, a 72 oldal alatt ez igen sokszor megfordult a fejemben. Éppen ezért ez a bejegyzés igen rövid lesz, mivel nem ragadt meg bennem sok minden a könyvből.

A könyv Kína egy adott időszakának történelmi eseményeit meséli el regényes formában. Sajnos nem vagyok járatos a kínai történelemben, sem a földrajzában túlságosan, ezért nem mondott nekem sokat a különböző uralkodói házaknak a nevei, és a földrajzi nevek.

Nagyjából három főszereplőt sikerült kiragadnom a történetekből, akikkel rögtön az első fejezetben megismerkedtünk. Ők név szerint Liu Pej, Kuan Jü és Csang Fej. A hat fejezet során váltakozva követhetjük nyomon az ő előmenetelüket, és a császári udvarban történő dolgokat.

Mielőtt tovább folytatnám a történet elregélését, el kell mondanom, hogy a könyv minden egyes oldala telis tele volt nevekkel. Nekem pedig elég rossz a kínai-névmemóriám, úgyhogy bármennyire is jó lett volna a történet, sajnos teljesen elvették a kedvem a nevek.

Szóval a lényeg, hogy épp nagyon rossz a helyzet Kínában, mert az aktuális uralkodó komoly hatalommal ruházta fel az eunuchjait, akik igazából átvették felette a hatalmat. Az egész dolog a sárga turbánosok lázadásával kezdődik. Ők egy egész komoly ellentábort képeznek, és a három korábban említett főhős még épp ellenük, és a császári udvar védelmében szövetkezik össze. Időközben aztán meghal a császár, de volt neki két fia, egy a feleségétől, egy pedig az egyik ágyasától. Természetesen a törvényes(ebb) fia kerül automatikusan hatalomra, de jön a galád Tung Cso, aki korábban valami távoli tartomány vezetője volt, és letaszítja a törvényes örököst a trónról. Az ágyastól született fiút ülteti a helyébe, de valójában ő irányít. Az emberek pedig, akik egészen közel ülnek a hatalom tüzéhez (például Jüan Sao), rájönnek, hogy igazából csöbörből vödörbe kerültek, és Tung Cso ellen kezdenek szervezkedni.

A könyvben bőven vannak csatajelenetek, hőstettek, ármánykodások, egyszóval nagyon jó könyv lehetne (az is! a kínaiaknak legalábbis mindenképp), de sajnos számomra abszolút elvette a varázsát a rengeteg szereplő, akiket név szerint megismertünk. És mire egy-egy szereplő néhány oldallal, vagy esetleg fejezettel később újra megjelent (például esetemben Cao Cao, aki a negyedik és ötödik fejezetben komoly szerephez jutott, de fogalmam sincs már, hogy ki is volt ő tulajdonképpen), addigra annyi másikat ismertünk meg, hogy teljes feledésbe merültek.

Ez a hat fejezet is elég volt azonban ahhoz, hogy megismerjük a kínai kultúra egy kicsinyke kis szeletét a furcsa elnevezéseken keresztül, úgy mint Megalapozott Békesség korszaka, Nagy Felemelkedés hegye, Őszibarack kert, Enyhe Világosság kertje. Ezekhez egyébként, és általában például a tartományi elnevezésekhez, és néhány egyéb, magyarázatra szoruló kifejezéshez van egy szószedet a könyv hátuljában. De mivel ennek is nagyjából az a lényege, hogy az egyes földrajzi helyeknek megadja a mai elhelyezkedését, ezért nem sűrűn lapoztam hátra. (Habár olyan érdekesség is megtudható a szószedetből, hogy a szekerekkel való szétszaggatás bevett kivégzési módnak számított.)

Továbbá ezt a könyvet is helyenként feldobják versekkel (bár az előszóban benne van, hogy az eredeti mű sokkal több verset tartalmaz). Ezek a versek, Az ezeregy éjszaka meséi verseitől eltérően inkább egy-egy intést, bölcsességet fogalmaznak meg. Például: „Övé már a jáde-pecsét, de mi haszna sincs:/Lám, csak kardot s hadat hoz rá ez a drága kincs!” vagy „Rablókra ha támadsz, fogd el a vezért!/Nagy tettekhez úgyis csak nagy ember ért!” De a személyes kedvencem ez volt:

„Lágy fű zöldként köd remeg,/Páros fecske száll-lebeg;/A Lo-folyó kék szalag,/Csodálják az emberek,/S azúr felhők mélyén, lám,/Itt áll ősi palotám,/De ki az, ki hű, igaz,/S könnyít szívem bánatán?”

Ezen kívül szeretnék még egy igen hatásos idézetet megosztani. (Többnyire ilyen stílusban írja le a könyv a megjelenő főbb szereplőket, bár közel sem ilyen szépen. J)

„Mindenki megnézte ezt a kilenc láb magas, két lábnyi szakállú, főnix-szemű, selyemhernyó-szemöldökű, párosdatolya-képű, harangzúgás-hangú férfit a sátor bejáratánál.”