Férfiszerelem | William Makepeace Thackeray: Hiúság vására

Következzen most egy jó nagy falat, egy nyolcszáz oldalas könyv, a Hiúság vására. A terjedelméből nyilvánvaló, hogy rengeteg mindenről lehetne beszélni a könyv kapcsán, de én mindösszesen egy dolgot szeretnék kiemelni. (Illetve egy nagyobb volumenűt, a kisebbeket pedig egy külön bejegyzésben gyűjtöttem össze.)

Először is tekintsük át nagyon röviden a történetet. A könyvnek másfél főszereplője van. Na jó, kettő, de nekem az volt az érzésem, hogy egyikükről többet olvashatunk. (Vagy csak több minden történik vele?) Két fiatal lányról, Emíliáról és Rebeccáról van szó, akik a könyv kezdetén egyszerre távoznak egy lányiskolából. A két lány teljesen más társadalmi helyzetben van, míg Emília egy jómódú családból származik, addig Rebecca szegény árva. Útjaik hamar kettéválnak, és a legkülönfélébb dolgok történnek velük. Az ő történetükön keresztül bemutatásra kerül, milyen is az élet akár a legalsó, akár a legfelső körökben. Ugyanakkor mindkettejüknek kijut a jóból és a rosszból is. Egyszóval a könyv magát az életet hivatott tulajdonképpen bemutatni. Én magam viszont meg sem kísérlem részletesen leírni mindazon eseményeket, amelyekről a könyvben szó van, mert az maga is elég terjedelmes szöveget jelentene.

A történet cseppet sem unalmas, tényleg minden fejezetben történik valami jelentőségteljes. A karakterek is zseniálisak mind egy szálig. Emília és Rebecca két teljesen ellentétes jellem. Emília képviselné a színtiszta jóságot, de hamar meglátni a gyengeségeit, és bizony komoly hibákat is elkövet. Rebecca pedig elég alávaló nőszemély, de egy darabig (nekem körülbelül a fia születéséig) elég élvezetes volt olvasni a mesterkedéseit. Végig az volt az érzésem, hogy az író mintha megpróbálna időnként mentegetőzni Rebecca tettei miatt, holott az egész karakter annyira átlátszó volt. Az elején még én is úgy gondoltam, hogy az előrejutása érdekében muszáj fortélyokhoz folyamodnia, de aztán elkapta szegényt a gépszíj, mindent akart, és ezért mindenkin átgázolt, és akkor már nem voltam kibékülve vele.

De ebben a bejegyzésben két másik karaktert szeretnék kiemelni, akik számomra nagy-nagy meglepetések voltak. A szerelmes történeteknek elkerülhetetlenül részei a férfi karakterek, akik általában a vágy tárgyai. Csak ritkán találkozunk olyan könyvvel, amelyben épp a férfi az, aki lángol, aki eleped a nőért. Vagy ha vannak is ilyenek, hát elég tartózkodóak, úgy kell kihámozni belőlük, hogy mit akarnak. És a szerelmi tragédiák sem őket érintik rosszul többnyire. Úgyhogy amikor igazán érző szívű férfiakkal találkozik az ember, az olyan jó érzés. Jó érzés tudni, hogy léteznek, és nem csak a hatalom és a pénz mozgat mindenkit.

Két ilyen elismerésre méltó karakter is volt ebben a könyvben, az egyik Rawdon Crawley, a másik pedig William Dobbin, őket szeretném most bemutatni nektek.

Kezdjük Crawley-val, mert ő kevéssé fedi fel az érzelmeit, de én azt hiszem, hogy Rebeccának sikerült igazán magába bolondítania. Pincsikutyaként követte a nőt mindenhova, és bármit megtett érte és neki. Lemondott az előkelő családjáról, a tekintélyes örökségéről, ugyanakkor folyton estélyekre járt, és mindent megszerzett Rebeccának, amit csak a nő kiejtett a száján. És ahogy Rebecca távolodott tőle, ő úgy vált eleinte egyre ragaszkodóbbá. De a fiuk születése után kezdett egyre inkább rádöbbenni, mennyire melléfogott, mert hát Rebecca enyhén szólva is távol állt a mintafeleség képétől. Anyának pedig inkább nem is nevezném. Rawdon viszont, aki eleinte egy tudatlan, állat módjára viselkedő katonának lett beállítva, megszelídült mellette és a fia mellett, és azt hiszem, tisztességes férj vált volna belőle. Örültem, hogy a botrány kitörése után, nem hagyta magát újra rászedni a felesége által, és kitartott a maga igaza mellett, és beletörődött a szakításba.

William Dobbin Emília férjének, George Osborne-nak a legjobb barátja volt, és az első pillanattól kezdve szerelmes volt Emíliába. Hallgatag, együgyű, magának való embernek ismerhettük őt meg, de ahhoz az első pillanattól kezdve nem férhetett kétség, hogy megtett mindent, amiről úgy gondolta, hogy boldoggá teheti szíve választottját. Nem csak, hogy jelentős szerepet játszott abban, hogy létrejöhetett a frigy Emília és George között, hanem később is támogatta Emíliát és a fiát anyagilag és érzelmileg is. Látszólag elfogadta azt a tényt is, hogy Emília sosem lehet az övé, de mikor Emília súlyosan megbántotta, akkor elszakadt nála a cérna, és amit akkor mondott neki, attól, higgyétek el, szem nem marad szárazon. Vérzett a szívem érte, mikor rájött, illetve úgy kezdte érezni, hogy elpocsékolta legnemesebb érzéseit és gyakorlatilag az egész életét valakire, aki egyáltalán nem méltányolta sem őt, sem a tetteit. Sajnáltam, hogy arra kényszerült, hogy mindezt bevallja. Mert ő egy igazi, nemes szívű lovagként tűnt fel az egész könyvben.

Én mindkét férfivel mélyen együtt éreztem, és sajnáltam őket, mert igazán megérdemelték volna a boldogságot. De ahogy Thackeray is írta (és lentebb, az idézetek közt megtaláljátok), ki lehet boldog a Hiúság Vásárában? Ahol értéke csak a vagyonnak és a nemesi címeknek van. Ahol mindenki csak megjátssza magát, és az „előadás” végén magányosan és bánatosan tér nyugovóra. Ahol minden csak az érdekekről szól. Bizony, néha túl későn jövünk rá, hogy mindent feláldoztunk a látszat érdekében, azért, hogy különbnek tessünk másoknál.

Meglepő módon aktuálisabb nem is lehetne a könyv, elvégre manapság a különféle közösségi média felületek megkönnyítik számunkra, hogy összehasonlítgassuk egymást, és igyekezzünk mások fölébe kerekedni. De ennek a könyvnek épp az a tanulsága szerintem, hogy nem szólhat az életünk pusztán arról, hogy megmutassuk a világnak, hogy mi akárkinél jobbak vagyunk. Mert ha így van, akkor csupán mi is részesei leszünk ennek a bizonyos Hiúság Vásárának, és soha nem lesz nyugtunk, sosem leszünk sem boldogok, sem elégedettek.

Melegen ajánlom ezt a könyvet mindenkinek, akit érdekelnek az emberi sorsok, aki szeret hosszan elidőzni egy-egy történetben (mégis csak 800 oldalról van szó!), vagy aki pusztán csak szeretne jól szórakozni ebben a vásári komédiában (tragédiában?).

A következő listás könyvekre történik utalás: Az ezeregy éjszaka meséi, Robinson Crusoe, Cecilia, Udolpho rejtélyei, Humphry Clinker kalandozásai, Ivanhoe, Az ifjú Werther szenvedései, Vonzások és választások

Itt is sokat kártyáznak, a nők pikéteznek, a férfiak pedig whisteznek, de megismerkedünk egy új kártyajátékkal is, a francia trente et quarante-tal. Ugyanakkor itt már „modernebb” játékok is megjelennek, úgy mint a biliárd és a rulett.

Magyar utalás is van a könyvben: „Becky más magyar mágnásokkal is megismerkedett a hadseregnél 1816-17-ben Franciaországban.”

„A világ csak tükör, amely mindenkire saját arckifejezését vetíti vissza.”

„Isten szakállas teremtményei éppen olyan mohók a dicséretre, éppen olyan válogatósak ruházatukban, éppen olyan büszkék előnyös megjelenésükre, éppen annyira tudatában vannak hódítási képességüknek, akár a legkacérabb nő a világon.”

„Ha valaki szegény ahhoz, hogy cselédet tartson, bármilyen előkelő is, magának kell kisöpörnie a szobáját, s ha egy édes kislánynak nincs édesmamája, hogy az ügyet elintézze a fiatalemberrel, saját magának kell hozzálátnia.”

„Nincsenek-e ilyen kis fejezetek mindenki életében, amelyek semminek látszanak, s mégis hatnak az egész történet folytatására?”

„…nagyon hízelgő egy nőre, ha a vele egyneműek megvetik.”

„Ha az emberek csak okos házasságot kötnének, micsoda fennakadás állna be a népesség szaporodásában!”

„Sohase mulasszunk el egy alkalmat sem, ha kedves szót mondhatunk. Mint ahogy Collingwood, amint üres helyet látott meg a birtokán kivett a zsebéből egy szem makkot és elültette, úgy kell bánni a bókjainkkal is egész életünkben. Egy szem makk semmibe sem kerül, de csodálatos tölgyfa sarjadhat belőle.”

„De prédikáció nélkül is eszünkbe véshetjük azt az igazságot, hogy az a nyüzsgés, diadalmámor, nevetés és vidámság, melyet a Hiúság Vására a közönségnek bemutat, nem mindig kíséri el a szereplőt a magánéletbe, s néha komor levertség és gyászos búbánat fogja el.”

„Miféle titokzatos mesmerismus rejlik a barátságban, hogy a hatása alatt olyasvalaki, aki egyébként lomha vagy hideg, vagy félénk, a más érdekében bölccsé, tevékennyé, határozottá válik?”

„Mindig szilárdnak lenni a maga igazában, mindig előretörni, sohasem kételkedni – nem ezek azok a nagy képességek, amelyekkel a butaság megszerzi vezető szerepét a világban?”

„…mielőtt valaki a pokolba megy, előbb egy egész sereg más lelket küld oda.”

„Ha a kényelmes jólét nem is teszi tisztességessé az embert, legalább megtartja a tisztesség útján.”

„Mihelyt az egyik füllentés, hogy úgy mondjuk, esedékessé válik, rögtön másikat kell koholni, hogy be lehessen váltani a régebbi elfogadványt, s így a forgalomban lévő hazugságok elkerülhetetlenül szaporodnak, és napról napra nő a leleplezés veszélye.”

„Bár kétlem, hogy a jámborságnak az a gyakorlata, melyet nőrokonaink oltanak belénk kora ifjúságunkban, tudniillik, hogy hálásnak kell lennünk, amiért jobban jártunk, mint mások, nagyon ésszerű vallásosság.”

„Ha egy utas örökösen remek poggyászáról beszél, amely véletlenül éppen nincs vele, akkor, fiam, őrizkedj attól az utastól. Tízet egy ellen, hogy szélhámos.”

„Ó, hiúságok hiúsága! Ki boldog közülünk ezen a világon? Ki kapta meg azt, amire vágyott? És ha megkapta, ki van megelégedve?”