Az orosz Goriot | Ivan Szergejevics Turgenyev: A puszta Lear királya

 

Legfrissebb (és egyben egyetlen magyar) kiadás: 1971, Magyar Helikon

Ma Ivan Szergejevics Turgenyev A puszta Lear királya című művéről fogok írni. Erről a történetről szintén csak egy bejegyzés fog születni, lévén, hogy egy 90 (egész pontosan 94) oldalas kisregényről van szó.

Turgenyevtől eddig az Apák és fiúkat, illetve a Tavaszi vizeket olvastam.

A történet fél keretbe van foglalva, ugyanis a könyv elején kapunk egy fél oldalnyi bevezetést, mely szerint diákok időznek együtt egy téli estén és történetekkel szórakoztatják egymást. Ezekben a történetekben mindegyikük bemutat egy-egy személyt, akit ismer, és aki megfeleltethető valamelyik Shakespeare-karakternek. A házigazda egy Lear királyt ismert, és rögtön bele is fog, hogy elmesélje a történetét.

Ezután alapos bemutatásra kerülnek a szereplők: Martin Petrovics Harlov, aki maga a Lear király, két leánya Anna és Jevlampija, illetve az idősebbik lány, Anna férje, Szljotkin.

Bevallom őszintén, én még nem olvastam Shakespeare eredetijét, ezért utánanéztem, az miről szól. És a tartalma alapján azt kell, mondjam, hogy a lényegi motívum valóban egy az egyben át lett emelve. Harlov egy különös álomnak köszönhetően, a halálra készülve szétosztja a vagyonát a két lánya közt. Magának semmit sem hagy, bízva lányai jóindulatában. Ám a lányok már kezdettől fogva úgy lettek bemutatva, mint gonosz, érzéketlen emberek, így nem volt nagy meglepetés, hogy kisemmizték és teljesen lealjasították szegény apjukat.

Harlovot végül tényleg eléri a halál, de ez sokkal inkább az ajándékozásának következménye, mint az álmának vagy a sorsnak. Ami egy igen érdekes témát vet fel, mégpedig azt, hogy ebben a könyvben tökéletesen jól működik a vonzás törvénye. Harlov belelátta az álmába az élete végét, ami be is következett, bár az álomnak ehhez vajmi kevés köze volt.

A szülő(ke)t kisemmiző gyerek(ek) motívuma nem egy újdonság. Ezt maga Turgenyev is bevallja, amikor rögtön a történet elején felhozza a Lear királyt. Hasonló szituációval találkozunk Balzac Goriot apójában is. De míg ott ez a történetnek csak az egyik összetevője, úgy A puszta Lear királyában ez a fő motívum, amit Turgenyev igyekezett ugyan némi oroszos beütéssel feldobni, de látatlanban is úgy érzem, hogy Shakespeare „eredetijét” olvasni nagyobb szerencse.

A puszta Lear királya is felkerült az Ajándéklistára.

Olyan régen kártyáztunk már, de most újra játszhattunk, méghozzá a már „jól ismert” bosztont és pikétet. (Ugyanitt keresem azt a bölcs és tájékozott embert, aki fel tud világosítani eme játékok menetéről. J)

Hiszel a vonzás törvényében?

A rossz nő | Ivan Szergejevics Turgenyev: Tavaszi vizek

 

Turgenyevtől ez volt a második könyvem. Ezelőtt az Apák és fiúkat olvastam tőle, és ahogy visszaolvastam az arról írt értékelésemet, arra kellett rájönnöm, hogy tulajdonképpen ennél a könyvnél is ugyanezt érzem. Na de nem lövöm le előre a poént, haladjunk csak szépen sorban.

A címről csak annyit, hogy rögtön a könyv elején kiderül a választás oka, ugyanis egy versidézettel indítunk, amiben szerepel ez a kifejezés, és maga az idézet nagyon is illik a történethez.

Nem másról van itt szó ugyanis, mint hogy egy idős ember visszaemlékszik a fiatalságára. Illetve egy konkrét időszak eseményeire, amelyek megpecsételték az egész hátralevő életét.

A cselekmény keretbe van foglalva, az elején és a végén is az idős Szanyint látjuk. Elsőként, ahogy megtalálja a gránátkeresztet, ami aztán emlékeket juttat eszébe, végül pedig megtudjuk, mint tesz a kereszttel. A két esemény közt pedig arról olvashatunk, hogyan került hozzá a szóban forgó tárgy, és mi a jelentősége.

Egy gyönyörű szépen kibontakozó első szerelmet követhetünk nyomon. Bár kicsit furán indul, mert Szanyin elvileg csak átutazóban van Frankfurtban, mégis ott ragad. És ha már ott ragadt, jól bele is szeret egy menyasszonyba. Nehogy már egyszerű legyen a helyzet! 😊 De ha eltekintünk ezektől a „meseszerű” elemektől, egy igazán éterien romantikus kapcsolatot látunk.

Sajnos azonban amilyen váratlanul kialakul ez a szerelem, olyan váratlanul el is enyészik. Szanyin fejét ugyanis elcsavarja az alávaló, gonosz, férfifaló Marja Nyikolajevna.

Persze el lehet ítélni Marja Nyikolajevnát, mert tényleg egy gonosz, számító nőszemély. De pontosan ugyanannyira el lehet ítélni szerintem Szanyint is, akinek ezek szerint az érzelmei, akár a szalmaláng, fellobbannak majd el is lobbannak, egyáltalán nincs benne kitartás.

Nem nagyon volt egyensúlyban a két kapcsolat bemutatása. Nem tudom, hogy ez mennyire volt szándékos Turgenyev részéről, de én azt hiszem, hogy nagyon is az volt. Talán így akarta érzékeltetni, hogy ő maga is melyik kapcsolat mellett tette volna le a voksát. Ugyanakkor, ha azt nézzük, hogy melyik kapcsolatnak volt hosszú távon nagyobb jelentősége Szanyin életére, akkor éppen fordítva kellett volna lennie az arányoknak.

Távolról sem lett kedvenc a könyv. Visszatérve az első bekezdésbeli célzásomra, pontosan azt érzem, amit az Apák és fiúk esetében. Hogy nem rossz ez. Turgenyevnek iszonyú jó a stílusa. És egyébként az említett másik könyvvel összehasonlítva itt a sztori is jobb volt. De valami mégsem az igazi. Pedig azt el kell ismerni, hogy ritka jó a témaválasztás. Mert azért nem túl sűrűn látunk olyat, amikor egy férfiember beismeri (még ha csak magának is), hogy bizony annak idején, mikor előtte volt a nagy lehetőség, rossz nőt választott.

Utalás történik Az ifjú Werther szenvedéseire és az Anyeginre.

Magyar utalás is van a könyvben: „Ide nézzen, úgy teszek, mint a magyar király koronázáskor (s ostora végével a négy égtáj felé mutatott).” Milyen szokásainkat nem ismerték akkoriban!

Mi volt életed legrosszabb választása?

Ivan Szergejevics Turgenyev: Tavaszi vizek

 

Soron következő olvasmányom Turgenyevtől a Tavaszi vizek című kisregény volt. Mindösszesen körülbelül 150 oldalról van szó, úgyhogy csak egész röviden áttekintjük most a tartalmát.

Főszereplőnk egy jómódú, orosz ember Dimitrij Pavlovics Szanyin, aki egy magányos estén keserűen turkál a fiókjaiban, és kezébe akad egy rég elfeledett gránátkereszt. Erről pedig eszébe jut fiatalságának egy egyszerre csodás és sötét korszaka. Az ő visszaemlékezését követhetjük nyomon.

Fiatal emberként Európában utazgatott, és az egyik utolsó állomása Frankfurt volt. Ott tulajdonképpen csak néhány órát akart eltölteni, míg a kocsijára várt. A városban sétálgatva betért egy cukrászdába. Éppen a legjobbkor jött, ugyanis a tulajdonos fia rosszul lett, elájult, a nővére pedig teljes pánikban volt. Szanyin segített az ifjú Emilen, aztán megismerkedett a családdal – a nővérrel, Gemmával és az anyjukkal, Frau Lenoréval, ugyanis hálából meghívták vacsorára.

Gemma első pillantásra megtetszett Szanyinnak, így nagyon nem bánkódott, hogy lekéste a kocsit, amire jegyet váltott. De nem csak, hogy lekéste, még jó pár napig ott is maradt a városban, és minden nap elment a Roselli cukrászdába.

Egyszer aztán kiderült, hogy Gemmának vőlegénye van, egy kereskedősegéd, Klüber úr. Szanyin vele is megismerkedett, és másnapra szerveztek egy közös kirándulást négyesben, Klüber úr, Gemma, Emil és Szanyin.

Ezen a kiránduláson aztán végzetes dolog történt. Egy katonatiszt túlzottan kihívóan viselkedett Gemmával. Klüber urat ez a dolog annyira nem érintette meg, Szanyin viszont kiállt Gemmáért, és ennek az lett az eredménye, hogy a katonatiszt párbajra hívta Szanyint.

A párbajnak szerencsére nem lett végzetes kimenetel, már abban az értelemben, hogy nem halt meg, és még csak nem is sérült meg egyik fél sem. Viszont Gemmát annyira elvarázsolta Szanyin lovagiassága, hogy felbontotta az eljegyzését Klüber úrral – akit egyébként sem szeretett. Az anyja teljesen kétségbe esett, hogy mi lesz így velük, mert erősen Klüber úrra alapozta az egész család jövőjét. De Gemma hajthatatlan volt.

A fiatalok titokban vallották meg egymásnak az érzéseiket, aztán bejelentették házasodási szándékukat Frau Lenorénak. Ő ettől eleinte nem volt elragadtatva, de azért nem kellett nagyon sokáig győzködni, és megenyhült.

Szanyin biztosította Frau Lenorét, hogy anyagilag ő is megfelelően tudja biztosítani a jövőjüket. Ennek érdekében elhatározta, hogy eladja oroszországi birtokát. Szinte rögtön az elhatározás után belefutott egy volt iskolatársába, és tudván, hogy ő gazdag, megemlítette neki a birtok ügyét. Polozov erre azt felelte neki, hogy ezt a feleségével kell megtárgyalnia, mert valójában ő a gazdag, és ő intézi a családjukban az üzleti ügyeket. Szanyin kapva kapott az alkalmon, elutazott Polozovval a közeli Wiesbadenbe, hogy találkozzon Marja Nyikolajevnával.

Marja Nyikolajevna egy rendkívül szép, ám megbotránkoztatóan szabadelvű nő volt. Szanyin eleinte feszengett a közelében, ideges volt, sietett volna vissza a szerelméhez. Ám két nap alatt Marja Nyikolajevna teljesen elcsavarta a fejét. Szanyin röviden értesítette Gemmát, hogy nem fog visszatérni hozzá, aztán Polozovékkal utazott Párizsba, Marja Nyikolajevna szeretője lett.

Ezután visszaugrunk a jelenbeli Szanyinhoz, akit nagyon bánt, hogy ilyen csúnyán elhagyta az első szerelmét, aki ráadásul tényleg viszontszerette őt Marja Nyikolajevnával ellentétben. Megérinti őt, hogy megtalálta a kis gránátkeresztet, amit egyébként Gemma ajándékozott neki szerelme, odaadása és hűsége jeléül. Elutazik Frankfurtba, hogy újra felkeresse a Roselli cukrászdát, hogy megtudja, mi lett a lánnyal. A cukrászdát nem találja meg, és egyáltalában szinte senkit nem talál, aki akár csak a Roselli névre emlékezne. Ám sikerül rábukkannia arra a katonatisztre, akivel annak idején párbajozott. Tőle tudja meg, hogy Gemmának sikerült férjhez mennie, és az egész család kivándorolt Amerikába. Még az amerikai címüket is megszerzi, és, bár nem sok reménnyel, de levelet ír Gemmának, és kéri, hogy válaszoljon neki Frankfurtba. Néhány hetet ott is tölt, és várja a választ, ami csakhamar meg is érkezik. Gemma örül Szanyin levelének, sajnálja, hogy neki nem jutott ki a boldogságból, és elmeséli, hogy neki, Gemmának viszont igen, hogy milyen jól sikerült férjhez mennie, és hogy öt gyermeke született. A legidősebb lányáról, aki már menyasszony, küld is egy képet Szanyinnak, aki mosolyogva állapítja meg, hogy a lány teljesen úgy néz ki, mint a fiatal Gemma. A kis gránátkeresztet elküldi a lánynak nászajándékként.

„…nincs a világon semmi erősebb… és erőtlenebb a szónál!”

„Az első szerelem forradalom: a kialakult élet egyhangúan szabályszerű rendje egy pillanat alatt széttörik és összeomlik, az ifjúság barikádon áll, magasan lobog ragyogó zászlaja, s akármi várja holnap – halál vagy új élet –, lelkes üdvözletét küldi mindennek.”

„Gyenge emberek sohasem végeznek maguk – mindig csak várják a véget.”

„Ha sikerült megtenned, amit kívántál, ami lehetetlennek látszott, lélek, használd ki a legvégsőkig!”

Milyen volt az első szerelmed? (Nem a személy, hanem az érzés.)

Brazil, akarom mondani orosz szappanopera 3. | Lev Tolsztoj: Háború és béke

Ebben a mai, utolsó, Háború és békével foglalkozó bejegyzésben végre fény derül rá, miért adtam a bejegyzések címének a Brazil, akarom mondani orosz szappanoperát. 😊 De előtte még… 😊 😊 Amennyiben kíváncsiak vagytok az előzményekre, mindent megtaláltok itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt és itt. 😊

A Háború és béke nem csak Tolsztoj, hanem úgy általában véve a világirodalom egyik legnagyobb szabású műve. Legalábbis a méretét tekintve mindenképp. Ahogy fentebb látjátok, én is jó pár bejegyzést szenteltem neki. De biztos vagyok benne, hogy még rengeteg mindenről lehetne beszélni a könyv kapcsán. Ez viszont nem egy szakblog, hanem csak egy amolyan műkedvelő blog, azaz a saját preferenciáim szerint szelektálom, hogy miről írok. E monumentális mű kapcsán megnéztük egy picit részletesebben a szereplőket, és persze, hogy kivel mi történt, valamint egészen röviden áttekintettük azokat a főként háborús témájú esszéket, amelyeket Tolsztoj beleszőtt a regényébe.

Ahogy azt egy korábbi bejegyzésben már jeleztem, véleményem szerint szerencsésebb lett volna ezeket az esszéket inkább kihagyni. Mert bár számomra ez utóbbiak is érdekesek voltak, így egyvelegként egy fikciós történetbe ágyazva nem nagyon tudtam igazán élvezni őket.

Alapvetően azzal nincs bajom, ha egy író valós történelmi eseményeket és személyeket sző bele a regényébe. Remekül el tudok vonatkoztatni a „valóságtól”. Itt viszont nem egészen csak ez volt a helyzet, hanem sokszor hosszú fejezeteken keresztül csak Tolsztoj eszmefuttatásait olvashattuk. Ez pedig nyilvánvalóan megakasztotta a szereplőink életét.

Szerencsére az írásművek esetében még sokkal jobban működik az, amit a sorozatokba a brazil szappanoperák hoztak be, hogy ha az ember kihagy pár részt, akkor sem marad le semmiről, olyan lassan folynak az események. 😊 De nem csak ebben hasonlít a Háború és béke a szappanoperákhoz. Hanem abban is, hogy kiválóan el lehet merülni általa más emberek életében. De nyakig. Na meg abban is, hogy itt ám nincsen a drágalátos arisztokrácia belefagyva a híres-hírhedt orosz télbe. Vannak ám itt komoly drámák, például lányszöktetési kísérlet, párbaj, szerelem és ármány.

Összességében nekem meglepő módon tetszett ez a könyv. Kedveltem a szereplőket, érdekes életutakkal ismerkedhettem meg, ugyanakkor sokat tanultam a napóleoni háborúkról, és ismét felfedezhettem némi véleményhasonlóságot Tolsztoj és jómagam közt. Ám a könyv egyáltalán nem mentes a hibáktól. Az egyik legjelentősebb, hogy összemixelt két össze nem illő műfajt, és ez megnehezíti az olvasást.

Rengeteg értékes gondolat és érdekes információ van ebben a könyvben, amelyek miatt érdemes lehet elolvasni. Ám én mégis úgy gondolom, hogy ez a regény nem a „nagyközönség” számára íródott, hanem akik értik és értékelni tudják az irodalmi ínyencségeket. Még akkor is, ha egyébként én éppen egy tömegszórakoztatásra kitalált műfajhoz hasonlítottam.

Végül egy szolgálati közlemény: a mai nappal megkezdem a többé-kevésbé szokásos nyári szünetem, vagyis szeptemberig csak kéthetente lesznek új bejegyzések.

Ebben a könyvben is bosztonoznak…

Az első estélyen, amelyen a szereplőink többségét megismerjük, más egyéb borok mellett tokaji aszút is szolgálnak fel.

Ezután Olmützben találkozunk újra magyarokkal: „A pavlogradiaknál egymást érték a lakmározások, a kitüntetettek ünneplései és az Olmützbe, a szép magyar Karolinához való berándulások, a ki ott női kiszolgálással fogadót nyitott.”

Amikor Nikolajt elküldik, hogy szerezzen be új lovakat a hadsereg számára, ő egy olyan birtokoshoz fordul, akinek magyar érintettsége is van: „Az a földbirtokos, a kit Nikolaj fölkeresett, egy öreg, legénysorban élő lovastiszt volt, nagy ismerője a lovaknak, kitűnő vadász, egy szőnyegszövő telepnek, régi magyar borokat feldolgozó százesztendős pálinkafőzőnek és mesés lovaknak a tulajdonosa.”

A könyv szerepel a százas poszteren is az alábbi kis képpel:

Szereted a szappanoperákat/sorozatokat?

„Milyen boldog és nyugodt volnék, ha most azt mondhatnám: Uram irgalmazz nekem!... De kinek mondjam ezt! Mert vagy egy meghatározhatatlan és megfoghatatlan erő ez a nagy Mindenség, a melyhez nemcsak hogy nem fordulhatok, de a melyet szavakkal kifejezni is képtelen vagyok, vagy semmi.”

„Semmit se tudunk, semmit sem ismerünk. Csak azt az egyet tudhatjuk, hogy semmit se tudunk. És ez az emberi bölcsesség teteje.”

„Teljesen elsajátította azt az írásba nem foglalt függelmet…, mely lehetővé tette, hogy bizonyos esetekben az egyszerű hadnagyocska sokkalta magasabban álljon, mint a tábornok, és a mely szerint a szolgálatban való sikerhez nem erőmegfeszítés, nem munka, hősiesség és kitartás, hanem mindehhez csak az kell, hogy az ember bánni tudjon azokkal, a kiknek a szolgálatok méltánylása a kezükben van…”

„Én az életben csak két valóságos csapást ösmerek: a lelkiismereti furdalást és a betegséget. Az egyetlen boldogság pedig ennek a kettőnek a hiánya.”

„Csakis a világi izgalmak közepette érhetjük el a három legfőbb czélt: 1. az önismeretet, mert az ember csak az összehasonlítás útján ösmerheti meg magát; 2. a tökéletesedést, mely csak küzdelem árán érhető el, és 3. a legfőbb erényt, - a halál szeretetét.”

„Az emberi tudományok mindent feldarabolnak – hogy megértsék, mindent elpusztítanak, - hogy áttekinthessék.”

„…ahhoz, hogy az ember boldog legyen, hinnie kell a boldogságban, s én most hiszek. Bízzuk a halottakra, hogy a halottakat eltemessék, de a míg élünk, éljünk és legyünk boldogok.”

„S az emberek valamennyien küzdenek, szenvednek, gyötrik magukat és rontják a lelküket, örök életre hivatott lelküket, hogy elérjenek valami olyan gyönyörűséget, mely alig tart tovább egy pillanatnál. És nem csak hogy ezt mi magunk is tudjuk, - de Krisztus, Istennek a fia is leszállt a földre és elmondta nékünk, hogy ez az élet csak pillanatnyi élet, csak megpróbáltatás, de mi azért mégis mind ragaszkodunk hozzá s azt hisszük, hogy föltaláljuk benne a boldogságot.”

„Július 12-én Nyugat-Európa haderői átlépték az orosz határt s megkezdődött a háború, vagyis a megvalósulás állapotába lépett egy olyan esemény, mely az emberi okossággal, az egész emberi természettel homlokegyeneset ellentétben állott.”

„De hidd el, lelkem: nincs erősebb két harczos, mint a türelem és az idő; ezek mindenre képesek…”

„A mióta a világ áll s az emberek öldöklik egymást, soha még egyetlen ember se követett el bűnt az embertársán a nélkül, hogy ne ezzel a gondolattal nyugtatta volna meg magát. Ez a gondolat pedig – más embereknek az állítólagos jóléte.”

„Mikor két ember közt súrlódások vannak, - mindig mind a ketten hibásak. És az ember mindig rettenetes súllyal érzi a hibáit olyasvalakivel szemben, a ki nincs többé.”

Brazil, akarom mondani orosz szappanopera 2. | Lev Tolsztoj: Háború és béke

 

A legutóbbi bejegyzésben a Háború és béke szereplőivel foglalkoztunk, ma pedig megnézzük egy picit az „esszé” részt. (Hogy mit értek jelen esetben esszé alatt, arról itt olvashatsz. A könyv tartalmát pedig a következő linkeken találod: Első rész, Második rész első és második felvonás, Harmadik rész első és második felvonás, Negyedik rész és epilógus.)

Szerencsés lett volna talán az előző bejegyzést a cím elemzésével kezdeni, de egyrészt az előző bejegyzésen már túl vagyunk, másrészt pedig a következő gondolat csak e sorok írásakor jutott eszembe. 😊 Ahogy a korábbiakban már említettem, a regény két elég jól elkülöníthető részből áll, és ez tulajdonképpen a címben is visszatükröződik. A fikciós részek ugyanis inkább békeidőben játszódnak, míg a háború kapcsán Tolsztoj jó néhány valós történelmi személyiségről és valós hadmozdulatról ír, illetve ekkor ismerteti meg az olvasóval a saját véleményét a háborúról, a történelemről és a történetírásról.

A könyv cselekménye 1805-től 1813-ig tart, és természetesen főként azokat a valós eseményeket érinti, amelyek annak idején Oroszországot is érintették. Oroszország a harmadik koalíció tagjaként 1805-ben szállt be a Napóleon elleni harcokba, azonban még ennek az évnek a végén, az austerlitzi csatában Napóleon legyőzte a harmadik koalíció egyesített seregeit.

Az austerlitzi csata az egyik olyan csata, amelyben a fikciós szereplőink közül ketten is részt vesznek. Nikolaj Rosztov és Andrej Bolkonszkij is ekkor szembesül valójában azzal, mit is jelent a háború, és olyan élmények érik őket, melyek alapvetően változtatják meg a világlátásukat.

Az austerlitzi csata után a tilsiti békének is „szemtanúi” leszünk, és ezután következik egy hosszabb, nyugalmasabb rész. A valós események fonalát 1812-ben vesszük fel újra, amikor is Napóleon seregeivel megindul Oroszország elfoglalására. És itt kezdenek majd érdekessé válni a dolgok, és enged Tolsztoj egyre nagyobb betekintést a saját gondolataiba és véleményébe. Itt már ugyanis ténylegesen Oroszország jövője a tét.

Napóleon oroszországi hadjáratát nagyjából onnan követjük végig, amikor eléri és átlépi az orosz határt. A franciák (persze nem csak franciákból állt Napóleon serege, de az egyszerűség kedvéért így fogok hivatkozni rájuk) igen erősen és sikeresen nyomulnak előre, az oroszok pedig gyakorlatilag mintha menekülnének előlük. Az első csatát Borogyinónál vívják, ahol Kutuzov, az egyesített orosz seregek fővezére gyakorlatilag felsőbb nyomásra kénytelen harcba bocsátkozni. Ez a csata mindkét oldalon nagy áldozatokat követel, mégis francia sikerként van elkönyvelve, mert az oroszok tovább hátrálnak, ezzel utat nyitva Moszkvába. Napóleon be is vonul a majdnem teljesen üres Moszkvába, ahol körülbelül egy hónapot tölt el, majd az elviselhetetlen életkörülmények okán igyekszik gyorsan távozni nem csak a városból, hanem az országból is.

Innentől kezdve a menetelés iránya gyakorlatilag megfordul. A franciák sietősen távoznak, az oroszok pedig kísérik őket. Mivel az orosz sereg is elég gyenge lábakon áll már, Kutuzov nem akarja felesleges harcokba belevinni az embereit, inkább csak „kikísérik” a rendezetlenül, de elszántan menekülő franciákat.

Az epilógusban Tosztoj még egyszer röviden összefoglalja a napóleoni háborúk, valamint Napóleon és Alexander életének főbb eseményeit. És itt csak utalás szintjén ugyan, de megemlíti, hogy a franciák távozásával a háború még koránt sem ért véget, és az oroszok egészen Franciaországig kísérték a menekülőket.

Mindezen események leírása közben pedig, sokszor hosszú fejezeteken át Tosztoj kifejti nézeteit három nagyobb témáról, amelyek a következők: a háború úgy általában véve, a híres történelmi személyek és a történetírás.

Azt kell mondjam, minél inkább közeledünk a könyv végéhez, annál többet ismétli magát Tolsztoj, már ami a saját véleményét illeti. És ez a könyv utolsó 100 oldalában már egyenesen idegesítő is néha. De, és ez egy elképesztően hatalmas de, olyan gondolatokat fogalmazott meg, amelyekkel mélyen egyetértek, és örömmel osztom most meg veletek. 😊 (Persze a teljesség igénye nélkül. Aki mindent tudni akar, annak bizony vennie kell a fáradtságot, és belevágni ebbe a nem mindennapi műbe.)

A háborút Tosztoj a legmesszebbmenőkig elítéli. Bár nem olyan részletekbe menően, mint Erich Maria Remarque, de bemutatja a háború árnyoldalait. És ezt nem csak az esszé részben teszi, hanem a fikciós karakterek élményein keresztül is. Van egy rész például, amelyben az egyik mellékszereplő lesérül, és hadkórházba kerül. Mindamellett, hogy betekintést nyerünk egy ilyen intézmény működésébe, a szereplők és Tosztoj is többször hangsúlyozza, hogy aki ide bekerül, az innen nagy valószínűséggel lábbal előre fog távozni.

Amikor pedig a franciák már menekülnek, Tosztoj leírja, hogy Kutuzov azért nem akar háborúba bocsátkozni, mert a seregben áldatlan állapotok uralkodnak, ami az élelmiszerellátást és az egészséget illeti. A legtöbb katonát a seregek nem is harcokban vesztették, hanem a különböző járványokban, éh- és fagyhalálban. És bár szintén Erich Maria Remarque-hoz hasonlóan Tolsztoj azért nem jelenti ki, hogy katonának lenni azért nem egy nagy dicsőség, sőt, sok szereplőjének vannak katonai ambíciói, azért nem hallgatja el ezeket a „kulisszatitkokat”.

Egy háborús regényről lévén szó, a történelmi személyiségek alatt itt főképp hadvezéreket kell érteni. Egész sokat olvashatunk a könyvben Napóleonról, (sőt, néhány fejezet az ő szemszögéből íródott), Kutuzovról, aki az orosz csapatokat vezette, és még jó néhány, ténylegesen létezett személyről, akik jelentős szerepet vállaltak a napóleoni háborúkban. Ezekről a személyekről általánosságban véve így ír Tolsztoj:

„A történelmi eseményekben az úgy nevezett nagy emberek nem egyebek, mint czímkék, a kik nevet adnak az illető eseménynek, de a kik, éppen úgy, mint a czímkék, magával az eseménnyel semminemű összeköttetésben sem állanak.”

Ez azért persze némileg túlzás, de ha jobban belegondolunk – általában nem a hadvezérek, akik a fegyvereket elsütik. És még azt sem lehet mondani, hogy ők hoznák a döntéseket, mert mindegy, milyen parancsot adnak, ha azt aztán a katonák – vagy mert nem tudják, vagy mert nem akarják (mindkettőre látunk példát a könyvben) – nem tartják be. Na most talán furcsán fog hangzani, de tapasztalatból tudom, hogy ez pontosan így van. Hál’ Istennek, harcmezőn még nem jártam, és nem is szeretnék, de a munka világában is pontosan ugyanígy működik ez. A főnök elmondja, hogy mi a napi teendő, de azt a dolgozó sokszor önkéntelenül is (meg sokszor szándékosan is) felülbírálja. Ha minden rendben van, akkor a dicsőséget persze a főnök aratja le, és az ő vállát veregetik meg, hogy milyen remek ötletei vannak, és milyen jó munkát végzett.

A történetírás kapcsán pedig Tolsztoj többször is hangoztatja, hogy véleménye szerint a történetírók erősen hajlamosak arra, hogy utólag szándékosságot magyarázzanak bele a pozitív végkimenetelű eseményekbe. És külön érdekes, hogy nem csak az európai, hanem ugyanúgy az orosz történetírást is bírálja. És ennek következtében felhívja a figyelmet arra, hogy mind a korabeli forrásokat, mind a jelenkori történetírást fenntartásokkal kell kezelni. Rengeteg minden befolyásolhatja – és befolyásolja is – a történetírók nézőpontját (pl. az aktuálpolitikai helyzet, a nemzeti hovatartozás, a saját véleménye, stb.).

Ennyi lett volna a mai bejegyzés, jövő héten pedig még mindig a Háború és békével folytatjuk, összefoglaljuk az eddigi összefoglalásokat 😊, jön néhány apró kincs, és egy csokorra való idézet.

Mit jelent számodra a dicsőség?

Brazil, akarom mondani, orosz szappanopera 1. | Lev Tolsztoj: Háború és béke

Elérkeztünk végre a lényeghez. De még mielőtt belecsapnánk a lecsóba, a Háború és béke tartalmának rövid összefoglalóit itt találod: Első könyv, Második könyv első és második része, Harmadik könyv első és második része, Negyedik könyv és epilógus.

A jegyzeteim a könyvről is elég vaskosak, és nyilván bőven lenne mit beszélni róla. Arra gondoltam, elsőként tekintsük át a fikciós szereplőket és az életük alakulását.

De még ez előtt szeretném tisztázni, miért is fogalmaztam úgy, hogy fikciós szereplők. Mint azt hétről-hétre láthattátok, Tolsztoj igyekezett részekre bontani a regényét. (Sőt, sokkal részletesebb volt, mert az egyes részeken belül is számozott fejezeteket alakított ki.) Sajnos ebben a felosztásban én semmilyen logikát nem tudtam felfedezni. Viszont vitathatatlan, hogy az egész történet két jól elkülöníthető részből tevődik össze: van a regény része, amelyben kitalált szereplők kitalált életét követhetjük nyomon, és ez van összefésülve a valóságban is megtörtént események leírásával, illetve Tolsztoj eszmefuttatásaival az eseményekről, a történelemről, a történetírókról.

A molyos értékelésemben is kitértem arra, hogy szerintem kevés olyan ember van, akit egyszerre lenyűgözne mindkettő – a regény és az esszé. És bevallom őszintén, én is megelégedtem volna inkább csak az egyikkel. Az elején még jobban tagolta ezt Tolsztoj, de aztán a végére picit már elszaladt vele a ló, és egyre-másra bukkantak fel az eszmefuttatásai. Egyszóval ez a két teljesen különböző mű szerintem nem a megfelelő módon lett összekeverve. Vagy akár szerencsésebb lett volna egyáltalán nem összekeverni őket. Mindenesetre azonban az kétségtelen, hogy együtt léteznek, de szerintem érdemesebb külön tárgyalni őket, és talán a végén megnézni, hogyan illeszkedik a kettő egymásba. Kezdjük tehát most a fikcióval.

Szeretném tehát most bemutatni a főbb szereplőket, ahogy én láttam őket. A sorrend pedig legyen a megjelenésük sorrendje. Amit már rögtön az elején nem tudok teljesen tartani, ugyanis Pierre-rel és Andrej Bolkonszkijjal rögtön a regény legelején, egy estélyen találkozunk, de nem tudom, melyikük bukkan fel elsőként. Szóval önkényesen kezdjük először Pierre-rel.

Pierre-t mindenki ismeri Oroszországban, ugyanis az egyik leggazdagabb ember örökségének várományosa, habár nem törvényes gyermek. Amikor először találkozunk vele, megtudjuk, hogy nemrég tért csak vissza Oroszországba, fogalma sincs a helyi viszonyokról, és nekem úgy tűnt, különösebben nem is érdeklik sem azok, sem az, hogy végül ő kapja-e meg a pénzt. Ő egy kakukktojás volt számomra az egész könyv során. Semmirekellőnek tűnt, de úgy, hogy közben semmi rosszat nem tett, ezért nem tudtam őt utálni, de kedvelni sem. Folyton láb alatt volt, el akarta játszani, hogy ő a valaki, és részben persze nagy ember volt, hiszen ő kapta az örökséget, és a pénzzel együtt hatalmas tekintély is szállt rá, amihez viszont egyáltalán nem volt felnőve. Azért persze igyekezett ő, és folyton nagy eszmékkel foglalkozott, és nagy elhatározásai voltak, amikből aztán soha nem lett semmi. Kicsit közömbös volt számomra. Mindenhol ott volt, de csak tétovázott. Az egyetlen rész, amelyben megmutatta, hogy ő is képes lenne értelmes dolgokra, a moszkvai működése volt a francia megszállás alatt, majd később a fogság. A házasságát Natasával sem nagyon értettem, de hát a szív útjai kifürkészhetetlenek.

Andrejt elsőként a felesége, Liza oldalán láthatjuk, és megmondom őszintén, az első benyomásom róla nem volt valami pozitív. Borzasztó lekezelően bánt… hát nagyjából mindenkivel, de a feleségével meg kimondottan, úgyhogy nem lopta be magát a szívembe. De aztán elment a háborúba, ahol idézőjelben jól pofon vágták, ami helyre rázta a világnézetét. A háború igen hamar tud előidézni olyan helyzetet, amely után az ember gondolkodása 180 fokos fordulatot vesz, és ez számomra abszolút hihető. Tehát készséggel elhittem, hogy Andrejt megváltoztathatták a harctéri tapasztalatai, és onnan már egyenesen szerelmes voltam belé. És végtelenül sajnáltam, hogy onnantól kezdve, hogy az első csatákból visszatért, gyakorlatilag csak szerencsétlenségek történtek vele.

Nikolaj Rosztov számomra bizonyos tekintetben egy második Andrej Bolkonszkij volt. Mégpedig abban a tekintetben, hogy őt is pozitív irányba változtatta meg a háború. De azért viszont utáltam őt, ahogy Szonyával viselkedett. Ez az egyszer szerelmes vagyok, utána nem, utána megint, de végül mégsem – ez egy kicsit elfogadhatatlan volt számomra. Bár azt hozzá kell tennem, hogy Nikolaj és Marja hercegnő szerelme volt szerintem az első olyan, „öt másodperces” szerelem az olvasmányaim során, amit igazán meg tudtam érteni. Az öt másodperceset úgy értem, hogy igen gyorsan sikerült egymásba szeretniük, de gyakorlatilag ezt is a háború idézte elő, és abszolút hihető és elfogadható volt számomra.

Natasa Rosztova igazi, már-már modernnek mondható, vadóc lány volt, igazi lázadó. Kicsit feltűnési viszketegségben is szenvedett mondjuk, de igazán üde színfolt volt a sok férfi és a sok csendes, meghúzódó nő között. Gyerekes szerelme Borisszal hamar elhalt, aztán később jött az eljegyzése Andrejjel, amihez, azt hiszem, akkor még nem nőtt fel. Később, ha Andrej felépült volna a sérüléseiből, és tényleg elvette volna, azt hiszem, jó páros lettek volna. A szökési kísérlete Anatole-lal nagyon vadregényes volt, és igazán felderítő volt a sok sötét esemény közepette. Sokáig irigyeltem, valószínűleg azért, mert olyan nagy kontrasztban állt Szonyával, de aztán rájöttem, hogy az még egy másik kor volt, amikor még kevesebb ember tehetett meg mindent, amit szeretne.

Szonyát nagyon-nagyon kedveltem a tiszta szerelme miatt Nikolaj iránt. Sajnáltam, hogy végül nem járt szerencsével az életben, pedig megérdemelte volna.

