A hét idézete

„Légy Kolumbusa a benned rejtőző új világoknak, kontinenseknek, fedezz föl új csatornákat – nem a kereskedelem, hanem a gondolkodás számára. Mindenki olyan birodalom ura, amelyhez képest a cár földi országa kiskirályság, hangyaboly.” /Henry David Thoreau: Walden/

2018. április 25., szerda

Johann Wolfgang von Goethe: Wilhelm Meister tanulóévei


Goethe Wilhelm Meister tanulóévei
 
Goethéről már egyszer áradoztam itt. Ez a következő műve azonban nem állt be a sorba. Sőt, inkább egy másik sorba állt. A „nem-igazán-tudom-hogy-miről-is-akarok-szólni” nevű sorba. Szívből sajnálom. Lássuk a részleteket!

A műnek már a címe is meglepő, kissé ironikusnak hatott nekem, mivel a Meister szó a németben mestert jelent. Vagyis hogy lehetnek egy mesternek még tanulóévei? Nem volt túl szerencsés a névválasztás.

A történet pedig olyan felemásra sikeredett. Maga a közel 700 oldalas mű nyolc könyvre van felosztva. Ebből véleményem szerint az első öt könyv mondható tartalmilag egy egységnek, a maradék pedig egy másik egység.

Goethe Wilhelm Meister tanulóévei
Az első nagy blokk Wilhelm színházi tévelygéseiről szól. A polgári családból származó főhőst kereskedelmi pályára szánják, de az ő szíve inkább a színház felé húz. Kapóra jön neki, hogy első nagy szerelmi csalódása után mégis elküldik egy tartozás-behajtó körútra. Útja során az első adandó alkalommal megpattan egy szedett-vedett vándorszínházi társulattal. Velük különböző kalandokba keveredik, miközben próbálja „tudását” a színház szolgálatába állítani, próbálja felvirágoztatni a társulatot. Ténykedéseik közben Wilhelm érdekes és a jövőre nézve fontos ismeretségeket is köt.

Wilhelmnek nagyon komoly eszméi vannak a színházról. Úgy gondolja, ez az a közeg, mely összehozhatná a különböző társadalmi csoportokat, kapocs lehetne a szegények és gazdagok között. Rengeteg energiát fektet egy-egy színdarab és saját szerepei kidolgozásába, és úton-útfélen a színház jelentőségéről vitatkozik mindenkivel. Ugyanakkor a könyv első felében önmagával is harcot folytat. Nem tud száz százalékosan elköteleződni választott szakmája mellett, mert tudja, hogy a családja más utat szánt neki. Csak az apja halála hozza el számára a megnyugvást, hogy most már semmi sem korlátozza őt abban, hogy azt tegye, ami a szíve vágya.

Az ötödik könyv azzal ér véget, hogy míg Wilhelm egy hosszú utazásra vállalkozik, társai megpróbálják kitúrni a társulatból, ahol utoljára tevékenykedett. És ezután érdekes fordulatot vesz a könyv menete. A hatodik könyvről az ember első olvasásra azt hinné, hogy nem is igazán illik az előzményekhez. Ez ugyanis egy különálló történet, egy nő emlékiratai. A hetedik és a nyolcadik könyvről pedig nekem elsőre a híres Shakespeare idézet ugrott be, miszerint: „Színház az egész világ. És színész benne minden férfi és nő…” Kiderül ugyanis, hogy a korábbi könyvekben az a sok fura alak, akikkel Wilhelm megismerkedett, egy nagy-nagy színházat rendeztek be neki, egyengették az útját, hogy a maga módján, de mégiscsak eltaláljon majd hozzájuk, és ők ünnepélyesen, egy házassággal megpecsételve felvehessék köreikbe. Mindenki, akivel az utolsó két könyvben megismerkedik, szerepelt a hatodik könyv emlékirataiban. Ők az eszményi társadalom, mind tökélyre fejlesztették bizonyos tulajdonságaikat, és szimbiózisban tudnak élni. Wilhelm megtiszteltetésnek érzi, hogy felvételt nyert ebbe a titkos körbe (amiről pedig nekem a szabadkőművesek titkos társasága jutott eszembe), és már nem vágyódik a színház után, mert úgy érzi, megtalálta a helyét a világ legkiműveltebb emberei közt.

A szakirodalom szerint ez a könyv egy fejlődésregény, vagyis a főszereplőnek az őt ért események hatására bekövetkező lelki és szellemi fejlődését követhetjük nyomon. De én úgy gondolnám, hogy ebbe a meghatározásba valahogy az nem illik bele, hogy a főhős a végén eljut a Kánaánba, és boldogan él, míg meg nem hal. Mert a fejlődés olyan evilági, míg az eszményi befejezés olyan nem valóságos. És a fejlődés nemes dolog, mindenkinek rá kellene lépnie erre az útra, de azzal is tisztában kell lennie mindenkinek, hogy sosem lehet elérni a tökéletes állapotot, mert olyan nem létezik.

Goethe Wilhelm Meister tanulóévei
Szóval, amíg úgy éreztem, hogy többé-kevésbé a realitás talaján mozog a történet, addig még valamennyire élveztem is. De amikor átcsaptunk a lehetetlenbe, a tökéletesbe, és kiderült, hogy az egész korábbi eseményhalmaz gyakorlatilag nagyrészt irányított volt, akkor elvesztette varázsát. Átment a történet mesébe, mert már nem tudta elhitetni velem, hogy ez tényleg megtörténhet így, mert nem léteznek tökéletes emberek, és onnantól fogva nem nagyon érdekelt az egész. Meg egyre csak jöttek az új szereplők, nem tudtam követni már, hogy ki kicsoda, és az utolsó fejezetekre annyi talány gyűlt össze, hogy a végén már nem érdekeltek a válaszok, mert nem emlékeztem rá, hogy mik voltak egyáltalán a kérdések.

A történet egyébként tele van Goethe saját életéből vett mozzanatokkal, de mivel az életrajzát csak azután futottam át, hogy a könyv végi jegyzetekben olvastam róla, hogy fontos lehet, így a könyv olvasása közben ugyebár egyszer sem csillant fel a szemem, hogy jé, ez valóban megtörtént vele.

Wilhelmben egyébként nem csak a színház és a kereskedelem közti választási kényszere generál belső feszültséget, hanem az is, hogy lépten-nyomon beleszeret valakibe. Most kíváncsivá tettem saját magam, ezért összeszámolom, hány plátói vagy kevésbé plátói szerelme volt a történet során: Mariane, Philine, a grófné, néha az volt az érzésem, hogy Aurélie is, Therese és Natalie. Hat nő. Míg őt viszont csak három nő szerette: sejtésem szerint Melináné, Mignon és Natalie.

Rengeteg szereplővel operál a könyv, akik többé-kevésbé mind fontosak voltak, ezért most nem kezdek felsorolásba. Meg azért sem, mert egyáltalán nem volt kedvencem, senki sem nőtt a szívemhez. Sőt, inkább olyan szereplőket tudnék kiemelni, akik fontosnak lettek beállítva, de a történetük végül nem vezetett sehova. Ilyen volt nekem például Mignon, akiről én azt hittem, hogy fontos karakter lesz, mivel az 1001-es könyvbe egy egész alakos kép van betéve róla. De igazán semmi lényegeset nem tett. Vagy ilyen volt még a hárfás fazon is. Most, hogy így jobban belegondolok, volt viszont valaki, aki alig kapott szerepet ahhoz képest, hogy milyen jelentősége volt, ez pedig Felix.

Fontos témák, amelyek mindenképpen említést érdemelnek:

v  A színház mind az államnak, mind az egyes társadalmi csoportoknak hasznára válna. Meg kellene találni az ember jó tulajdonságait, a társadalmi csoportok fontos érintkezési pontjait, és ezeket kellene a színdarabokban kihangsúlyozni, hogy az emberek tanulhassanak, és így hasznosabb tagjai lehessenek a társadalomnak.

v  Az oktatás elvonja a figyelmet az emberek tényleges képességeiről. Mindenkit egységbe akarnak vonni, holott sokkal előnyösebb lenne, ha mindenki a saját képességei kiművelésével foglalkozna, így mindenki hasznosabb tagja lehetne a társadalomnak. (Sajnálom, ezt nem tudom jobban megfogalmazni. J)

v  A színház és a világ közötti párhuzam ténylegesen is megjelenik egy beszélgetésben. Wilhelm teljesen kikelve magából ostorozza a színészeket, hogy mindegyik el van telve önmagával, mind azt hiszik magukról, hogy ők a legjobbak, ezért nem céljuk a fejlődés. És hogy összefogni csak valamilyen hátsó szándékból képesek egymással. Mire beszélgetőtársa kifejti, hogy valójában ezek a megállapítások az egész emberiségre jellemzőek.

Mit tanultunk:

Ø  A herrnhutiak egy kevert vallásos közösség, eszméiket főként a huszitizmusból, az ébresztő mozgalomból és a lutheránus vonalból vették át. Elvetették az államegyházat, a Bibliát és az apostoli hitvallást tekintették alapnak. Nevüket a németországi Herrnhut településről kapták, ez volt a felekezet bázisa.


¯  Egy helyen történik utalás más listás könyvekre, méghozzá a Clarisse-ra, a Pamelara, A wakefieldi lelkészre és a Tom Jonesra.

¯  Több kifejezetten szép vers- és dalbetét is szerepel a könyvben.

Összefoglalva azt tudnám elmondani, hogy ez a könyv nagyon felemás volt. Az első fele, az első öt könyv tetszett. Wilhelmet itt olyannak ismertem meg, mint amilyen Werther volt abban a bizonyos másik könyvben, végletesen érzelmesnek. Élete nagy szerelme volt a színház, mégis próbált tőle szabadulni. Marianéban való csalódása után a színházat is eltaszította magától, minden köteléket próbált megszakítani, sorsa mégis visszavezette arra az útra, amin járnia kell. Aztán küszködve próbálkozott, hogy megvalósítsa saját elgondolásait, de szépen lassan rájön, hogy a világ még nem tart ott a színházról való gondolkodásban (sem a nézők, sem a színészek), ahol ő, ezért magányos harcosként el fog bukni.

És míg a Wertherben ez a bukás szépen meg is jelenik, és az ember, bár racionális ésszel tudja, hogy az a fajta megoldás, amit Werther választ, nem megoldás, mégis helyénvalónak érzi, Wilhelmet felmenti Goethe. Átküldi őt egy álomvilágba, ami sohasem fog létezni, csakis a könyvek lapjain. És ez a lezárás nekem nagyon nem tetszett. Nincs bajom a nem valóságos dolgokkal, szeretem a meséket és a fantasy-t, de csak akkor, ha rögtön a történet elején tudom, hogy itt nem valóságos dolgok fognak történni. Így, a kettő keveréke sajnos nekem nem jön be, mert olyan, mintha olajat öntenénk a vízbe. A kettő nem tud elkeveredni egymással, elválnak, nem tudnak egységet alkotni. Márpedig az egységesség szerintem fontos ahhoz, hogy egy történet jó legyen.

A listára pedig valószínűleg azért kerülhetett fel, mert ez volt az első könyv, melyet fejlődésregénynek tituláltak, vagyis bizonyos tekintetben világirodalmi jelentőségű mű.


„Hiábavalóság minden, ami nem hoz egyenesen pénzt a tárcánkba, ami nem szerez valami rögtönös tulajdont?”

„Mikor már valamit megtudtam, akkor éreztem igazán úgy magamat, mintha semmit sem tudnék, és igazam volt; mert hiányzott az összefüggés, márpedig ez a lényege mindennek…”

„Ó, két szerető szív olyan, mint két mágneses óra: ami az egyikben megmozdul, annak vele kell mozognia a másikban is; mert egyvalami működik mindkettejükben, egy erő járja át őket.”

„Hiszen csak akkor vesszük észre, mily szomorú és kellemetlen egy borús nap, mikor egyetlen keresztültörő napsugár megmutatja nekünk egy derűs óra felvidító fényét.”

„Mert a költemény vagy legyen kitűnő, vagy ne is legyen a világon; mert mindenkinek, akiben nincs arra való képesség, hogy a legjobbat hozza létre, tartózkodnia kellene a művészettől, és komolyan óvakodnia mindentől, ami arra csábíthatja. Mert természetesen minden emberben mozgolódik valami határozatlan vágy, hogy utánozza azt, amit lát; de ez a vágy éppenséggel nem bizonyítja, hogy erő is van bennünk annak végrehajtására, amibe belefogunk… Boldog, aki korán észreveszi, hogy vágyaiból hamisan következtetett az erejére!”

„Mily sokáig tartottam lerombolhatatlannak, sebezhetetlennek magamat – és ó, most látom, hogy egy mély, korai seb sohasem nőhet össze, sohasem forradhat be; érzem, hogy magammal kell vinnem a sírba.”

„Ha a tehetség a hírnevet és az emberek jóindulatát szerzi meg nekünk, illő, hogy szorgalommal és erőfeszítéssel egyszersmind megszerezzük azokat az eszközöket is, amikkel szükségleteinket kielégíthetjük, hiszen nem csak lélekből állunk.”

„Csak nekünk, szegényeknek, kevéssel vagy semmivel bíróknak adatott meg, hogy dúsan élvezhessük a barátság boldogságát. Mi sem kegyekkel nem emelhetjük fel, akiket szeretünk, sem pártfogással nem juttathatjuk előbbre, sem ajándékokkal nem tehetjük boldoggá! Semmink sincs önmagunkon kívül. Egész magunkat oda kell adnunk, s hogy valami értéke legyen, barátunkat örökre biztosítanunk kell bírásáról.”

„Ön férfi, és azt gondolja: hogy viselkedik ez a bolond, mikor egy elkerülhetetlen baj sújt le rá, mely a halálnál bizonyosabban lebeg az asszony fölött: a férfi hűtlensége!”

„Mert az a gonosz tett sajátsága, hogy bajt hoz az ártatlanra is, valamint a jó cselekedeté, hogy sok jót áraszt érdemetlenekre is, gyakran anélkül, hogy egyiknek elkövetőjét is elérné a büntetés vagy a jutalom.”

„…az ész ítéletei tulajdonképpen csak egyszer, mégpedig a legszorosabban meghatározott esetben érvényesek, és máris helytelenek, mihelyt a legközelebbi esetre alkalmazzák őket.”

„…okos embernek legjobb művelője az utazás.”

„Nem mindig veszít, aki nélkülöz valamit.”

„Oly üres a világ, ha az ember csak hegyeket, folyókat és városokat képzel el benne; de ha tud itt is, ott is valakit, aki összhangban van vele, akivel hallgatva is tovább él együtt: az, csak az teszi rá nézve lakott kertté a földgolyót.”

„Az embernevelőnek nem az a kötelessége, hogy tévedésektől megóvjon, hanem hogy vezesse a tévelygőt, sőt engedje teli serleggel szürcsölni tévedését: ez a tanító bölcsessége.”

„Ó, mily fölösleges az erkölcstan szigorúsága…, hiszen a természet a maga kedves módján mindenné kiművel, amivé lennünk kell!”

„Jól meg van őrizve immár a kincs, a múltnak gyönyörű képe! Elpusztíthatatlanul nyugszik márványkoporsójában; tovább él, tovább hat szívetekben is. Menjetek, menjetek az életbe vissza! Szent komolyságot vigyetek innét; csak a komolyság, a szent komolyság teszi örökkévalósággá az életet.”

2 megjegyzés:

  1. Thomas Funkenhauser2023. július 8. 13:27

    Nem fíloszi, de egészen kiváló és őszinte összefoglaló!
    Ajánlom figyelmedbe Goethe és Schiller levelezését; más megvilágításba helyezi számodra a Wilhelm Mester-t, meg fogod szeretni.
    A Levelezés egyébként is érdekes.
    Ha csak röviden szeretnéd, megjelentette a Téka, kivonatosan. Ott a 108-116 oldalon tálalod Schiller véleményét a műről.
    Igazán rendkívüli.

    VálaszTörlés
  2. Köszönöm a hozzászólásodat és az ajánlást is, mindenképpen be fogom szerezni az említett könyvet.

    VálaszTörlés