Vonzások és választások - (némiképp) átértékelés

 

Nem olyan rég volt szó Goethe Vonzások és választások című művéről, amely engem mélységesen felháborított. Rögtön azután, hogy elolvastam a könyvet, kölcsönadtam egy barátnőmnek, akivel nagyon hasonló a világlátásunk (csak ő sokkal bölcsebb, mint én J), mert őszintén kíváncsi voltam a véleményére.

Az eredeti bejegyzésemből láthatjátok, hogy mennyire ki voltam akadva Ottiliára, amiért úgy viselkedett, ahogy. (Bővebben itt találjátok a háborgásom. J) Nem is igazán az bosszantott, hogy beleszeretett egy nős férfiba, mert ez megesik a legjobbakkal is. Sokkal inkább az, hogy eközben egyszer sem fordult meg a fejében az, hogy a szóban forgó férfi éppen a rokonának és jótevőjének a férje. Annak a rokonnak és jótevőnek, aki őt taníttatta, majd jóhiszeműen a házába fogadta. (Meg az is bosszantott, hogy Goethe mennyire piedesztálra emelte Ottiliát, és nem igazán értettem, hogy miért, de erről a mai bejegyzésben nem lesz szó.)

Legnagyobb megrökönyödésemre a barátnőm teljesen el volt ájulva a könyvtől, és nem győzött róla áradozni, hogy neki mennyire tetszett. Én erre azért egy kicsit elszontyolodtam, mert egyáltalán nem erre számítottam. De igyekszem nyitott lenni a különféle véleményekre, ezért kértem, hogy fejtse ki, pontosan miért is érez így.

A válasza nemes egyszerűséggel az volt, hogy szerinte vannak dolgok az életben, amelyek egyszerűen sorsszerűek és ezáltal elkerülhetetlenek. Illetve vannak olyan személyek, akik hatással vannak ránk, és akik közelében egyszerűen elveszítjük a józan eszünket, és csak bizonyos módokon tudunk viselkedni a közelükben / velük szemben. (Erre egy igen meggyőző konkrét példát is hozott, de mivel egy közös ismerősünk szerepelt benne, így ez itt nem lenne túl sokatmondó.)

Ezt még készséggel el is fogadtam volna, már csak azért is, mert jómagam is tapasztaltam hasonlót. (A közös ismerősünkkel és másokkal kapcsolatban is.) Azt viszont továbbra sem értettem, hogy ezenközben Ottiliának miért nem jutott eszébe Charlotte. Erre a barátnőm válasza az volt, hogy Ottilia ezt a két dolgot nem kötötte össze egymással. Mármint a viselkedését Eduarddal és Charlottéval szemben. Eduard vonzalmától nem tudott menekülni, nem tudott máshogy viselkedni vele szemben, csak úgy, hogy beleszeretett, és Eduardot is hagyta belészeretni. Charlottéval mindig tisztelettudó, illedelmes és kedves volt. De egyszerűen nem látta azt az összefüggést, hogy Eduard és Charlotte házasok.

Ennek a nézetnek az elfogadásával már jobban küzdöttem, és küzdök is még mindig. Egy viszont biztos, ennek köszönhetően átértékelődött bennem a könyv címének jelentése.

Mikor én olvastam a könyvet, egyértelműnek tűnt a vonzások és választások jelentése és jelentősége. De én akkor úgy értelmeztem, hogy az életben vannak emberek, akikhez akaratlanul is vonzódunk valamilyen okból. Ugyanakkor van rá lehetőségünk, hogy tudatosan válasszuk vagy éppen bizonyos okokból ne válasszuk ezt az embert. És én ezt a könyvben minden szereplőre vonatkoztattam. Charlotte vonzódott a kapitányhoz, de mivel házas volt, úgy döntött, hogy elfojtja ezeket az érzéseit. Eduard Charlottét választotta, mégis Ottiliához vonzódott, és végül megmásította a választását. Ottilia Eduardhoz vonzódott, és őt is választotta, annak ellenére, hogy ezzel tudatosan bánatot okozott Charlotténak.

A barátnőm véleményének fényében viszont a következőképpen módosult a címről alkotott véleményem: vannak emberek, akiket inkább a „vonzásaik” (vonzódásaik) irányítanak – Ottilia és Eduard, és vannak, akiket a választásaik – Charlotte.

Viszont az is biztos, hogy még ennek függvényében sem változott az arra vonatkozó nézetem, hogy Charlotte ennek a könyvnek az igazi hőse, nekem továbbra is ő az abszolút kedvenc. Illetve összességében a könyvvel kapcsolatos élményeim továbbra is felemásak maradtak. De egy újabb, érdekes árnyalattal azért gazdagodtak.

A ti véleményetekre is nagyon kíváncsi vagyok ebben a témában. Kérlek, írjátok meg kommentben vagy privát üzenetben!

Zöld Henrik - Wilhelm Meister tanulóévei összehasonlítás

 

Egy újabb összehasonlításra szántam el magam. (Ha esetleg kíváncsi lennél, a korábbit megtalálod itt.) Ezúttal Goethe Wilhelm Meisterét vetem össze Keller Zöld Henrikjével. Az összehasonlítás alapját pedig két dolog szolgáltatja. Az első, hogy az okosok szerint mindkét regény fejlődésregény. Ráadásul a Zöld Henriket előszeretettel emlegetik egy lapon a Wilhemmel, többek közt a nagy könyvben is. A másik dolog pedig, hogy mindkét történetben a főhős művészi pályára szeretne lépni.

A fejlődésregényben, ahogy azt már a Wilhelm esetében egyszer írtam, a főszereplőnek az őt ért események hatására bekövetkező lelki és szellemi fejlődését követhetjük nyomon. És amennyiben ragaszkodunk ehhez a meghatározáshoz, úgy szerintem ez egyik szóban forgó könyvre sem egészen igaz. Persze mindkettőben van fejlődés, de ez pusztán biológiai.

A Wilhelmre azért nem igaz, mert ott a végén a főhősünk egy tökéletes világba jut el, ami ugyebár nem lehetséges. Emiatt pedig sokkal inkább sorolható szerintem az utópiák közé. A Zöld Henrikre pedig azért nem, mert ott a végkifejlet szerintem nem egy fejlődés hatására következik be.

Viszont épp ez a két megállapítás visz el minket egy érdekességhez, tudniillik hogy a két könyv első megjelenése közt (Wilhelm Meister tanulóévei 1795 - Zöld Henrik 1854) csupán 59 év telt el. Ez az 59 év viszont éppen elég volt ahhoz, hogy a két író két teljesen ellentétes szemszögből nézze a világot, és egymással szöges ellentétben álló irodalmi irányzatban alkosson.

Míg Goethe a romantikához sorolandó, és ez épp ezen a könyvén egyértelműen látszik is, addig Keller már a realista írók táborát erősíti. És ez gyönyörűen le is szűrhető a könyveikből, mondhatni, iskolapélda lehetne ez a két könyv. (Bár kötve hiszem, hogy bármelyik középiskolás bármelyiket is végigolvasná. És minden tiszteletem azé, aki esetleg igen!)

Goethe egy teljesen elképzelhetetlen és valóságtól elrugaszkodott végkifejletet eszelt ki Wilhelm számára. Mintegy kitartása és a színház iránt való száztíz százalékos elköteleződése jutalmaként Wilhelm bebocsátást nyer egy tökéletes körbe, ahol mindenki a legmesszebbmenőkig művelt, és abszolút ki tudja használni a képességeit, és ennek a két tulajdonságnak a nyomán végtelenül boldog is. Keller ezzel szemben épp azt akarná megmutatni, hogyan tér vissza a főhőse egy álomvilágból (=művész világ) a valóságba azáltal, hogy a festés helyett egy biztos jövedelemmel kecsegtető hivatali munkát vállal.

Sajnos azonban azt kell mondjam, hogy egyik írónak sem sikerült igazán az, amit feltehetően szerettek volna. Legalábbis számomra mindkét kivitelezés távol állt a jótól. Goethe könyvével addig egészen barátságos volt a viszonyunk, amíg színre nem lépett a tökéletes társadalom. Értettem én, azt hiszem, hogy mi volt ezzel Goethe célja, de annyira nem illet ez a korábbi, jópár száz oldalhoz, hogy én nem tudtam összerakni a kettőt. A könyv első fele (vagy talán kétharmada is megvolt már) annyira realisztikusra sikeredett, hogy nekem egyáltalán nem illett hozzá ez az egyértelműen megvalósíthatatlan eszménykép. Szerintem ki lehetett volna fejezni pontosan ugyanazt, amit Goethe maga is akart, a „boldog véget”, a „megdicsőülést” kevésbé drasztikus módon is.

Keller könyvével pedig ugye az volt a problémám, hogy ő azt akarta megmutatni, hogy a kétes megélhetést biztosító művészet ábrándképe helyett célszerűbb inkább két lábbal a földön állni, azaz valamilyen hivatalt vállalni. Csakhogy Henrik döntése szerintem nem volt igazán megalapozva a tettei által, ugyanis a kezdetektől fogva nem lehetett azt érezni rajta, hogy igazán festő szeretne lenni. És nem azért döntött a hivatalnokság mellett, mert kiderült, hogy tehetségtelen, de még azért sem, mert úgy ítélte meg, hogy túl bizonytalan lenne a helyzete. Talán arra esetleg rájöhetett, hogy ő mégsem való erre a fajta munkára, ahol saját magát kéne ösztönöznie, de ez meg sehol sem derült ki a történetből.

Ha tehát valaki azt kérné tőlem, hogy ajánljak neki fejlődésregényeket, nem valószínű, hogy épp ezt a kettőt ajánlanám. Arra viszont kétségkívül jók, hogy elgondolkodjunk azon a már fentebb is említett aprócska tényen, hogy a két, hasonló témájú, ugyanakkor a témát merőben máshogy feldolgozó könyv között csak 59 év van…

Felebarátod házastársát... | Johann Wolfgang von Goethe: Vonzások és választások

Utolsó kiadás: 2004, Magvető Kiadó

Nagy izgalommal vágtam bele Goethe harmadik és egyben utolsó listás könyvébe, mert a Goethe kedvelésem állása eddig 1-1 volt. Az ifjú Werther szenvedései ugyebár az egyik nagy kedvencem tőle, a Wilhelm Meister tanulóévei viszont nem hagyott bennem túl jó emlékeket. Így kíváncsi voltam, hogy vajon a Vonzások és választások merre billenti ki a mérleget. Nos, előre lelövöm a poént, az állás 1,5-1,5-re változott.

A cím esetünkben nagyon találó, a könyv az emberi kapcsolatokról, vonzalmainkról és választásainkról szól. A főszereplőink egy házaspár, Charlotte és Eduard, akikkel épp egy dilemma kellős közepén ismerkedhetünk meg. Eduard szeretné meghívni az egyik barátját magukhoz lakni, Charlotte pedig ki akarja venni a nevelőintézetből elárvult rokonát. De míg Eduard támogatja Charlotte ötletét is, sőt, a saját tervének támogatását látja benne, addig Charlotte nagyon is ellenzi mindkettőt. Az ő álláspontja az, hogy sokkal könnyebb ellenállni a kísértésnek, ha eleve kiiktatjuk a kísértésnek még csak a lehetőségét is. Végül azonban mégis úgy döntenek, hogy magukhoz veszik a kapitányt és Ottiliát.

Talán nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a két „idegen” beköltözésével a kapcsolati szálak totálisan összegubancolódnak. Viszont az egyik újonnan alakult kapcsolat sokkalta erősebb lesz, mint a másik. Ezzel önmagában még nem lenne semmi baj, annak ellenére, hogy ugyebár egy házasság felbomlását követhetjük végig.

Ahhoz, hogy megértsük, mi is itt tulajdonképpen a baj, tudnunk kell még két tényt. Illetve az egyiket már említettem, Ottilia helyzetéről van szó, hogy tudniillik az ő sorsa Charlottétól függ, hiszen ő az a gazdag rokon, akinek köszönhetően Ottilia kényelmesen élhet. A másik pedig az, hogy Charlotte és Eduard igencsak megküzdöttek a kapcsolatukért. Ők már fiatalon is szerették egymást, de sajnos a családjaiknak más terveik voltak velük. A válás akkoriban még nem volt egy népszerű dolog, így csak a véletlenen múlt, hogy mindketten elvesztették a párjaikat, és így összeházasodhattak.

Azon már fel sem húztam a szemöldököm, hogy Eduard totálisan beleszeretett Ottiliába, és a korábban elképzelhetetlen válást is simán bevállalta volna, sőt, egyenesen szorgalmazta is. Sokkal inkább meglepett Ottilia, aki hálával tartozott volna Charlotténak, amiért nem jutott koldusbotra, ellenben a könyv végéig egyszer sem fordult meg a fejében, hogy azzal, hogy elszereti Charlotte férjét, fájdalmat okozhat épp a saját jótevőjének.

Nem, nem és nem! Ezt egyszerűen nem tudtam megérteni. Ráadásul a könyv második felében az volt az érzésem, hogy Goethe megpróbálja piedesztálra emelni Ottiliát, és ezt sem értettem. Ő volt ebben a könyvben az abszolút gonosz karakter, hiszen úgy tűnt, tisztában sem volt a gonoszságával, így nem is ébredt fel a lelkiismerete. Vagyis csak eléggé későn.

Ennek a könyvnek szerintem sokkal inkább Charlotte volt a hőse, aki egyrészt maga is beleszeretett valaki másba, viszont egyértelmű volt számára, hogy sem a házasságtörés, sem a válás neki nem járható út, így hamar rövidre zárta a kapitánnyal kezdődő románcot. Valamint igen hamar ráébredt, hogy Eduard szerelmes Ottiliába, mégis azon dolgozott, hogy megmentse a kapcsolatukat. Aztán később, a végkifejletben belátta, hogy Ottiliának és Eduardnak együtt kell lenniük, és hajlandó volt gyakorlatilag bármire, amit a férje javasolt. Még arra is ígéretet tett, hogy hozzámegy a kapitányhoz, miután Eduard gyakorlatilag rátukmálta őt a barátjára. És mindezt olyan nyugodtan vette tudomásul, ami szerintem csodálatra méltó.

Én készséggel elhiszem, hogy léteznek akkora szenvedélyek két ember közt, amit egyszerűen nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ugyanakkor ha már az ember házas – és ez engem most kifejezetten közelről érint ugyebár – akkor szerintem ennek nem úgy kéne működnie, hogy eldobok mindent, és vakon követem a vonzalmam. Elvégre okkal házasodtam össze épp a házastársammal. És ugyebár Charlotte és Eduard esetében sem kényszerházasságról van szó, hanem egy éveken át húzódó, kitartó lángolásról. Azt várná az ember, hogy ha már ilyen szerencsésen egymásra találhattak, akkor a kapcsolatuk szent és sérthetetlen (még ha önmagában a házasság talán nem is tenné azzá).

Azt pedig, amit Ottilia művelt a teljes könyvön át, tényleg, az utolsó oldallal bezárólag, az számomra totál felháborító. Mert az elején úgy lett beállítva, mint csendes, magának való és jól nevelt lány, de egy szemétláda volt azzal, hogy bátorította Eduardot, és ezzel szétrombolta a megmentője házasságát. És az utolsó pillanatig undorítóan viselkedett, mert például még a könyv vége felé is megígérte Charlotténak, hogy nem beszél többet Eduarddal, és visszamegy a nevelőintézetbe, de aztán csak visszafordult útközben, és mind együtt maradtak, mint egy nagy, „boldog” család.

A férfiakról nagyon nem tudok nyilatkozni. Eduard ment a farka után természetesen (már bocsánat a kifejezésért), a kapitányt pedig olyannyira nem ismerhettük meg behatóbban, hogy a nevét sem tudtuk meg.

Szóval ez a könyv nagyon tetszett volna, ha A) nem érzem azt, hogy Goethe már-már isteníti Ottiliát és B) Ottilia főgonoszként megkapta volna méltó büntetését. De sajnos az A pont nagyon is megtörtént, a B viszont a legkevésbé sem, így számomra ez egy félig-meddig jó könyv volt.

Rögtön egy idézettel kezdenék, amit azért írok ide, és nem a többi idézet közé, mert szerettem volna kiemelni. Mivel jómagam most házasodtam, kifejezetten érdekelnek a házassággal foglalkozó könyvek, és talán ezért lehetett, hogy nagyon fájt olvasni ezt a könyvet. Ez az idézet is a házasságról szól, és nagy igazságot látok benne: „Az emberi lét annyira egybeforrott a szenvedéssel és az örömmel, hogy egyáltalában nem lehet kiszámítani, mivel tartozik egymásnak egy házaspár. Végtelen adósság ez, melyet csak az örökkévalóságban lehet betudni. Hogy gyakran kényelmetlen, azt elhiszem, de épp ez a jó benne. Nem házasodtunk-e egybe a lelkiismeretünkkel is, melytől gyakran szintén szeretnénk megszabadulni, mert kényelmetlenebb, mint amilyen egy férfi vagy egy asszony valaha is lehet?”

Amikor Charlotte lánya meglátogatja az anyját, majd minden este nagy társaság gyűlik össze, és ezen emberek szórakoztatására kitalálják, hogy híres festményeket fognak élő szereplőkkel megjeleníteni. Ez ismerős lehet azoknak, akik szeretik a Szívek szállodája című sorozatot, ott ugyanis egy egész epizódot építettek erre a játékra, és szerintem zseniális (az epizód is, de maga a játék is).

„Így aztán, ti, nők, legyőzhetetlenek volnátok…, először okosak, hogy az ember ne mondhasson ellent, aztán kedvesek, hogy szívesen engedjünk, érzelmesek, hogy ne akarjunk nektek fájdalmat okozni, sejtelmesek, hogy megijedjünk.”

„…úgy veszem észre, hogy a házasságban néha veszekedni kell, ha egymástól meg akarunk tudni valamit.”

„…éppen eléggé megtanulta életében, milyen nagyra kell becsülni minden igazi érzést az olyan világban, melyben voltaképpen a közöny és az ellenszenv otthonos igazán.”

„A munkában ugyanaz a helyzet, mint a táncban: akik lépést tudnak tartani, szükségszerűen nélkülözhetetlenekké válnak egymásnak…”

„…de innen se maradjon el a mész, a kötőanyag: mert amint az emberek is, akik természettől hajlanak egymáshoz, még jobban összetartanak, ha törvény tapasztja őket össze, úgy a kövek, melyek egyébként is összeillenek, még jobban egyesülnek e kötőerő által…”

„Az idő nem hagyja elvenni jogát, hogy úr legyen az embereken s emlékműveken.”

„Az ember egy életen át hízeleg magának, de az élet nem hízeleg nekünk.” 188

„Miközben az élet ragad magával bennünket…, azt hisszük, magunk cselekszünk, magunk választjuk meg tevékenységünket, szórakozásainkat; de persze, ha közelebbről megnézzük, látjuk, hogy csak az idő terveit és halamait vagyunk kénytelenek végrehajtani.”

„A növény azokra a makacs emberekre hasonlít, akiktől sok mindent meg lehet kapni, ha a maguk módján kezelik őket.”

„Nyilván a szárazföldön is előfordul hajótörés; ebből a leggyorsabban magunkhoz térni és folytatni az életet, szép és dicséretre méltó dolog. Hiszen az életbe bele kell számítani a nyereséget és a veszteséget is. Ki ne kovácsolna olyan tervet, amelyben megzavarják? Milyen gyakran megyünk olyan úton, amelyről letérünk, milyen gyakran térítenek el a határozottan magunk elé tűzött céltól, hogy magasabb célt érjünk el! Az utas legnagyobb bosszúságára útközben eltörik egy kerék, s e kellemetlen véletlen a legkellemesebb ismeretségekhez és kapcsolatokhoz juttathatja, amelyek egész életét befolyásolják. A sors teljesíti kívánságainkat, de a maga módján, hogy kívánságainkon túl is adhasson valamit nekünk.”

Csak erős idegzetűeknek | Bovaryné - Werther összehasonlítás

Most valami olyasmi fog következni, ami még nem volt korábban a blog történetében. Kicsit összehasonlítgatunk két művet, méghozzá a múlt héten tárgyalt Bovarynét és Az ifjú Werther szenvedéseit.

Első blikkre azt lehetne mondani, hogy  a két könyvnek az ég világon semmi köze nincs egymáshoz. Hiszen míg az előbbi egy házasságban élő nőről szól, addig a másik egy agglegényről. Csupán egyetlen egy dolog köti össze a két főszereplőt, mégpedig az öngyilkosság.

Azt hiszem, már többször is kinyilatkoztattam erről a dologról a véleményemet, de szükségesnek érzem még egyszer leszögezni: egyáltalán nem értek egyet az öngyilkossággal, mint problémamegoldási módszerrel. De mint drámai elem egy könyvben, szerintem teljesen rendben van. Ahogy egy krimit olvasva kvázi elfogadjuk a gyilkosságot, úgy egy romantikus történetben is helye lehet az öngyilkosságnak. És ahogy egy krimit olvasva sem kezdünk el gyilkolászni, úgy egy öngyilkosságra sem kell követendő példaként tekinteni szerelmi bánat esetén. Téma lezárva. (Legalábbis ez a része.)

Na már most a Bovarynét olvasva az jutott eszembe, milyen máshogy hat rám Emma öngyilkossága, mint annak idején Wertheré. És arra gondoltam, szentelhetnék ennek egy külön bejegyzést.

Emma és Werther is szerelmesek voltak. Emma a szeretőibe, Werther egy elérhetetlen nőbe. Mindketten feloldozást vártak a haláltól. Menekülési útvonalként tekintettek rá a szenvedésből. És mindketten sikerrel hajtották végre a tettüket. Ezek a hasonlóságok. De milyen más utak vezettek ugyanahhoz a megoldáshoz! És majd meg fogjuk látni, hogy tulajdonképpen nem is ugyanaz az a megoldás.

Emma szánalmas, hitvány életet élt. Nem volt boldog a férje mellett, a szeretőitől várta, hogy kimentsék őt sanyarú sorsából. Egyre inkább belebonylódott a hazugságok és az adósságok hálójába, és mikor az egész napvilágra került, nem bírta el a szégyent.

Werther halálosan beleszeretett egy lányba, akinek vőlegénye volt. És bár volt pillanat, amikor úgy tűnt, a lány szerelme meginog, végül mégis kitartott a választottja mellett. Werther pedig nem bírta el ennek a viszonzatlan szerelemnek a súlyát.

Tulajdonképpen mindketten a fájdalom elől menekültek, enyhülést kerestek a kínjaikra, és meg is kapták. De Emma nem szolgált rá. Tönkretette nem csak a saját életét, hanem a férjéét és a lányukét is. Nem érdemelte meg a megkönnyebbülést, bűnhődnie kellett volna. De a halál csak az élők számára büntetés.

Werther esete viszont épp ellentétes Emmáéval. Becsülendő, hogy tiszteletben tartotta Lotte választását, és nem „kínozta” tovább. Ugyanakkor úgy érezte, ez a szerelem felőrölné, így elébe ment a dolgoknak. Werther megérdemelte a happy endet, és számára az öngyilkosság volt a happy end.

Olyan jó elhinni, ha csak egy könyv erejéig is, hogy létezik olyan nagyon lángoló szerelem, amely még egy férfit is térdre kényszerít. Hogy létezik az a mindent elsöprő érzelem, amely kizár minden más lehetőséget. Hogy létezik az Egy. Az az egy, aki, ha nem lehet a miénk, akkor nem kell senki más, és aki nélkül nincs élet. Az én titkon romantikus lelkemnek jól esnek az ilyen történetek, és el sem tudnék képzelni más befejezést a Werthernek, csakis ezt.

A Bovarynéban viszont bosszantott Emma halála. Élnie kellett volna, és minden nap emlékeznie arra, amit tett. Bűnhődnie kellett volna, amiért életeket tett tönkre. És igenis meg kellett volna próbálnia helyrehozni azt, amit elcseszett. Az ő esetében könnyű útnak tekintettem az öngyilkosságot, míg Werther inkább egy áldozat volt a szerelem oltárán, amit én a magam részéről nagyon tudtam értékelni.

NOHUN #15 Karl Philipp Moritz: Anton Reiser

A NOHUN sorozat következő részében azt hittem, hogy Fanny Burney Evelina, avagy egy fiatal hölgy belépése a világba című könyvéről fogok nektek írni, de amikor elkezdtem kutakodni a könyv iránt, kiderült, hogy ugyan 1900-ban, de megjelent magyarul. Beszerezni persze sehol sem lehet egyelőre, de ha könyvről van szó, előttem nincs lehetetlen. Viszont helyette következzen most Karl Philipp Moritz Anton Reisere.

Az író életrajzát összehasonlítva Anton történetével azt mondanám, némileg önéletrajzi ihletésű könyvről beszélünk, mely nagyban hasonlít Goethe Wilhelm Meisteréhez. A könyv négy részből áll, és Anton Reiser életét követhetjük benne. Gyerekként ismerkedünk meg az alacsony származású Antonnal, aki a mindennapi élet küzdelmei elől a fantázia világába menekül. Azért a való világban is alakulgat az élete, ösztöndíjat nyer ugyanis egy olyan iskolába, amit egyébként a családja nem engedhetne meg magának. Viszont lépten-nyomon szembesítik ezzel a ténnyel, és ezelől újfent csak a fantáziái közé vonul vissza. Valamint felfedezi az olvasás nyújtotta örömöket, egy színházi előadás megtekintése után pedig feltett szándéka lesz színésznek állni.

Habár több társulatnál is próbálkozik, első sikereit mégis inkább versírással szerzi. Nem tudja viszont meglovagolni ezt a vonalat, folyton a színészetről és nagy utazásokról ábrándozik. Úgy gondolja ugyanis, hogy ebben a két dologban tudna elszakadni a sorsától, és azzá válhatna, akivé csak akar. Moritz azonban kegyetlenül leszámol saját hősével. A színészet pusztán eszköz lenne Antonnak a gondtalan élet eléréséhez, ilyetén önzőségének „jutalmaképp” pedig nem sikerül egy társulathoz sem bekerülnie. Ahogy pedig anyagi helyzete romlik, úgy tér vissza a régi, jól bevált módszeréhez, az álomvilághoz.

Moritz Anton életét mint elrettentő példát akarja elénk állítani. Az álmodozás nem megoldás, nem visz előre, egyértelműen ez lehet a történet konklúziója. Ugyanakkor Anton társadalmi helyzetének folyamatos kihangsúlyozása némiképp érthetővé teszi a menekülését saját valóságából, ezért az olvasó mégis tud szimpatizálni vele.

Habár az alap témát abszolút fontosnak tartom, szerintem ezt felesleges túlragozni. Van erre egy kedvenc idézetem, mégpedig a Harry Potterből: „Rossz úton jár, aki álmokból épít várat, és közben elfelejt élni.” Nem szükséges ezt szerintem ennél jobban fejtegetni. Úgyhogy így első blikkre azt mondanám, nem mozgatta meg a fantáziámat ez a történet. Viszont adott kontextusban - a Wilhelmmel összehasonlítva, ha lehetett volna választani, én sokkal inkább erre voksoltam volna, mert ennek legalább van valami értelme a Wilhelmmel ellentétben, amely számomra összességében egy totális katyvasz volt.

Forrás:

https://sites.google.com/site/germanliterature/18th-century/moritz/anton-reiser

Johann Wolfgang von Goethe: Wilhelm Meister tanulóévei

 

Goethéről már egyszer áradoztam itt. Ez a következő műve azonban nem állt be a sorba. Sőt, inkább egy másik sorba állt. A „nem-igazán-tudom-hogy-miről-is-akarok-szólni” nevű sorba. Szívből sajnálom. Lássuk a részleteket!

A műnek már a címe is meglepő, kissé ironikusnak hatott nekem, mivel a Meister szó a németben mestert jelent. Vagyis hogy lehetnek egy mesternek még tanulóévei? Nem volt túl szerencsés a névválasztás.

A történet pedig olyan felemásra sikeredett. Maga a közel 700 oldalas mű nyolc könyvre van felosztva. Ebből véleményem szerint az első öt könyv mondható tartalmilag egy egységnek, a maradék pedig egy másik egység.

Az első nagy blokk Wilhelm színházi tévelygéseiről szól. A polgári családból származó főhőst kereskedelmi pályára szánják, de az ő szíve inkább a színház felé húz. Kapóra jön neki, hogy első nagy szerelmi csalódása után mégis elküldik egy tartozás-behajtó körútra. Útja során az első adandó alkalommal megpattan egy szedett-vedett vándorszínházi társulattal. Velük különböző kalandokba keveredik, miközben próbálja „tudását” a színház szolgálatába állítani, próbálja felvirágoztatni a társulatot. Ténykedéseik közben Wilhelm érdekes és a jövőre nézve fontos ismeretségeket is köt.

Wilhelmnek nagyon komoly eszméi vannak a színházról. Úgy gondolja, ez az a közeg, mely összehozhatná a különböző társadalmi csoportokat, kapocs lehetne a szegények és gazdagok között. Rengeteg energiát fektet egy-egy színdarab és saját szerepei kidolgozásába, és úton-útfélen a színház jelentőségéről vitatkozik mindenkivel. Ugyanakkor a könyv első felében önmagával is harcot folytat. Nem tud száz százalékosan elköteleződni választott szakmája mellett, mert tudja, hogy a családja más utat szánt neki. Csak az apja halála hozza el számára a megnyugvást, hogy most már semmi sem korlátozza őt abban, hogy azt tegye, ami a szíve vágya.

Az ötödik könyv azzal ér véget, hogy míg Wilhelm egy hosszú utazásra vállalkozik, társai megpróbálják kitúrni a társulatból, ahol utoljára tevékenykedett. És ezután érdekes fordulatot vesz a könyv menete. A hatodik könyvről az ember első olvasásra azt hinné, hogy nem is igazán illik az előzményekhez. Ez ugyanis egy különálló történet, egy nő emlékiratai. A hetedik és a nyolcadik könyvről pedig nekem elsőre a híres Shakespeare idézet ugrott be, miszerint: „Színház az egész világ. És színész benne minden férfi és nő…” Kiderül ugyanis, hogy a korábbi könyvekben az a sok fura alak, akikkel Wilhelm megismerkedett, egy nagy-nagy színházat rendeztek be neki, egyengették az útját, hogy a maga módján, de mégiscsak eltaláljon majd hozzájuk, és ők ünnepélyesen, egy házassággal megpecsételve felvehessék köreikbe. Mindenki, akivel az utolsó két könyvben megismerkedik, szerepelt a hatodik könyv emlékirataiban. Ők az eszményi társadalom, mind tökélyre fejlesztették bizonyos tulajdonságaikat, és szimbiózisban tudnak élni. Wilhelm megtiszteltetésnek érzi, hogy felvételt nyert ebbe a titkos körbe (amiről pedig nekem a szabadkőművesek titkos társasága jutott eszembe), és már nem vágyódik a színház után, mert úgy érzi, megtalálta a helyét a világ legkiműveltebb emberei közt.

A szakirodalom szerint ez a könyv egy fejlődésregény, vagyis a főszereplőnek az őt ért események hatására bekövetkező lelki és szellemi fejlődését követhetjük nyomon. De én úgy gondolnám, hogy ebbe a meghatározásba valahogy az nem illik bele, hogy a főhős a végén eljut a Kánaánba, és boldogan él, míg meg nem hal. Mert a fejlődés olyan evilági, míg az eszményi befejezés olyan nem valóságos. És a fejlődés nemes dolog, mindenkinek rá kellene lépnie erre az útra, de azzal is tisztában kell lennie mindenkinek, hogy sosem lehet elérni a tökéletes állapotot, mert olyan nem létezik.

Szóval, amíg úgy éreztem, hogy többé-kevésbé a realitás talaján mozog a történet, addig még valamennyire élveztem is. De amikor átcsaptunk a lehetetlenbe, a tökéletesbe, és kiderült, hogy az egész korábbi eseményhalmaz gyakorlatilag nagyrészt irányított volt, akkor elvesztette varázsát. Átment a történet mesébe, mert már nem tudta elhitetni velem, hogy ez tényleg megtörténhet így, mert nem léteznek tökéletes emberek, és onnantól fogva nem nagyon érdekelt az egész. Meg egyre csak jöttek az új szereplők, nem tudtam követni már, hogy ki kicsoda, és az utolsó fejezetekre annyi talány gyűlt össze, hogy a végén már nem érdekeltek a válaszok, mert nem emlékeztem rá, hogy mik voltak egyáltalán a kérdések.

A történet egyébként tele van Goethe saját életéből vett mozzanatokkal, de mivel az életrajzát csak azután futottam át, hogy a könyv végi jegyzetekben olvastam róla, hogy fontos lehet, így a könyv olvasása közben ugyebár egyszer sem csillant fel a szemem, hogy jé, ez valóban megtörtént vele.

Wilhelmben egyébként nem csak a színház és a kereskedelem közti választási kényszere generál belső feszültséget, hanem az is, hogy lépten-nyomon beleszeret valakibe. Most kíváncsivá tettem saját magam, ezért összeszámolom, hány plátói vagy kevésbé plátói szerelme volt a történet során: Mariane, Philine, a grófné, néha az volt az érzésem, hogy Aurélie is, Therese és Natalie. Hat nő. Míg őt viszont csak három nő szerette: sejtésem szerint Melináné, Mignon és Natalie.

Rengeteg szereplővel operál a könyv, akik többé-kevésbé mind fontosak voltak, ezért most nem kezdek felsorolásba. Meg azért sem, mert egyáltalán nem volt kedvencem, senki sem nőtt a szívemhez. Sőt, inkább olyan szereplőket tudnék kiemelni, akik fontosnak lettek beállítva, de a történetük végül nem vezetett sehova. Ilyen volt nekem például Mignon, akiről én azt hittem, hogy fontos karakter lesz, mivel az 1001-es könyvbe egy egész alakos kép van betéve róla. De igazán semmi lényegeset nem tett. Vagy ilyen volt még a hárfás fazon is. Most, hogy így jobban belegondolok, volt viszont valaki, aki alig kapott szerepet ahhoz képest, hogy milyen jelentősége volt, ez pedig Felix.

Fontos témák, amelyek mindenképpen említést érdemelnek:

v  A színház mind az államnak, mind az egyes társadalmi csoportoknak hasznára válna. Meg kellene találni az ember jó tulajdonságait, a társadalmi csoportok fontos érintkezési pontjait, és ezeket kellene a színdarabokban kihangsúlyozni, hogy az emberek tanulhassanak, és így hasznosabb tagjai lehessenek a társadalomnak.

v  Az oktatás elvonja a figyelmet az emberek tényleges képességeiről. Mindenkit egységbe akarnak vonni, holott sokkal előnyösebb lenne, ha mindenki a saját képességei kiművelésével foglalkozna, így mindenki hasznosabb tagja lehetne a társadalomnak. (Sajnálom, ezt nem tudom jobban megfogalmazni. J)

v  A színház és a világ közötti párhuzam ténylegesen is megjelenik egy beszélgetésben. Wilhelm teljesen kikelve magából ostorozza a színészeket, hogy mindegyik el van telve önmagával, mind azt hiszik magukról, hogy ők a legjobbak, ezért nem céljuk a fejlődés. És hogy összefogni csak valamilyen hátsó szándékból képesek egymással. Mire beszélgetőtársa kifejti, hogy valójában ezek a megállapítások az egész emberiségre jellemzőek.

Mit tanultunk:

Ø  A herrnhutiak egy kevert vallásos közösség, eszméiket főként a huszitizmusból, az ébresztő mozgalomból és a lutheránus vonalból vették át. Elvetették az államegyházat, a Bibliát és az apostoli hitvallást tekintették alapnak. Nevüket a németországi Herrnhut településről kapták, ez volt a felekezet bázisa.

¯  Egy helyen történik utalás más listás könyvekre, méghozzá a Clarisse-ra, a Pamelara, A wakefieldi lelkészre és a Tom Jonesra.

¯  Több kifejezetten szép vers- és dalbetét is szerepel a könyvben.

Összefoglalva azt tudnám elmondani, hogy ez a könyv nagyon felemás volt. Az első fele, az első öt könyv tetszett. Wilhelmet itt olyannak ismertem meg, mint amilyen Werther volt abban a bizonyos másik könyvben, végletesen érzelmesnek. Élete nagy szerelme volt a színház, mégis próbált tőle szabadulni. Marianéban való csalódása után a színházat is eltaszította magától, minden köteléket próbált megszakítani, sorsa mégis visszavezette arra az útra, amin járnia kell. Aztán küszködve próbálkozott, hogy megvalósítsa saját elgondolásait, de szépen lassan rájön, hogy a világ még nem tart ott a színházról való gondolkodásban (sem a nézők, sem a színészek), ahol ő, ezért magányos harcosként el fog bukni.

És míg a Wertherben ez a bukás szépen meg is jelenik, és az ember, bár racionális ésszel tudja, hogy az a fajta megoldás, amit Werther választ, nem megoldás, mégis helyénvalónak érzi, Wilhelmet felmenti Goethe. Átküldi őt egy álomvilágba, ami sohasem fog létezni, csakis a könyvek lapjain. És ez a lezárás nekem nagyon nem tetszett. Nincs bajom a nem valóságos dolgokkal, szeretem a meséket és a fantasy-t, de csak akkor, ha rögtön a történet elején tudom, hogy itt nem valóságos dolgok fognak történni. Így, a kettő keveréke sajnos nekem nem jön be, mert olyan, mintha olajat öntenénk a vízbe. A kettő nem tud elkeveredni egymással, elválnak, nem tudnak egységet alkotni. Márpedig az egységesség szerintem fontos ahhoz, hogy egy történet jó legyen.

A listára pedig valószínűleg azért kerülhetett fel, mert ez volt az első könyv, melyet fejlődésregénynek tituláltak, vagyis bizonyos tekintetben világirodalmi jelentőségű mű.

„Hiábavalóság minden, ami nem hoz egyenesen pénzt a tárcánkba, ami nem szerez valami rögtönös tulajdont?”

„Mikor már valamit megtudtam, akkor éreztem igazán úgy magamat, mintha semmit sem tudnék, és igazam volt; mert hiányzott az összefüggés, márpedig ez a lényege mindennek…”

„Ó, két szerető szív olyan, mint két mágneses óra: ami az egyikben megmozdul, annak vele kell mozognia a másikban is; mert egyvalami működik mindkettejükben, egy erő járja át őket.”

„Hiszen csak akkor vesszük észre, mily szomorú és kellemetlen egy borús nap, mikor egyetlen keresztültörő napsugár megmutatja nekünk egy derűs óra felvidító fényét.”

„Mert a költemény vagy legyen kitűnő, vagy ne is legyen a világon; mert mindenkinek, akiben nincs arra való képesség, hogy a legjobbat hozza létre, tartózkodnia kellene a művészettől, és komolyan óvakodnia mindentől, ami arra csábíthatja. Mert természetesen minden emberben mozgolódik valami határozatlan vágy, hogy utánozza azt, amit lát; de ez a vágy éppenséggel nem bizonyítja, hogy erő is van bennünk annak végrehajtására, amibe belefogunk… Boldog, aki korán észreveszi, hogy vágyaiból hamisan következtetett az erejére!”

„Mily sokáig tartottam lerombolhatatlannak, sebezhetetlennek magamat – és ó, most látom, hogy egy mély, korai seb sohasem nőhet össze, sohasem forradhat be; érzem, hogy magammal kell vinnem a sírba.”

„Ha a tehetség a hírnevet és az emberek jóindulatát szerzi meg nekünk, illő, hogy szorgalommal és erőfeszítéssel egyszersmind megszerezzük azokat az eszközöket is, amikkel szükségleteinket kielégíthetjük, hiszen nem csak lélekből állunk.”

„Csak nekünk, szegényeknek, kevéssel vagy semmivel bíróknak adatott meg, hogy dúsan élvezhessük a barátság boldogságát. Mi sem kegyekkel nem emelhetjük fel, akiket szeretünk, sem pártfogással nem juttathatjuk előbbre, sem ajándékokkal nem tehetjük boldoggá! Semmink sincs önmagunkon kívül. Egész magunkat oda kell adnunk, s hogy valami értéke legyen, barátunkat örökre biztosítanunk kell bírásáról.”

„Ön férfi, és azt gondolja: hogy viselkedik ez a bolond, mikor egy elkerülhetetlen baj sújt le rá, mely a halálnál bizonyosabban lebeg az asszony fölött: a férfi hűtlensége!”

„Mert az a gonosz tett sajátsága, hogy bajt hoz az ártatlanra is, valamint a jó cselekedeté, hogy sok jót áraszt érdemetlenekre is, gyakran anélkül, hogy egyiknek elkövetőjét is elérné a büntetés vagy a jutalom.”

„…az ész ítéletei tulajdonképpen csak egyszer, mégpedig a legszorosabban meghatározott esetben érvényesek, és máris helytelenek, mihelyt a legközelebbi esetre alkalmazzák őket.”

„…okos embernek legjobb művelője az utazás.”

„Nem mindig veszít, aki nélkülöz valamit.”

„Oly üres a világ, ha az ember csak hegyeket, folyókat és városokat képzel el benne; de ha tud itt is, ott is valakit, aki összhangban van vele, akivel hallgatva is tovább él együtt: az, csak az teszi rá nézve lakott kertté a földgolyót.”

„Az embernevelőnek nem az a kötelessége, hogy tévedésektől megóvjon, hanem hogy vezesse a tévelygőt, sőt engedje teli serleggel szürcsölni tévedését: ez a tanító bölcsessége.”

„Ó, mily fölösleges az erkölcstan szigorúsága…, hiszen a természet a maga kedves módján mindenné kiművel, amivé lennünk kell!”

„Jól meg van őrizve immár a kincs, a múltnak gyönyörű képe! Elpusztíthatatlanul nyugszik márványkoporsójában; tovább él, tovább hat szívetekben is. Menjetek, menjetek az életbe vissza! Szent komolyságot vigyetek innét; csak a komolyság, a szent komolyság teszi örökkévalósággá az életet.”

Johann Wolfgang von Goethe: Az ifjú Werther szenvedései

Újabb újraolvasás. De ezt most nagyon szívesen vettem. Werther történetét még a gimiben kellett olvasnom, kötelező volt, és az egyik olyan könyv az életemben, amit időről időre újra kézbe veszek, és olvasgatok. (Kevés ilyen van, mert folyton az új történeteket hajkurászom.) Nyilvánvalóan a hossza is ideális az újraolvasáshoz (ellentétben például mondjuk A gyűrűk urával vagy A nyomorultakkal; ezeket is nagyon szeretem), de a tartalma… a tartalma…

Werther történetét főként egy barátjának, Wilhelmnek írt levelein keresztül ismerjük meg. Szerelme halála után elutazik, bizonyára azért, hogy bánatát feledje, és új életet kezdhessen tiszta lappal. És akkor váratlanul ismét szerelembe esik. Szíve új választottja azonban menyasszony. Sokszor találkoznak, Werther sokszor meglátogatja Lottét, jól érzik magukat egymás társaságában, de más nem történik. Werther megismerkedik később Alberttel is, Lotte vőlegényével, és barátok lesznek. Valós érzelmei azonban arra késztetik, hogy elmenjen Lotte közeléből, mert szerelme nem talál viszonzásra.

Egy időre elköltözik, megpróbálkozik a követi munkával, de nem találja a helyét, mégis visszatér Lotte közelébe, aki időközben feleségül megy Alberthez. A család barátjaként szabad bejárása lesz a párhoz, de ő maga is érzi, hogy nem tudja kellőképpen eltitkolni érzéseit, s feszültséget szít hármuk közt. Albert egyre inkább elhidegül tőle, mert érzi rajta, hogy szerelmes a feleségébe, és bár nem látja semmi jelét, kimondatlanul Lottéra is gyanakszik. Lotte is őrlődik. Szereti Albertet, ő a biztos pont az életében, de Werther az, aki igazán hozzá való, akit igazán szeret(ni tudna). Werther pedig…, hát igen, csak titokban vágyakozik Lotte iránt, próbál továbbra is barátként viszonyulni Alberthez, de érzi, hogy egyik sem fog hosszú távon menni neki. És azt is érzi, hogy folytonos jelenlétével megzavarja a pár életét.

Egy tipikus tragédia, szerelmi háromszög, amiben legalább egy ember tuti, hogy sérülni fog. De a valóságban ez nem ilyen egyszerű, és ezt nagyon jól megmutatja ez a könyv, annak ellenére is, hogy egy nézőpontból figyeljük az eseményeket. Talán még Werther jár a legjobban, hiszen a halála után ő már nem érzi a fájdalmat. De Lotténak és Albertnek együtt kell élnie a veszteséggel, a felelősség kérdésével és a bűntudattal.

Abszolút meg tudom érteni, hogy sok embernek nem tetszik ez a könyv. Werther tényleg folyamatosan a szenvedéseiről tudósít, és a problémára adott végső válasza sem kielégítő. De azért lehet ebben a könyvben szép és őszinte dolgokat felfedezni. Főként a szerelemről, de meglepő módon nem csak arról. A mostani újraolvasás során döbbentem rá, mennyi minden belefér 130 oldalba. Például Werther több helyen is hangot ad annak, mennyire elítéli a társadalmi osztályokat, mármint azt, hogy bizonyos emberek felette állnak a többinek. És az a rész is nagyon tetszett, amikor leírja, milyen volt a visszatérés a szülőfalujába. (Azt hiszem, végérvényesen letettem a voksom a rövid, de velős történetek mellett.)

Bevallom őszintén, elfogult vagyok ezzel a könyvvel szemben, mert teljes mértékben magamat látom a főhősben. Az öngyilkosságot leszámítva minden egyes gondolatát meg tudom érteni, mert én is csak így tudok szeretni, ilyen szenvedélyesen és elvakultan. Ettől függetlenül persze megértem, hogy ez nem mindenkit szórakoztat. Sőt, szerintem ez a könyv tipikusan olyan, amit csak azok érthetnek, akik hasonló lelkületűek. Épp ennek kapcsán ma arról elmélkedtem, hogy melyik karaktereket szereti meg általában az ember. Arra jutottam, hogy három fő kategória van: azokat a karaktereket kedveljük meg, A) akik hasonlítanak ránk; B) amilyenné válni szeretnénk; C) akiket elfogadnánk párunknak. Ez alapján a kategória alapján pedig Werther nálam az A csoportba esik.

A nyavalygástól függetlenül is lehet benne értékes dolgokat felfedezni, úgyhogy szerintem egyszer mindenkinek érdemes elolvasni. (Nekem továbbra is az egyik legigazabb szerelmes történet.)

„…kevesebb fájdalommal terhelnék egymást az emberek, ha képzeletük nem foglalkozna olyan buzgón elmúlt bajokkal, ha nem idézgetnék őket (Isten tudja, miért ilyen a természetük), és inkább az egykedvű jelent viselnék el, amennyire lehet.”

„Csakhogy én megtaláltam ám, egy szívet, egy nemes lelket, amellyel ha együtt lehettem, többnek éreztem magam, mint voltam, mert mindaz voltam, ami lehettem.”

„A messzeséggel is úgy vagyunk, mint a jövővel: képzeletünk előtt valamilyen nagy, derengő, kerek teljesség, belemosódik az érzésünk, ahogy a látásunk is elmosódik, és jaj, nagyon jó lenne mindenestül beleolvadni, egyetlen pompás, isteni érzéssel eltöltekezni – de sajna, ha odasietünk, ha itté válik az ott, máris ugyanolyan minden, mint volt, máris koldusságunkban ácsorgunk, korlátaink között, és csak a lélek epedezik tovább az enyhületért, amely ugyan hova illant?”

„És aztán többre becsüli eszemet és tehetségemet, mint a szívemet, pedig ez az egyetlen büszkeségem, egyetlen forrása mindennek, minden erőnek, minden üdvösségnek és minden nyomorúságnak. Ah, amit tudok, azt mindenki tudhatja – a szívem egyedül csak az enyém.”

„Nem költői lelemény tehát az ilyen szerelem, hűség és szenvedély: létezik ez, és legtisztább formájában olyan rendű emberek között, akiket mi műveletleneknek, akiket durváknak nevezünk. Mi, műveltek – torzzá műveltek!”

„A csőröcske meg is lelte az egyenest az ő szájától az enyémig, pici bökése olyan volt, mint egy sejtelemnyi éles szerelmi gyönyör.”

„Bizony nagyon mulandó az ember. Ott is, ahol igazán biztos a létében, ahol igazán bizonyítja, hogy él és van, szerettei emlékezetében, lelkében, ott is mulandó, onnan is el kell tűnnie, és milyen hamar!”

„…a küszöbön, ahol annyiszor hancúroztak a szomszéd gyerekek, vérmocsok vöröslött, szerelem és hűség, gyönyörű érzések gyilkos erőszakká változott foltja.”

„Lebbentsd félre a függönyt, és lépj mögé! Ennyi az egész. Minek habozol, mitől félsz? Attól, hogy nem tudod, mi van a függöny mögött, és hogy onnan nem térünk vissza? És mert gondolkodásunk sajátsága, hogy mindenütt zűrzavart és sötétséget sejtünk, ahol nem tudunk semmi biztosat?”

„Minden mulandó. De nincs az a végtelen idő, amely eloltsa az eleven forróságot, amelyet tegnap az ajkadról magamba szívtam, magamban érzek!”