Kissé nehéz volt rábukkannom erre a műre, mert elrejtőzött a Kalandos históriákban. De végül csak felfedeztem, és olyan szerencsém volt, hogy ez a könyv meg is volt a könyvtárban. (Persze külső raktárban… Kíváncsi lennék, vajon hány ember kölcsönzi ki egy évben.)
Mikor átlapozgattam a könyvet (igen, először mindig felderítem, nézegetem, szagolgatom, csak mint egy átlagos, ismerkedős randin :D), megörültem, hogy csak 160 oldalról van szó, mert Simplicissimus azért kicsit kiverte nálam a biztosítékot. Nos, így utólag már tudom, hogy örömöm nem volt alaptalan, ugyanis ez volt ennek a műnek az egyetlen előnye. (Persze az első harminc oldal után még ez is felettébb soknak tűnt.)
Alapvetően nem lett volna ezzel a könyvvel semmi baj. Arra mondjuk nem tudtam rájönni, miért van az 1001-es listán, de rövid és többnyire szórakoztató. Viszont valami általam nem ismert ómagyar nyelvre van lefordítva. Viccet félretéve, az idézetekből is látszik, hogy régmúlt, és egyéb nyelvtani ínyencségek is feltűnnek benne, és bevallom őszintén, ez nagyon megnehezítette az olvasást, és az értelmezést is. Néha azon kaptam magam, hogy hatodjára olvasom el ugyanazt a mondatot, és még mindig nem értem, hogy mi van. Ezen kívül rengeteg latin idézet is volt benne, aminek ugyan a jegyzetek közt megadták a jelentését, de nem értem, miért nem lehetett azokat is lefordítani, mert elég fárasztó volt, hogy néha minden második mondat után hátra kellett lapozni.
Maga a sztori nem egy nagy durranás. Főhősünk, Jack Wilton Angliából Olaszországba utazik, és az útja során történt kalandokat meséli el. Ezek többnyire viccesek, azonban néha olyan dolgokat ír le oldalakon keresztül, amik rettentő unalmasak és semmi jelentőségük. Két ízben pedig bemutat egy-egy kivégzést, ami rendkívül undorító. Végül, mintegy a történet tanúságaként, éppen az egyik kivégzés veszi rá Jack-et arra, hogy visszautazzon szeretett hazájába, és jámbor, hitbuzgó életet éljen. Ez a végszó lehetne akár nagyszabású konklúzió is, de olyan váratlan és olyan megalapozatlan, hogy nem éreztem igazán könyvbe illőnek. (Jó-jó, persze, ne legyenek az embernek XXI. századi elvárásai egy nagyon nem XXI. századi könyvvel szemben, de például a stílusában és korában nagyon is hasonló Simplicissimus ennél jobban tetszett.)
Elmélkedésem szinte megállíthatatlan arra nézve, hogy miért került fel ez a könyv a listára, és számtalan értelmetlen változatot fel tudnék sorolni. Arra gyanakszom, ez valami ükanyja lehet az angol regénynek. Mindegy. Nem rossz, de legalább rövid.
„Mostantól kezdve valahány könyvárus mellett utatok elviszen, légyen bár napnak vagy éjnek szaka, kalaptokat megemeljétek és magatok meghajtsátok, mert azon boltokban vagyon eltemetve nyomtatásban a ti nagy és hatalmas kapitányotok.”
„Habár valamely személy másfelé hajlik természeténél fogva, meg lehet azt változtatni, és a természet maga is, kiktől megtagadja közönséges adományait egy dologban, megkettőzve adja oda azokat valamely másban.”
„Mikor Krisztus urunk azt mondta vala, hogy a mennybéli királyságot bő szenvedések övezik, nem arra a megpróbáltatásra gondolt vala, melyet a hosszas, fecsegő imák, meg a fáradságos, nyaggatós és hígvelejű misék mérnek az ember gyerekére, hanem melyeket hitéért a jó cselekedetek véghezvitelében kell elviselnie, valamint ezen megpróbáltatások türelmes elszenvedésére.”
„Vala peniglen Nero császár idején valamely öregember, aki kiváló módját találta, miként tehetné az üveget is oly keménnyé, kalapács által formálódóvá, akár az arany; kell-é mondanom, hogy ugyanazon experimentumot, mit ő az üvegen gyakorlott, gyakorlottuk mi az evangéliumon? Hittel mondom néktek, így vagyon, megtaláltuk a fortélyát, miként kalapálhatjuk olyan eretnekséggé, aminő kedvünkre való. De ezen öntőtégelyeit a hamisságnak, és ezen üllőit az eretnekségnek folyófémmé kell olvasztanunk a hit kemencéjében, és össze kell zúznunk, amiként ezen öregemberét is összetörték, különben félek, az újítás hamis és csillogó üvegét nagyobb becsben tartják majd, mint az evangélium óaranyát.”
„Soha a végzet oly gyalázatot nem vesz magára, mint mikoron eltűri, hogy valamely kiváló költő meghal, mert ha parázslik még Ádámnak Paradicsom béli tökéletességéből szikrányi is halandók kebelében, akkor Isten azt bizonnyal mindenekben legteljesebbre teremtett képébe, a poétába rejté. … Semmibe veszi őket (ti. a poétákat) a világ, mert ők nem e világról valók; gondolataik fölötte szárnyalnak a csupán tudatlansággal teljes világnak, s mind e világi gőgnek és kevélységnek.”
„Hő napsugarai lángra lobbantották kebelem phoenixfészkét, s én magam önnön kezemmel a magasztalás és az édes szenvedélyek arábiai fűszerszámait szedtem, hogy vélük tápláljam dőre szenvedélyem halotti máglyájának lángját.”
„Vagynak sokan, kik azért böcsületesek, mert nem tudják, miként lehetnek becstelenek…”
„Hadd válasszam meg én, ha halni kell,/Te szívd ki csókkal, édes, lelkemet,/Kebledbe zárd, s majd akkor szálljon el,/Ha sóhajoddal, holttestem felett./Ajk ajkon, mély pohárban végtelen/Találkozás, a két nyelv mint a tőr,/Ölelj, szorítsd ki véglehelletem,/Hulljak el dalod döféseitől./Szemed tűz, égesse ki szememet,/Tündérhajadba fojts be, büszke hölgy,/Kirké, disznóvá változtass, legyek/Mindörökké a te színed előtt./A mennyek mélyére senki se lát,/Hogyha előbb rólad nem meditált.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése