Két
héttel ezelőtt olyan dolog történt itt a blogon, ami korábban még sosem. És
ez most valamilyen érthetetlen okból őrületes boldogsággal tölt el. 😊 Arról van szó ugyanis, hogy a Brás Cubas síron túli emlékezéseiről volt már
szó korábban a blogon, méghozzá a – jelenleg szünetelő, de nem elfelejtett –
NOHUN sorozatban. Ám a Helikon kiadó
jóvoltából végre a magyar olvasók is megismerkedhetnek Machado de Assis
regényével.
Kíváncsi
lennék, minek apropóján jutott a kiadó arra az elhatározásra, hogy vállalja
ennek a közel 150 éves regények a fordítását és kiadását. Talán veszem majd a
fáradtságot, és írok nekik egy kedves-lelkes, érdeklődő levelet ezügyben. 😊
Már
a megjelenéskor elolvastam a NOHUN-os bejegyzésemet a könyvről, mert érdekelt,
hogy mire jutottam annak idején azt illetően, hogy elolvasnám-e ezt a regényt,
ha lenne magyar fordítás. Akkor egyértelműen azt állítottam, hogy nagyon
érdekelne ez a történet. De bármit mondtam volna is akkor, valószínűleg így is,
úgy is elolvastam volna.
Ilyen
előzmények tekintetében várhattam volna sokat ettől a könyvtől, de nem tettem.
Ennek oka pedig a cím fordítása. Mivel a nagy könyv megjelenésekor ennek a
regénynek még nem volt hivatalos magyar címe, a nagy könyv fordítói gyakorlatilag
egy az egyben átvették az eredeti címet (már amennyire én ezt a nagy portugál
tudásommal meg tudom ítélni…), vagyis a nagy könyvben Brás Cubas posztumusz
emlékiratai szerepel. Bár a posztumusz nem éppen a legmagyarabb szó, szerintem
egész nyugodtan maradhatott volna. Egyrészt azért, mert ez a cím sokkal inkább
passzolt volna magához Brás Cubashoz, a főhősünkhöz. Ezt majd később még
kifejtem. Másrészt a „síron túli emlékezései” nagyjából ugyanannyira
magyartalanul hangzik, mint a posztumusz szó. Vagy talán még inkább. Legalábbis
számomra.
A
borítót viszont nagyon eltalálta a Helikon. Pontosan olyan többértelmű, és
pontosan ugyanúgy megadja az olvasónak az értelmezési szabadságot, mint maga a
regény.
A
könyvhöz három előszó is készült. A
másodikat és a harmadikat az író és a fiktív író, vagyis Machado de Assis,
illetve maga Brás Cubas írta, vagyis ezek szerves részei a regénynek. Az elsőt
kifejezetten a magyar kiadáshoz Cserna-Szabó András írta. Bevallom, nem
olvastam még tőle semmit, pedig nagyon ígéretesnek tűnő könyvei vannak. (A Szíved
helyén épül már a Halálcsillagot a megjelenése óta szeretném elolvasni, mert
nagyon tetszik a címe, de sajnos még nem jutottam oda. Talán majd most.) Az
kétségtelen, hogy a könyv stílusát nagyon jól sikerült átvennie. Mindazonáltal
számomra semmi újat nem tett hozzá a könyvhöz. Inkább olyan volt, mint a
filmekhez készült előzetes. De ha már valaki megvette a könyvet, valószínűleg
el fogja olvasni, vagy legalábbis belekezd, és akkor ki fog derülni számára,
hogy milyen, és hogy ez neki tetszik-e. Egyszóval kicsit céltalannak éreztem.
Ha
már itt tartunk, utószó is volt a könyvhöz,
amit Milton Hatoum, egy kortárs brazil író írt. Sajnos azt kell mondjam,
hasonlóképpen nem láttam értelmét, mint az első előszónak. Nem
szeretem az ilyen hivatalos „magyarázatokat”. Köszönöm
szépen, de van nekem saját képzelőerőm, és majd én azt hallok ki a sorok közül,
amit szeretnék. Ráadásul ez a könyv ebből a szempontból
egy igazi kincs, mert itt aztán semmilyen nagy tanulság nincs az ember szájába
rágva. És akkor itt el is érkeztünk a
lényeghez, az egyik legfontosabb dologhoz, amit ezzel a könyvvel kapcsolatban
szeretnék kiemelni.
De
erről majd bővebben két hét múlva…
Ha
most kellene összegezned az életed, milyen nagy tanulságot vonnál le belőle?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése