Megszégyenültem (?) | Novalis: Heinrich von Ofterdingen

Ismét valami rövidre vágytam, így Novalis aprócska könyvét vettem kézbe. Mindössze 195 oldalról van szó, de be kell valljam, kifogott rajtam…

Nem tudom eldönteni, hogy jogos-e a dühöm, amit az olvasási élmény kapcsán érzek, vagy sokkal inkább be kéne állnom egy sarokba, és elgondolkodni a viselkedésemen. Ezért inkább csak leírom a tényállást, aztán mindenki gondoljon, amit akar. (De ha valaki esetleg meg tudná osztani velem, hogy miről is szólt tulajdonképpen ez a könyv, azt hálásan megköszönném!)

Szóval az történt, hogy van ennek a könyvnek a végén mindenféle értelmezés, ezercsillió jegyzet és még egy mini Novalis-életrajz is, de én sajnos mindezekkel együtt sem tudtam értelmezni ezt a művet.

A történet két részre van osztva, az első A várakozás címet viseli, amiben nagyjából az történik, hogy főhősünk, Heinrich von Ofterdingen, útra kel, hogy felkeresse anyja szülővárosát. Út közben rengeteg érdekes fazonnal találkozik, majd megérkezik a nagyapjához, akinél bemutatják őt Klingsohrnak, egy neves költőnek, és az ő lányának, Mathildének. A fiatalok, mármint Heinrich és Mathilde persze rögtön szerelembe esnek, és mindkét oldalról megkapják az engedélyt az esküvőre.

A második rész A beteljesülés címet viseli. Azt feltétlenül tudni kell, hogy ez a rész sajnos befejezetlen maradt az író váratlan halála miatt (ahogy az már lenni szokott, ugyebár). A költő egy jó barátja ugyan befejezte, de mivel már A várakozás utolsó fejezetét sem értettem, úgy, ahogy volt, így nem erőltettem, hogy ezt a „kamu-befejezést” elolvassam.

Nem értettem, ez az igazság, egy mukkot nem értettem az egész sztoriból, és nem is élveztem. Egyáltalán nem élveztem, mert minden oldalnál legalább egyszer hátra kellett lapoznom a jegyzetekhez, ami ugye engem alapból kiborít. De még úgy sem értettem a szöveget, hogy elolvastam hozzá a jegyzetet. Alulképzettnek érzem magam.

Másrészről viszont írtam már arról egy teljes bejegyzést, és ez a véleményem azóta sem változott, hogy azt a könyvet, amit nem tudok külön értelmező szótár nélkül értelmezni, azt én sajnos nem tudom értékelni.

Pedig erről a könyvről is leírták, hogy a német romantika legnagyobb műve, és egyébként azok a részek, amiket értettem, azok nagyon is tetszettek, ennek ellenére én nem tudtam ezzel a regénnyel mit kezdeni.

Két helyen is történik utalás magyarokra, egyszer a gazdag bányáinkat emlegetik, utána pedig Mathilde mesél róla olyan helyként, ahol gyakran megfordultak az apjával.

Ismét felfedeztem Rowling zsenialitását. A Harry Potter történetekben van egy varázslat, a Tarantallegra, amivel táncra tudod kényszeríteni a másikat. Ebben a könyvben megkapjuk ennek a szónak a magyarázatát: „Egy középkori hiedelem szerint a tarantula marása táncmozdulatokra emlékeztető görcsöket okoz.”

„…feledhetetlen az első elválás, és, miután éji látomásként riogatott, végül a nappal fogyatkozó örömévé válik, s növekvő vágyakozássá egy maradandó, biztos világ, nyájas útmutatás, vigasztaló ismeretség iránt.”

„Úgy látszik, a társadalom részint a nyereségért, részint a fennmaradásért fáradozik. Nagy reménység és közös érdek űzi-hajtja hatalmasan; gyermekek és öregek mintha nem is volnának belévalóak. Az előbbieket a gyámoltalanság és a tudatlanság zárja ki belőle, míg az utóbbiak azt remélik, megtették a magukét a cél érdekében, s nem kell immár a társadalom ügyeibe bonyolódniuk, visszatérnek magukba, s akad elég tennivalójuk, hogy méltó módon készüljenek egy magasabb rendű közösségre.”

„A természet… lelkünknek annyi, mint a testek a fénynek. Visszatartják és külön-külön színekre bontják; felületükön avagy belsejükben olyan fényt lobbantanak, amely, ha fölér sötétségükkel, tisztává és átlátszóvá teszi őket; ha pedig fölülmúlja, belőlük indul ki, hogy más testeket megvilágítson.”

„Az emlékezés a szerelem legbiztosabb fundamentuma.”

„Szerencsédnek mondhatod, hogy a legcsekélyebb szülői korlátozás nélkül növekedhettél fel, mert a legtöbb ember csak maradéka egy-egy teljes lakomának, amelyből merőben különböző étvágyú és ízlésű emberek falánkoztak.”