NOHUN az 1800-as évek előtt

Dobpergés --- elérkeztünk az első mérföldkőhöz a NOHUN sorozaton belül. Először arra gondoltam, hogy akkor csinálok majd egy összefoglalót, ha megnéztünk már ötven könyvet. De mikor a következő delikvenst kerestem, láttam, hogy már megnéztük az összes le nem fordított könyvet, ami az 1800-as évek előtt jelent meg. És ez remek alap egy kis áttekintéshez. (Az 1800-as évek előtt megjelent, lefordított könyvekről itt olvashattok egy kis összegzést.)

Nézzünk először néhány statisztikai adatot:

• Az első NOHUN bejegyzés 2018. júliusában került fel a blogra.

• Összesen 19 könyvet néztünk meg eddig a sorozat keretein belül.

• 3 olyan könyv volt ezek között, amelyeknek az írójától olvastunk magyarul is. Ők Cervantes, Swift (bár ő csak társszerző volt a NOHUN könyvben) és Smollett.

• A könyvek témái elég sokszínűek voltak. A három dobogós a női sors (6 könyv), a rabszolgaság (3 könyv) és a lovagi élet (2 könyv).

Általában véve azt tudom elmondani, hogy bár elég sok téma képviseltette magát, azért a legtöbbhöz hasonlót magyarul is lehet találni, vagyis nem feltétlenül lenne szükségszerű a fordítás. Ugyanakkor kétségtelenül voltak olyan témák, amelyek első blikkre is felettébb érdekesnek és megdöbbentőnek tűntek. Ilyen volt például a boldogság kereséséről szóló Rasselas, vagy az érzelmes férfit bemutató Érző lélek. Ezen kívül pedig volt két olyan téma, amivel engem mindig le lehet kenyerezni. Az egyik az igazság és igazságszolgáltatás témaköre a Caleb Williams kalandjaiban, illetve az Új-Spanyolország fölfedezésének történetében tárgyalt gyarmatosítás.

Habár a könyvek többségéhez azt írtam, hogy szívesen elolvasnám, így visszatekintve azt mondanám, ez a fenti négy lenne az, ami igazán érdekelne. Sőt, ha egyre kellene leszűkíteni a kört, azt is nyugodt szívvel meg tudnám tenni (túl sok könyv, túl kevés idő…), és ebben az esetben egyértelműen az Új-Spanyolország fölfedezésének történetére szavaznék, az nagyon izgatja a fantáziám. Mert még ha nem is tekinthetjük száz százalékosan megbízható és hiteles történelmi adattárnak, valamennyi valóságalapja biztosan van, ha más nem, egy ember nézőpontja, és ilyesmivel megismerkedni szerintem szuper lehet.

Én a magam részéről továbbra is nagyon izgalmasnak találom ezt a kis projektet, úgyhogy folytatás mindenképpen várható. J

A sorozat tagjairól az írásaimat megtaláljátok a Sorozatok fül alatt, vagy a lustábbak itt. J

NOHUN #8 Martinus Scriblerus emlékiratai

A NOHUN sorozat eheti részében a Martinus Scriblerus emlékiratainak (Memoirs of the Extraordinary Life, Works, and Discoveries of Martin Scriblerus) rejtelmeit próbáljuk felderíteni.

Nem találtam hozzá túl sok forrást, de az a kevés is meggyőzött arról, hogy ennek a könyvnek az elolvasásához nem ragaszkodnék. Annak ellenére sem, hogy a szerzők közt ott van az a Jonathan Swift, aki a Gulliver utazásait írta, valamint az az Alexander Pope, aki A Da Vinci-kódban kerül említésre.

Ahogy azt már láthatjátok is, itt egy több szerzős műről van szó, alkotói a Scriblerus Club tagjai. Név szerint: Alexander Pope, Jonathan Swift, John Gay, Thomas Parnell és John Arbuthnot. Az egyes fejezetek a kor legújabb, divatos szokásait figurázza ki. Azonban a teljes mű nem készült el, a megírt fejezetek Alexander Pope neve alatt jelentek meg.

