Jean-Jacques Rousseau: A magányos sétáló álmodozásai

/A bejegyzés eredeti keletkezési időpontja: 2016.08.21./

Sikerült beszereznem egy saját példányt Rousseau utolsó listás művéből. Ez egy picike könyv, mondhatni zsebkönyv, A5-ösnél is kisebb méretű. Mikor megláttam a csomagban, annyira megtetszett a mérete, hogy rögtön el is kezdtem olvasni. És ami benne volt, az megint csak arcul csapott, ahogy Rousseaunál ez már csak lenni szokott.

Ezt a könyvet most a sors adta a kezembe, mert annyira vágytam már egy rokon lélek után. És erre tessék. A rokon lelkem ugyan évszázadokkal korábban élt, és meglátásait közel ötven évvel idősebben foglalta össze ebben a könyvecskében. De mondhatnám, csak azért, hogy én most elolvashassam, és felüdüljön a lelkem.

Nem tudom jobban kifejezni, sem máshogy, egyszerűen jól esett ez a könyv. Jól esett a testemnek, jól esett a lelkemnek. Nem kellett volna belőle se több, se kevesebb. Ez így a lehető legtökéletesebb volt.

Tényszerűen vizsgálva, a könyv valóban azt tartalmazza, amit a címe is mond. Egy magányos sétáló álmodozásait. Rousseau vitte magával a kis jegyzetfüzetét a zsebében, mikor elindult a túráira, és feljegyezte a gondolatait. Bár az utószó nem erre enged következtetni, én mégsem éreztem azt, hogy ez a könyv meg lett volna komponálva. Tényleg teljesen random témákat dobnak fel az egyes „séták”, fejezetek. Már persze olyanokat, amik iránt Rousseau egyébként is érdeklődött. Szóval ebből a szempontból nem ért nagy meglepetés. Inkább tényleg csak arra csodálkoztam rá, hogy mennyire egyetértünk bizonyos dolgokban. Apróságokban és nagy dolgokban is. És ez több kérdést is felvetett bennem a kollektív tudattalanra, a reinkarnációra, valamint az emberek és a világ összefüggéseire és változásaira vonatkozóan.

Az egyetlen dolog, amit szeretnék kiemelni, hogy véleményem szerint Rousseau „paranoiája”, az összeesküvés-elméletei nagyon is valóságosak voltak. Én készséggel elhiszek neki mindent, amit mond, mert annyira magaménak érzem a gondolatait, hogy egész egyszerűen nem tehetek mást.

Konklúzióként megint csak meg kell állapítanom, ez az 1001-es listás projekt csak egyre jobban meggyőz arról, hogy teljesen mindegy, melyik korban élünk, valahogy mégis ugyanolyanok vagyunk. És nincs jobb vagy rosszabb kor.

„A balsors kétségtelenül nagy tanítómester, de drágán fizetteti meg leckéit, és a belőlük származó haszon gyakran nem éri meg az árát.”

„A gyöngének mindig az a sorsa, hogy önnön lényével táplálja a hatalmast.”

„Akit emberfeletti magaslatokra emel a hatalom, annak az emberi gyöngeségek fölött kell állnia, különben rendkívüli ereje csak mélyebbre süllyeszti a többieknél, nemhogy egyenlő maradna velük.”

„… a kis kényelmetlenségeket fájdalom nélkül el tudjuk viselni, ha a szív jobb bánásmódban részesül, mint a test.”