Utolsónak tűnt fel a színen Marja hercegnő, Andrej húga. Őt is kedveltem, és nagyon kíváncsi voltam, hogy alakul a sorsa. Borzasztó volt látni, mennyire kiszolgáltatottak voltak a nők akkoriban. Ugyanakkor példaértékű, mennyire hősiesen viselték a sanyarú sorsot is. Az az érzésem, hogy akkoriban valahogy sokkal erősebbek voltak a nők, jobban viselték a csapásokat.

Szerinted lehet tanulni más emberek élettörténetéből?

Lev Tolsztoj: Háború és béke Negyedik könyv és epilógus

 

A Háború és béke előzményeit itt találjátok: Első könyv, Második könyv első és második fele, Harmadik könyv első és második fele.

Ez pedig most már az utolsó, tartalommal foglalkozó bejegyzés. Egyrészt büszke vagyok magamra, hogy végigtoltam ezt az 1500 oldalt. Másrészt boldog is vagyok, egyrészt ugyanazért, másrészt meg egy kicsit azért is, mert végre a végére értem. 😊 De erről majd bővebben az elemezgetésekben.

Tehát a negyedik könyv tartalma a lehető legrövidebben… 😊 😊 Péterváron kezdünk, de épp csak betekintünk, hogy szemtanúi legyünk egyrészt annak, hogy ide csak a szóbeszéd szintjén ért el a háború. Az élet változatlanul zajlik – bálok, estélyek, pletykák. Másrészt pedig megtudjuk, hogy Elen elkapott valami súlyos betegséget, amibe sajnos bele is hal.

Ezután Nikolajhoz csatlakozunk, akit egy rövid időre elvezényeltek, mégpedig abból a célból, hogy bővítse a katonaság lóállományát. Voronezsbe megy, és teljesen felüdíti a változatosság. Az élet itt sokkal nyugalmasabb, amit Nikolaj igyekszik is kihasználni sok-sok szórakozással. Aztán egy nap teljesen véletlenül megtudja, hogy Marja hercegnő is itt tartózkodik. Azonnal kieszközöl egy találkozót, amelyet több is követ. És a nem túl szép hercegnő annyira beleveszi magát Nikolaj szívébe, hogy az ebadta levelet ír Szonyának, amelyben felmentését kéri az elhamarkodott eljegyzésük alól. Szonya úgy okoskodik, hogy ha Andrej felépül és elveszi Natasát, akkor Nikolaj már úgysem veheti el Marját, így felmenti őt az ígérete alól, erősen bízva abban, hogy végül úgyis ő lesz Nikolaj felesége.

Marja és Nikolaj közt a románc lassan, de biztosan halad. Ám Voronezsbe, Marja hercegnőhöz is eljut a hír a bátyja megmeneküléséről. Marja kapja is magát, és teljes kíséretével útra kel, hogy a bátyja mellett lehessen. Nikolaj pedig visszatér az ezredéhez.

Pierre-ről sem feledkezünk meg, őt a francia fogságban látjuk viszont. Míg Moszkvában vannak, nem is megy annyira rosszul a sora, leszámítva, hogy meg kell néznie néhány értelmetlen kivégzést. Sőt, egy érdekes barátra is lel Karataev személyében. Karataev és a fogság együttesen teljesen megváltoztatják Pierre világlátását.

Marja hercegnő életben találja Andrejt Rosztovék körében, ám az állapota már válságos, és néhány nap múlva meg is hal.

A második rész szinte kizárólag a háborús eseményekkel foglalkozik. A francia és az orosz sereg erőviszonyai megváltoztak. A franciák gyengültek, az oroszok erősödtek. A franciák megkezdik a kivonulást Moszkvából és egész Oroszországból. Kutuzov igyekszik visszatartani a seregét az esztelen és céltalan öldökléstől, de sajnos nem mindig sikerül neki. Ugyanis az oroszok sincsenek azért top formában. Kevés az élelem, rossz az utánpótlás, beüt az orosz tél, mindenféle csúf betegségek terjednek.

A franciák kivonulása a szinte porig rombolt Moszkvából októberben kezdődik meg. A foglyaikat, így Pierre-t is magukkal viszik.

A harmadik részben a portyázó háborúról olvasunk – az oroszok igyekeznek az amúgy is elég ramaty állapotban lévő francia sereget teljesen szétverni, ezért egy-egy csapat, amikor időnként rábukkan a franciákra, random megtámadja őket. Egy ilyen támadásnak lehetünk szemtanúi. Az orosz csapatokat a már korábbról ismert Deniszov és Dolohov vezetik. Egy véletlen folytán Rosztov Petya is belekerül az események sűrűjébe. Deniszov próbálja féken tartani a vadóc ifjút, ám Petya, mint egy szilaj ló, megy a maga feje után, és sajnos belelovagol egy golyózápor kellős közepébe, ahol agyonlövik.

Azzal a francia csapattal, akiket Deniszovék megtámadtak, vonult a foglyok közt Pierre is, és így kiszabadul a fogságból.

A negyedik rész azzal kezdődik, hogy Rosztovék megkapják a hírt Petya haláláról. Az öreg grófné teljesen összeomlik. Natasát viszont paradox módon jól érinti ez a tragédia, mert az anyja ápolása kizökkenti az Andrej halála utáni önsajnálatból.

Moszkva a franciák kivonulása után lassan, de biztosan újra benépesül. Pierre is ide tér vissza a fogságból való szabadulása után, és itt csakhamar találkozik Marja hercegnővel és a nála vendégeskedő Natasával. Sokat vendégeskedik náluk, és egyre inkább érzi, hogy menthetetlenül szerelmes Natasába. Marja hercegnő segítségét kéri a lánykéréshez.

Végezetül kaptunk egy epilógust is, melynek első részében Tolsztoj először is röviden összefoglalja a napóleoni háborúk eseményeit, valamint Napóleon és Alexander életének jelentősebb eseményeit.

Natasa 1813-ban hozzámegy Pierre-hez. Még abban az évben meghal az öreg Rosztov gróf, és irdatlan mennyiségű adósságot hagy Nikolajra. Nikolaj kilép a hadseregből, és hivatalt vállal Moszkvában, hogy az adósságokat a fizetéséből törleszteni tudja.

Marja hercegnő, mikor tudomására jut, hogy Nikolaj is Moszkvában van, azonnal meglátogatja őt, de Nikolaj eleinte nagyon hidegen bánik vele. Aztán persze megtörik a jég, és szintén 1813-ban ők is összeházasodnak. Az esküvő után ők ketten, Andrej fia, Nikolaj anyja és Szonya Lyszja Gory-ba költöznek, és Nikolaj a gazdálkodásnak szenteli a hátralevő életét. Pierre és Natasa gyakran vendégeskednek náluk, és bepillanthatunk egy ilyen idilli családi találkozóba.

Az epilógus második részében pedig tovább olvashatjuk Tolsztoj fejtegetéseit a napóleoni háborúkról, általában a háborúkról és a történelemről, a történetírókról, a hatalomról és az emberi cselekedetekről. Ezekről egyébként már a negyedik részben is végig elég sokat elmélkedik az író.

Ezzel pedig vége is a Háború és béke cselekményének. Ez a bejegyzés is egy picit hosszabbra nyúlt a kelleténél, de már nem akarom kettészedni. De persze még szerintem legalább két bejegyzés erejéig nem válunk meg a Háború és békétől, úgyhogy ne csüggedjen senki, akinek ez a regény a szíve csücske. 😊

Mi számít neked az olvasásban kihívásnak és miért? (Például egy extrém hosszú könyv elolvasása, bizonyos műfajok, stb.)

Lev Tolsztoj: Háború és béke, Harmadik könyv második felvonás

Nézzük elsőként a továbbkígyózó mondatom az előző részből 😊 😊: az előzményekért kattints ide, ide, ide és ide.

Ezúttal, a harmadik rész eseményeinek áttekintésével lezárjuk a harmadik könyvet. Ezután már nincs is más hátra, mint a negyedik könyv. 😊 Vagyis nagy valószínűséggel maximum két bejegyzés lesz még a könyv tartalmáról, aztán jövök a véleményemmel, de a jegyzeteimet elnézve szerintem az is lesz legalább két bejegyzés.

De most előbb következzen a harmadik könyv harmadik része.

A borogyinói ütközet után megindulnak a tárgyalások Moszkva feladásáról. Bár még semmi sincs eldöntve, Moszkva mégis szép lassan kiürül.

Elen az elsők közt áll tovább Pétervárra, ahol két gazdag férfi is csapja neki a szelet. Az egyikük megismerteti Elent a katolikus hittel, ami Elennek éppen kapóra jön. Ebben látja meg a szabadulás lehetőségét Pierre-től – a nem igaz hitben kötött házasság nem is lehet érvényes. Ezügyben azon melegében levelet ír Pierre-nek, melyben a válást szorgalmazza.

Pierre visszatér Borogyinóból Moszkvába. Útközben azt a hírt kapja, hogy Anatole és Andrej is belehaltak a harctéren szerzett sérüléseikbe. Otthon pedig Elen levele várja.

Rosztovéknak nem nagyon akaródzik elhagyni Moszkvát, csak ímmel-ámmal csomagolnak, de aztán augusztus utolsó napjaiban már égni kezd a lábuk alatt a talaj. Csomagolás közben Natasa látja, hogy sebesült katonák kérnek szállást náluk, felajánlja nekik a házukat, mivel ők úgyis elmennek. Amíg csak hely van, folyamatosan jönnek hozzájuk a sérültek, többek közt éjjel Andrejt is náluk szállásolják el, ugyanis még életben van, bár elég rosszak a kilátásai.

Rosztovék szeptember elsején akarnak útnak indulni. Először felpakolják az összes ingóságukat szekerekre, de aztán meggondolják magukat, és átengedik a szekereket a sebesülteknek. Mielőtt elhagynák a várost, még éppen összetalálkoznak Pierre-rel, de ő Moszkvában marad.

Még nem járnak olyan messze Moszkvától, amikor Szonya elmondja Natasának, hogy Andrej is velük utazik. A grófné nem akarja, hogy Natasa találkozzon vele, de a lány már elhatározta magát, egy éjjel kiszökik a szállásukról, és megkeresi Andrejt. Andrej épp magánál van, fel is ismeri a lányt, és nagyon örül a látogatásának. Onnantól kezdve Natasa minden percét Andrej ápolásával tölti.

Moszkvát először a menekülő lakosok, aztán az átvonuló orosz hadsereg, majd a bevonuló francia hadsereg fosztogatja.

Pierre szabályszerűen elmenekül Elen levelétől és minden világi dologtól. Elmegy a jóltevője házába, hogy az ingóságát átnézze, de semmire sem jut vele. Egyre csak azon jár az esze, hogy hogyan tudna kivitelezni egy merényletet Napóleon ellen. Pechjére azonban több dolog is történik, ami ebben megakadályozza. Elsőként a jóltevője házát is elfoglalja egy csapat francia. Pierre megmenti a vezetőjük életét, hálából a vezető franciává lépteti elő Pierre-t, egy egész estét együtt töltenek, esznek-isznak és beszélgetnek.

Másnap azért csak elindul Pierre, hogy a bevonulásakor ölhesse meg Napóleont, azonban elkésik. Egyrészt azért, mert Napóleon már jóval korábban megérkezik a városba annál, mint amiről Pierre-t informálták. Másrészt pedig két család eltéríti a céljától. Az egyik család rimánkodik neki, hogy mentse ki a kislányukat az égő házukból. Ezt Pierre meg is teszi, de mire visszaér a kislánnyal oda, ahol a családdal találkozott, ők már nincsenek ott. Mindenkit kérdezget, hogy nem látták-e, merre ment a család, amikor feltűnik a színen még egy, megmentésre szoruló család. Egy idős pár és a lányuk állnak az utcán francia katonáktól körülvéve. A franciák éppen lerabolják róluk a ruhájukat, amikor Pierre odamegy, és verekedésbe kezd velük. Sajnos ő húzza a rövidebbet, fogságba esik, és mivel gyanús külsejűnek ítélik, még azzal is megvádolják, hogy ő gyújtotta fel Moszkvát.

Mit jelent számodra a költözés?