A hét idézete

„Ha valaki énekel, a bánat akkor útra kel.” /Miguel de Cervantes: Don Quijote/
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Fogadó a Repülő Sárkányhoz. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Fogadó a Repülő Sárkányhoz. Összes bejegyzés megjelenítése

2025. augusztus 27., szerda

Borzongás a forróságban | Joseph Sheridan Le Fanu: Fogadó a Repülő Sárkányhoz

 

Joseph Sheridan Le Fanu könyvére évekig vártam, míg végre sikerült beszereznem egy igencsak díszes kiadást, amely a Fogadó a Repülő Sárkányhoz címet viseli. Egy novellagyűjteményről van szó, amelynek eredeti angol címe In a Glass Darkly. Bár kutatásaim alapján a két mű nem teljesen ugyanazokat a novellákat tartalmazza. Az eredeti angolban a következők voltak benne: Zöld tea, Fogadó a Repülő Sárkányhoz, A kísérő szellem, Harbottle bíró úr és a Carmilla. És a magyarhoz még a következő kettőt csapták hozzá: Sir Robert Ardagh és Ultor de Lacy.

Mivel viszonylag rövid novellákról van szó, ezért most sem lesz külön tartalmi összefoglaló, nehogy túl sokat áruljak el egyikről-másikról.

Ez a könyv tehát hét novellát tartalmaz, két hosszabb lélegzetvételűt és öt rövidebbet. Bár a sorozat címe, amelynek keretein belül ez a kötet megjelent, A krimi gyöngyszemei fantázianév alatt futott, én távolról sem nevezném egyik novellát sem kriminek, bár az tény, hogy mindegyikben történnek titokzatos halálesetek. De itt a két hosszabb novella kivételével inkább klasszikus kísértethistóriákról van szó.

Van egy általános elbeszélőnk, aki maga is csak úgy hallotta a történeteket, és lejegyezte, vagy épp mások jegyzeteit közvetíti. Az első néhány novellában ez az elbeszélő biztosan ugyanaz, mert folyton ugyanarra a személyre, egy orvosra utal vissza, őt nevezi meg a történetek forrásának. Ezekben a történetekben még egyértelműen érezhető az elhatárolódás a természetfelettitől. Bár a történetek némileg borzongatóak, a doktor háttérben történő jelenlétével az kerül bizonygatásra, hogy a megmagyarázhatatlan jelenések, szellemek, kísértetek csak az őket látók tévképzetei. Ám az utolsó két novellában ez a bizonygatás már elmarad.

Ebből a kísértethistória-gyűjteményből lógnak ki a kötet címét is adó Fogadó a Repülő Sárkányhoz, illetve a Carmilla című novellák. Habár tulajdonképpen ezek esetében is beszélhetünk kísértethistóriákról, megoldásaikban mások, mint a többi novella. A többi novella, doktorral vagy doktor nélkül, de felfűzhető egyazon sémára: egy megmagyarázhatatlan(nak tűnő) jelenés katasztrófába sodorja a főszereplőt. Ezzel szemben a Fogadó a Repülő Sárkányhoz című novellában egyértelműen kiderül, hogy valójában emberek mozgatják a kísérteties szálakat, a Carmillában pedig egy vámpírral áll szemben az olvasó.

Nem voltak különösebb elvárásaim a könyvvel kapcsolatban, azonban sajnos azt kell mondjam, hogy alulmúlta még ezeket a csekély elvárásokat is. Azt ugyan nem jelenteném ki, hogy rossz volt, de nagyon messze volt a kedvenctől, és nem hagyott bennem mély nyomot. Ehhez azonban az is hozzájárult, hogy újfent beleestem abba a csapdába, hogy elolvastam a könyvhöz tartozó elemzést, ami ezúttal ráadásul a könyv elején található. Amiből gyakorlatilag minden rejtély ki is derült. Aki tehát szórakozni szeretne, az hagyja az elemzést a végére.

De ettől függetlenül sem mondhatom, hogy olyan fantasztikus lenne ez a könyv. Egy light-os halloween-i szórakozásnak persze jó lehet, de a természetfeletti jelenéseket felvonultató történetek mind egy kaptafára íródtak, a Fogadó a Repülő Sárkányhoz pedig saját maga adja meg a rejtélye kulcsát rögtön a történet elején, így gyakorlatilag nem nagyon van miért izgulni benne. (Hacsak nem kezdjük el arra a teljesen jogos kérdésre keresni a választ, hogy a főszereplő hogy lehet annyira vak, hogy nem látja, miféle csapdába kíséri be saját magát önként és dalolva.)

A Carmilla az a novella, amelyik üde színfoltként töri meg itt az egyhangúságot. Egy jó kis klasszikus vámpír történet ez, sok kis apró érdekességgel, különös tekintettel a vámpír nemére, az áldozat nemére, illetve arra, hogy a vámpír milyen alakot képes felölteni.

Mindent összevetve érdekes volt megismerkedni Le Fanu-val, üde színfolt volt itt a Zola-életmű után, egy bizonyos fokig szórakoztatott is, de összességében felejthető élménynek értékelem ezt az olvasást.

Utalás történik Az ezeregy éjszaka meséire és a Don Quijotéra.

Le Fanu-nak megjelent egy novellája a Kalandos históriák című gyűjteményes kötetben is, amelyből korábban A balszerencsés utazó és Az otrantói várkastély című novellákat olvastam.

Magyar vonatkozása is van a könyvnek, méghozzá épp a Carmillának. A főszereplő, Laura mondja a következőket: „Anyám ereiben nagy múltú magyar nemesek vére is csörgedezett, s a rengeteg kép közül, amelyek elfoglalni készültek szokott helyüket, sok általa származott ránk.”

„A szerelemnek erős és hathatós ösztökéje a világi rang; hisz minden bizonnyal a lélek rangjával párosul! Mert vajon a földesúr néhány elejtett szava nem ejti-é rabul a csinos fejőleány szívét, mely rezzenetlen ellenáll a derék parasztlegény férfias hódolatának? Hja, ez már a sora e hiú világnak.”

„Mikor a napnak ólom a lába, mikor a magányos lelket nyugtalan izgalom lángja emészti; mikor a nagymutató a kicsinytől tanulja a lépést, amaz meg mintha tetszhalálba dermedt volna; mikor az ember ásítozva dobol az ablaküvegen, míg formás orrát ugyanott laposra nyomja; mikor keservében már a pokolba koptatott melódiákat fújja-cifrázza, vagyis, amikor már sehogyan sem tudja, mit kezdjen magával – be’ nagy baj ilyenkor, hogy napjában egyszer ülhet csak neki a háromfogásos ünnepi ebédnek!”

„A szerelem, ha nem is vallás, mint az orákulum az imént állította, mindenesetre: babona. Hogy felgyújtja a képzeletet! Hogy eltompítja az agyat! Milyen hiszékennyé teszi a hívőt!”

„Hitem szerint az egész természeti világ nem más, mint végső kifejezése a szellemi világnak, amelyből származik, s amely egyedül élteti. Úgy hiszem, hogy az ember lényegében szellem, s hogy a szellem viszont valami szervezett lényeg, de szövetében olyan különböző attól, amit általában anyagnak nevezünk, mint a fény és a villamosság; hogy az ember testét a lehető legszószerintibb értelemben csupán ruhának kell tekintenünk, következésképpen a halál nem töri ketté az élők lényét, csupán elválasztja őket testüktől – ez a folyamat annak a pillanatában kezdődik el, amit halálnak nevezünk…”

„A fiatalok meggondolatlanul adják át magukat a tetszés, sőt a szeretet érzésének is.”

„A lányok hernyóként élnek ezen a világon, hogy pillangóvá érjenek, ha eljön a nyár; de előbb lárvák s álcába gubóznak…, s e szerint változnak hajlamaik, igényeik s felépítésük.”

„De az álom átkel a kőfalon is, fényt gyújt a sötétben vagy éppenséggel kioltja a fényt, s szereplői a lakatosmesterek gyalázatára járkálnak ki-be, kedvük szerint.”

„Elmesélem most az egyiket, noha jól tudom, mily hálátlan feladat hideg nyomdabetűkre fordítani le az élőszót, melyet oly színpompásan árnyalt az emberi hang és arckifejezés, az ódon szalon kandallójának, a körben ülők izgatott arcának látványa, a téli vihar zúgása, a csupasz faágak nyöszörgése, az ablaktábla és a függöny mögött időnként megreccsenő öreg ablakkeret, ha elsüvített előtte a szél.”

Volt már valamilyen földön túli élményed?