A falusi élet esszenciája | Elisabeth Gaskell: A kisváros

Elisabeth Gaskell Cranford (A kisváros) című könyve azért volt meg nekünk otthon, mert annak idején készítettek belőle egy sorozatot, amit anyukám nagyon szeretett, és mikor megtudta, hogy ez eredetileg könyvként létezett, rögtön megvette. És mitagadás, a sorozat készítői nagyon jó érzékkel szimatolták ki a tökéletes alapanyagot. Látatlanban is azt mondhatom, hogy sorozatként ez a fajta „történet” sokkal jobban működik, mint könyvként.

Azért tettem az előző mondatban a történet szót idézőjelbe, mert itt nem beszélhetünk a klasszikus értelemben vett cselekményről. Nincs a könyvnek se eleje, se vége, inkább csak amolyan pillanatképekből áll. Elkezdődik egy önkényesen kijelölt pontnál, bemutat szintén önkényesen kijelölt eseményeket, aztán egyszer csak véget ér.

Hibái ellenére azonban egy végtelenül aranyos könyvről van szó, amely bemutatja nem csupán a XIX. századi angol vidéki életet, hanem még akár egy XX. század végi falu életét is. Mert miről is van itt tulajdonképpen szó? A címben is szereplő falucska, Cranford neves hölgykoszorúja összeül, és tereferél erről-arról. Az élet apró-cseprő dolgai itt óriási súllyal esnek latba, de tulajdonképpen ez a való élet. Mert mi is lehetne annál fontosabb, mint hogy drágult a tej, vagy hogy a szomszéd Mariskának itt voltak az unokái, és olyan borzasztó kellemetlen emberekké tette őket a város.

Én is falun nőttem fel, szóval nekem ez színtiszta nosztalgia volt. Jól esett visszacsöppenni egy kicsit abba a korba, amikor a szomszédok még ismerték egymást és az emberek nem csak, hogy szóba álltak egymással, de egyenesen keresték egymás társaságát. És igen, persze, voltak rosszmájú emberek, és voltak összezördülések is, és a problémák vagy a beszélgetés témái utólag sokszor nevetségesnek tűntek, de a világ valahogy sokkal barátságosabb és közvetlenebb helynek nézett ki.

Külön köszönet jár részemről az írónőnek, amiért megalkotta Miss Matty figuráját, aki kiköpött olyan, mint az egyik nagymamám. (Leszámítva azt az apró, ám korántsem elhanyagolható tényt, hogy a nagymamám nyilvánvalóan nem volt vénkisasszony.)

Nagyon jókor jött nekem ez a könyv, mert épp az utóbbi időben méláztam el azon, hogy nem igazán helyszínek vagy emberek hiányoznak a múltamból, hanem pontosan az az út és mód, ahogy éltünk mindannyian adott helyen, adott időben. És ez a könyv abszolút visszaadta azt az érzést, ami után mostanában sóvárogtam. De ettől eltekintve ezt a könyvet én nem kifejezetten ajánlanám olvasásra ebben a cselekményközpontú világban.

Utalás történik a Rasselasra, a Don Quijotéra és Az ezeregy éjszaka meséire.

Megjelenik egy új kártyajáték, a preferánsz. Írnom kéne már egy bejegyzést a kártyajátékokról…

„…egy kevés hiszékenység jól átsegít az életen – jobban, mint ha valaki folytonosan csak kételkedik és mindennek csak a nehézségeit meg a kellemetlen oldalát látja.”

„Azt hiszem, a világ nagyon-nagyon gonosz lehet, mert noha apám mindenkire gyanakszik, akivel üzleti kapcsolatba kerül, mégis, csak a múlt évben több mint ezer fontot veszített az emberek huncutságán.”