A főszereplő Martin Scriblerus beszédes nevet visel. John Dryden egyik könyvének főhősét szintén Martinnak hívták, akinek neve a nevetséges hiba szinonimája lett. Míg a Scriblerus a korabeli szleng szóból, a scriblerből született, ami tehetségtelen írót jelent. Scriblerust a szülei a kor különféle, olykor egymásnak ellentmondó, divatos szokásai szerint nevelik, így a főszereplőből egy furcsa különc válik, aki valahogy sehová sem passzol. A történet folyamán az ő életét követhetjük nyomon.

Források:

https://www.revolvy.com/page/Memoirs-of-Martinus-Scriblerus

https://www.britannica.com/topic/Memoirs-of-Martinus-Scriblerus

Jonathan Swift: Szerény javaslat

Gulliver után még mindig Swiftnél maradva következett a Szerény javaslat. Ez nem igazán könyv, inkább csak egy kis novellácska (vagy mi a szösz). A neten találtam meg, ide kattintva már olvashatjátok is.

Az már a Gulliverből is látszott, hogy Swiftnek rendkívüli képzelete van. Összehasonlításképpen nekem valamiért Dalí (igen, a festő) munkássága jutott eszembe. Valahogy olyan elvarázsolt módon látták a világot. És hát ebben a tekintetben a Szerény javaslat még a Gulliveren is túltesz.

Ismét csak egy görbe tükörrel állunk szemben, mely napjainkban épp úgy aktuális, mint Swift korában lehetett. Nem kisebb dologról van szó, mint a szegény gyerekek „megmentéséről” az éhezéstől, a bűnözéstől, a lesüllyedéstől. Egyszóval a nyomorúságos élettől.

Bizonyára vannak olyanok, akiket ez a kis írás megbotránkoztat, mert a Swift által felkínált „megoldás” meglehetősen brutális. De a sorok mögé nézve ott láthatunk egy problémát, amelyet a mai napig nem sikerült kielégítő módon megoldani. Ami együtt létezik az emberiséggel, mégis minden kor embere valahogy elmegy mellette, az elhárításra irányuló intézkedések pedig elhalnak.

Talán épp a felvetett probléma miatt került fel ez a mű a listára. És bár azt hiszem, a megoldásra még várnunk kell (vagy éppenséggel nem is létezik), arra mindenesetre tökéletes volt, hogy felkeltette az érdeklődésem Swift munkássága iránt. Nem tudom igazán megfogalmazni, hogy pontosan mivel, mert általában az ehhez hasonló dolgokat a marhaság kategóriába sorolom, és továbblépek. Meglehet, hogy éppen a brutalitásával és kíméletlen őszinteségével. Már a Gulliverben is odamondogatott. A Szerény javaslat pedig sűrített formában tartalmazza a kritikát. De még milyen durva kritikát!

Rövidke kis mű, egy olvasást megér. Aztán lehet vitatkozni, hogy Swift vajon épelméjű volt-e. Szerintem csak meglátta, hogy néhány dolgot az emberek nem vesznek komolyan, csak ha csúnyán közöljük velük.

Jonathan Swift: Gulliver utazásai

Az elmúlt hetekben Gulliverrel kalandoztam (meg Párizsban, illetve Csehországban voltam, ezért is nem született múlt héten bejegyzés). Ezt a könyvet a Don Quijotéhoz hasonlóan nagy lelkesedéssel vártam, és azt már itt rögtön az elején le kell szögeznem, hogy jobban tetszett, mint az előbb említett mű. Annak ellenére is, hogy én éveken keresztül tévedésben éltem Gulliverrel kapcsolatban. Ugyanis én egészen eddig azt hittem, hogy ez egy gyerekeknek szóló kalandos mese. Tévedtem. De még milyen nagyot!

A történet szerint Gulliver egy jól szituált családapa, aki hajóorvosként keresi a kenyerét, és munkája során különböző hihetetlenebbnél hihetetlenebb országokba keveredik el. Először jár Lilliputban, a törpék országában, aztán az óriások országában (nem sikerült megjegyeznem a nevét), utána Laputában, ami gyakorlatilag a tudósok országa, a varázslók szigetén, a halhatatlanoknál, végül pedig a Hauhnhnm-oknál.

