Ismét valami rövidre vágytam, így Novalis aprócska
könyvét vettem kézbe. Mindössze 195 oldalról van szó, de be kell valljam,
kifogott rajtam…
Nem tudom
eldönteni, hogy jogos-e a dühöm, amit az olvasási élmény kapcsán érzek, vagy
sokkal inkább be kéne állnom egy sarokba, és elgondolkodni a viselkedésemen. Ezért inkább
csak leírom a tényállást, aztán mindenki gondoljon, amit akar. (De ha valaki
esetleg meg tudná osztani velem, hogy miről is szólt tulajdonképpen ez a
könyv, azt hálásan megköszönném!)
Szóval az
történt, hogy van ennek a könyvnek a végén mindenféle értelmezés, ezercsillió
jegyzet és még egy mini Novalis-életrajz is, de én sajnos mindezekkel együtt
sem tudtam értelmezni ezt a művet.
A történet két részre van osztva, az első A
várakozás címet viseli, amiben nagyjából az történik, hogy főhősünk, Heinrich
von Ofterdingen, útra kel, hogy felkeresse anyja szülővárosát. Út közben
rengeteg érdekes fazonnal találkozik, majd megérkezik a nagyapjához, akinél
bemutatják őt Klingsohrnak, egy neves költőnek, és az ő lányának, Mathildének.
A fiatalok, mármint Heinrich és Mathilde persze rögtön szerelembe esnek, és
mindkét oldalról megkapják az engedélyt az esküvőre.
A második rész A beteljesülés címet viseli. Azt
feltétlenül tudni kell, hogy ez a rész sajnos befejezetlen maradt az író
váratlan halála miatt (ahogy az már lenni szokott, ugyebár). A költő egy jó
barátja ugyan befejezte, de mivel már A várakozás utolsó fejezetét sem
értettem, úgy, ahogy volt, így nem erőltettem, hogy ezt a „kamu-befejezést”
elolvassam.
Nem értettem, ez
az igazság, egy mukkot nem értettem az egész sztoriból, és nem is élveztem. Egyáltalán nem
élveztem, mert minden oldalnál legalább egyszer hátra kellett lapoznom a
jegyzetekhez, ami ugye engem alapból kiborít. De még úgy sem értettem a szöveget,
hogy elolvastam hozzá a jegyzetet. Alulképzettnek érzem magam.
Másrészről viszont írtam már arról egy teljes
bejegyzést, és ez a véleményem azóta sem változott, hogy azt a könyvet, amit
nem tudok külön értelmező szótár nélkül értelmezni, azt én sajnos nem tudom
értékelni.
Pedig erről a könyvről is leírták, hogy a német
romantika legnagyobb műve, és egyébként azok a részek, amiket értettem, azok
nagyon is tetszettek, ennek ellenére én nem tudtam ezzel a regénnyel mit kezdeni.
Két helyen is történik utalás magyarokra, egyszer a
gazdag bányáinkat emlegetik, utána pedig Mathilde mesél róla olyan helyként,
ahol gyakran megfordultak az apjával.
Ismét felfedeztem Rowling zsenialitását. A Harry
Potter történetekben van egy varázslat, a Tarantallegra, amivel táncra tudod
kényszeríteni a másikat. Ebben a könyvben megkapjuk ennek a szónak a
magyarázatát: „Egy középkori hiedelem szerint a tarantula marása
táncmozdulatokra emlékeztető görcsöket okoz.”
„…feledhetetlen az első elválás, és, miután éji
látomásként riogatott, végül a nappal fogyatkozó örömévé válik, s növekvő
vágyakozássá egy maradandó, biztos világ, nyájas útmutatás, vigasztaló
ismeretség iránt.”
„Úgy látszik, a társadalom részint a nyereségért,
részint a fennmaradásért fáradozik. Nagy reménység és közös érdek űzi-hajtja
hatalmasan; gyermekek és öregek mintha nem is volnának belévalóak. Az
előbbieket a gyámoltalanság és a tudatlanság zárja ki belőle, míg az utóbbiak
azt remélik, megtették a magukét a cél érdekében, s nem kell immár a társadalom
ügyeibe bonyolódniuk, visszatérnek magukba, s akad elég tennivalójuk, hogy
méltó módon készüljenek egy magasabb rendű közösségre.”
„A természet… lelkünknek annyi, mint a testek a
fénynek. Visszatartják és külön-külön színekre bontják; felületükön avagy
belsejükben olyan fényt lobbantanak, amely, ha fölér sötétségükkel, tisztává és
átlátszóvá teszi őket; ha pedig fölülmúlja, belőlük indul ki, hogy más testeket
megvilágítson.”
„Az emlékezés a szerelem legbiztosabb fundamentuma.”
„Szerencsédnek mondhatod, hogy a legcsekélyebb
szülői korlátozás nélkül növekedhettél fel, mert a legtöbb ember csak maradéka
egy-egy teljes lakomának, amelyből merőben különböző étvágyú és ízlésű emberek
falánkoztak.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése