Bosszúálló Angyal I. | Alexandre Dumas: Monte Cristo grófja I-II.

Idén nem készültem kifejezetten Halloween-i bejegyzéssel, mert tavaly óta nem sok ide passzoló könyvet olvastam. Sőt, szerintem igazából egyet sem. De azért aki kíváncsi a tavalyi összeállításra, itt elérheti.

Bizonyos értelemben a ma (és a következő hetekben) tárgyalt könyv is ijesztő, de erről majd később…

Aki rendszeresen látogatja a blogot, észrevehette, hogy jó ideje már az aktuálisan olvasott könyvnél a Monte Cristo grófja szerepel. Még szeptember közepe táján kezdtem el olvasni, így akartam hangolódni a nyaralásra. A történet ugyanis, legalábbis az eleje mindenképp, olyan helyeken játszódik, ahová én is ellátogattam. Főként ezért esett a választásom erre a könyvre, de egyébként is régóta terveztem már az elolvasását. Szerintem legalább tizenöt éve…

A dolog úgy áll, hogy annak idején nagymamámmal láttam a könyv alapján készült filmsorozatot Gerard Depardieu főszereplésével, ahol is menthetetlenül beleszerettem az említett férfiú orrába. De a történet is eléggé magával ragadó volt. J El is határoztam azon nyomban, hogy elolvasom, és el is jutottam odáig, hogy kikölcsönöztem a könyvtárból. Hazavittem mind a négy(!) kötetet, ami egy darabig csücsült a polcomon, amíg le nem járt a kölcsönzési határidő, akkor visszavittem, és azon túl mindig csak gondoltam rá, hogy majd egyszer tényleg ráveszem magam. A nyaralás most épp megfelelő apropót szolgáltatott hozzá, na meg az is, hogy Dumas korábban olvasott könyve, A három testőr mennyire tetszett.

Mivel kicsivel több, mint ezer oldalról van szó, úgy döntöttem, hogy írok egy bejegyzést az első két kötetről, ezt olvashatjátok majd most; egyet a második két kötetről, és egy összefoglalót. Ebben és a következő bejegyzésben egyelőre csak a történetre szeretnék szorítkozni, minden másról pedig majd beszélünk az összefoglaló alkalmával.

Tehát történetünk főhőse Edmond Dantes (akinek nem így kell leírni a nevét helyesen, de sajnos nincs megfelelő ékezetes e betűm, sorry), akinek, úgy tűnik, az élete meredeken felfelé ívelőben van éppen. Ki akarják nevezni hajóskapitánynak, és esküvő előtt is áll, de irigyeinek és egy saját végzetes döntésének köszönhetően bebörtönzik, és jó hosszú időre ott felejtik a rettegett If várában. Itt megismerkedik egy abbéval, aki – hogy mindketten elüssék az időt – rengeteg mindenre megtanítja, és a halála közeledtével beavatja Edmondot egy hatalmas kincs rejtekhelyének titkába. Edmond az abbé halálát kihasználva megszökik a szigetről, és felkutatja a kincset, valamint bosszút esküszik azok ellen, akik börtönbe juttatták / hagyták megrohadni a börtönben.

A kincs birtokában, immár felvéve a Monte Cristo grófja címet, és valódi személyiségét gondosan eltitkolva elsőként visszatér Marseille-be, hogy tudakozódjon agg édesapja és szerelme felől, valamint kiderítse, miért is kellett kora felnőttkorát börtönben töltenie. Az édesapját már nem találja életben, a szerelme pedig más felesége lett, így gyakorlatilag jobb dolga nem lévén belefolyik azoknak az életébe, akik az ő sorsát „egyengették”, hogy ő is hozzásegítse őket ahhoz, amit megérdemelnek. Elsőként Morrelt, korábbi főnökét, a hajóstársaság tulajdonosát keresi fel álnéven, és épp a legjobbkor érkezik, Morrel ugyanis őrült nagy bajban van, a csőd szélén áll. Edmond természetesen megmenti őt, amely jeleneten én szanaszét bőgtem magam (és nem ez volt az egyetlen alkalom!). A többiekről, akik szerepet játszottak a sorsa alakulásában, kiderül, hogy Párizsban élnek, ezért Edmond felkerekedik, hogy beássa magát rég nem látott ismerősei közé. De ezt a lehető legagyafúrtabban és a legtávolabbról kezdi, először is különös módon ismeretséget köt egy bizonyos Franz d’Épinay-jal. Ezzel ér véget az első kötet.

A második kötetben Edmond teljesen véletlenül összetalálkozik újdonsült barátjával Franz-cal és annak egy ismerősével, bizonyos Albert de Morcerffel Rómában. Ez az Albert pedig már nagyon is közel van ahhoz a bizonyos tűzhöz, amit Edmond el szeretne érni. Ez az Albert ugyanis nem más, mint Mercedesnek, Edmond egykori kedvesének, és Fernandnak, Mercedes egykori hódolójának és Edmond egyik elveszejtőjének gyermeke. Edmond római tartózkodása alatt szoros barátságot köt a két fiatalemberrel, és ígéretet tesz nekik, hogy fel fogja keresni őket Párizsban, ahol viszonozhatják majd mindazt a sok szívességet, amit ő tett értük Rómában.

Nem sokkal ezután valóban Párizsban látjuk viszont Edmondot, és ott találjuk az egész díszes társaságot is: Mercedest és Fernandot, Danglars-t, Edmond másik elveszejtőjét, aki annak idején Edmond helyett lett hajóskapitány, és az ő családját, valamint azt a Villefort-t (és családját természetesen), aki gondoskodott Edmond bebörtönzéséről, és arról, hogy lehetőség szerint soha ne hagyhassa el If várát. Ó, és Morreléket is itt találjuk, de immáron az idősebb Morrel nélkül. És miután Edmond minden családnál bemutatásra kerül, és mindenhová beédesgeti magát, megkezdődik a bábjáték.

Még Rómában Albert, Franz és Edmond megtekintenek egy kivégzést, és közben a bosszúról és az igazságszolgáltatásról beszélgetve Edmond kifejti abbéli nézetét, hogy a halál és ezáltal a kivégzés is sok esetben nem a megfelelő büntetési mód. És hogy azoknak, akik évtizedes szenvedést okoztak valakinek, hasonlóképpen kellene meglakolniuk. A fiatalok ez ellen úgy érvelnek, hogy a földi igazságszolgáltatás nem támogatja az önbíráskodást, de Edmond rácáfol erre azzal, hogy akinek kellően nagy vagyona van, az mindent el tud intézni. És gyakorlatilag ez is történik a későbbiekben. Edmond minden titokra fényt derít, mindig egy lépéssel mindenki előtt jár, és úgy alakítja az eseményeket, hogy neki jó legyen, aki pedig szerinte rosszat érdemel, annak rossz.

Ez a bejegyzés már így is meglehetősen hosszúra nyúlt, úgyhogy itt zárom is soraimat. Elöljáróban annyit, hogy nagyon tetszik, nagyon izgatott vagyok, hogy mi lesz a végkifejlet, mert már nem emlékszem rá, és nagyon sok mindenről szeretnék írni az összefoglalóban.

Említésre kerülnek Az ezeregy éjszaka meséi, az Emil, avagy a nevelésről és a Candide vagy az optimizmus.

Két helyütt is emlegetik a magyarokat:

„Vagy azt hiszi talán, hogy Napoleon e hűséges katonái, kik meg vannak szokva vakon az ellenségre rohanni; meggondolási időt kérnek, míg elsütnek egy kartácsot, vagy szuronyrohamra csoportosulnak? Vagy talán jobban húzódoznak egy ember ledöfésétől, kit személyes ellenségüknek tartanak, mint egy orosz, vagy magyar katonától, kit sohasem láttak?”

„Feketébe öltözött pap ült a könnyed járásu, karcsu magyar lovon, háromszögletü kalappal a fején.”

„A boldogság felé mindenki siet, Danglars úr, mert ha az ember nagyon sokat szenvedett, nem hisz többé a szerencse állandóságában.”

„…csak a szenvedések tanítanak meg valamennyiünket arra a magasztos nyelvre, mellyel Istenhez beszélhetünk.”

„Csak a szükségben aknázzuk ki mindazt, ami lelkünk mélyén van; a puskapor is csak akkor hat igazán, ha csőbe szorítjuk.”

„Egyetlen valóban komoly dolog van a világon és ez a halál…”