Ha
érdekel az I-II. kötet, kattints ide.
Következzék
tehát most a III. és IV. kötetek tartalmi összefoglalója. A harmadik kötetnek
gyakorlatilag rögtön az elején megkezdődik
Edmond bosszúhadjárata mindhárom család, azaz Morcerfék
(alias Mondengoék), Danglarsék és Villeforték ellen is.
Az
sajnos nem derül ki egyik kötetben sem, pedig én felettébb kíváncsi lettem
volna, hogy hol járt és mit csinált Edmond a kiszabadulása és Párizsba érkezése
között. De abból, amit ezzel a három családdal leművel, nyilvánvaló, hogy a
kimaradt éveket arra használta fel, hogy mindhárom
férfi életét alaposan feltérképezte. Vagyis nagyon is
tudja, hogy hová kell szúrnia ahhoz, hogy a legjobban fájjon.
Habár
Edmond sorsának alakulására kizárólag a három férfi volt hatással, a bosszúnál
elkerülhetetlen, hogy családtagjaik is sérüljenek, ahogy az meg is történik
mindhárom esetben (de nem mindig indokolatlanul egyébként).
Nem
szeretném részletezni, hogy pontosan milyen cselekhez folyamodik Edmond, és
hogyan keveri a szálakat a háttérben. De annyit elmondhatok, hogy itt aztán nem
hangzik el egy felesleges szó sem. Minden
hangnak, minden pillantásnak, minden mozdulatnak megvan a maga jelentősége.
És azt is garantálhatom, hogy egy pillanatra sem unatkozik az olvasó, mert
minden fejezetben történik valami fontos.
Azzal
talán nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, mindenki
megkapja méltó büntetését. Az egyes történetszálak mind
másképp érnek véget. Lehetne vitatkozni arról, hogy melyik büntetés mennyire
volt súlyos (mert az egyikkel nekem voltak fenntartásaim, de erről majd az
összefoglalóban), de végeredményben felesleges. Az egyetlen közös dolog
mindben, a bűnhődésen túl persze, hogy Edmond
mindenki előtt felfedi magát az utolsó pillanatban, csak hogy
érezzék az emberek a törődést.
Viszont azért nem teljesen happy
end a vége. Mert még akik boldogan(??) élnek
tovább, azok is nagyon is tisztában vannak vele, hogy mit veszítettek. Tehát
bizonyos tekintetben elég realisztikusra sikeredett a vége. Voltak viszont
olyan események a legeslegvégén, amelyeket még az előzőekhez képest is teljesen
elrugaszkodottnak és indokolatlannak éreztem, ezért az olvasás végeztével nem
voltam maradéktalanul elégedett. Épp a vége rontotta el a szájam ízét. L
De annyi baj legyen. Összességében azt mondhatom, hogy nagyon tetszett, fenomenális élmény
volt elolvasni ezt a monstrumot, büszke vagyok
magamra. A gondolataimról bővebben pedig jövő héten olvashattok.
Említésre
kerül a Don Quijote.
„Zavartalan
boldogság nincs ezen a világon!”
„Mi
is hát tulajdonképpen az élet? Egy rövidke alázatos ácsorgás Halál őfelsége
előszobájában.”
„Bármennyire
hozzáedződjék is minden veszedelemhez az ember, bármennyire elő legyen is
készülve rá, a szíve dobogásáról mindenkor fölismeri azt a rengeteg különbséget,
mely az álom és valóság, a terv és a végrehajtás között van.”
„…a
bölcsészek egyhangu tanusága szerint még a legbecsületesebb szívü embert is
megkísérti olykor valami rossz gondolat, mert lelke mélyén még annak is ott
lappang a sátán sötét alakja a sugárzó kereszt mögött.”
„Elvesztett
barátaink sohasem nyugszanak a földben, …, mert Isten úgy rendelte, hogy a
szívünk mélyébe temetve magunkkal hordozzuk őket mindenüvé.”
„ISTENEM,
…, NE ENGEDD MEG SOHA, HOGY FELEDJEK!”
„Egyik
legnagyobb gyarlóságunk, hogy valamennyien határtalanul nagyobbnak itéljük a
magunk fájdalmát, mint azokét, kik mellettünk siránkoznak.”
„Értem,
értem, a halálnak is éppen úgy megvannak a maga fájdalmas és gyönyörűséges
titkai, mint az életnek, csupán ismernünk kell őket.”
„…sem
boldogság, sem boldogtalanság nincs ezen a világon, csak e két fogalomnak
egymással való összehasonlítása.”
„…mind
az ideig, míg az Isten meg nem adja képmásának a jövőbelátás erejét, minden
emberi bölcsesség ebben a két szóban összegeződik: Várni és remélni.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése