Farkas(Cápa)törvények | Ernest Hemingway: Az öreg halász és a tenger

 

Utolsó kiadás: 2020, XXI. Század Kiadó

Most gyors egymásutánban két olyan könyv is fog következni, amelyek az első megjelenést figyelembe véve még sokára jönnének, mégis előrevettem őket. Ennek két oka van. Egyrészt nemrég szereztem be őket, mert mindkettő nagyon érdekel. Másrészt pedig mindkettő alig száz oldal. A kettő közül az első Ernest Hemingwaytől Az öreg halász és a tenger.

Hemingway neve is olyan, mint mondjuk Jane Austené, nehéz elkerülni a velük való találkozást még akkor is, ha az ember nem egy nagy könyvmoly. (Gondolom én.) Nagyon vártam a vele való találkozást, pláne azután, hogy a XXI. Század Kiadó belekezdett egy életműsorozat kiadásába, amelyet egyszerűen csodásnak találtam.

Azért is nagyon vártam már ezt az olvasást, mert a könyv két komoly irodalmi díjat is elnyert. 1953-ban a Pulitzer-díjat, 1954-ben pedig az Irodalmi Nobel-díjat. (Bár az az igazság, hogy én azt tapasztalom, az ilyen irodalmi díjakat nem az alapján osztogatják, hogy mennyire „olvasóbarát” egy könyv.)

Mint említettem, alig több, mint 100 oldal a könyv, úgyhogy egy fél délután alatt elolvastam. De nem csak a mérete miatt sikerült gyorsan végeznem vele, hanem azért is, mert minden egyes oldallal, minden egyes mondattal és szóval egyre inkább kerestem benne valamit. Kerestem, hogy mit is akart volna tulajdonképpen mondani a sorok közt Hemingway. Kerestem, hogy miért kapott ez a regény két jelentős irodalmi díjat. Legnagyobb bánatomra azonban éppen ezeket nem találtam meg.

Nem is tudom, hogy fogalmazhatnám meg ezt igazán érthetően. Próbáltam valami nagy, univerzális igazságot felfedezni ebben a könyvben, de úgy érzem, hogy nem találtam meg. Persze találtam benne sok mindent, sok bölcs gondolatot, csak éppen pont Azt a valamit nem, ami miatt annyira zseniális lenne ez a történet.

Félre ne értsetek, egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy nem jó ez a könyv. Egyszerű, nyers, de a maga módján mégis nagyon szép, nagyon igaz, és nagyon érdekes is. Csak éppen, hogy egy ide illő hasonlattal éljek, én is kisodródtam Santiagóval, a címben szereplő öreg halásszal a nyílt tengerre, csak én annyira, hogy már nem látom Havana fényeit, és nem találtam vissza a szárazföldre.

Nem akarok túl sok mindent elárulni a cselekményből, mivel csak száz oldalról van szó, de anélkül nehéz lenne beszélni a könyvről. Az talán nem nagy titok, mert azt hiszem, az a fülszövegben is benne van, hogy az öreg halász rábukkan élete nagy halára, és a hallal való küzdelemről szól tulajdonképpen a történet.

Egészen addig a pontig, amíg küzdenek, meg voltam győződve róla, hogy ez az egyszerű jelenet, hogy a halász kimegy a tengerre halat fogni, tulajdonképpen az emberi élet metaforája. De ennek fényében a végkifejletet sajnos nem tudtam elfogadni. Racionális volt ugyan, de annyira mérhetetlenül pesszimista. Mert itt van ez a Santiago, dolgos, jó ember képét mutatja, hát miért nem lehetett volna egyszer az életben szerencséje? Igazán megérdemelte volna.

Ámbár most, hogy jobban belegondolok ebbe, talán egyáltalán nem is az emberi életről akart szólni ez a könyv, és nem is kell benne rejtett értelmet keresni, hanem egyszerűen csak az ember és a természet küzdelmét mutatja be. A természetben pedig semmi sem a szerencse műve. Következésképpen Santiagonak egyszerűen nem lehetett szerencséje. Egyszerűen fizikai képtelenség lett volna, hogy élvezhesse a munkája gyümölcsét, mert nem volt eléggé felkészülve egy akkora hallal való harcra, mint amekkora a horgára akadt.

Most gyulladt fel a képzeletbeli kis villanykörte a fejemben, hogy ez a könyv egyáltalán nem arról akart szólni, hogy nem vágyhatunk az életben nagy dolgokra. Hanem arról, hogy hiába vágyunk nagy dolgokra, ha nem vagyunk felkészülve arra, hogy befogadjuk ezeket a nagy dolgokat.

Santiago megnyerte a halászok lottó ötösét azzal a hatalmas monstrummal a horgán. Csak hogy úgy is járt, mint általában azok, akik megnyerik a lottó ötöst. Nem volt felkészülve rá megfelelően, így a történet végére majdnem ugyanott volt, mint amikor elindult. Hallal nem lett gazdagabb, csak egy csomó sérüléssel, egy csalódással és remélhetőleg jó sok tapasztalattal.

Vannak emberek által hozott törvények és szabályok, amelyeket egyesek megpróbálnak kijátszani nagyravágyásból, a nagy nyereség reményében. És persze vannak, akiknek ez be is jön. De a természet törvényei annyival felettünk állnak, hogy azokat nem játszhatjuk ki. Az egyetlen lehetőségünk, hogy minél inkább megismerjük ezeket a törvényeket, és minél jobban igyekszünk felkészülni a harc minden aspektusára. Mert, aki elolvassa ezt a könyvet, az tudhatja, hogy a horgászat nem csak a hal kifogásából áll. (Mellesleg azt is le kell egyébként szögeznem, hogy a halászatról is rengeteg érdekes dolgot meg lehet tudni belőle. Tőlem például nagyon távol áll ez a tevékenység, úgyhogy számomra ebből a szempontból is rendkívül érdekes volt ez a könyv.)

Egyébként azt még meg kell súgnom, mielőtt helyt adok az idézeteknek, hogy nem ez az első alkalom, amikor a blogbejegyzés írása során, ahogy minden részleteiben igyekszem felfedezni az adott könyvet, új nézőpontokat, új értelmezési lehetőségeket látok meg. Nektek volt már ilyen? Hihetetlenül jó érzés!

Milyen a kapcsolatod a természettel?

 

És még egy utolsó dolog az idézetek előtt. J Az öreg halász és a tenger szerepel a 100-as poszteren (a posztert bemutató bejegyzésemet itt találjátok), íme a kis képe:

„Többet ér persze, ha szerencséje van az embernek. De én azért inkább pontosan végzem a munkám.”

„De különben is…, valami módon minden megöl mindent.”