Magyar Elektronikus Könyvtáram

Ahogy múlt héten már előrevetítettem, ma egy új listát indítok, ez pedig nem más, mint a címben már olvasható MEK-es könyvtáram. Azaz összegyűjtöm most azokat a könyveket, amelyekről már született bejegyzés, és amelyeket a MEK-ből töltöttem le.

A MEK mozaikszó a Magyar Elektronikus Könyvtárt rejti, ahonnan rengeteg könyvet ingyenesen és legálisan tölthettek le. Itt persze nem a legújabb kasszasikereket fogjátok megtalálni, és a klasszikusok közül is inkább régebbi fordítások vannak fent. Számomra azonban ez egy nagyon hasznos oldal, mert megkímélt rengeteg felesleges pénzkidobástól, és sokszor megkönnyítette a beszerzést. Én csak ajánlani tudom a használatát.

Most pedig jöjjenek tehát azok a könyvek, amelyeket a projekt kapcsán a MEK-ből olvastam (ABC sorrendben, nem olvasási sorrendben // a linkek nem az elérési helyre mutatnak, hanem az általam írt bejegyzésekre):

A félkegyelmű

A hétormú ház

A Jarndyce-örökösök

A jegyesek

A kút és az inga

A mansfieldi kastély

A Rackrent-kastély

A skarlát betű

A vízimalom

Az Ackroyd-gyilkosság

Az apáca

Az utolsó mohikán

Az Usher ház pusztulása

Bede Ádám

Ben Húr

Bouvard és Pécuchet

Elveszett illúziók

Emma

Eugénie Grandet

Értelem és érzelem

Feljegyzések az egérlyukból

Frankenstein, avagy a modern Prométheusz

Gulliver utazásai

Háború és béke

Holt lelkek

Jó feleségek

Kisasszonyok

Kolhaas Mihály

Korunk hőse

Lazarillo de Tormes élete, jó sora és viszontagságai

Middlemarch

Moby Dick

Monte Cristo grófja

Nyolcvan nap alatt a Föld körül

Thérése Raquin

Utazás a Föld középpontja felé

Új Héloise

Vallomások

Veszedelmes viszonyok

Mit jelent számodra a könyvtár?

George Eliot: Kései boldogság

Egy újabb George Eliot könyv került sorra. A Kései boldogság című regényt A raveloe-i takács címen is megtalálhatjátok, és ezzel a címmel a MEK-ből is letölthető, méghozzá itt.

Főszereplőnk Silas Marner, akinek szomorú sorsával rögtön a történet elején megismerkedünk. Egy kis közösségben éldegélt, ám egy gonosz „barát” ármánykodásának köszönhetően elhagyta ezt a közösséget, feladta korábbi életét, és egy távoli vidékre, egy kis faluba, Raveloe-ba költözött. Az emberekkel csak a munkájából kifolyólag – takács volt – érintkezett, és egyetlen boldogsága vagyonkájának számolgatása maradt.

Bármennyire elzárkózik is Silas az emberektől, azért megismerünk még rajta kívül néhány embert, többek közt a helyi földesurat, Cass uraságot és két semmirekellő fiát, Godfrey-t és Dunstant. A két fiú igen nagy pácba kerül a saját hülyeségük folytán, ám ami valakinek szerencsétlenség, az valaki másnak élete legnagyobb szerencséje lesz. Akaratukon kívül ugyanis új életet lehelnek Silas Marnerbe.

Ha nem akarnék fontos eseményeket elspoilerezni, akkor itt most meg kellene állnom. De ez nem az a spoilermentes blog, tehát ez most itt egy külön baráti figyelmeztetés, hogy ha nem akarod előre megtudni a fontos dolgokat, akkor ne olvass tovább.

A két Cass fiú közül az egyik egy ködös téli éjszakán megfosztja Marnert egyetlen „boldogságától”, a féltve őrzött pénzeszsákjától. Ugyanakkor néhány nappal később Silashoz váratlan látogató érkezik, aki kényelmesen be is rendezkedik nála. Egy este ugyanis váratlanul egy kislányt talál Silas a kandallója előtt. Nem messze a házától Silas megtalálja a kislány anyját, de már nem tudják megmenteni, az apja pedig nem jelentkezik érte. Hogyan is tehetné? Mégsem vallhatja be, hogy rangon aluli, titkos házasságot kötött. Pláne, mikor éppen kinéz neki egy kényelmes élettel kecsegtető menyasszony.

Silas és a kislány, Eppie boldogan élnek. Eppie nagyon jó hatással van Silasra, miatta a férfinak nincs más választása, újra nyitnia kell a világ felé, és barátokat szerez. Többet nem is gondol egyik szerencsétlenségre sem, amit el kellett szenvednie, hiszen Eppie mindenért kárpótolja.

Eppie szépen növekszik, látjuk a felnőttség küszöbén is, amikor már kérője is akad. És ez az a pont, amikor egy szerencsétlenség következtében az apja úgy dönt, hogy végre felvállalja őt, és szeretné magához venni. Feleségével együtt ellátogatnak Silashoz és Eppie-hez, bevallja, hogy ő az apja, és minden földi jót felvillant a lánynak, csak hogy magához édesgesse – pénzt, jómódot, kényelmet, kapcsolatokat, gazdag kérőket. Ám a lányt nem hatja meg a csodás felfedezés. Ő Silast tekinti apjának, és nem hajlandó semmiért sem elhagyni őt.

Mennyire csábítanak a materiális dolgok?

„Az igazsághoz hű, ugyanakkor önmagunk ellen szóló gondolatok nem jelentkeznek túl sűrűn, még a legtisztább levegőben sem, még az égről és földről szóló legnemesebb tanítások ismeretében sem.”

„…egyetlen lélek sem lehet mentes a gonosz szándéktól, melynek boldogsága egy hazugságtól függ.”

„Régebben léteztek olyan angyalok, akik eljövendtek, és kézen fogva elvezették az embereket a romlás városából. Manapság már nem látni ilyen angyalokat. Mégis van, aki eltérítsen bennünket, embereket a fenyegető pusztulástól. Valaki a kezét a kezünkbe csúsztatja, és gyöngéden egy nyugodt, derűs világ felé kormányoz minket, hogy soha többé hátra se tekintsünk. És ez a segítő jobb akár egy gyermeké is lehet.”

Lewis Wallace: Ben Húr

Mindenekelőtt – ez itt a reklám helye – a szóban forgó könyvet a MEK-ből töltöttem le, ezen a linken ti is megtalálhatjátok teljesen ingyenesen és legálisan.

Végre sikerült befejeznem tehát a Ben-Húr című könyvet. A címmel meggyűlt a bajom, ugyanis többféle változatban is láttam már. Külön írva, kötőjellel írva, rövid és hosszú ú-val. Én maradnék a Ben-Húrnál, vagyis a továbbiakban következetesen ezt fogom használni.

Miről is szól ez a könyv? Krisztus korában járunk, mármint amikor élt. Kis részben egyébként az ő életét is nyomon követjük. De nem ő a főszereplőnk, hanem Júda Ben-Húr, egy gazdag zsidó családból származó fiú. Van neki egy barátja, a római Messzala. Ám hamar kiderül, hogy ez a barátság nem is igazán volt barátság. Ugyanis egy kellemetlen incidens során – egy tetőről lehulló tégla majdnem agyoncsap egy magas rangú rómait – Messzala, mint szemtanú, bűnösnek vallja Ben-Húrt. A fiút gályarabságra ítélik.

Ez az ítélet ugyebár élethosszig szólt volna, ám Ben-Húr megmenekül. Gályája egy véres tengeri csatában vesz részt, amelynek során lehetősége nyílik megmenteni a hajó római kapitányát. A kapitány cserébe nem csak felszabadítja, hanem egyenesen fiává és ezzel örökösévé is fogadja.

Jó pár évvel a Messzalával történt incidens után Ben-Húr, mint gazdag római tér vissza hazájába, az akkor épp a Római Birodalomhoz tartozó Izraelbe. Két célja van: felkutatni a családját és bosszút állni Messzalán. Ahogy leszáll a hajóról, szinte rögtön barátokra talál Szimonidesz és lánya, Eszter, Mallukh, valamint Ilderim sejk, Boldizsár és Irasz személyében. (Boldizsár az a napkeleti bölcs, aki ajándékot vitt a kis Jézusnak születésekor.)

Egy szerencsés véletlen folytán nemsokára éppen cirkuszi játékok kerülnek megrendezésre, és Ben-Húr felajánlja Ilderim sejknek, hogy lesz a hajtója a kocsiversenyen, ugyanis megtudja, hogy Messzala is versenyez. Mivel rómaiként kiváló kiképzésben részesült, könnyedén le is győzi Messzalát, ráadásul Messzala a versenyen megsérül, soha többé nem tud járni.

Ezután egyrészt a családja kutatásával van elfoglalva, másrészt igyekszik sereget toborozni. Egy ideje ugyanis már az a szóbeszéd járja, hogy megszületett a zsidók királya, aki majd felszabadítja őket a római uralom alól, és Ben-Húr mindenképpen szeretne ennek a királynak a segítségére lenni. Egyedül Boldizsár az, aki ragaszkodik hozzá, hogy ez a király nem a földi világban lesz király, de senki sem hallgat rá. Mindenkit fűt a bosszú a rómaiakkal szemben.

A szervezkedések közepette Ben-Húr rábukkan az életben maradt anyjára és húgára. Tulajdonképpen Jézus segíti őt hozzá ehhez. Ám a másik dologra, a dicső zsidó királyságra irányuló reményei szertefoszlanak, amikor szemtanúja lesz Jézus keresztre feszítésének. Felhagy az erőszakos terveivel, és boldogan él szíve választottjával, gyermekeivel és a húgával római villájában.

Bosszúálló típus vagy?

„…a tiszta szív imádsága akkor is az volt, ami most és ami mindig lesz: a lélek sugalmazott éneke.”

„…harcolni akarok érette, hogy viszont megtanítson arra, mikép harcoljak egykor ellene.”

„…a lélek segítségével a gyönge néha boldogul, mikor az erős elvész.”

„Királyok bukása, birodalmak összeomlása nem válthatja meg nyomorúságából az emberi nemet…”

„– A szerelem halálos betegség, amelynek nincs orvossága… – De van: a halál…

„Vannak emberek, akikre nézve a vagyon rejtett átok.”

„Mikor Isten jár a földön, néha századokra vannak egymástól léptei.”

„A vízbefúló embert még meg lehet menteni, …, de a szerelmest nem.”

„Az emberek, szerencsére, nem halnak bele a hiúságukon esett sebbe, sőt nem is soká betegek tőle.”

„…az emberi nem bajai nem a rossz kormányzatból származnak, hanem abból, hogy az emberek nem ismerik az Istent és nem tartják meg a törvényeit.”

Lev Tolsztoj: Háború és béke, Harmadik könyv második felvonás

Nézzük elsőként a továbbkígyózó mondatom az előző részből 😊 😊: az előzményekért kattints ide, ide, ide és ide.

Ezúttal, a harmadik rész eseményeinek áttekintésével lezárjuk a harmadik könyvet. Ezután már nincs is más hátra, mint a negyedik könyv. 😊 Vagyis nagy valószínűséggel maximum két bejegyzés lesz még a könyv tartalmáról, aztán jövök a véleményemmel, de a jegyzeteimet elnézve szerintem az is lesz legalább két bejegyzés.

De most előbb következzen a harmadik könyv harmadik része.

A borogyinói ütközet után megindulnak a tárgyalások Moszkva feladásáról. Bár még semmi sincs eldöntve, Moszkva mégis szép lassan kiürül.

Elen az elsők közt áll tovább Pétervárra, ahol két gazdag férfi is csapja neki a szelet. Az egyikük megismerteti Elent a katolikus hittel, ami Elennek éppen kapóra jön. Ebben látja meg a szabadulás lehetőségét Pierre-től – a nem igaz hitben kötött házasság nem is lehet érvényes. Ezügyben azon melegében levelet ír Pierre-nek, melyben a válást szorgalmazza.

Pierre visszatér Borogyinóból Moszkvába. Útközben azt a hírt kapja, hogy Anatole és Andrej is belehaltak a harctéren szerzett sérüléseikbe. Otthon pedig Elen levele várja.

Rosztovéknak nem nagyon akaródzik elhagyni Moszkvát, csak ímmel-ámmal csomagolnak, de aztán augusztus utolsó napjaiban már égni kezd a lábuk alatt a talaj. Csomagolás közben Natasa látja, hogy sebesült katonák kérnek szállást náluk, felajánlja nekik a házukat, mivel ők úgyis elmennek. Amíg csak hely van, folyamatosan jönnek hozzájuk a sérültek, többek közt éjjel Andrejt is náluk szállásolják el, ugyanis még életben van, bár elég rosszak a kilátásai.

Rosztovék szeptember elsején akarnak útnak indulni. Először felpakolják az összes ingóságukat szekerekre, de aztán meggondolják magukat, és átengedik a szekereket a sebesülteknek. Mielőtt elhagynák a várost, még éppen összetalálkoznak Pierre-rel, de ő Moszkvában marad.

Még nem járnak olyan messze Moszkvától, amikor Szonya elmondja Natasának, hogy Andrej is velük utazik. A grófné nem akarja, hogy Natasa találkozzon vele, de a lány már elhatározta magát, egy éjjel kiszökik a szállásukról, és megkeresi Andrejt. Andrej épp magánál van, fel is ismeri a lányt, és nagyon örül a látogatásának. Onnantól kezdve Natasa minden percét Andrej ápolásával tölti.

Moszkvát először a menekülő lakosok, aztán az átvonuló orosz hadsereg, majd a bevonuló francia hadsereg fosztogatja.

Pierre szabályszerűen elmenekül Elen levelétől és minden világi dologtól. Elmegy a jóltevője házába, hogy az ingóságát átnézze, de semmire sem jut vele. Egyre csak azon jár az esze, hogy hogyan tudna kivitelezni egy merényletet Napóleon ellen. Pechjére azonban több dolog is történik, ami ebben megakadályozza. Elsőként a jóltevője házát is elfoglalja egy csapat francia. Pierre megmenti a vezetőjük életét, hálából a vezető franciává lépteti elő Pierre-t, egy egész estét együtt töltenek, esznek-isznak és beszélgetnek.

Másnap azért csak elindul Pierre, hogy a bevonulásakor ölhesse meg Napóleont, azonban elkésik. Egyrészt azért, mert Napóleon már jóval korábban megérkezik a városba annál, mint amiről Pierre-t informálták. Másrészt pedig két család eltéríti a céljától. Az egyik család rimánkodik neki, hogy mentse ki a kislányukat az égő házukból. Ezt Pierre meg is teszi, de mire visszaér a kislánnyal oda, ahol a családdal találkozott, ők már nincsenek ott. Mindenkit kérdezget, hogy nem látták-e, merre ment a család, amikor feltűnik a színen még egy, megmentésre szoruló család. Egy idős pár és a lányuk állnak az utcán francia katonáktól körülvéve. A franciák éppen lerabolják róluk a ruhájukat, amikor Pierre odamegy, és verekedésbe kezd velük. Sajnos ő húzza a rövidebbet, fogságba esik, és mivel gyanús külsejűnek ítélik, még azzal is megvádolják, hogy ő gyújtotta fel Moszkvát.

Mit jelent számodra a költözés?

Lev Tolsztoj: Háború és béke Első könyv

Elöljáróban egy rövid megjegyzés: a könyvet a MEK-ből töltöttem le, itt ti is megtalálhatjátok.

A MEK-ben fellelhetőn kiadás (Révai, 1907) három „kötetben” került fel, de maga a szöveg az író által négy könyvre van bontva. A cselekményt én az író által megalkotott könyvek alapján fogom ismertetni.

Megpróbálom most tehát röviden összefoglalni a Háború és béke első könyvének eseményeit.

Főszereplőnk igazából nincsen, hanem több családot ismerünk meg, és az ő életüket követhetjük nyomon az első könyvben az 1805-ös évben.

Az első könyv három részből áll. Az első részében nagyjából „színpadra lép” az összes főbb szereplő. Nézzük meg tehát mi is őket, de nem a színre lépés sorrendjében. Elsőként jöjjön Pierre, Bezuchij gróf törvénytelen fia. A haldokló grófot körülveszik az örökségre lecsapni készülő keselyűk. A városban pedig nincs olyan hely, ahol ne arról pletykálnának, hogy valóban Pierre lesz-e, aki mindent örököl, és ezzel Oroszország egyik leggazdagabb emberévé válik. Pierre-t nem különösebben hozza lázba sem az apja, sem az örökség, sem nagyjából senki. Nem tudom, hogy azért-e, mert külföldön nevelkedett, de nem nagyon találja a helyét Oroszországban és az orosz társaságban. A gróf aztán tényleg meghal, és valóban Pierre örököl mindent, aminek többen nem örülnek.

A Rosztov család egy előkelő és befolyásos család, náluk négy fiatallal ismerkedünk meg. Nikolaj Rosztov gróf legidősebb gyermeke, aki katonának készül, és aki halálosan szerelmes a náluk élő távoli rokonlányba, Szonyába. Nikolaj húga, Natasa pedig Boriszba szerelmes, aki Pavlovna Anna fia. Ez a Pavlovna Anna egy özvegyasszony, aki előszeretettel élősködik másokon, többek közt a néhai Bezuchij grófot is megkörnyékezi, aztán később pedig Pierre-nek is a „segítségére siet”.

A Bolkonszkij családot elsőként a fiún, Andrej hercegen keresztül ismerjük meg. Andrej csatlakozni akar a sereghez, és mielőtt elmenne a sereggel a háborúba, vidékre kíséri várandós feleségét, az apjához és a húgához, Marihoz.

A második részben belecsöppenünk a háborúba, kizárólag háborús eseményeket látunk. Körülbelül felváltva látjuk az eseményeket Nikolaj Rosztov és Andrej Bolkonszkij szemszögéből. Az oroszok szövetségre lépnek Ausztriával, csatlakoznak a Napóleon ellen vívott háborúhoz.

A harmadik rész egy vegyes rész, ahol felváltva látunk háborús és nem háborús eseményeket. Elsőként visszatérünk Pierre-hez, akiből gyakorlatilag kikényszerítenek egy házasságot. A gyönyörű Elent veszi feleségül, ugyanis Elen apjának, Vaszilij hercegnek szüksége lenne Pierre pénzére. Szegény Pierre, amilyen gyámoltalan, nem nehéz rávenni a házasságra, bár ő maga kezdettől fogva úgy érzi, hogy ez egy végzetes ballépés volt.

Ezután Vaszilij herceg az egyik fiát szeretné kiházasítani, a kiszemelt feleség pedig Andrej Bolkonszkij húga, Mari. Vaszilij herceg Anatole fiával el is utazik az öreg Bolkonszkij herceghez, hogy megkérje tőle a lánya kezét a fiának. Ám Bolkonszkij herceg Marira hárítja a döntést, Mari pedig kikosarazza a fiút, minekutána rajtakapja őt, hogy a körülbelül társalkodónői minőségben a házban tartózkodó Bourienne kisasszonynak csapja a szelet.

A Rosztov család szűkszavú levelet kap Nikolajtól, amelyben elmeséli, hogy megsebesült, de kitüntették.

A fronton súlyos problémák vannak, a szövetséges csapatok kénytelen meghátrálni.

Az első könyv utolsó momentuma a vesztes austerlitzi csata leírása. Andrej Bolkonszkij súlyosan megsebesül. A franciák találnak rá, de nem kerül kimondottan fogságba, inkább próbálják meggyógyítani. Végül olyan súlyosnak ítélik a sebeit, hogy hátrahagyják egy faluban meghalni.

Szereted a családregényeket?

A szürrealizmus és én | Lautréamont grófja: Maldoror énekei

 

Legfrissebb kiadás: 1988, Európa

Lautréamont gróf műve a 2022-es év utolsó könyve itt a blogon. Ez után már csak az évértékelővel jelentkezek idén, aztán újult erővel és nagy lelkesedéssel belecsapunk 2023-ba.

A Maldoror énekeit én a MEK-ből töltöttem le teljesen ingyenesen és legálisan. Itt ti is megtaláljátok.

A nagy könyvben érdekesen írtak erről a könyvről, úgyhogy különösen kíváncsi voltam rá. Gondoltam, végre valami új, valami más, mint az eddigiek. Lesüllyedünk a gonosz világába, és ott is körülnézünk, vagy valami hasonló. Ehhez képest sajnos csúfos csalódás ért, és újabb könyvvel bővült a félbehagyottak listája – amiről tudvalevő, hogy nálam eleve nem túl hosszú. De csak félig vagyok csalódott, a másik felem nagyon is büszke magamra, hogy újra azt tudtam mondani, nem, nem vagyok hajlandó csak azért végig szenvedni 600(!) oldalt, hogy elmondhassam, hogy elolvastam. (A 600 oldal – és a további oldalszámos említések is - az ebook olvasón értendő.)

A következőket tudom elmondani a könyvről. A szöveg valóban énekekből áll, az énekek pedig számozott „versszakokból”. De ez nem a klasszikus értelemben értendő, prózai szövegről van szó. Bár néhány részben vannak refrén-szerűen ismétlődő mondatok. Volt benne néhány eléggé elgondolkodtató rész az emberi természetről, az isteni természetről, az emberek és isten viszonyáról, az emberek sötét oldaláról, a vallás megítéléséről és az isten félreértelmezéséről. Továbbá gyönyörű, de tényleg gyönyörű leírások is vannak benne, meg mindenféle olyan megjegyzések, amelyektől a gróf különösen intelligens ember színében tűnik elő. De sajnos nem találtam összefüggéseket az egyes részek közt, és a legtöbb részen belül sem. Volt, hogy minden harmadik bekezdésben teljesen másról volt szó, ami sehogy sem kapcsolódott az előzőhöz.

Körülbelül kétszáz oldal után kezdtem elgondolkodni rajta, hogy ennyire hülye nem lehetek, hogy nem értem ezt a könyvet. Háromszáz oldal után fogalmazódott meg bennem először, hogy talán nem kellene nekem ezt végig szenvedni. Majd a négyszázadik oldal környékén úgy döntöttem, hátra lapozok, és megnézem, van-e valami elemzés a könyv végén. Ha van, elolvasom, és hátha megvilágosodok, és akkor befejezem. Nem volt. Úgyhogy ezennel félig-meddig könnyes búcsút veszünk Maldoror és én.

Azért persze sajnálom. Sajnálom egyrészt azért, mert utálok félbehagyni könyvet, még mindig. És azért is, mert bármily meglepő, voltak benne olyan gondolatok – vagy inkább érzések, amelyekkel nagyon is egyet tudtam érteni. Nekem egyáltalán nem az volt az érzésem, hogy Maldoror az istent gyalázza, és a bűnt dicsőíti. Sokkal inkább mintha az lett volna a szándéka, hogy felnyissa az emberek szemét, hogy abban hinni, hogy az isten kizárólag a jó, merő gyerekes naivitás. Egyszóval lett volna ebben a könyvben potenciál, de valahogy nem akart összeállni egy értelmes, összefüggő szöveggé a mondatok eme végeláthatatlannak tűnő halmaza.

A könyvet, illetve Lautréamont munkásságát egyébként a szürrealizmus előfutárának tartják. És én és a szürrealizmus nem vagyunk nagy barátok. Nekem egyszerűen kell, hogy legalább egy minimális értelme legyen a dolgoknak, és méghozzá ebben a világban és ebben az életben.

Nyitott vagy a tiédtől teljesen eltérő gondolatokra?

Öregember néha bizony mégis csak vénember... | Gustave Flaubert: Bouvard és Pécuchet

 

Legutolsó kiadás: 1989, Szépirodalmi

Flaubert ezen könyvét a MEK-ből töltöttem le ingyenesen és legálisan. Itt ti is megtaláljátok.

Flaubertnek egyébként három könyve van a listán. A Bovarynét már korábban olvastam. Az Érzelmek iskolája pedig még hátravan. De a most szóban forgó könyve időben a legkésőbbi. Sőt, olyannyira élete végén írta ezt a művet, hogy befejeznie sem sikerült.

Ez a bejegyzés annyiból egy kicsit rendhagyó lesz, hogy most a történet rövid összefoglalása előtt vagyok kénytelen véleményt mondani. Bár tudom, hogy két könyv alapján nem ildomos messzemenő következtetéseket levonni, mégis az az érzésem, hogy ez a könyv kizárólag azért jelenhetett meg, mert a nagy Flaubert írta.

Azt hiszem, joggal állíthatom, hogy igen ritkán szoktam egy könyvet végtelenül borzasztónak kikiáltani, de sajnos a Bouvard és Pécuchet is a szörnyű olvasmányaim táborát gyarapítja.

Történetünk két főhőse – nem túl meglepő módon – Bouvard és Pécuchet, két hivatalnok, akik egy véletlen folytán összebarátkoznak, majd közösen birtokot vásárolnak, oda költöznek, és igyekeznek értelmet találni életük hátralévő részének. A szó legszorosabb értelmében mindent kipróbálnak: földművelést, állattenyésztést, régészkedést, orvoslást, kuruzslást, hittérítést, nevelést. De mindennel kudarcot vallanak.

Olyan volt ez a könyv, mintha egy megkeseredett, a halálát váró ember írta volna, aki csalódott az életben, nem talál benne semmi szépet, semmi értelmeset. Ehhez képest viszont baromi sokat tud regélni sanyarú életéről, hogy mindenki kellőképp fel tudja mérni, mennyire sajnálatra méltó is ő valójában. Mint amikor gyanútlanul ülsz a háziorvosi rendelő várójában, és egyszer csak megjelenik a hírhedt Géza bácsi. Géza bácsit mindenki ismeri, sőt, mindenki kívülről fújja már az egész, szánalmas életét, de ő azért csak leül melléd, és elkezdi mesélni. És nem máshonnan, mint Ádámtól és Évától. Hogy ő már a születésekor is milyen peches volt. És őt valójában nem is akarták a szülei. És ő örökké a testvérei kinőtt ruháit kapta csak. És gyerekkorában minden barátja korcsolyázni járt, de neki nem volt korcsolyája. És ő még a nyolc általánost sem tudta elvégezni, mert el kellett mennie dolgozni. És a bányában egyszer ráesett egy hatalmas kő a lábára, és akkor leszázalékolták, pedig még csak huszonhét éves volt. És született neki is négy gyereke, de minek, mert alig bírták pénzzel a nagy családot. És különben is milyen hálátlanok a gyerekei, mert most meg rá sem nyitják az ajtót. És aztán már csak olyan alantas munkát tudott vállalni, mint hogy portás volt a helyi gyárban. De még onnan is kitették, mert a rendszerváltás után nem sokkal bezárták a gyárat. És volt neki már köszvénye, meg magas vérnyomása, meg szívszélhűdése, meg jobb oldali agyzsibbadása, meg harminckét különféle rákja.

Ha végigolvastad az előző bekezdést, és most meglehetősen rosszul érzed magad, akkor neked a Bouvard és Pécuchet című művet nem ajánlom. Mondjuk ha nem érzed magad rosszul, akkor sem. Szerintem az égvilágon semmi értelmeset nem mond ez a könyv, ami miatt el kellene olvasni. Sőt, igazából kimondottan idegesítő. Napok teltek el úgy, hogy már a gondolattól is rosszul voltam, hogy olvasnom kellene. És ez az a könyv, aminél egyáltalán nem érdekel, mit tartanak felőle bizonyos hozzáértő kritikusok, mert nincs élő ember a földön, aki meg tudná nekem magyarázni, hogy ez a könyv miért jó, vagy mi az értelme. Elkeserítő volt, teljesen lehangolt, és szabályszerűen sajnáltam ezt a két jóravaló embert, hogy ilyen borzasztó sorsot szánt nekik Flaubert.

Említésre kerül Rousseau Emilje és Új Héloise-a.

Mi az, ami pillanatok alatt le tud hangolni? Hogyan védekezel ellene?

„Mily alacsony gondolkodás, mindig csak a lét megnyujtásával törődni! Csak addig élet az élet, míg élvezzük.”

„Akárhogy is, halál nincs! Átalakulunk, harmattá, szellővé, csillagokká. Eljut valami belőlünk a fák keringő nedveibe, a drágakövek csillogásába, a madarak tollaiba. Visszaadjuk a természetnek, amit kölcsön kaptunk tőle s a Semmi, amely elénk tárul, semmivel sem rettentőbb a Semminél, mely bezárult mögöttünk.”

Gyula bácsi világszám | Jules Verne: Nyolcvan nap alatt a Föld körül

 

Legutóbbi kiadás: 2022, Hachette Hungary

Ez a második könyvem Vernétől, nem csak a projekt kapcsán, hanem egyébként is, és továbbra is nagyon fájlalom, hogy csak most ismerkedtem meg vele!

Ezt a könyvét, ahogy az előzőt is, a MEK-ből töltöttem le ingyenesen és legálisan. Itt te is megtalálod.

Az Utazás a Föld középpontja felével ellentétben ezt a történetet viszont ismertem, mert annak idején láttam a Nyolcvan nap alatt a Föld körül Willy Foggal című mesét. És persze imádtam, szerintem többször is megnéztem. Nem is értem, hogy kerültem el a könyvet annak idején. De most bepótoltam, és ezt is imádtam! Csupán egyetlen egy icipici dolog miatt nem lett kedvenc, de az is csak az én hülyeségem.

A könyv – nem túl meglepő módon – arról szól, hogy egy angol úriember, bizonyos Phileas Fogg és inasa körül utazza a Földet éppen 80 nap alatt. Ez már szerintem egy önmagában is érdekes alapszituáció, de Verne zseniálisan felturbózza még ezt is. Először is már a kezdet kezdetén csavar egyet a sztorin, ugyanis itt nem csak egy gazdag különc hóbortos utazásáról van szó. Az egész dolog fogadásból történik. Vagyis ahhoz, hogy Mr. Fogg ne jusson koldusbotra, körül kell utaznia a Földet 80 nap alatt. Na most a fogadás tényéből sejthető, hogy ez a nyolcvan nap épp csak, hogy elég ennek a nagyszabású tervnek a véghezviteléhez. Vagyis bármiféle késedelem súlyos következményekkel járhat. És bizony lesznek késedelmek. De ezen túl is számíthatunk azért izgalmakra. Jönnek-mennek majd az útitársak, különféle incidensekbe kerülnek a szereplők, néha együtt, néha külön-külön. Szóval tele van a történet nem várt fordulatokkal. És akkor már nem is említem a fogadás apropóját, amiről én nem is gondoltam volna, hogy végig kíséri az egész történetet, de még ez is adott egy extra csavart a dologhoz.

Kicsit aggódtam az elején, hogy tényleg csak végig rohanjuk a Földet, és semmi ismeretterjesztő jellege nem lesz a könyvnek, ellentétben az Utazás a Föld középpontja felé című művel, de Verne ezt a részt is zseniálisan megoldotta. Szóval bármennyire is ég majd a főszereplőkkel együtt a talpunk alatt a talaj, azért mindig megtudunk ezt-azt az adott helyszínről, ahol épp járművet váltunk. Sőt, néha épp maga a jármű lesz az érdekesség.

Nincs túl sok szereplője a könyvnek, de az a néhány mind imádnivaló. Szerettem és elmondhatatlanul irigyeltem is Mr. Fogg hidegvérét. Semmilyen akadály nem tudta letaglózni. Ha adódott valami hátráltató tényező, ő mindig a megoldást kereste, mégpedig azonnal. Egy cseppet sem állt meg bánkódni vagy kétségbeesni. Azt mondjuk nem értem, hogy tudta Passepartout-t, az inasát elviselni, mert ő meg épp az ellentéte volt. Heves érzelmek egész skáláját mutatta be, és egyéb, „elfogadhatatlan” tulajdonságokkal is rendelkezett. Azért írtam, hogy elfogadhatatlan, mert bizony nem egyszer éppen ő volt az, aki hátráltatta a gazdáját az előrejutásban. Viszont ő volt az is, akin keresztül valamennyire megismerhettük az egyes állomásokat. Mrs. Auda nem sok vizet zavart, viszont dicséretre méltó, ahogy nő létére állta a sarat Fogg mellett. Habár tulajdonképpen nem sok választása volt. És végül ott van Fix, akiről nem árulhatom el, hogy pontosan kicsoda és milyen szerepe van a történetben, de ő volt számomra a legszórakoztatóbb.

A történet egyetlen szépséghibája, hogy a lezárása számomra egy kicsit hiteltelen volt. Persze tudom, ez egy fikció, de amikor van egy tűpontos főszereplőnk, aki annyira precíz, hogy egyszerűen mindig mindent tud, azzal én nem tudom sajnos összeegyeztetni az „apró bakikat”.

Összességében ismét egy zseniális könyvet olvashattam Gyula bácsitól, és azt hiszem, van még könyve a listán, amit természetesen izgatottan várok. Gyanús, hogy új kedvenc íróm lett. 😊

Itt egy újabb karakter, maga Phileas Fogg, aki imád whistezni… 😊 Most már tényleg meg kellene ismerkednem ezzel a játékkal.

 Mennyire vagy hidegvérű, ha a céljaid eléréséről van szó?

„A legrövidebb idő is mindenre elég, ha jól felhasználjuk.”

„Én mindig útra kész vagyok!” – Ezt akár én is mondhattam volna. 😊

„Úgy látom, ha újat akarunk látni, nem is rossz dolog az utazás.”

Az igazi Bűn és bűnhődés | Émile Zola: Thérése Raquin

 

Legutóbbi kiadás: 1923

A könyvet a MEK-ből töltöttem le, itt ti is beszerezhetitek ingyenesen és legálisan.

Első találkozásom Zolával, és meg kell mondanom, abszolút le vagyok nyűgözve. Csak nem tudtam még eldönteni, hogy azért, mert tényleg annyira jó volt ez a könyv, vagy azért, mert annyira rossz volt az előző. De azt hiszem, inkább az előbbi.

Ugye a Bűn és bűnhődés volt az ezt megelőző olvasmányom, amit még áprilisban(!) olvastam. Az a könyv láthatóan egy súlyos olvasási válságba taszított, ugyanis a Thérése Raquint (nem, nem így kell leírni, de sajnos nincs megfelelő irányba dőlő ékezetes e betűm) csak bő egy hónappal utána kezdtem egyáltalán el. Legnagyobb szerencsémre rögtön beszippantott a történet.

Csak röviden, egy nőről szól (mily meglepő, nem? 😊), akit némileg elnyomásban nevelnek fel, ám eljön az a roppant veszélyes pillanat, amikor megismerkedik azzal a valakivel, aki segít neki felfedezni a benne szunnyadó szenvedélyeket. Ám a dolog, ahogy az egyébként várható, igen rosszul sül el, a két ember bűnt bűnre halmoz, hogy egymáséi lehessenek, de mire eljutnak erre a pontra, már nem teszi boldoggá őket a tény, hogy sikerrel jártak. Sőt, a kapcsolatuk erős mélyrepülésbe kezd.

Nem akarok több részletet elárulni, sokkal inkább arról szeretnék beszélni, mennyire kísértetiesen hasonlít sok dologban ez a könyv a Bűn és bűnhődéshez. Mert hogy van benne bűn. Sőt, ebben igazából több bűn is van. Egy egész kis bűnlajstrom. És szépen fel van építve. Az első bűn, vagyis inkább bűnök elvezetnek a második, mondhatni a fő bűnhöz. Aztán pedig a szerencsétlenek további bűnökkel próbálják palástolni a korábbi bűneiket.

Aztán, szinte már gyönyörűen, megjelenik a bűnhődés is. Elsőre talán hihetetlenül, és talán nem úgy, ahogy azt az ember várná, de ott van az kérem, és higgyétek el nekem, nagyon is valóságosan. (Mármint nincsenek konkrétan ugyanilyen tapasztalataim, de előfordult már, hogy nálam is eggyel többen voltak a kelleténél az ágyban. És nem, ezt nem kell félreérteni, tessenek elolvasni a könyvet, és akkor világossá válik a gondolat.) Szóval számomra ebben a könyvben olyan valóságos volt a bűnhődés, hogy majdnem megsajnáltam a szereplőket.

Az egész történet valahogy annyira szépen (már ha lehet egyáltalán ilyet mondani egy tragikus és elborzasztó történetről) és logikusan volt felépítve, hogy egyszerre gyönyörködtem és gyanítottam, hogy itt aztán minden szó pontosan ki van számítva. De összességében nagyon tetszett. Itt valahogy mindennek volt értelme, nem úgy, mint Dosztojevszkijnél. Nagyon várom a következő találkozást Zolával.

Kávés kisokos: a gloria konyakos feketekávét jelent.

Mi az a legfőbb dolog a gyerekkorodban, ami a mai napig meghatározza az életed?

„…ő gyermek maradt, s ostobán hitt ezer bolondságban s nem látta, hogy a valóságos élet a szenvedélyek véres sarában folyik…”

„Amikor a jövő reménytelen, a jelen is csúfosan keserű.”