Joseph
Sheridan Le Fanu könyvére évekig vártam, míg végre sikerült beszereznem egy
igencsak díszes kiadást, amely a Fogadó a Repülő Sárkányhoz címet viseli. Egy
novellagyűjteményről van szó, amelynek eredeti angol címe In a Glass Darkly.
Bár kutatásaim alapján a két mű nem teljesen ugyanazokat a novellákat
tartalmazza. Az eredeti angolban a következők voltak benne: Zöld tea, Fogadó a
Repülő Sárkányhoz, A kísérő szellem, Harbottle bíró úr és a Carmilla. És a
magyarhoz még a következő kettőt csapták hozzá: Sir Robert Ardagh és Ultor de
Lacy.
Mivel
viszonylag rövid novellákról van szó, ezért most sem lesz külön tartalmi
összefoglaló, nehogy túl sokat áruljak el egyikről-másikról.
Ez
a könyv tehát hét novellát tartalmaz, két hosszabb lélegzetvételűt és öt rövidebbet. Bár
a sorozat címe, amelynek keretein belül ez a kötet megjelent, A krimi
gyöngyszemei fantázianév alatt futott, én távolról sem nevezném egyik novellát
sem kriminek, bár az tény, hogy mindegyikben történnek titokzatos halálesetek. De
itt a két hosszabb novella kivételével inkább klasszikus kísértethistóriákról
van szó.
Van
egy általános elbeszélőnk, aki maga is csak úgy hallotta a
történeteket, és lejegyezte, vagy épp mások jegyzeteit közvetíti. Az első
néhány novellában ez az elbeszélő biztosan ugyanaz, mert folyton ugyanarra a
személyre, egy orvosra utal vissza, őt nevezi meg a történetek forrásának.
Ezekben a történetekben még egyértelműen érezhető az elhatárolódás a
természetfelettitől. Bár a történetek némileg borzongatóak, a
doktor háttérben történő jelenlétével az kerül bizonygatásra, hogy a
megmagyarázhatatlan jelenések, szellemek, kísértetek csak az őket látók
tévképzetei. Ám az utolsó két novellában ez a
bizonygatás már elmarad.
Ebből
a kísértethistória-gyűjteményből lógnak ki a kötet címét is adó Fogadó a Repülő
Sárkányhoz, illetve a Carmilla című novellák. Habár
tulajdonképpen ezek esetében is beszélhetünk kísértethistóriákról,
megoldásaikban mások, mint a többi novella. A többi novella,
doktorral vagy doktor nélkül, de felfűzhető egyazon sémára: egy
megmagyarázhatatlan(nak tűnő) jelenés katasztrófába sodorja a főszereplőt.
Ezzel szemben a Fogadó a Repülő Sárkányhoz című novellában egyértelműen
kiderül, hogy valójában emberek mozgatják a kísérteties szálakat, a Carmillában
pedig egy vámpírral áll szemben az olvasó.
Nem
voltak különösebb elvárásaim a könyvvel kapcsolatban, azonban sajnos azt kell
mondjam, hogy alulmúlta még ezeket a csekély elvárásokat is. Azt ugyan nem
jelenteném ki, hogy rossz volt, de nagyon messze volt a kedvenctől, és nem
hagyott bennem mély nyomot. Ehhez azonban az is hozzájárult, hogy újfent
beleestem abba a csapdába, hogy elolvastam a könyvhöz tartozó elemzést, ami
ezúttal ráadásul a könyv elején található. Amiből
gyakorlatilag minden rejtély ki is derült. Aki tehát szórakozni szeretne, az
hagyja az elemzést a végére.
De
ettől függetlenül sem mondhatom, hogy olyan fantasztikus lenne ez a könyv. Egy
light-os halloween-i szórakozásnak persze jó lehet, de
a természetfeletti jelenéseket felvonultató történetek mind egy kaptafára
íródtak, a Fogadó a Repülő Sárkányhoz pedig saját maga adja meg a rejtélye
kulcsát rögtön a történet elején, így gyakorlatilag nem nagyon van miért
izgulni benne. (Hacsak nem kezdjük el arra a teljesen jogos kérdésre keresni a
választ, hogy a főszereplő hogy lehet annyira vak, hogy nem látja, miféle
csapdába kíséri be saját magát önként és dalolva.)
A
Carmilla az a novella, amelyik üde színfoltként töri meg itt az egyhangúságot. Egy
jó kis klasszikus vámpír történet ez, sok kis apró érdekességgel, különös
tekintettel a vámpír nemére, az áldozat nemére, illetve arra, hogy a vámpír
milyen alakot képes felölteni.
Mindent
összevetve érdekes volt megismerkedni Le Fanu-val, üde színfolt volt itt a
Zola-életmű után, egy bizonyos fokig szórakoztatott is, de összességében
felejthető élménynek értékelem ezt az olvasást.
Utalás
történik Az ezeregy éjszaka meséire és a Don Quijotéra.
Le
Fanu-nak megjelent egy novellája a Kalandos históriák című gyűjteményes
kötetben is, amelyből korábban A balszerencsés utazó és Az otrantói várkastély című novellákat olvastam.
Magyar
vonatkozása is van a könyvnek, méghozzá épp a Carmillának. A főszereplő, Laura
mondja a következőket: „Anyám ereiben nagy múltú magyar nemesek vére is
csörgedezett, s a rengeteg kép közül, amelyek elfoglalni készültek szokott
helyüket, sok általa származott ránk.”
„A
szerelemnek erős és hathatós ösztökéje a világi rang; hisz minden bizonnyal a
lélek rangjával párosul! Mert vajon a földesúr néhány elejtett szava nem ejti-é
rabul a csinos fejőleány szívét, mely rezzenetlen ellenáll a derék
parasztlegény férfias hódolatának? Hja, ez már a sora e hiú világnak.”
„Mikor
a napnak ólom a lába, mikor a magányos lelket nyugtalan izgalom lángja emészti;
mikor a nagymutató a kicsinytől tanulja a lépést, amaz meg mintha tetszhalálba
dermedt volna; mikor az ember ásítozva dobol az ablaküvegen, míg formás orrát
ugyanott laposra nyomja; mikor keservében már a pokolba koptatott melódiákat
fújja-cifrázza, vagyis, amikor már sehogyan sem tudja, mit kezdjen magával –
be’ nagy baj ilyenkor, hogy napjában egyszer ülhet csak neki a háromfogásos
ünnepi ebédnek!”
„A
szerelem, ha nem is vallás, mint az orákulum az imént állította, mindenesetre:
babona. Hogy felgyújtja a képzeletet! Hogy eltompítja az agyat! Milyen
hiszékennyé teszi a hívőt!”
„Hitem
szerint az egész természeti világ nem más, mint végső kifejezése a szellemi
világnak, amelyből származik, s amely egyedül élteti. Úgy hiszem, hogy az ember
lényegében szellem, s hogy a szellem viszont valami szervezett lényeg, de
szövetében olyan különböző attól, amit általában anyagnak nevezünk, mint a fény
és a villamosság; hogy az ember testét a lehető legszószerintibb értelemben
csupán ruhának kell tekintenünk, következésképpen a halál nem töri ketté az
élők lényét, csupán elválasztja őket testüktől – ez a folyamat annak a
pillanatában kezdődik el, amit halálnak nevezünk…”
„A
fiatalok meggondolatlanul adják át magukat a tetszés, sőt a szeretet érzésének
is.”
„A
lányok hernyóként élnek ezen a világon, hogy pillangóvá érjenek, ha eljön a
nyár; de előbb lárvák s álcába gubóznak…, s e szerint változnak hajlamaik,
igényeik s felépítésük.”
„De
az álom átkel a kőfalon is, fényt gyújt a sötétben vagy éppenséggel kioltja a
fényt, s szereplői a lakatosmesterek gyalázatára járkálnak ki-be, kedvük
szerint.”
„Elmesélem
most az egyiket, noha jól tudom, mily hálátlan feladat hideg nyomdabetűkre
fordítani le az élőszót, melyet oly színpompásan árnyalt az emberi hang és
arckifejezés, az ódon szalon kandallójának, a körben ülők izgatott arcának
látványa, a téli vihar zúgása, a csupasz faágak nyöszörgése, az ablaktábla és a
függöny mögött időnként megreccsenő öreg ablakkeret, ha elsüvített előtte a
szél.”
Volt
már valamilyen földön túli élményed?
