William Makepeace Thackeray: Hiúság vására /2

Körülbelül olyan hosszú jegyzetet készítettem ehhez a könyvhöz, mint annak idején a Monte Cristo grófjához. Az említett könyv azonban fel volt osztva kötetekre, így több lehetőséget adott (majdnem) minden gondolatom kifejtésére.

Az előző bejegyzés így is elég hosszúra nyúlt, és csak egy dologról beszéltem benne, amelyet én személy szerint a legmeghatározóbbnak találtam a művel kapcsolatban. Aztán olvasgattam még a jegyzeteimet, és úgy döntöttem, szentelek még egy teljes bejegyzést ennek a könyvnek, hogy ne vesszen kárba a munkám. Így most a teljesség igénye nélkül felsorolok még néhány dolgot, amelyeket fontosnak éreztem olvasás közben feljegyezni.

Több valós történelmi részlet is megjelenik a könyvben, így például főleg Joseph Sedley kapcsán említésre kerül India, mint a Brit Birodalom gyarmata, amiről egyébként igen szívesen olvastam volna részletesebben, hogy hogyan folyhatott ott az élet. Valamint két valós csata is fontos „szereplő” a könyvben, a Quatre Bras-i és a waterlooi. Napóleont is elég sokat emlegetik a könyvben, legtöbbször gúnyosan Boney-nak hívják, és közvetve neki is fontos szerep jut, elvégre a fentebb említett csatákat is miatta vívják.

A könyv legvégén megtudjuk, hogy az író hogyan értesült a főszereplők életéről, ami persze korántsem garantálja, hogy ezek az emberek tényleg éltek. De miért ne élhettek volna? Persze nyilván nem a könyvbeli neveken, mert egy-két magas rangú személyt bizony kellemetlenül érintett volna a magánéletének kiteregetése.

Az író időnként kiszólogat az olvasónak, amit néhol teljesen indokolatlannak éreztem, néhol viszont szórakoztatott, amikor úgy „viselkedett”, mint egy valóságos vásári rikkancs. Abszolút át tudta ilyenkor adni ezt a vásári vagy cirkuszi hangulatot, és ezeket értékeltem. Valamint néhányszor megszólított embereket, mintha számukra íródott volna ez a könyv egyfajta erkölcsi példatárként, de hogy kik lehettek ezek az emberek, az nem derült ki.

Felírtam magamnak egy olyan kérdést, hogy vajon miért lett lenézett dolog a kereskedelem. Ezt a könyvtől függetlenül sem értettem soha, de azt hiszem, így a történet végére leesett a tantusz. A kereskedelemből ugyanis jócskán meg lehetett gazdagodni, ha valaki jókor volt jó helyen, volt elég tőkéje, és meghozta a megfelelő döntéseket (akárcsak manapság). A szegények eleve rossz szemmel nézték a gazdagokat, mint mocskos kizsákmányolókat. A gazdagok viszont, akik eleve beleszülettek a jómódba és a címek világába, lenézték a felkapaszkodottakat, akik nem voltak műveltek, és egyáltalán nem illettek az ő köreikbe, habár a vagyonuk már meglett volna hozzá.

Amit szintén nem értettem, és erre a kérdésre a könyv elolvastával sem kaptam választ, hogy miért vágják sokszor ezek a felkapaszkodott szülők a gyerek fejéhez, hogy ne játsszák már az úri fiút/lányt. Hiszen éppen ők nevelték vagy neveltették úgy a gyerekeiket, mint kis lordokat és lady-ket. Érzek itt egyfajta szakadást. A szülők, akik már felgazdagodtak a lordok és a lady-k közé, még számkivetettek ebben a társaságban, így megpróbálják a gyerekeiket feltoloncolni közéjük. Amikor viszont a gyerek tényleg elkezd urasan viselkedni, akkor meg ki vannak bukva…

Nem csak ebben a könyvben, hanem sok előzőben is feltűnt már, milyen gyakran éltek az emberek annak idején a hitel intézményével, és mennyire nem zavart sokakat, hogy akkora adósságokat halmoztak fel, hogy két élet is kevés lenne a törlesztésre. Ez nekem csak azért annyira szembetűnő, mert én nem tudnék úgy élni, mint ahogy például Rebecca élt, hogy folyton menekült a hitelezők és a behajtók elől, és mindenkit csak hitegetett a fizetéssel. Én értem a hitel működését, és aláírom, hogy vannak helyzetek, amikor szükséges, de nem gondolnám normálisnak, hogy valaki a napi megélhetéséhez is ehhez az eszközhöz folyamodjon.

Rendkívül furcsa és elkeserítő volt olvasni, mennyire meghatározta az emberek napi kapcsolatát is a pénz. Arra gondolok itt most konkrétan, hogy ha valaki a vagyona alapján hirtelen már nem tartozott a jómódúak közé, a korábbi barátai hirtelen elfelejtették, meg sem ismerték az utcán, és minden kapcsolatot megszakítottak vele. Illetve hogy milyen elsöprő érzelmekre és galád játszmázásra késztetett egyeseket szintén a pénz, miket meg nem tettek egyesek a remélt örökség érdekében (lásd pl. Bute Crawleynét). És azon gondolkodtam sokszor olvasás közben, hogy én el nem tudnám képzelni, hogy úgy éljek, hogy folyton csak várom, hogy a gazdag rokonaimtól végre rám szálljon a pénz és a birtok (netalán még egy cím is). Számomra teljesen hihetetlen az, hogy valakinek az az életcélja, hogy a rokonai halálával meggazdagodik, és hogy ki ne tagadtassék az örökségből, képmutató módon körülrajongja, és ápolja, védelmezi a szóban forgó rokont.

Rebecca életével kapcsolatban eleinte az volt az érzésem, hogy valahogy mintha eleve el lenne rendelve ebben a múltbéli világban, hogy aki rossz csillagzat alatt születik, az nem élhet jól. Megmondom őszintén, ahogy már az előző bejegyzésben is említettem, egy darabig, bár bosszantott, hogy mindenkit átvágott és manipulált, ugyanakkor élveztem végigkövetni, ahogy tör előre, és egyre feljebb emelkedik. Én azt hiszem, ahhoz képest, ahonnan indult, és amilyen kilátásai voltak, nagyon jó élete lehetett volna. Bíztam benne, hogy rá fog cáfolni a kezdeti feltételezésemre. De aztán kiderült, hogy neki nem elég a jó élet, ő a „legjobbat” akarta, a legfelső körökbe vágyott, gátlástalanul tört előre, és őszintén szólva elég nyilvánvaló volt, hogy ennek nagy bukás lesz a vége. De attól, hogy ő nem cáfolt rá a rossz születés – rossz élet teóriára, attól még az nem igaz. J

Szintén Rebeccával kapcsolatban még, nem tudtam eldönteni, mi az író saját vélekedése a hőséről. A történet elején szegény, szánandó lánynak állította be, akinek szemet kell hunyni a helytelen tettei felett, elvégre neki magának kell kikaparnia azt a bizonyos gesztenyét, sem pénz, sem rokonok, sem senki és semmi nem segíti őt az életben. Aztán elkezdte negatív színben feltüntetni, ami egyébként igaz is volt. Sok tettére nem lehet mentség a származása. Végül pedig a könyv végén azt éreztem, hogy mégis próbálja felmenteni őt, pedig közben maga is kimondta, hogy Rebecca egy rossz életű asszony, és olyasmiket is cselekedett, amik egyáltalán nem illenek egy könyv lapjaira. Én a magam részéről egy pillanatig sem kedveltem őt igazán. Az könyv első felében körülbelül találtam mentséget a tetteire, és kíváncsi voltam, hogyan alakul a sorsa. De aztán egyre inkább megbizonyosodtam róla, hogy a származásnak itt nincs az ég világon semmi jelentősége, mert ő bizony egy rosszindulatú, számító ember.

Érdekes volt számomra párhuzamot felfedezni két merőben más beállítottságú ember, Emília és Rawdon között, már ami az érzelmi életüket illeti. Bár ugye Emília és George kapcsolata nem tartott sokáig, de nekem az az érzésem, hogy valahova oda jutott volna, ahová Rebecca és Rawdon házassága. Mindketten rosszul választottak párt, csak Emíliának több „szerencséje” volt.

Végezetül pedig Dobbin kapitány valószínűleg azért is lett már nagyon korán a szívem csücske, mert rögtön a könyv elején, amikor megismerjük, megtudjuk, milyen válogatott kínzásokat kellett kiállnia gyerekként az iskolában a társaitól. Ezzel pedig nagyon együtt tudok érezni. A gyerekek még a felnőtteknél is gonoszabbak, mert nyíltan gonoszak, és így minden gonoszkodásuk biztosan célba talál. És még csak tudatában sincsenek annak, hogy tönkre tudnak vágni egy életet. Szerencsére a Dobbin kapitányét nem sikerült. J