Most már határozottan kijelenthetem, hogy 2020 a
félbehagyások éve… Na jó, ez így nagyon csúnyán és lehangolóan hangzik.
Fogalmazzunk inkább úgy, hogy 2020 a tudatos elengedés éve. És akkor ebből, azt hiszem, máris sejthető, miről
lesz ma szó.
Igen, hivatalosan is csatlakoztam az anonim könyvet
félbehagyók csoportjához. Persze tudom, hogy csak kettőről van szó, de ez nálam
hatalmas szó. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy a több száz könyvből, amit
életem során olvastam, huszonpár év alatt mennyit hagytam félbe. Sőt, ha kell,
tételesen is fel tudom sorolni. És ezeket általában nem csak azért hagytam
abba, mert nem tetszettek, hanem más egyéb indokaim is voltak rá. (Mint ahogy
például 2020-ig az egyetlen blogos félbehagyott könyvnél is… amiről nem
beszélünk…, ezért nem is linkelem be. A mai napig felcseszi az agyam.)
Aztán jött ez az év, ami ugye egyébként is elég rendhagyó
volt, de úgy látszik, az olvasási életemben is nagy változásokat hozott (és még
nincs is vége az évnek!). Szóval idén eljutottam a 2, azaz kettő darab félbehagyott
könyvhöz. Az első az Üvöltő szelek volt, a második pedig a bejegyzés címében említett mű.
Az Új Héloise-t a molyos kihívás miatt (is) kezdtem
el újra, és ezzel a könyvvel végérvényesen el is dőlt, hogy nem tudtam a kihívást teljesíteni.
Egy
egészen kicsit cikinek érzem ezt a félbehagyást, elvégre ez a könyv nekem
hatalmas szerelem volt első olvasásra,
és amikor csak lehetett, áradoztam róla. Beleszerettem abba a fajta fordított
felállásba, hogy a férfi az érzelmesebb, a nő pedig a realistább. Imádtam az
évődésüket, és később azt, ahogyan a fennálló helyzetet kezelték. Az első
nekifutásomról és kicsit bővebben a sztoriról egyébként itt, itt és itt
olvashattok.
Másodjára idén június 30-án kezdtem el a könyvet, ezt ugye
pontosan tudom, mert mióta regisztráltam molyra, mindig bejelölöm, mikor mit
olvasok. És augusztus 22-én, amikor ezt a bejegyzést írtam, még mindig csak az
első kötet kétharmadánál tartottam körülbelül. Kezdettől fogva éreztem, hogy ez
most olyan nyögvenyelős. Ami egyáltalán nem a könyv hibája, hanem azt hiszem,
én nem voltam most erre ráhangolódva.
Egész egyszerűen most másra
vágytam, és az, amit korábban imádtam ebben a történetben,
egyszeriben rohadtul idegesíteni kezdett.
Azért persze küzdöttem vele, mert én határozottan
azt hoztam magammal a kis batyumban otthonról a hamuban sült pogácsa mellett,
hogy amit egyszer elkezdtünk, azt be kell fejezni. De az évek során, és
rengeteg fájdalmas, saját magam elemezgetésével töltött óra után rájöttem, hogy
ez igazából egy baromság. Ettől még persze a dolog nem megy könnyen, elvégre az
Üvöltő szelek is elég régóta nyomasztott már, mire eljutottam oda, hogy
abbahagyjam (és itt direkt nem a feladjam szót használtam!).
Viszont az érdekes a dologban, hogy az Üvöltő szeleknél is
és most is határozottan volt egy pillanat, amikor egyszerűen csak megjelent a
gondolat a fejemben mindenféle kommentár és ellenkezés nélkül, hogy ennek itt
most véget kell vetni. Ami számomra
azért furcsa és elgondolkodtató, mert én tényleg hajlamos vagyok kényszeríteni
magam bizonyos dolgokra, amik az adott pillanatban egyáltalán nem esnek jól
(ilyen például a testmozgás is, na de ez teljesen más lapra tartozik J).
Szóval be kell valljam, büszke vagyok magamra.
Tényleg, őszintén
örülök most annak, hogy mindenféle harc nélkül meghoztam ezt a döntést, és
annak, hogy ezt egyáltalán nem élem meg kudarcnak.
Ebben a bejegyzésben tehát szó sem volt magáról a
könyvről, de igazából ezekben az Akkor és most bejegyzésekben inkább az
újraolvasási tapasztalataimat szerettem volna lejegyezni, és végeredményben ez
is egyfajta tapasztalat. Viszont azt mindenképp le kell szögeznem, hogy ez a
félbehagyás egyáltalán nem minősíti a könyvet! A könyv továbbra is zseniális,
és továbbra is áradozni fogok róla, amikor csak tudok! J
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése