Felebarátod házastársát... | Johann Wolfgang von Goethe: Vonzások és választások

Utolsó kiadás: 2004, Magvető Kiadó

Nagy izgalommal vágtam bele Goethe harmadik és egyben utolsó listás könyvébe, mert a Goethe kedvelésem állása eddig 1-1 volt. Az ifjú Werther szenvedései ugyebár az egyik nagy kedvencem tőle, a Wilhelm Meister tanulóévei viszont nem hagyott bennem túl jó emlékeket. Így kíváncsi voltam, hogy vajon a Vonzások és választások merre billenti ki a mérleget. Nos, előre lelövöm a poént, az állás 1,5-1,5-re változott.

A cím esetünkben nagyon találó, a könyv az emberi kapcsolatokról, vonzalmainkról és választásainkról szól. A főszereplőink egy házaspár, Charlotte és Eduard, akikkel épp egy dilemma kellős közepén ismerkedhetünk meg. Eduard szeretné meghívni az egyik barátját magukhoz lakni, Charlotte pedig ki akarja venni a nevelőintézetből elárvult rokonát. De míg Eduard támogatja Charlotte ötletét is, sőt, a saját tervének támogatását látja benne, addig Charlotte nagyon is ellenzi mindkettőt. Az ő álláspontja az, hogy sokkal könnyebb ellenállni a kísértésnek, ha eleve kiiktatjuk a kísértésnek még csak a lehetőségét is. Végül azonban mégis úgy döntenek, hogy magukhoz veszik a kapitányt és Ottiliát.

Talán nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a két „idegen” beköltözésével a kapcsolati szálak totálisan összegubancolódnak. Viszont az egyik újonnan alakult kapcsolat sokkalta erősebb lesz, mint a másik. Ezzel önmagában még nem lenne semmi baj, annak ellenére, hogy ugyebár egy házasság felbomlását követhetjük végig.

Ahhoz, hogy megértsük, mi is itt tulajdonképpen a baj, tudnunk kell még két tényt. Illetve az egyiket már említettem, Ottilia helyzetéről van szó, hogy tudniillik az ő sorsa Charlottétól függ, hiszen ő az a gazdag rokon, akinek köszönhetően Ottilia kényelmesen élhet. A másik pedig az, hogy Charlotte és Eduard igencsak megküzdöttek a kapcsolatukért. Ők már fiatalon is szerették egymást, de sajnos a családjaiknak más terveik voltak velük. A válás akkoriban még nem volt egy népszerű dolog, így csak a véletlenen múlt, hogy mindketten elvesztették a párjaikat, és így összeházasodhattak.

Azon már fel sem húztam a szemöldököm, hogy Eduard totálisan beleszeretett Ottiliába, és a korábban elképzelhetetlen válást is simán bevállalta volna, sőt, egyenesen szorgalmazta is. Sokkal inkább meglepett Ottilia, aki hálával tartozott volna Charlotténak, amiért nem jutott koldusbotra, ellenben a könyv végéig egyszer sem fordult meg a fejében, hogy azzal, hogy elszereti Charlotte férjét, fájdalmat okozhat épp a saját jótevőjének.

Nem, nem és nem! Ezt egyszerűen nem tudtam megérteni. Ráadásul a könyv második felében az volt az érzésem, hogy Goethe megpróbálja piedesztálra emelni Ottiliát, és ezt sem értettem. Ő volt ebben a könyvben az abszolút gonosz karakter, hiszen úgy tűnt, tisztában sem volt a gonoszságával, így nem is ébredt fel a lelkiismerete. Vagyis csak eléggé későn.

Ennek a könyvnek szerintem sokkal inkább Charlotte volt a hőse, aki egyrészt maga is beleszeretett valaki másba, viszont egyértelmű volt számára, hogy sem a házasságtörés, sem a válás neki nem járható út, így hamar rövidre zárta a kapitánnyal kezdődő románcot. Valamint igen hamar ráébredt, hogy Eduard szerelmes Ottiliába, mégis azon dolgozott, hogy megmentse a kapcsolatukat. Aztán később, a végkifejletben belátta, hogy Ottiliának és Eduardnak együtt kell lenniük, és hajlandó volt gyakorlatilag bármire, amit a férje javasolt. Még arra is ígéretet tett, hogy hozzámegy a kapitányhoz, miután Eduard gyakorlatilag rátukmálta őt a barátjára. És mindezt olyan nyugodtan vette tudomásul, ami szerintem csodálatra méltó.

Én készséggel elhiszem, hogy léteznek akkora szenvedélyek két ember közt, amit egyszerűen nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ugyanakkor ha már az ember házas – és ez engem most kifejezetten közelről érint ugyebár – akkor szerintem ennek nem úgy kéne működnie, hogy eldobok mindent, és vakon követem a vonzalmam. Elvégre okkal házasodtam össze épp a házastársammal. És ugyebár Charlotte és Eduard esetében sem kényszerházasságról van szó, hanem egy éveken át húzódó, kitartó lángolásról. Azt várná az ember, hogy ha már ilyen szerencsésen egymásra találhattak, akkor a kapcsolatuk szent és sérthetetlen (még ha önmagában a házasság talán nem is tenné azzá).

Azt pedig, amit Ottilia művelt a teljes könyvön át, tényleg, az utolsó oldallal bezárólag, az számomra totál felháborító. Mert az elején úgy lett beállítva, mint csendes, magának való és jól nevelt lány, de egy szemétláda volt azzal, hogy bátorította Eduardot, és ezzel szétrombolta a megmentője házasságát. És az utolsó pillanatig undorítóan viselkedett, mert például még a könyv vége felé is megígérte Charlotténak, hogy nem beszél többet Eduarddal, és visszamegy a nevelőintézetbe, de aztán csak visszafordult útközben, és mind együtt maradtak, mint egy nagy, „boldog” család.

A férfiakról nagyon nem tudok nyilatkozni. Eduard ment a farka után természetesen (már bocsánat a kifejezésért), a kapitányt pedig olyannyira nem ismerhettük meg behatóbban, hogy a nevét sem tudtuk meg.

Szóval ez a könyv nagyon tetszett volna, ha A) nem érzem azt, hogy Goethe már-már isteníti Ottiliát és B) Ottilia főgonoszként megkapta volna méltó büntetését. De sajnos az A pont nagyon is megtörtént, a B viszont a legkevésbé sem, így számomra ez egy félig-meddig jó könyv volt.

Rögtön egy idézettel kezdenék, amit azért írok ide, és nem a többi idézet közé, mert szerettem volna kiemelni. Mivel jómagam most házasodtam, kifejezetten érdekelnek a házassággal foglalkozó könyvek, és talán ezért lehetett, hogy nagyon fájt olvasni ezt a könyvet. Ez az idézet is a házasságról szól, és nagy igazságot látok benne: „Az emberi lét annyira egybeforrott a szenvedéssel és az örömmel, hogy egyáltalában nem lehet kiszámítani, mivel tartozik egymásnak egy házaspár. Végtelen adósság ez, melyet csak az örökkévalóságban lehet betudni. Hogy gyakran kényelmetlen, azt elhiszem, de épp ez a jó benne. Nem házasodtunk-e egybe a lelkiismeretünkkel is, melytől gyakran szintén szeretnénk megszabadulni, mert kényelmetlenebb, mint amilyen egy férfi vagy egy asszony valaha is lehet?”

Amikor Charlotte lánya meglátogatja az anyját, majd minden este nagy társaság gyűlik össze, és ezen emberek szórakoztatására kitalálják, hogy híres festményeket fognak élő szereplőkkel megjeleníteni. Ez ismerős lehet azoknak, akik szeretik a Szívek szállodája című sorozatot, ott ugyanis egy egész epizódot építettek erre a játékra, és szerintem zseniális (az epizód is, de maga a játék is).

„Így aztán, ti, nők, legyőzhetetlenek volnátok…, először okosak, hogy az ember ne mondhasson ellent, aztán kedvesek, hogy szívesen engedjünk, érzelmesek, hogy ne akarjunk nektek fájdalmat okozni, sejtelmesek, hogy megijedjünk.”

„…úgy veszem észre, hogy a házasságban néha veszekedni kell, ha egymástól meg akarunk tudni valamit.”

„…éppen eléggé megtanulta életében, milyen nagyra kell becsülni minden igazi érzést az olyan világban, melyben voltaképpen a közöny és az ellenszenv otthonos igazán.”

„A munkában ugyanaz a helyzet, mint a táncban: akik lépést tudnak tartani, szükségszerűen nélkülözhetetlenekké válnak egymásnak…”

„…de innen se maradjon el a mész, a kötőanyag: mert amint az emberek is, akik természettől hajlanak egymáshoz, még jobban összetartanak, ha törvény tapasztja őket össze, úgy a kövek, melyek egyébként is összeillenek, még jobban egyesülnek e kötőerő által…”

„Az idő nem hagyja elvenni jogát, hogy úr legyen az embereken s emlékműveken.”

„Az ember egy életen át hízeleg magának, de az élet nem hízeleg nekünk.” 188

„Miközben az élet ragad magával bennünket…, azt hisszük, magunk cselekszünk, magunk választjuk meg tevékenységünket, szórakozásainkat; de persze, ha közelebbről megnézzük, látjuk, hogy csak az idő terveit és halamait vagyunk kénytelenek végrehajtani.”

„A növény azokra a makacs emberekre hasonlít, akiktől sok mindent meg lehet kapni, ha a maguk módján kezelik őket.”

„Nyilván a szárazföldön is előfordul hajótörés; ebből a leggyorsabban magunkhoz térni és folytatni az életet, szép és dicséretre méltó dolog. Hiszen az életbe bele kell számítani a nyereséget és a veszteséget is. Ki ne kovácsolna olyan tervet, amelyben megzavarják? Milyen gyakran megyünk olyan úton, amelyről letérünk, milyen gyakran térítenek el a határozottan magunk elé tűzött céltól, hogy magasabb célt érjünk el! Az utas legnagyobb bosszúságára útközben eltörik egy kerék, s e kellemetlen véletlen a legkellemesebb ismeretségekhez és kapcsolatokhoz juttathatja, amelyek egész életét befolyásolják. A sors teljesíti kívánságainkat, de a maga módján, hogy kívánságainkon túl is adhasson valamit nekünk.”