 |
| A könyv eredeti borítója a védőborító alatt. |
Dumas
három testőre is olyan történet, amelyet ilyen vagy olyan formában, de
szerintem mindenki ismer. Én is láttam valamikor régen filmen és rajzfilmen is.
És bár a konkrét történetre nem emlékeztem, arra igen, hogy lenyűgözött az a
fajta barátság, amely a főhősök között szövődött. Egyszóval óriási várakozással
fogtam neki a könyvnek, és végre, végre azt mondhatom, hogy nem csalódtam.
Meglehetősen
vaskos kötetről van szó. Az általam olvasott kiadás (Európa, 1981) 686 oldal.
De ez most senkit ne ijesszen el. Csak úgy suhannak majd a lapok, higgyétek el
nekem! Most pedig megpróbálom röviden összefoglalni ennek a 686 oldalnak a
történéseit.
Főszereplőnkkel,
D’Artagnannal együtt útra kelünk egy vidéki kisvárosból Párizsba szerencsét
próbálni, szeretnénk bekerülni a királyi testőrség tagja lenni. Utunk során
összetűzésbe keveredünk egy sebhelyes arcú idegennel és annak egy
nőismerősével. Ez a két szereplő az egész történet folyamán vissza-visszatér,
mondhatni kísérteni fogják D’Artagnant. Párizsba érkezvén rögtön betérünk a
királyi testőrség parancsnokához, aki jó szívvel fogad, lévén, hogy ő is arról
a vidékről származik, ahonnan mi. Ugyan nem tud rögtön helyet biztosítani
nekünk a testőrségben, de beajánl a sógora seregébe, ahol vitézül meg is álljuk
a helyünket. Közben roppant kalandos és mulatságos módon megismerkedünk a
címben szereplő három testőrrel, Athosszal, Porthosszal és Aramisszal, és
elválaszthatatlan jó barátok leszünk.
Mikor
így nagyjából felvázolódott ez az alapszituáció, akkor egyszerre három fontos
dolog is történik. Egyrészt D’Artagnan rájön, hogy nem elég jó katonának lenni,
jó politikusnak is kell lennie, mert ezidőtájt bizony a hatalom nem egyenlő a
királlyal. Hanem még a király hű tanácsadóját, a bíboros urat is figyelembe
kell venni. És akkor a királynét még nem is említettük. Másrészt egy véletlen
folytán D’Artagnan maga is belekeveredik egy udvari cselszövésbe, s gyorsan
döntenie kell, hogy a fent említett három hatalmi ág közül melyik mellé áll.
Harmadrészt pedig e cselszövés kapcsán megismerkedik egy bájos hölggyel, akivel
azonnal szerelembe is esik. És lényegében ez a három dolog határozza meg a
további eseményeket. És hát lesz itt kérem szépen minden, ami egy jó kis
kalandregényhez kell. Emberrablás, gyilkosság, ármány, cselszövés, kegyetlenség,
titkok.
De
ez a könyv nem pusztán kalandregény, hanem történelmi regény is. Felvonultat
ugyanis egy csomó valós történelmi személyt és eseményt. Így például XIII.
Lajos francia királyt és feleségét, Ausztriai Annát, Richelieu bíborost, és La
Rochelle ostromát. De szerencsére nem kell történelemzseninek lennünk ahhoz,
hogy élvezhessük a történetet. Ezek inkább csak pluszban emelik a könyv
értékét, mint ahogy az is, hogy az író az elején leszögezi, hogy a könyvet
Richelieu bíboros és más kortársak emlékiratai alapján írta. (Persze azért ne
vegyünk mindent készpénznek, amit az írók mondanak!)
És
ha esetleg valakit a rendkívül pörgős, izgalmas cselekmény nem elégítene ki,
akkor még mindig van egy nagy „rejtett” értéke a könyvnek. Ez pedig annak a
fajta barátságnak az ábrázolása, amelyet legjobban tényleg a testőrök
jelmondata foglal össze: Egy mindenkiért, mindenki egyért! Bármilyen veszélyes
kalandokba vág is D’Artagnan, a testőrök szó nélkül követik, és kitartanak
mellette, támogatják. Ugyanígy a pénzen is folyton megosztoznak, kérdés nélkül,
és anélkül, hogy később bárki bármit is visszakövetelne. Ritka kincs az ilyen
barátság, amely feltétlenül érdemes arra, hogy emléket állítson neki az ember,
akár egy könyv formájában is. Bár azért az egy kicsit elszomorított, hogy a
történet végén végül mégiscsak szétszéledtek a barátok. Mert amellett, hogy
testőrök voltak, mindegyiküknek megvolt a maga privát élete és vágyai, a
testőrség mindegyiküknek csak egy állomás volt.
Szintén
a testőröknél kell még megemlíteni, hogy habár ők lehettek a maguk korának
lovagjai, azért itt már korántsem lelhetők fel a klasszikus lovagi erények. Ami
számomra azért volt meglepő, mert bennem élt valamiféle eszményi kép erről a
három testőrről és a negyedik barátjukról. Hogy ők folyton-folyvást csak
harcolnak a jó ügyért, de azon kívül szent életet élnek, támogatják és
védelmezik a gyengéket és a nőket. De azért itt elég valóságos képet kapunk
arról, hogy amikor volt pénz valahonnan, akkor mentek ám a tivornyák
kifulladásig. És ha a helyzet úgy kívánta, szemrebbenés nélkül használták fel a
nőket a saját céljaikra.
Persze
azért nem kellett minden nőt félteni ebben a történetben (sem). A testőrök
mellett az egyik kiemelkedő karakter volt a könyvben Milady Winter. Többször is
emlegették őt úgy, mint a pokolbéli gonosz küldötte, és magam sem tudnám jobban
leírni őt. Ízig-vérig gonosz, tekintet nélkül átgázol mindenkin, hogy célt
érhessen. A gyilkosságtól sem riad vissza, ha a helyzet azt követeli, de azért
jobb szeret inkább rávenni valakit, hogy elvégezze helyette a piszkos munkát.
Újabb erős női karakterrel állunk szemben, de azért ő koránt sem követendő
példa! És szerencsére meg is kapja méltó büntetését a könyv végén.
A
testőrök közül Athos lett a kedvencem. Aramist túl vallásosnak, Porthost pedig
túl piperkőcnek találtam. Athos férfi volt a javából, és különlegessé tette a
titkos múltja. D’Artagnan pedig túl éretlen volt, de hát ő volt a legfiatalabb
négyük közül. Ahány asszonnyal összefutott, annyiba lett szerelmes, amit
Ketty-vel tett, azt koránt sem lehet korrektnek nevezni. És azt is
furcsállottam benne, hogy mennyire ingadozott a király, a királynő és a bíboros
között. Vagyis egész pontosan azt, hogy nem utálta eléggé a bíborost ahhoz,
hogy szóba se álljon vele. De azt hiszem, ezügyben inkább én vagyok az éretlen,
D’Artagnan pedig a politikailag megfontolt. Elvégre Richelieu személye
megkerülhetetlen volt, muszáj volt vele valamiféle elfogadható kapcsolatot
kialakítani.
Egy
szó mint száz, a könyv zseniális volt. Rövid fejezetek, pörgős események,
minden mindennel összefüggött, és mindennek jelentősége volt. Remek
karaktereket láthattunk. Volt egy kis szerelem, egy kis titok, egy kis ez, egy
kis az. Hasonlóan jó volt olvasni, mint Walter Scott Ivanhoe-ját. Tényleg ne
riasszon el senkit a terjedelem, higgyétek el, amikor a végén becsukjátok a
könyvet, azt fogjátok kívánni, bár tartana még vagy 700 oldalon át.
Utalás
történik a Don Quijotéra és a Gulliver utazásaira.
„A
bátorság mindig tiszteletet kelt; az ellenség bátorsága is.”
„…milyen
furcsa a sors, hogy egymás pusztítására uszítja az embereket olyanok érdekében,
akikhez semmi közük, s akik, úgy lehet, azt sem tudják róluk, hogy léteznek.”
„A
részegek és szerelmesek lépteit, mint tudjuk, Isten vigyázza.”
„Az
élet olvasóján minden szem egy-egy apró nyomorúság; a bölcs mosolyogva pergeti
le.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése