Bosszúálló Angyal III. | Monte Cristo grófja összefoglaló

Az elmúlt két hétben átrágtuk magunkat Alexandre Dumas Monte Cristo grófja című könyvének cselekményén. (Ha érdekelnek a nem túl spoileres részletek, kattints ide és ide.) Most pedig arról szeretnék írni nektek, hogy milyen gondolatok ébredtek bennem olvasás közben.

A könyvet a MEK-ből töltöttem le, itt megtalálhatjátok ti is.

Nos, hol is kezdjem? Mégis csak négy kötetről van szó, az embernek ilyenkor számtalan gondolat megfordul a fejében. Igyekszem kiválogatni a lényegeseket. Szóval, ahogy két héttel ezelőtt már említettem, a történet nem volt teljesen ismeretlen előttem, mert valamikor régen, még általános iskolás koromban egyszer már láttam a Gerard Depardieu-vel készült sorozatot. És rögtön ennek megtekintése után el is akartam olvasni a könyvet, de akkor a négy kötet még annyira megijesztett, hogy letettem róla, és idáig sikerült halogatnom. J

Azért szántam rá magam éppen most az olvasására, mert októberben tettünk a szűk családdal egy földközi-tengeri hajóutat, melynek keretei közt érintettük Marseille-t. Egész pontosan itt volt az első megállónk azután, hogy felszálltunk a hajóra Genovában. És úgy gondoltam, milyen jó lesz majd pont arról a helyről olvasni, amit épp felkeresni készülök. És egyébként jó is volt, annak ellenére is, hogy a könyv egy jelentős része Párizsban játszódott. J

Most jártam egyébként másodjára Marseille-ben, és legnagyobb bánatomra most sem sikerült eljutnom If várába, így erről sajnos nem tudok élménybeszámolóval szolgálni. (Egyszerűen nem fér bele egy fél napba, annak meg semmi értelmét nem láttam, hogy átmegyünk, végigrohanjuk az egészet, igazából nem látunk belőle semmit, aztán sietünk vissza. – A hajóút megtervezése komoly munka, de ez már egy másik blog témája… J)

Viszont, amire nem is számítottam, és kisebb sokként ért, hogy elmentünk a Montecristo nevű szigetecske mellett.

A hajón ki volt téve egy hatalmas térkép, rajta be volt jelölve az útvonal, és megtaláltam rajta a szigetet. A ceruzás vonal a hajó útvonala. Sajnos hajnalban mentünk el mellette, tök sötétben, ráadásul a mi kabinunk a hajó túloldalán volt, így erről sem készültek képek, csak ez az egy a térképről. Egyébként a könyv helyszínei közül ezúttal érintettük még Livornot és Genovát, de ezek a könyvben igazából csak említés szintjén vannak benne.

Na de most már térjünk rá ténylegesen a könyvre. Nem nagyon szeretem, amikor egy könyvnek a főszereplő nevét adják címnek, mert annál semmitmondóbb címet nem is lehetne kitalálni. Itt viszont teljesen indokoltnak érzem a címet, ugyanis ez a könyv akár Edmond Dantes életrajza is lehetne. Monte Cristo grófjának élete ugyanis (akinek esetleg nem lenne világos, a két személy egy és ugyanaz) kizárólag a bosszúállásról szól. Teljesen lényegtelen, hogy mi történik utána, és az előzményekből is csak a legfontosabbakat tudjuk meg.

Rettentő érdekes volt figyelni, hogyan tud egy boldog embert tönkretenni egy olyan apróság, mint egy levél. Mert ugye gyakorlatilag ez történik. Dantes elhoz egy levelet Elba szigetéről, és továbbítania kellene Párizsba. Nem ismeri a levél tartalmát, sem a feladót, sem a címzettet, azt is lehetne akár mondani, hogy ártatlan. És ő maga is úgy érzi egyébként, hogy jogtalanul vetették börtönbe. És bár ne tudta volna egy éppen ezzel ellentétes sejtelem beárnyékolni az olvasásélményem. Nekem ugyanis meggyőződésem, hogy Dantes legalábbis annyival száz százalékig tisztában volt, hogy ez a titkos levélkézbesítés nincs rendben. Elvégre ha rendben lenne, nem kellene titkosan intézni. Innentől kezdve pedig felmerült bennem a gyanú, hogy valóban ártatlan volt-e Edmond.

A levél tartalma politikai jellegű, és bizonyos tekintetben a fennálló rendszer ellen szól. Na most egy összeesküvésben részt venni mindenkor kockázatos, és az embernek tisztában kell lennie vele, hogy ha vannak rosszakarói, és megtudják ezt, akkor nagy valószínűséggel fel fogják használni. Edmondnak pedig igenis voltak rosszakarói, szerintem ezzel valahol ő is tisztában volt. Ráadásul rögtön kettő is, az egyik Danglars, aki a pozíciójára pályázott, a másik pedig Fernand, aki meg a nőjére áhítozott. De hát szegény naiv Dantes nem gondolta volna, hogy ezek ketten összeesküdnek majd ellene, csak hát az élet nem így működik. És így végigkísérni a börtönbeli szenvedését, ahogy ezerszer megállapítja magában, hogy ártatlan… Maradjunk annyiban, hogy valójában nem volt az. Ha elkapnak a rendőrök egy stukkerrel a zsebedben, te is hiába állítanád, hogy nem a tiéd, rohadtul nem fogja őket érdekelni.

A másik ellenérzésem, ami a teljes olvasás ideje alatt végigkísért, hogy jó életcél-e a bosszú. Mert ugyebár Edmond a börtönből kiszabadulva gyakorlatilag erre teszi fel az életét. Persze lehet filozofálni arról, hogy akkor is ez történt volna-e, ha életben találja az apját és/vagy Mercedes hűségesen vár rá. De ugyebár nem ez történt, gyakorlatilag nem volt nagyon miért élnie, vagyis nem volt veszítenivalója sem.

Mindkét gondolatnak arra kellett volna vezetnie, hogy letegyem a könyvet, de egyáltalán nem ez történt. Hanem épp az ellenkezője, vagyis hogy szemet hunytam felettük. Szeretni akartam ezt a történetet, és szeretni akartam Edmondot, úgyhogy bármennyit agyaltam is a fent említett dolgokon, amikor ténylegesen olvastam a történetet, ezek valahogy szertefoszlottak az agyamban.

Ez kérem szépen nem az a filozofálgatós könyv. Lehetne, de nem érdemes elmenni vele ebbe az irányba. Ez szerintem a szórakoztatás iskolapéldája, hát használjuk arra, amire való, és szórakozzunk. Izguljunk, amikor izgulni kell, örüljünk Edmond sikereinek, csodáljuk, borzongjunk meg, ha félelmetes dolgok történnek, és sírjunk, amikor annak van itt az ideje.

És hogy hogy érjük el ezt? Tekintsük Edmondot egyszerűen annak, akii ténylegesen volt: egy embernek, akit visszafordíthatatlanul tönkretettek. Bármennyire is morálisan megkérdőjelezhetőek a tettei, gondoljunk csak bele, az élete céltalanná vált. Nincs szerelme, nincs családja, vannak viszont olyanok, akik ártottak neki. Hát abban éli ki magát, hogy bosszút áll rajtuk. De nem ám olyan alpári, egyszerű módon, hogy mondjuk lekaszabolja őket. Inkább kideríti róluk azt is, hogy mit szoktak ebédelni, és milyen színű alsót hordanak, minden mocskos kis titkukat kitudja, és aztán kihasználja ellenük.

Egyetlen ember lesz, akit nem sikerül becsapnia a grófi álcával. Ez pedig az egykori szerelme, Mercedes lesz. Igazából nincs túl sok közös jelenetük a könyvben, de mikor együtt vannak, az mindig szívfacsaró. Gyönyörű, és fájdalmas egyszerre. Szerencsére mindketten belátják, hogy időközben már eltelt majdnem húsz év, így nem borulnak szerelmesen egymás nyakába sem az első, sem az utolsó találkozáskor. Ez igazán realisztikussá tette a történetet, amit én most nagyon díjaztam. Vannak szerelmek, amelyek egyszerűen úgy szépek, ha nem teljesülnek be. De ettől még az ő találkozásaik voltak a legérzelemdúsabb jelenetek számomra, azt hiszem, el is sírtam magam mindegyiknél.

Dantes ténykedései során óhatatlanul is beleavatkozik ártatlan életekbe is, hiszen mindhárom férfinek, akit tönkre akar tenni, felesége és gyerekei vannak. Amire viszont nem számít, hogy ez őt magát is kínos helyzetbe hozza egy alkalommal. Kockára teszi ugyanis Villeforte lányát, akibe viszont az ifjú Morrell halálosan szerelmes. Végül persze sikerül megmenteni, de ez az a momentum, és ez már igencsak a történet vége felé van, amikor először elgondolkodik rajta, hogy valóban felhatalmazást kapott-e az égtől arra, hogy istent játszhasson. De ekkor igazából már tényleg az útja végén jár, tehát különösebben nem hatja meg a dolog. Vagyis nem beszélhetünk jó értelemben vett személyiségfejlődésről nála.

Ezer és egy dologról tudnék még írni a történet kapcsán, hiszen rengeteg minden történik benne, de azt hiszem, itt most véget vetek a bejegyzésnek, mert már így is elég hosszúra nyúlt. J Láthatjuk, hogy ha mélyen belemennénk itt az események és a főszereplő jellemének az elemezgetésébe, számtalan kivetnivalót találnánk, ami miatt talán nem kellene ezt a könyvet elolvasásra ajánlani. Mégis, mindezek ellenére azt kell mondjam, összességében ez a könyv abszolút megéri a pénzét, ahogy Dumas másik listás regénye, A három testőr is.

A könyv szerepel a százas poszteren (ha gőzöd sincs, miről beszélek, de kíváncsi lettél, kattints ide!).

Míg le nem kapartam, sokat agyaltam rajta, hogy vajon milyen kis kép lesz alatta, és hogy szerintem mi illene a könyvhöz. És az igazság az, hogy értem a készítők elgondolását, én magam azonban nem vagyok teljesen elégedett a választással. Én inkább egy szigetet választottam volna, vagy bilincset, vagy egy raboskodó embert, ilyesmit. A sakkfigurák egyáltalán nem kötődnek a könyvhöz, csak ez a leosztás.