A könyv végén Gulliver megfogalmazza írásai célját, mely csöppet sem a szórakoztatás, hanem az általa felfedezett országok hű bemutatása. Ez a cél félig-meddig a szerző céljának is megfelel. Távolról sem szórakoztatni akart minket ezzel Swift, hanem tükröt tartott az emberek elé. Nevetségessé tette őket törpeként és óriásként, kifigurázta a tudományukat, a társadalmi szerveződésüket, a törvényeiket és nagyratörő céljaikat, fellebbentette a fátylat a nagyra becsült múlt igazságáról, végül pedig összehasonlította őket a természet egy másik élőlényével. Mindezek eredményeként pedig azt szűrte le, hogy szívesebben lenne Hauhnhnm, mint ember, mert az ember a legundorítóbb élőlény az egész földkerekségen. És valljuk be, a könyv végére érve, mi magunk is úgy érezzük, van ebben némi igazság.

Abszolút meg tudom érteni, hogy ez rajta van a listán, és erősen ajánlom én magam is mindenkinek, hogy olvassa el. Kíméletlenül őszinte és nagyon durva kritika ez az emberiségről, amivel sajnálatos módon csak egyetérteni lehet.

Nem is nagyon szeretnék lelőni poénokat, mert itt aztán tényleg minden oldalon olvashatunk valami fontosat. Csak néhány dolgot emelnék ki, ami számomra különösen érdekes volt:

-          A halhatatlanságot, amely oly sok mindenkinek (volt) a vágya, keményen kivégzi. Ez a tipikus esete annak, amikor az ember nem gondolja végig, mit is kíván valójában. (Én magam sem gondoltam végig még ezt a kérdést így, azért is volt számomra meglepő.)

-          A Laputában megismert tervező akadémia valami zseniális. Olvasás közben csak bólogattam, mert úgy érzem, ma is pontosan ez folyik a világ egyes részein. Hozzá nem értő emberek foglalkoznak fontos dolgokkal, és ebből aztán értelmetlen és felesleges dolgok születnek. Meg káosz.

-          A könyv legislegvégén érdekes volt, amit a gyarmatosításról írt. Már hogy tudniillik úgy működött a dolog, hogy ha egy angol ember elsőként lépett egy ismeretlen földrészre, akkor gyakorlatilag ezzel már Anglia gyarmatává is tette.

Szóval nagyon érdekes könyv volt. A legtöbb gondolatával mélyen egyetértek. Ismételten megdöbbentett, hogy egy ilyen régi könyv mennyire aktuális tud lenni. És hogy ez a könyv, amiről én éveken keresztül azt hittem, hogy mese, mennyire nem az. Talán a törpéknél és az óriásoknál tett utazások leírásai még meseszerűek, például vicces olvasni azt, hogyan leltározzák a lilliputiak az Emberhegynél talált tárgyakat. De később… nincs rá jobb szófordulat, kőkemény kritika ez. Már akkor is az volt, amikor íródott. Azóta jó sok év eltelt. És még mindig az. Mindenki vonja le ebből a maga következtetéseit.

„…éberséggel és vigyázattal, és nagyon kevés értelemmel meg tudjuk óvni javainkat a tolvajoktól, de a csaló ravaszsága ellen semmi se védi a becsületes embert.”

„…erkölcsi tisztaságot sohasem pótolhat a szellem élessége vagy emelkedettsége, mert sohasem lehet oly veszélyes az a hivatalnok, aki értelmiségi hiányból valami hibát követ el, mint az, aki ügyes és ravasz eszével ezt a hibát takargatni, rendezni, sokszorozni, szépíteni tudja.”

„A tudósoknak igazuk van, midőn azt állítják, hogy nincs nagy és nincs kicsi, csupán az egybevetésben.”

„…talán az emberi természet egy nagyon közönséges betegségéből származik az ilyesmi, hogy mindig azok a dolgok érdekelnek bennünket leginkább, amelyekhez semmi közünk nincsen s melyekhez sem képzettségünk, sem tehetségeink nem elengedők.”

„Meg vagyok győződve róla, hogy a sót csak fényűzésből s ínyenckedésből használják s hogy kezdetben arra volt való, hogy szomjúságot keltsen, kivéve, ha húst raktak el bele, hogy meg ne romoljék.” (Ezt csak azért, mert én ki nem állhatom a sót. A tésztát is só nélkül főzöm. J)