Henry Fielding: Joseph Andrews

/A bejegyzés eredeti keletkezési időpontja: 2016.08.29./

Túl vagyok hát Henry Fielding koránt sem könnyen beszerezhető másik listás regényén, a Joseph Andrews-on. Egész pontosan Joseph Andrews és barátja Mr. Abraham Adams kalandjai. És valóban. Sokszor nem is tudjuk eldönteni, hogy akkor most ki is a főszereplő.

A könyv végén szereplő tanulmány szerint ez volt Fielding első regénye (ami látszik is, majd később leírom, hogy miért). Többször is utal egy másik listást könyvre, Samuel Richardson Pamelájára. Sőt, ennek apropóján készült el ez a regény. A Pamela kigúnyolása lenne az egyik fő célja. Erre ugyan nem tudok egyelőre még reagálni, mert a Pamelát még nem volt szerencsém olvasni. Cselekményében és felépítésében azonban rendkívüli módon hasonlít a későbbi Tom Joneshoz. Sőt, azt is mondhatnám, hogy a Tom Jones a Joseph Andrews átdolgozott és kibővített változata. Ez a könyv rövidebb volt, nyersebb, lényegre törőbb. Ugyanakkor felfedezhető benne valamiféle fieldingi séma. Az alappozíció, hogy egy szegény gyereknek el kell hagynia korábbi lakhelyét, útja során veszélyesebbnél veszélyesebb kalandokba keveredik, végül fény derül egy-két titokra, ami egyenesbe hozza főhősünk életét, és boldogan él, míg meg nem hal.

De nézzük meg, hogy is néz ki ez pontosan a Joseph Andrews esetében. A könyv egy kötetes (a Tom Jonesszal ellentétben), de négy könyvre van osztva. Az első könyvben bemutatásra kerülnek a főbb szereplők, és megismerkedünk az alaphelyzettel. Joseph egy előkelő családnál szolgáló, okos, értelmes, lehetőségeihez mérten művelt és felettébb csinos. Szemet is vet rá az úrnője. Magával viszi Londonban, ahol végül is bevallja neki érzéseit, de elutasításra talál, így elbocsátja Josephet a szolgálatból.

A második könyv már arról szól, hogy Joseph Londonból próbál visszajutni abba a faluba, ahonnan származik. Persze ez nem megy olyan egyszerűen. Kalandok sora követi egymást. Félúton pedig csatlakozik Josephez barátja és pártfogója, Mr. Adams, aki egy elég érdekes figura, mert pap létére például rendkívül jól ért a botvívás mesterségéhez, és előszeretettel űzi is. Meg úgy egyébként is elég lazán kezeli papi mivoltát.

A harmadik könyv gyakorlatilag ugyanarról szól, mint a második. Azzal a különbséggel, hogy rögtön a könyv elején hőseink találkoznak egy családdal – és egy rejtéllyel. Ezt a rejtélyt természetesen nem fedem fel. J

A negyedik könyvben pedig hőseink megérkeznek a faluba, ahová tartottak. Megküzdenek még egy-két nehézséggel, de végül megoldódik a harmadik könyvbeli talány, és Mrs. Booby-t (akinél eredetileg Joseph szolgált) leszámítva minden szereplő boldogan él tovább, amíg meg nem hal.

Van benne minden, ami egy jó történethez kell: kalandok, rejtélyek, szerelem, csalódás, bosszú, ármánykodás, érdekes karakterek és humor is. Bár nem az az eget rengetően vicces könyv, azért meg tud nevettetni. Nekem főleg Mr. Adams karaktere tetszett, mert ahogy már fentebb is említettem, többnyire elég lazára veszi a figurát ahhoz képest, hogy pap. A másik kedvencem pedig Litylotty asszonyság volt, akiről azt kell tudni, hogy attól akar rendkívül műveltnek látszani, hogy mindenféle idegen szavakkal tűzdeli tele a mondandóját. Csak hát az esetek többségében maga sem érti ezeket a szavakat, úgyhogy néha elég cifrákat tud mondani.

Az egyetlen apróság, amit ennek a könyvnek kapcsán ki szeretnék emelni, hogy ez az első olyan könyv a listáról, aminek az előszavában kiemeli az író, hogy bármilyen jellegű egyezés a valósággal csak a véletlen műve. J

Összességében nem volt rossz. Sőt, egészen jó volt. Jókat derültem a fent említett két szereplőn. És úgy alapjában véve nem volt semmi probléma a sztorival. Csak hát… már láttunk ilyet ugyebár…

„Hallott-e már valaki a férfiúi erényességről?! Állította-e valaha akár a legnagyobb vagy a legtekintélyesebb férfiú, hogy rendelkezik ilyesmivel? A bíró, aki bünteti a bujaságot, vagy a pap, aki prédikál ellene – vajon érzi-e a legcsekélyebb lelkiismeretfurdalást, amikor saját maga tobzódik benne?”

„Kevéssel elégedettnek lenni nagyobb dolog, mint az egész világot birtokolni, mert a világ birtoklása mit sem ér elégedettség nélkül.”

„Amíg a lelkiismeretem tiszta, nem félek attól, amit ember tehet ellenem.”

Daniel Defoe: Moll Flanders

Robinson után Defoe újabb hősével ismerkedhettem meg, nevezetesen Moll Flandersszel, ahogy azt a könyv címe is mutatja. Bizonyos tekintetben nagyon hasznos volt számomra, hogy elolvastam ezt a művet. De először lássuk, miről is van szó benne.

Főhősünk, Moll életét követhetjük nyomon születésétől egészen kései öregkoráig. Börtönben jött világra, így tulajdonképpen árva gyermekként nevelkedett, de egy jószívű néni a szárnyai alá vette. Később, a néni halála után egy jómódú családhoz kerül. Pontosan nem derült ki számomra, hogy milyen minőségben lakott náluk. Nem cselédként, ez nyilvánvaló volt, de nem is volt teljes rangú tagja a családnak. De ez lényegtelen is. A lényeg, hogy itt kezdődnek Moll kalandjai, főként a család férfi tagjaival, ugyebár. És itt történik az első bűnbeesése is. Ami aztán valahogy életformává válik nála. Persze néhány dolog, amit ő még bűnnek tekint, a mai világban már nem számít szigorúan annak. Mivel nincsenek rokonai, és senkire nem számíthat az életben, úgy próbálja fenntartani magát, hogy előnyös házasságokat köt. Összesen ötször sikerül kimondania a boldogító igent, néhányszor pedig ugyan nem jut el az oltár elé, de azért talál magának adakozó kedvű „barátokat”. Aztán drámai fordulatot vesz az élete, mikor idősebb korára megözvegyül. Ekkor ugyanis már nem számíthat arra, hogy bárki udvarolna neki, így más anyagi források után kell néznie. Fél a szegénységtől, az éhezéstől, így amikor először nyílik alkalma a lopásra, gondolkodás nélkül megteszi. Aztán ez lesz az új életformája, és nagyon keményen űzi majd az ipart. Persze ő maga is megállapítja egy helyen, hogy addig jár a korsó a kútra, amíg el nem törik, azaz szinte törvényszerű, hogy valamikor majd elkapják. London leghírhedtebb börtönébe kerül, és várja, hogy kivégezzék, de enyhítést kap, és kérvényezheti, hogy deportálják Amerikába. Még a börtönben találkozik az egyik korábbi férjével, akit rábeszél, hogy tartson vele. A férfi így is tesz, és megérkezésük után kis csellel szinte azonnal földhöz jutnak, amiből meggazdagodnak, és boldogan élnek… Hát, egészen a könyv végéig, mert a halálukig nem jutunk el.

De miről is szól ez a könyv mindezek mellett? A bűnről, a bűnhődésről, a boldogságról. A bűnről és a bűnhődésről, amelyek kétségtelenül mindig párban járnak. Egyik sem létezik a másik nélkül. Részletes képet kapunk arról, hogy Moll hogyan süllyed egyre mélyebbre és mélyebbre a bűnözésben. Látjuk a motivációit, és azt is, hogy ezek a motivációk hogyan változnak meg az idő előrehaladtával. Azonban a bűnökhöz képest a bűnhődés egészen rövidnek tűnik. A börtönben eltöltött idő, és Moll beszélgetései egy pappal elsőre nincsenek egyensúlyban a korábbi oldalakon olvasott dolgokkal. Ezt az egyensúlyt próbálja feloldani a halálbüntetés riasztó képe, de bevallom őszintén, valahogy nem jár sikerrel. Ennek az lehet az oka, hogy az egész könyv olyan száraz, mint egy kupac lehullott őszi falevél. Színesnek színes, és viszonylag sűrűn említ érzelmeket, de én semmit sem éreztem az egész könyv olvasása alatt. Semmilyen érzelmet sem váltott ki belőlem ez a könyv, és valószínűleg emiatt nem is került közel a szívemhez ez a történet. Pedig higgyétek el, voltak benne szerelmes jelenetek, szenvedések, izgalmak. De minden olyan tényszerűen volt megjelenítve, hogy egyszerűen csak elsiklottam az események felett.

Később aztán ezen rágódva rájöttem, hogy a Robinsonnal is ez lehetett a probléma. Vagyis ez a száraz, tényszerű írásmód Defoe jellegzetessége lehet, és hiába talál ki kalandos és érdekes történeteket, valahogy nem tudja jól átadni. Legalábbis nekem nem jön be ez a fajta stílus.

Egyetlen egy rész volt (mert persze mindig vannak kivételek), ahol az érzelemkeltésnek némi szikrája felvillant. Ez pedig egy levél volt, amelyet Moll négyes számú férje küldött a nőnek. Egyébként is az összes férje közül a vele való kapcsolata volt a legérdekesebb, és az a levél eléggé szívhez szóló volt, pláne az előzmények tükrében.

A boldogságról is szól ez a könyv. A boldogságkeresésről. És a pénzről. De jelen esetben a boldogság totálisan egyenlő a pénzzel. Moll már gyerekkorában arra vágyik, hogy ne kelljen cselédnek mennie, hanem annyit kereshessen a varrással, hogy el tudja tartani magát. Aztán gazdag pasikat szemel ki magának, akik eltartják. Aztán értékes dolgokat lop, és eladja őket, hogy pénzhez jusson. És amikor már van neki elég, akkor is folytatja, hogy még több legyen. Semmi más nem derült ki erről a nőről, csakis az, hogy a pénz az egyetlen dolog, ami őt boldoggá teszi. Kicsit megértettem, hiszen a mai világban is úgy van ez, hogy ha nincs pénzed, akkor elég nehéz az élet, és akkor olyasmiket kell csinálnod, olyan helyen kell dolgoznod, ahol nem akarsz. De attól még az embereknek általában vannak hobbijai, vagy más egyéb dolgai, amiket szeret csinálni. De Mollnál ez olyannyira nincs így, hogy még a saját gyerekeit is lepasszolja, mondván, hogy ő nem tudna megfelelő életkörülményeket biztosítani nekik. De még csak meg sem próbálja! Sőt, azt sem próbálja meg, hogy akkor legalább ne essen teherbe. Teljesen értéktelennek éreztem a gyereket ebben a könyvben, és ez őszintén megdöbbentett.

Magáról a könyvről egyébként megint csak az jutott eszembe, hogy királytükör. És tudom, hogy ez még mindig nem az, de ebben is megfogalmazódik a tanítás, a figyelemfelkeltés célja: „Hadd szolgáljon egy teljességgel romlott és teljességgel szerencsétlen teremtés élettapasztalata a hasznos intelmek tárházául mindazoknak, akik olvassák.” Ami tök jó, de szerintem inkább csak ötleteket ad. Vagy a fene tudja. Számomra teljesen nyilvánvaló, hogy lopni bűn. Ami nem a tiéd, azt ne vedd el. Szóval ebből a szempontból kicsit idejétmúltnak érzem, de közben mégsem, mert a lopás olyan bűn, ami mindig is jelen lesz az emberek közt. De nem hiszem, hogy sok embert ez a könyv csábítana vissza a jó útra. Vagy ki tudja? Csinálni kéne egyszer erről egy kutatást…

Azért Defoe írói stílusának felfedezése mellett más érdekességekkel is szolgált a könyv. Például csodálkozva olvastam ezt a deportálás dolgot. Pontosan nem derült ki, vagy legalábbis nem emlékszem rá, hogy hogy működött, vagyis milyen bűnt elkövetetteket deportáltak, vagy kik kérvényezhették ezt. Egyszerűen csak felpakolták őket egy hajóra, és átvitték őket Amerikába az angol gyarmatokra (nyilvánvalóan), és ott eladták őket rabszolgának. És ha letöltötték a büntetésüket, ott maradhattak, földet vásárolhattak, és meg is gazdagodhattak, ahogy ez egyébként Mollal is történt.

Még nem tudtam eldönteni, hogy tetszett-e ez a könyv, vagy sem. Sok olyan dolog volt benne, amivel én magam nem értek egyet. Ebből a szempontból nem tetszett. De ha azt nézem, hogy egy érdekes és kalandos élettörténetet olvashattam, úgy jó volt. Szerintem a tanítói célját sem tudja betölteni, több szempontból sem. Ez megint csak a mérleg negatív oldalára kerül. És a szárazsága is, meg az, hogy olyan barokkos körmondatok voltak benne, hogy alig tudtam idézeteket kiszedni.

Szóval végeredményben a negatív oldal felé billen ki a mérleg, mégsem mondanám azt, hogy rossz könyv. A kedvencem ugyan nem lesz, de nem rossz. És emiatt a deportálósdi miatt pedig különösen megérte elolvasni. Szeretem az ilyen apró információmorzsákat.

„…ha egyszer megkeményedtünk a bűnben, nem hat ránk semmilyen félelem, és hiába óv bármiféle példa.”

„Azok, akiket általában tisztességes embereknek tartanak, néha semmivel se jobbak a többinél, csak jobban tudnak vigyázni a hírükre, vagy ha úgy tetszik, jobban értenek a képmutatáshoz.”

„…a bűn egyszeri elkövetése csak szomorú nyitánya a bűn megismétlésének, mert minden meggondolás elpárolog, ha a kísértés megújul.”

Tom Jones - összefoglaló

Már a második kötet közepénél éreztem, hogy ezt a művet teljesen felesleges volt kötetenként elemezgetni, de már mindegy. Így legalább megspórolok egy kis időt, mert a történetével már nem kell foglalkoznom, azt nagyvonalakban bemutattam. Írtam a szerkezetéről is az első kötet kapcsán, ez a másodikban sem változott. Bár a végére sem jöttem rá, mi volt a logika a felosztásban. Talán nincs is benne logika. Szóval akkor miről is írjak most…

Nos, három fontos dolog jutott eszembe: műfaj, lélekbúvárkodás és karakterek. Vegyük sorban.

Az első kötet boncolgatásának rögtön az elején említettem, hogy nem igazán tudtam, hogy ez vajon szerelmes regény vagy kalandregény. Azóta egy kissé kibővítettem a lehetőségeket, mert akár lehet a Simplicissimushoz hasonló pikareszk regény is. De miután utánaolvastam, kiderült, hogy lehet polgári realista regény, valamint az író saját meghatározása szerint prózában megírt polgári eposzparódia. Erről az egész katyvaszról pedig az jutott eszembe, hogy én ezt mennyire utálom. Néha én is szeretek túlbonyolítani dolgokat, de ha olyasmiről van szó, ami sok százezer embert érint, akkor az egyszerűség híve vagyok. Egy könyv műfaja pedig elég sok embert érint. Már a pikareszk regény megjelölést is nehezemre esett anno feldolgozni, a polgári realista regényt pedig alig tudom értelmezni. Lehet, hogy ez egyfajta szegénységi bizonyítvány, és felmerülhetne a kérdés, hogy ha ennyire tudatlan vagyok, minek foglalkozok egyáltalán könyvekkel és olvasással, de tiltakozom. Én ezt egyszerűen csak hülyeségnek tartom, és ennél fogva nem érzek késztetést arra, hogy elmerüljek ennek a világában, és tanulmányozzam a különböző műfajokat. Felesleges. És ami felesleges, az fáj nekem. Ezért ha csak nem kényszerítenek rá, akkor nem teszem. Ugorjunk is a második pontra. (Részemről ez továbbra is egy szerelmes-kalandregény. És ez minden fő információt elárul. Van benne szerelem meg kaland is. Több infó nem szükséges.)

Szintén az első kötetnél említettem, hogy úgy éreztem, az író csak felhasználja az eseményeket azért, hogy lélekbúvárkodhasson. Így a végére talán kiegyeznék egy egyensúlyi helyzetben. A cselekmény is fontos volt, és az elemzés is. Az elemzés, ami néha csak egy fél mondatos megjegyzés volt, máskor egy bekezdésnyi leírás, de szerintem mindig jó helyen volt, és mindig ütött. Egyáltalán nem éreztem túlzó magyarázkodásnak. Az egyetlen negatív dolog, amit felróhatok, hogy túl nyilvánvalóan használta az író a sztereotípiákat, de talán efelett is szemet hunyhatunk, ha tekintetbe vesszük, milyen korai műről is van szó. (Bár összehasonlítva például a Cléves hercegnővel… Na de ne, ebbe inkább ne is menjünk bele. Minden könyvet saját maga alapján ítéljünk meg, ne hasonlítgassuk máshoz. Bár ez az összehasonlítgatás óhatatlanul elkerülhetetlen a személyes kedvencek kiválasztásánál, aminél Cléves hercegnő fennmarad a rostán, Tom Jones viszont kérlelhetetlenül lehullik. De nem a sztereotípiák miatt.)

Végül a karakterekről. Az előbb bíráltam a könyvet a sztereotípiák miatt. Kétségtelen, hogy Tom Jones (ahogy ezt is említettem már korábban) a „szegény embert az ág is húzza” tipikus esete. Még ha jót csinál, az is rosszul sül el. De a személyisége ennek ellenére nagyon is összetett. És nem csak az övé. Nem azt mondom, hogy nincsenek benne fekete-fehér karakterek, mert ott van például Blifil, akit az elejétől fogva lehet utálni, mert egy gusztustalan, mocsok, szemét, dög. Vagy például a fogadósok nagy része, akik kizárólag az anyagi haszonszerzést tartják szem előtt. De a könyv tele van izgalmas emberekkel. Tom még a leglogikátlanabb tetteit is próbálja észérvekkel alátámasztani, és sokszor hiszi magáról, hogy teljesen ártatlan, holott nem az. Sophia lehetne az egyik tisztán fehér karakter a könyvben, a gyermeki engedelmesség mintapéldánya, de a Blifil iránti undora olyasmire készteti, ami megdöbbent. Allworthy uram se az a végtelenül jótét lélek, akinek először hisszük. Bizony hamar kiderül róla, hogy ő is csak egy gyarló ember, aki súlyos hibákat tud elkövetni. És még lehetne folytatni a sort. Egyszóval az események lehet, hogy sztereotípiák alapján működnek, de a karakterek, ők nagyon is emberiek, és ez a fantasztikus ebben a könyvben.

És hogy mégis miért hullana ki a kedvenc rostán? Mostanában belefutottam egy-két ilyen végtelennek tűnő történetbe, és arra jöttem rá, hogy sokkal jobban tetszenek az olyan könyvek, amik inkább rövidek, és nagyobbat csattan bennük a poén. Azt nem lehet felróni ennek a könyvnek, hogy ne lett volna meg minden eseménynek a helye. Minden okkal történt, minden előrevitte a cselekményt. Nekem mégis hosszú volt. Főként azt a részt untam nagyon, ami Jones csatangolásáról szólt Allworthy birtoka és London közt. Nem tudom, miért, de én nagyon nem találtam szórakoztatónak azokat a részeket.

Ezek lettek volna mélyenszántó gondolataim Tom Jonesról. A következőkben pedig visszatérek Defoe-hoz, és reményeim szerint pontosan egy hét múlva jövök a Moll Flandersszel.

Henry Fielding: Tom Jones 2. kötet

Ha emlékeim nem csalnak, ott hagytuk abba a történetet az előző kötetben, hogy főhősünk, Thomas Jones nincstelen csavargóvá vált. Ez folytatódik a második kötetben is. Végigkísérhetjük kalandos utazását egészen addig, hogy elérkezik Londonig. Ott aztán még különösebb dolgok történnek meg vele. Többé-kevésbé Sophia iránti szerelme vezérli a tetteit, de azért kijut neki a szerencsétlenségből, s már-már úgy tűnik, hogy végleg elveszett, sohasem lehet boldog. De akkor természetesen kiderülnek a turpisságok, mindenki rájön az igazságra (Többek közt kiderül például az is, hogy kik Tom szülei. Elég kézenfekvő a megoldás, most valahogy mégsem jöttem rá.), s a szereplők többsége boldogan él, amíg meg nem hal.

Sok mást nem tudok mondani, ami kifejezetten erre a kötetre lett volna jellemző. Kicsit pont fordítottja volt az első kötetnek: ennek az eleje volt kínszenvedés, míg Tom meg nem érkezett a fővárosba. Ott aztán már ténylegesen a végkifejlet felé indultak meg az események, és még onnan is bőven sok minden történt, de az legalább már tényleg kapcsolódott a fő történetszálhoz, és a szereplők is állandósultak.

Továbbra is olvasásra ajánlom minden könyv első fejezetét, amelyekben az író az írásról, a kritikusokról és más effélékről elmélkedik, mert mind nagyon szórakoztató, és nagyon igaz. Továbbá kiemelnék még egy apró mellékszálat, ami nekem nagyon tetszett, nagyon megható volt, méghozzá Tom egyik újdonsült, londoni barátjának Nightingale-nek a szerelmi történetét, és házasságát Nancy-vel. Csuda édes egy páros!

Mást most nem tudok írni, az általános gondolataimat és a nagy végigazságokat (legalábbis a saját igazságaimat) pedig majd az összefoglalóban szeretném megosztani.

„Annyi bizonyos: a tolvaj hozzá képest ártatlan; legtöbbször a gyilkos sem versenyezhet bűnével, hiszen a rágalom kegyetlenebb fegyver, mint a kard, mert a vele ejtett sebek mindig gyógyíthatatlanok.”

„De nemcsak azért olyan förtelmes vétek a rágalmazás, mert annyi szörnyű bajt okoz, és eszközei annyira gyalázatosak: más körülmények még csak súlyosbítják szörnyű voltát; hiszen legtöbbször nem bosszú a rúgója, és hasznot is csak ritkán ígér, legfeljebb annyiban: a sötétlelkű, ördögi természetű embereknek kéjt okoz az a gondolat, hogy másokat romlásba és pusztulásba dönthetnek.”

„Bevallom, a magam részéről egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy a férfi szándékai tisztességesek. Így szokták ugyanis mondani, ha házasság útján rabolják el egy nő vagyonát.”

„…mennyire visszariasztja az egyszerű embereket a bűntől, ha annak gyűlöletes voltát a magas rangúakban szemléltetjük előttük.”

„…a magas rangú emberek gyakran túlbecsülik magukat. Azt hiszik, hogy csak ők az igazi rafinált gazfickók, pedig a legegyszerűbb emberek sem estek a fejük lágyára! Hányszor, de hányszor lefőzik az előkelőket!”

„Túlságosan finom szálakból volt szőve a lelke ahhoz, semhogy elviselhesse a gondolatot: bármennyire mentik is a körülmények, mégiscsak hazudott.”

„Ilyen az ember: a legvilágosabb okfejtésre is süketek maradunk, ha olyan szenvedélyünk ellen érvel valaki, amely uralkodik rajtunk.”

„…sem a történelem, sem a mondák nem emlékeznek meg egyetlen esetről sem, hogy a józan ész segítségével és érveinek erejével bárki diadalt aratott volna a megrögzött kapzsiságon.”

„ – Ugyan már – mondta a nagybácsi -, a becsület az csak emberi csinálmány, és minthogy az ember maga teremtette magának, hát úgy irányíthatja, úgy kormányozhatja, ahogy neki tetszik.”

„A végsőkig finomult plátói szerelem, amelynek semmi köze a testhez, a tisztán és tökéletesen szellemi természetű, egyedül az emberiség női felének sajátja.”

„Az igaz barát kitartása és hűsége oly mérhetetlen vigasz a bajban, hogy ha az átmeneti és orvosolható, akkor busás kárpótlást jelent.”

„A nők a maguk finomságában el sem tudják képzelni, mily durvák vagyunk mi, férfiak, és hogy van egyfajta könnyű szerelem, amelynek semmi köze a szívhez.”

És mielőtt búcsúznék, ezúton szeretnék mindenkinek, aki erre téved, boldog nyuszit kívánni! :) (A kép egy saját alkotásom részlete.)

Henry Fielding: Tom Jones 1. kötet

Henry Fielding megajándékozott bennünket két kötetnyi… nem is tudom…, szerelmeskalandregénnyel. Még csak az elsőt sikerült kivégeznem, amelynek mondjuk 80%-a volt szerelmes, és 20%-a kaland. Technikailag durván 500 oldal, könyvekre (azaz egy fizikai könyvön belül nagyobb egységekre) osztva, a könyvek pedig fejezetekre. Ez az első kötet kilenc könyvet tartalmazott. Próbáltam rájönni, hogy mi lehet a szisztéma, amiért szükség volt erre a felosztásra, de erre még nem jöttem rá. Illetve túl sok szisztémát találtam. Úgyhogy ezt egyelőre még nem fejtegetném nagyon, várjuk ki a végét.

Ami a történetet illeti, a 80%-a fenomenális. Főhősünket, Tom Jonest még csecsemőkorában megismerjük, ő ugyanis egy törvénytelen gyerek, aki roppant szerencsés módon egy földesúr házába kerül rögtön a születése után. Ott nevelkedik fel együtt a földesúr nővérének gyermekével. Jó pajtások lesznek, bár az hamar kiderül, hogy a személyiségük teljesen más. A törvényes gyerek, Blifil ifiúr ugyanis genetikailag hordozza magában a gazdagok minden rossz tulajdonságát. (Sztereotípiák, tádám…) Szóval ő a gonosz, aki időnként próbálja kitúrni szegény Tom Jonest a helyéről. Tomról pedig az a mondás jut eszembe, hogy szegény embert még az ág is húzza. Vagyis hiába próbál ő mindent jól csinálni, valahogy rosszul sülnek el a dolgok. De egészen addig kitart a szerencséje, amíg bele nem szerelmesedik a szomszéd földesúr lányába. Ezt a lányt azonban Blifil is kiszemelte magának. Na nem a szépségéért, hanem inkább az örökségéért. És mivel az ő társadalmi helyzete jobban passzol a lányéhoz, Sophiáéhoz, ezért a szülők meg is írják a házassági szerződést. Sajnos vagy szerencsére azonban Sophia viszonozza Tom érzéseit, de ebből kifolyólag Tomnak repülnie kell, fogadott apja gyakorlatilag kitagadja csak azért, mert szerelmes. (Próbálok nem fennakadni ezen, hiszen még mindig csak ezerhétszáz-akármennyit írunk.)

Egészen eddig a pontig nagyon-nagyon szerettem ezt a könyvet. De ezután valami olyan mértékű szerencsétlenkedés következik, amire valahogy én most nem vagyok vevő. Tomból gyakorlatilag útonálló lesz. Elhagyja a cuccait, ide-oda csapódik a nagyvilágban. Történnek vele váratlan és hihetetlen dolgok, de egyelőre még nem igazán látom, hogy mi fog kisülni ebből a nagy összevisszaságból. Éppen ezért nem is szeretném leszólni ezt a művet, hiszen a nagyobb része tetszett, és még hátravan egy teljes kötet újabb 500 oldallal.

Nézzük meg most tehát azt, hogy miért is tetszett. Először is azért, mert fogalmam sem volt, mire számítsak ettől a könyvtől. Nem kerestem rá előtte a neten, és semmilyen előismerettel nem rendelkeztem róla. A címe sem mond túl sokat, hiszen csak egy név, amiből mondjuk sejtettem, hogy akkor valószínűleg ő lesz a főszereplő, de ez nem árult el semmit arról, hogy mégis milyen lesz a sztori. Ebből kifolyólag minden egyes fejezet újabb és újabb meglepetéseket tartogatott.

Aztán már az első oldalakon megdöbbentett az emberismeretével. De ez az emberismeret eltért a korábbiaktól (már a listán lévő korábbiaktól). Fielding nem csak leírta a megfigyeléseit az emberek viselkedésével kapcsolatban, és próbált összefüggésbe hozni dolgokat, hanem elemezte is az egyes tulajdonságokat és eseményeket. Ez pedig egyrészt újszerűen hatott, és felüdített. Másrészt ismét megállapíthattam, hogy nincs új a nap alatt. (Oké, így visszagondolva már a Simplicissimusban is megjelentek ilyesfajta elemezgetések, de ebben a műben ez sokkal töményebb. Mintha ennek már nem az események megörökítése lenne a célja, hanem csak felhasználja az eseményeket az elemzés érdekében.)

Az is nagyon tetszett, hogy érdekesen lett megszerkesztve a könyv. Nem tudom, hogy ez mennyire volt tudatos, vagy az volt-e egyáltalán, de mindenesetre szerintem nagyon találó volt. Sokszor előfordult ugyanis olyan, hogy egy-egy fejezet elsőre teljesen jelentéktelennek tűnő eseményeket mutatott be. De később ezek az események mind szerves részei lettek a cselekménynek. Néha az elején bosszankodtam is, mikor ilyen részhez értem, de aztán felcsillant a szemem, mikor rájöttem, hogy mégsem volt teljesen céltalan megemlíteni ezt vagy azt. Így egy idő után már folyton kombináltam, hogy vajon ebből vagy abból mi fog kisülni.

Nagyjából ezek voltak azok a dolgok, meg persze maga a történet is, amik az első kötetben nagyon tetszettek. De még mielőtt jönnének az idézetek, szeretnék néhány konkrét fejezetet olvasásra ajánlani.

o   Minden könyv első fejezetét. Ezek ugyanis nem kapcsolódnak szorosan a történethez, hanem egyfajta bevezetők, amelyben az író az írásról ír. Ez mondjuk főleg azoknak lehet érdekes, akiket egyébként is érdekel az írás.

o   3. könyv 3. fejezet, amelyben egy filozófus, valamint Jones és Blifil urak házi tanítója arról vitatkoznak, hogy létezhet-e becsület függetlenül a vallástól.

o   5. könyv 12. fejezet, amelyben van két bekezdés a háborúról, és hogy hogyan kellene megvívni azokat. Rendkívül érdekes elgondolás.

Végül még két apró megjegyzés az idézetek előtt. Először is egy magyar vonatkozás: a 267. oldalon Mária Terézia seregeit emlegetik. (Fenemód tájékozottak voltak akkoriban az emberek, pedig még nem is volt internet.) Valamint a 422. oldalon felbukkan egy korábbi könyv a listáról, a Robinson Crusoe.

„…az irgalmasság nem egyéb, mint a vétkesek megbüntetése.”

„De nincs vakabb annál a túlbuzgóságnál, amely az igazságosság híveit a bűnösök ellen hajtja.”

„A … kellemetlen félszegséget persze könnyen ki lehet kúrálni, ha valaki már egészen fiatalon nagyvárosba megy nevelkedni…”

„Joggal tekinthetjük a világot egy hatalmas gépezetnek, amelyben az óriási kerekeket parányi s csupán a legélesebb szemnek látható kerekecskék hozzák először mozgásba.”

„Őszintén szólva semmi sem tévesebb, mint az az általánosan elfogadott vélemény, hogy akik részegségükben rosszindulatúak és összeférhetetlenek – józanon igen derék emberek. Az igazság az, hogy a szesz nem változtatja ellenkezőjére az ember természetét, és nem is teremt a semmiből olyan szenvedélyeket, amelyek azelőtt nem éltek már bennük. Mindössze a józan ész fegyelmét szünteti meg, és így olyan vonásokat leplez le az emberekben, amelyeket józan állapotban ügyesen el tudnak titkolni.”

„Az igazság az, hogy éppen a legbölcsebb embereknek van a legtöbb esélyük arra, hogy minden földi jót megszerezzenek maguknak, mert a mértékletesség, amelyre a bölcsesség tanít meg bennünket, a legbiztosabb út az ésszerű vagyongyűjtéshez; egyedül ez tesz tehát képessé arra, hogy sokféle gyönyört megízleljünk. A bölcs ember mindenfajta étvágyát és mindenfajta szenvedélyét kielégíti, az ostoba viszont egy miatt az összes többit odadobja.”

„A derék és jószívű embereknek bizony jól meg kellene gondolniuk, hogy eltaszítsanak-e valakit, aki rájuk szorul, mert ez azzal a következménnyel jár, hogy mindenki eltaszítja a szerencsétlent.”

„Elég gyakori…, hogy az emberek egyedül a félelemnek tudnak be bizonyos cselekedeteket, pedig nagyrészt szeretetből származnak.”

„…nem tudom, hogy van ez, de annyi bizonyos, hogy azok az emberek, akik az előkelőkből élnek, sokkal arcátlanabbak a közönséges halandókkal, mintha maguk is a felső tízezerhez tartoznának.”

„Az érdek valóban igazi csodaszer, …, pillanatok alatt eljut a testnek abba a részébe, ahol hatnia kell, legyen az a nyelv, a kéz vagy bármely más szerv, és alig történik meg, hogy ne hozza meg azonnal a kívánt hatást.”

Charlotte Bronte: Jane Eyre

Extra spoiler veszély! Igen, le fogom lőni az egyik nagy poént, de úgy érzem, enélkül most nem tudok erről a könyvről írni. Szóval, aki még nem olvasta ezt a könyvet, de szeretné, és szüksége van az újdonság varázsára, az kérem, most klikkeljen a jobb felső sarokban a piros X-re.

Én szóltam!

…

Szóóóóóóóóóval… Egészen Ádámtól és Évától kell kezdenem ennek a történetnek a jellemzését (ami meglehetősen hatalmas érzelmi cunamikat indukált bennem, szóval előre is elnézést az esetleges csapongásért és értelmetlenségekért). Az úgy volt, hogy évekkel ezelőtt, még gimis koromban egyszer a Büszkeség és balítéletet (későbbiekben Bb) kértem szülinapomra a nagyszüleimtől, mert kíváncsi voltam, ki az a roppant sármos és lovagias Mr. Darcy, akiről mindenki áradozik. El is olvastam, és nagyon pofára is estem. Nem tetszett. Sem a büszkeséget, sem a balítéletet nem láttam benne, rendkívül vontatott volt és unalmas. (De rajta van a listán, tervezem is, hogy újraolvasom, hátha csak az ifjonti hév miatt volt a csalódásom.) Egyszóval Mr. Darcy engem nagyon-nagyon nem nyűgözött le. Ilyen előzményekkel éldegéltem, amíg egyik barátnőm a figyelmembe nem ajánlotta a Jane Eyre-t. Bevallom őszintén, először a filmet néztem meg (a 2011-es verziót). Azt most nem részletezném, hogy tulajdonképpen mi vitt rá arra, hogy megnézzem (Michael Fassbender), de az a lényeg, hogy fogtam magam, meg a rettentő sok előítéletemet a klasszikus-romantikus művekkel szemben, és egy sötét januári estén leültem, és megnéztem. Rögtön utána pedig elkezdtem olvasni.

(Igen, talán úgy tűnhet, mintha én itt most főleg a filmről hadoválnék, de higgyétek el, a film majdhogynem egy az egyben ugyanaz, mint a könyv. A különbségekről pedig a bejegyzés végén majd ejtek pár szót.)

Furán, érthetetlenül és félelmetesen kezdődött, szóval kicsit jobb esélyekkel indult, mint a Bb, de azért az ember nagyon is előítéletes tud lenni, úgyhogy gyanakodva kísértem további figyelemmel főhősünk, Jane Eyre szenvedéseit. Bár halkan megjegyzem, mélyen együtt tudtam érezni vele mindenféle tekintetben, akár ha a gyermekkori szenvedéseit, szerelmét, belső tépelődéseit említeném.

Addig, hogy tiltott és lehetetlen szerelembe esett munkaadójával, egészen sablonosnak bizonyult a történet, de barátnőm révén tudtam, hogy valami súlyos titok gátat fog vetni bimbózó románcuknak (ami, ó, te jó ég, olyan gyönyörű, hogy nem lehet leírni). És azt hittem, ennyi lesz az egész sztori. Könnyes búcsút vesznek, miután kiderül, hogy soha az életben nem lehetnek egymáséi, és kész. De nem ez történt.

Már éppen boldogan élhettek volna, amikor fény derült a titokra, ami valahogy önmagában is valahogy olyan furcsán romantikus volt (ezt nem fogom lelőni!), de aztán a film valahogy csak nem akart véget érni. Gondoltam, Jane valahogy mégis révbe ér, bár fogalmam sem volt, hogy teheti túl magát az ember egy ekkora szerelmen. Aztán kiderült, hogy Jane sem tudta túltenni magát. Eddig is szimpatikus volt, de ezzel csak még inkább rokon léleknek éreztem. És ez volt az a pillanat, ami végérvényesen beszippantott. Mikor láttam, hogy nem, bármennyire is próbálja, nem tudja túltenni magát. Visszamegy hozzá, és megkeresi. És ekkor megszólalt a fejemben az előítéletem fölényeskedő hangja, hogy ezek ketten úgysem lehetnek boldogok együtt, mert hiszen ez egy klasszikus tele tragédiákkal, meg minden. Gyanúm pedig beigazolódni látszódott, amikor Jane eldöntötte, hogy visszatér szerelméhez, de a házat, ahol együtt éltek, leégve találta. Benne ott körözött, mintegy vészmadárként a régi házvezetőnő (aki egyébként külön érdekes karakter), és a fejemben lévő hang ismét dumálni kezdett, hogy na, mindjárt közli a legrosszabbat, hogy itt mindenki meghalt, én meg majd jól telesírhatok ezernyi zsebkendőt, mert a szívem mélyén ekkor már őszintén drukkoltam Jane-nek. És akkor valami olyasmi történt, amire talán számítottam volna, ha nincsenek az előítéleteim, de azóta is hálás vagyok nekik, mert így megakadályozták, hogy kitaláljam, hogy mi fog történni. Mr. Edward Fairfax Rochester élt. Életben volt. Nem volt tökéletes, mert megsérült a tűzben, de élt, és Jane odament hozzá, és boldogan éltek, míg meg nem haltak. Én pedig nem hogy ezernyi, de százezernyi zsebkendőt bőgtem tele, és hitetlenül bámultam a képernyőt, bár az igaz, hogy a könnyeimtől nem sokat láttam belőle, és arra gondoltam, hogy ott helyben és abban a pillanatban ki fog szakadni a szívem, annyira fájdalmasan szép volt ennek a történetnek a vége.

Na, most megpróbálom valahogy értelmesen összefoglalni. Szóval az volt a lényeg, hogy két ember a legforróbb szerelemmel szeretik egymást, de valami miatt nem lehetnek egymáséi. Szenvednek egymás nélkül, és Jane nem bírja tovább, sutba dobja a józan eszét, és rohanna vissza a szerelméhez, de csak a leégett kastélyt találja helyette, és az embernek már épp megszakadna a szíve, ököllel csapna a falba, és felkiáltana, hogy miért, Istenem, miért nem lehetnek együtt ezek ketten, mikor majd meghalnak egymásért. Annyira fáj az egész, hogy komolyan, én nézőként (és később olvasóként) majd meghaltam a kínlódástól. És akkor puff, jön a mámoros feláldozás, hiszen az, akit mindennél jobban szeretsz, él, és a tiéd lehet, mert már semmi nem áll az utatokba. És kit érdekel, hogy már nem olyan, mint új korában, de akkor is él, és szeretheted életed végéig. (Ajj, imádok szerelmes lenni!)

Most megpróbálom összefoglalni, hogy miért is tetszett. Nagyon-nagyon együtt tudtam érezni a két főszereplővel. Bármit is tettek, megértettem a motivációikat, és szerettem őket, és szerettem, hogy szeretik egymást. És hogy szeretik egymást! Gyönyörűségesen. Kicsit sajnáltam is, hogy az oldalszámhoz képest olyan kevés idő jutott nekik együtt, mert még olvastam volna a beszélgetéseiket. Imádtam, ahogy évődnek. Nem csak egymással, magukkal is. Ahogy képtelenek dűlőre jutni saját magukkal, mert a józan ész azt diktálná, hogy ne szeressenek egymásba, de mégis, az érzelmek, ha elég erősek, bármekkora gátat át tudnak szakítani. Ráadásul a könyvben ez ugye még részletesebben, és gyönyörű szépen van leírva.

A szerelemtől eltekintve is együtt tudtam érezni Jane-nel, bár azt hiszem, én koránt sem vagyok olyan szilárd jellem, mint ő. Talán éppen ezért is valahogy fel is néztem rá.

Néhány mellékszereplő is érdekes volt, bár rájuk talán nem tudnám azt mondani, hogy tetszettek. Helen Burns szép karakter volt, bár számomra kicsit hihetetlen, hogy gyerekként bárki is rendelkezhet olyan mély és komoly világlátással, mint ő. Mrs. Fairfax, a házvezetőnő is tetszett, főleg, miután kiderült, hogy minden cselekedetét az őszinte jószándék vezérelte. Blanche Ingram a filmben nem volt túl kidolgozott, a könyvben viszont tetszett az erős, negatív karaktere, bár a könyvben is főként Jane gondolatai festik le őt igazán, nem maguk a cselekedetei. Mr. Mason a filmben is fontos szerepet játszott, de a személye jobban megérthető a könyvben. (Őt kifejezetten lett volna kedvem megfojtani.) Mr. St John pedig sokkal, de sokkal erősebb a könyvben, de épp ezért fájdalmasabb is a vele való találkozás.

Nagyon tetszett Jane világlátása is, és ez a könyvben értelemszerűen sokkal hangsúlyosabb. Kifejezetten tetszett például az a rész, amikor hosszú távollét után újra találkozott a két Reed lánnyal, és ahogy magában jellemezte őket, az egy szép példája az éleslátásának és az emberismeretének. (Vagy például amikor megfigyeli Mr. Rochester és Blanche Ingram kapcsolatát.)

Mr. Rochester tetteivel, gondolataival és érzéseivel is mélyen együtt érzek. És számomra – talán éppen ezért - messze lepipálja Mr. Darcyt.

És hogy mi különbség volt a film és a könyv közt? Azt először is le kell szögeznem, hogy ilyen könyvhű adaptációt még nem láttam. De természetesen nem lehet mindent megvalósítani a filmvásznon. Ez persze fordítva is igaz. Például a filmben az egyik kedvenc jelenetem a könyvben teljesen jelentéktelen momentum. Viszont néhány dolgot a film alapján én először teljesen másképp értelmeztem, és bevallom, éppen ezért a film kicsit jobban is tetszett. Ez főként arra a részre vonatkozik, hogy miért dönt úgy Jane a történet végén, hogy visszatér Rochesterhez. A film alapján meg voltam győződve róla, hogy annyira szereti, hogy nem tud lemondani róla. A könyvben azért ez egy kicsit árnyaltabb, de felülemelkedtem, mert a lényeg, az újra egymásra találás ott is megvan.

A titok lelepleződésének oka is máshogy, és véleményem szerint hihetőbben van a könyvben, bár úgy emlékszem, ott is csak utólag derülnek ki a hogyanok és a miértek.

Minden más ugyanaz. Nem is akarok tovább ömlengeni. Gyönyörűségesnél is sokkal szebb szerelmi történet, és új kedvenc. Jöjjenek az idézetek. (Én meg megyek, és pityergek még kicsit a boldogságtól.)

„Legtöbbször úgy van az életben, hogy ami után sokáig sóvárogva vágyakozunk, későn kapjuk meg.”

„Az, hogy valaki olvas, rokon húrt pendített meg a lelkemben.”

„Sokkal okosabb, ha az ember türelmesen elviseli azt, ami csak neki fáj, mint ha elhamarkodottan olyasmit tesz, aminek káros következményeit mások is megsínylik.”

„Az élet túlságosan rövid ahhoz, hogy huzamosabb időn át haragudjunk az emberekre, és mindent elraktározzunk, ami fáj.”

„Ki tudja, hogy a politikai forradalmakon kívül hány csendes forradalom terjed a föld népe között!”

„Mikor láttam, hogy szerelmemet egy gavallér kíséri haza, sziszegést véltem hallani, s a holdsütötte balkon egy zugából előtekergett a féltékenység zöld kígyója, bekúszott a kabátom alá, és két perc alatt tönkremarta a szívemet.”

„Ő más társadalmi osztályba tartozik, te maradj a magad portáján, és becsüld többre önmagadat, semhogy szíved-lelked legszentebb érzelmeit olyasvalakire pazarold, aki ezekből az érzelmekből nem kér, sőt azokat megvetéssel visszautasítja.”

„Néztem őt, néztem, és örömöm telt abban, hogy nézhetem, fájdalmas, nagy örömöm. Úgy voltam vele, mint a szomjan haló ember, aki végre kutat talál, s bár tudja, hogy a kút vize mérgezett, mégis nagy kortyokkal iszik belőle.”

„Az érzelem, amelyet a józan ész nem fegyelmez, bizony híg ital, az ész viszont érzelem nélkül olyan keserű és kemény falat, hogy alig lehet lenyelni.”

„Megutálni! És megint kedvelni! Persze, hogy kedvelni fogom, megint, és újra és mindig, de még elérem, hogy elismeri: nemcsak kedvelem magát, hanem szeretem, forró, tiszta, örök szerelemmel!”

„Menthetetlenül meghódított, és még soha egyetlen hódításom sem tett olyan boldoggá, mint az, hogy a maga rabszolgája lettem.”

„Társadalmi helyzet! A maga helyzete az én szívemben van, és jaj azoknak, akik bántani merik!”

„Törvények, elvek, parancsok nem a nyugodt, kísértésmentes időkre adattak, hanem a mostanihoz hasonló viharok idejére, amikor test és lélek egyaránt fellázad könyörtelen szigorúságuk ellen. S ha mégoly irgalmatlan is a törvény: megszegni nem szabad. Ha tetszésem szerint áthágom vagy kijátszom a törvényt, akkor ugyan mire jó?”

„Zárkózott embereknek gyakran valóban szükségük van arra, hogy megnyílhassanak, és beszélhessenek érzelmeikről; nagyobb szükségük van erre, mint a közlékeny természetűeknek.”

John Cleland: Fanny Hill - Egy örömlány emlékiratai

Fanny Hillnek elsőként a borítóját szerettem volna bemutatni nektek. (De nem jött össze. Lásd itt.) Ez az első könyv, ami nem valamilyen Világirodalmi klasszikusok vagy hasonló sorozatban jelent meg, vagyis egyedi a borítója. És nekem nagyon tetszik. Mikor megrendeltem, persze láttam, és már akkor is nagyon találónak tartottam a kulcslyukon át történő leskelődést. Aztán nagy volt a meglepetésem, mikor végre a kezemben tartottam, és kinyitottam…

 

Szóval akkor a könyvről… Bevallom, azt hittem, ez olyan XVIII. századi Szürke ötven árnyalata lesz. Vagy valami hasonló. Épp ezért nagyon vártam. (Igen, lehet megkövezni, de nekem tetszett az a fércmű. De nem, nem az ostor, a bilincs és egyéb részletek miatt.) Miután elolvastam, már tudtam, hogy köze sincs a fent említett műhöz. Sem a számításaimhoz. Valami egészen mást kaptam, mint amit vártam, de most jó értelemben véve.

Maga a könyv levélregény. Egész pontosan két levélből áll, melyek elég terjedelmesek. Nem derül ki, hogy pontosan ki a címzettjük, de ez nem is fontos. Az író a lényeg, mert hogy ő a főszereplő is, Fanny Hill, aki egy egészen sablonos élethelyzetbe kerül: elárvul. És vidékről felkerül a fővárosba, jelen esetben Londonba. Ahol aztán (általa) nem várt fordulatot vesz az élete.

Én valami nagyon durvára számítottam, tekintetbe véve persze az adott kort. De olyan mindenkivel összefekvős, gusztustalan dolgokat művelős, még egy XXI. századi embert is megbotránkoztató leírásra. Ehelyett megkaptam egy ártatlan, naiv leányzó élettörténetét, szerelmét, vágyainak felfedezését, szenvedését, hányattatásait, kínlódását, végül pedig boldogságát. Persze mindezt csak akkor lehet felfedezni, ha lehámozzuk az irdatlan mennyiségű szexjelenetet a sztoriról. Mert azokból van bőven. Nagyjából minden második lapon. De én most valahogy teljesen felül tudtam emelkedni ezen, és megláttam a sorok közt megbúvó emberi sorsot, és valami lenyűgöző dolgot találtam. Egy karaktert, akivel az eddigiek közül leginkább azonosulni tudtam. Egyszerűen éreztem, amit ő érzett. Hogy elvették a szerelmét. Hogy egyedül van a nagyvilágban, nem tud kihez fordulni a problémáival, és ki van szolgáltatva bizonyos embereknek. Ugyanakkor nem retten meg, és próbálja megoldani a problémákat a lehető legjobb módon. És nem adja fel.

Magamat is megleptem egyébként azzal, hogy nem vesztem el a pikáns részletek élvezetében. De talán épp azért nem ment, mert az első mondattól kezdve láttam a lányt, az embert. Nekem tetszett egyébként ez a fajta virágnyelv, amit ez a könyv használ. Romantikus lélek vagyok, na.

Megfogott ez a könyv, nagyon. Magával ragadott, ugyanakkor nyomasztott. Nem tudom jobban megfogalmazni annál, hogy egyszerűen éreztem. Minden pillanatban azt éreztem, amit a főhős. Más az alaphelyzetünk, de valahogy mégis egy cipőben járunk.

A kor botránykönyve. Meg tudom érteni, elég szókimondó. Mégis őszintén remélem, hogy nem ezért került fel a listára. Inkább valami olyasmi miatt, amiről a korábbi bekezdésekben hadováltam.

(Sok idézetet nem tudtam kiírni, mert csak az adott kontextusban lehet értelmezni, és nem akartam hosszú bekezdéseket kiszedni.)

„Egyszerűen elképzelhetetlen volt a szemében, hogy a mai napig a birtokomban van a kincs, melyet a férfiak oly hévvel keresnek, hogy amikor megtalálták, mindjárt lerombolják.”

„Kezdtem élvezetet találni abban, amikor a kilőtt nyílvessző a céljába talált.”

 

„De ennek ellenére is tudtam, hogy ez a dolog, mely természetes és szabályos vágyból ered, más és értéktelenebb, mint az, amikor két test és lélek a szerelem tengerében találkoznak, és kerülnek közel egymáshoz.”

„Selymek, csipkék, fülbevalók és gyöngyök, aranyóra, egyszóval a szerelem minden jelével elárasztott és a testemre aggatta azokat. S bár ezek a dolgok nem lobbantottak szerelemre iránta, mégis arra késztettek, hogy a szerelemhez oly közel álló hálafélét érezzek vele szemben – hajszálnyi különbség, melyet okosabb nem feszegetni, nehogy a maguknak szeretőt tartó férfiak kilenctized részének a jó kedélyét elrontsuk.”

„Mert az a férfi, aki finom és ízletes ételkülönlegességekhez van szokva, sokszor megkívánja a zsíros és gusztustalan, félig sült húsdarabokat is.”

„A festőt, a muzsikust általában a műve alapján ítélik meg. Miért ne határozzák meg a férfi értékét aszerint, hogy milyen élvezetet tud okozni?”

„A szokásos előkészületekhez kezdett, melyek legalább olyan ízesek, mint a főétkezés maga, s az igazi baj csak ott van, hogy az emberek legtöbbje olyan éhes, hogy türelmetlenségében és idegességében rögtön habzsolni kezd, ami természetesen kisebbíti az élvezet teljességét.”

„…Mrs. Cole biztosított, hogy barátai már rég megelégelték a kozmetika csodáit, s hogy a szemükben többet ér egy egészséges és napbarnított parasztlány, mint a világ összes hercegnője – s egyáltalán… - nincs megfelelőbb öltözete egy nőnek, mint a meztelensége!”

„Közben én az ismeretlen események hatása alatt mozdulatlanul feküdtem, és akkor sem szóltam, amikor éles fájdalom tépte szét tudatlanságom fátyolát, és jajszóra kényszerített.”

„Most saját tapasztalatom tanított meg arra, hogy ami veszélyes, az vonzza a tekintetet, s nem vagyunk képesek szabadulni tőle.”

„Ha a szokott utat járnám, azzal kellene kezdenem, hogy házasságon kívüli születésemmel büszkélkedjek, vagyis a szerelem gyermeke voltam…”

„A legtöbb férfi nem is tudja, mennyivel kisebbíti a saját élvezetét azzal, hogy nem adja meg a szép nemnek a kellő tiszteletet és lágyságot.”

„Mr. N. nem tanulta meg, hogy milyen mélyre tudnak a kéjük kielégítése után futó férfiak süllyedni…”

„A közmondás azt mondja, hogy a harcban és a szerelemben mindig a hosszabb kard győz…”

„Minden öröm és boldogság, mely akkor hagyott el, amikor elrabolták tőlem, mintha most visszatért volna a szívembe, s hirtelen attól kezdtem félni, hogy egyszerre csak felébredek, s megint elvesztem őt, s hogy ez a találkozás sem volt egyéb, mint álom. Hozzásimultam: - Hol voltál… Hogy tudtál… Hogyan voltál képes elhagyni engem… Mondd, hogy az enyém vagy… Hogy még szeretsz… Igen…”

Thomas Nashe: A balszerencsés utazó

Kissé nehéz volt rábukkannom erre a műre, mert elrejtőzött a Kalandos históriákban. De végül csak felfedeztem, és olyan szerencsém volt, hogy ez a könyv meg is volt a könyvtárban. (Persze külső raktárban… Kíváncsi lennék, vajon hány ember kölcsönzi ki egy évben.)

Mikor átlapozgattam a könyvet (igen, először mindig felderítem, nézegetem, szagolgatom, csak mint egy átlagos, ismerkedős randin :D), megörültem, hogy csak 160 oldalról van szó, mert Simplicissimus azért kicsit kiverte nálam a biztosítékot. Nos, így utólag már tudom, hogy örömöm nem volt alaptalan, ugyanis ez volt ennek a műnek az egyetlen előnye. (Persze az első harminc oldal után még ez is felettébb soknak tűnt.)

Alapvetően nem lett volna ezzel a könyvvel semmi baj. Arra mondjuk nem tudtam rájönni, miért van az 1001-es listán, de rövid és többnyire szórakoztató. Viszont valami általam nem ismert ómagyar nyelvre van lefordítva. Viccet félretéve, az idézetekből is látszik, hogy régmúlt, és egyéb nyelvtani ínyencségek is feltűnnek benne, és bevallom őszintén, ez nagyon megnehezítette az olvasást, és az értelmezést is. Néha azon kaptam magam, hogy hatodjára olvasom el ugyanazt a mondatot, és még mindig nem értem, hogy mi van. Ezen kívül rengeteg latin idézet is volt benne, aminek ugyan a jegyzetek közt megadták a jelentését, de nem értem, miért nem lehetett azokat is lefordítani, mert elég fárasztó volt, hogy néha minden második mondat után hátra kellett lapozni.

Maga a sztori nem egy nagy durranás. Főhősünk, Jack Wilton Angliából Olaszországba utazik, és az útja során történt kalandokat meséli el. Ezek többnyire viccesek, azonban néha olyan dolgokat ír le oldalakon keresztül, amik rettentő unalmasak és semmi jelentőségük. Két ízben pedig bemutat egy-egy kivégzést, ami rendkívül undorító. Végül, mintegy a történet tanúságaként, éppen az egyik kivégzés veszi rá Jack-et arra, hogy visszautazzon szeretett hazájába, és jámbor, hitbuzgó életet éljen. Ez a végszó lehetne akár nagyszabású konklúzió is, de olyan váratlan és olyan megalapozatlan, hogy nem éreztem igazán könyvbe illőnek. (Jó-jó, persze, ne legyenek az embernek XXI. századi elvárásai egy nagyon nem XXI. századi könyvvel szemben, de például a stílusában és korában nagyon is hasonló Simplicissimus ennél jobban tetszett.)

Elmélkedésem szinte megállíthatatlan arra nézve, hogy miért került fel ez a könyv a listára, és számtalan értelmetlen változatot fel tudnék sorolni. Arra gyanakszom, ez valami ükanyja lehet az angol regénynek. Mindegy. Nem rossz, de legalább rövid.

„Mostantól kezdve valahány könyvárus mellett utatok elviszen, légyen bár napnak vagy éjnek szaka, kalaptokat megemeljétek és magatok meghajtsátok, mert azon boltokban vagyon eltemetve nyomtatásban a ti nagy és hatalmas kapitányotok.”

„Habár valamely személy másfelé hajlik természeténél fogva, meg lehet azt változtatni, és a természet maga is, kiktől megtagadja közönséges adományait egy dologban, megkettőzve adja oda azokat valamely másban.”

„Mikor Krisztus urunk azt mondta vala, hogy a mennybéli királyságot bő szenvedések övezik, nem arra a megpróbáltatásra gondolt vala, melyet a hosszas, fecsegő imák, meg a fáradságos, nyaggatós és hígvelejű misék mérnek az ember gyerekére, hanem melyeket hitéért a jó cselekedetek véghezvitelében kell elviselnie, valamint ezen megpróbáltatások türelmes elszenvedésére.”

„Vala peniglen Nero császár idején valamely öregember, aki kiváló módját találta, miként tehetné az üveget is oly keménnyé, kalapács által formálódóvá, akár az arany; kell-é mondanom, hogy ugyanazon experimentumot, mit ő az üvegen gyakorlott, gyakorlottuk mi az evangéliumon? Hittel mondom néktek, így vagyon, megtaláltuk a fortélyát, miként kalapálhatjuk olyan eretnekséggé, aminő kedvünkre való. De ezen öntőtégelyeit a hamisságnak, és ezen üllőit az eretnekségnek folyófémmé kell olvasztanunk a hit kemencéjében, és össze kell zúznunk, amiként ezen öregemberét is összetörték, különben félek, az újítás hamis és csillogó üvegét nagyobb becsben tartják majd, mint az evangélium óaranyát.”

„Soha a végzet oly gyalázatot nem vesz magára, mint mikoron eltűri, hogy valamely kiváló költő meghal, mert ha parázslik még Ádámnak Paradicsom béli tökéletességéből szikrányi is halandók kebelében, akkor Isten azt bizonnyal mindenekben legteljesebbre teremtett képébe, a poétába rejté. … Semmibe veszi őket (ti. a poétákat) a világ, mert ők nem e világról valók; gondolataik fölötte szárnyalnak a csupán tudatlansággal teljes világnak, s mind e világi gőgnek és kevélységnek.”

„Hő napsugarai lángra lobbantották kebelem phoenixfészkét, s én magam önnön kezemmel a magasztalás és az édes szenvedélyek arábiai fűszerszámait szedtem, hogy vélük tápláljam dőre szenvedélyem halotti máglyájának lángját.”

„Vagynak sokan, kik azért böcsületesek, mert nem tudják, miként lehetnek becstelenek…”

„Hadd válasszam meg én, ha halni kell,/Te szívd ki csókkal, édes, lelkemet,/Kebledbe zárd, s majd akkor szálljon el,/Ha sóhajoddal, holttestem felett./Ajk ajkon, mély pohárban végtelen/Találkozás, a két nyelv mint a tőr,/Ölelj, szorítsd ki véglehelletem,/Hulljak el dalod döféseitől./Szemed tűz, égesse ki szememet,/Tündérhajadba fojts be, büszke hölgy,/Kirké, disznóvá változtass, legyek/Mindörökké a te színed előtt./A mennyek mélyére senki se lát,/Hogyha előbb rólad nem meditált.”